Sarokasztal

Amikor ár perc múlva kijön a pincérnő, eleinte egy kávét terveztem magamnak rendelni, de rájöttem, hogy ehhez a beszélgetéshez alkohol kell. Tök mindegy, hogy milyen, csak alkoholt juttassak be a szervezetembe, ennyi csupán a lényeg.
Amikor megrendeltem az italomat, nézem pár pillanatig amíg a pincér távozik az asztalunktól, majd vissza fordulok a férfi felé. Nem bírom ki, hogy ne mérjem végig a vonásait. Az arcát, meg úgy mindent. A nagy és hírhedt Valentine Morgenstern akitől még maga a Klávé is fél. Biztos, hogy valamit nagyon jól csinál, ha ilyen hírnévre sikerült szert tennie.
Nem tudom rögtön folytatni a mondandómat, mert amint belegondolok, hogy mire akarok készülni, belém fagy a szó. Ha sikerül beszállnom a seregébe akkor elárulom a saját fajomat, kockáztatom az életemet, megfoszthatnak a rúnáimtól, ha lebukok. Vagy, nyíltan felvállalom és akkor el kell húznom az Intézetből. Dylannél lakhatnék, tudom, hogy megengedné bármikor, de nem tehetem ki őt ekkora veszélynek. Már így is túlságosan benne van az árnyvilágban, nem akarom, hogy ennél is többet tudjon. Az sem biztos, hogy elmondom majd neki a tervemet, mert lehet jobb, ha még arról sem tud. Titkolózni a szerelmem előtt… Nem lesz könnyű, de muszáj lesz.
Az emberek félnek Valentine-tól, viszont amikor a könyökére támaszkodik és a szemeimbe néz, nem érzek félelmet. Nem kapom el a tekintetemet ahogyan a szemkontaktust sem szakítom meg. Fogalmam sincs miért nem félek tőle, talán az adrenalintól, talán azért, mert a bátyám volt a jobb keze, vagy talán azért, mert apámnak sikerült kiölnie belőlem a félelmet. Annál nagyobb fájdalom nem érhet amekkorát ő okozott. Vagyis nagyon sokáig ezt hittem, amíg meg nem tapasztaltam, hogy milyen érzés az amikor véglegesen elveszik tőlem a bátyámat. Pokolian szar érzés és bosszút akarok állni azon, aki megölte Killiant!
- Nem vagyok a Klávé spiclije. Killian a bátyám volt. – csak az utolsó mondatnál rebben meg a szemem, de az is a fájdalomtól ahogyan belegondolok. A szemeim csillognak ahogyan a könnyeimet tartom vissza. - Kegyetlen módon ölték őt meg, én meg bosszút akarok állni érte. A bátyámért. Még akkor is, ha ez abba kerül, hogy el kell árulnom az árnyvadászokat… Ám, legyen. – hangom határozott, ellentmondást nem tűrő.

Nagyon emberi, és nagyon mondénekre valló tevékenységet űzök jelenleg azzal, hogy betértem egy kocsmába, ahol nem akarok kivételesen senkivel sem találkozni, legalábbis nem ez az elsődleges célom. Nem akarok semmit, de mégis úgy fest hogy kellemetlen dolgok érnek utol. Emlékek, és bántat talán nem vagyok benne biztos hogy mire gondolok, de egy alak jut eszembe. Kilian Walsh, egykori jobb kezem és leghűségesebb emberem, aki a kezembe adta a Végzet Kelyhét, de aztán később galádul meggyilkoltál. Az ő tiszteletére iszom most, nyugodtan mondhatom. Nem akarok berúgni, de egy két korsó még nem árt meg és kell egy kis szünet a háborúmban is, hiszen engem is sok veszteség ért már és van akikért igazán kár, akikért az én sokszor romlottnak nevezett szívm is vérzik. Kilian egyike ezeknek az embereknek, és nehezen pótolható a hiánya. Most a második legerősebb emberem Jules, aki mellettem áll de nem helyettesítheti ő sem Walsht.
Meghúzom a korsóm, amikor kéretlen de feletébb bájos társaságom akad, és nem is kertel. Nem mondhatom hogy meglep a kijelentése, mert sokan találnak meg csak így, de hogy hol leszek ma... senki nem tudhatta biztosan.
- Való igaz. Elveszítettem őt, és ez igen komoly veszteség számomra azt is elismerem - hiszen nem tudom biztosan, ki ez a nőszemély és hogy mit akar tőlem pontosan, de végül már a Klávé is tudta hogy Kilian az én emberem. Már csak a emléke is vért kíván. Démon és árnyvadász vért. Végigmérem ahogy félkönyökre támaszkodom és szemeiben némi fájdalom csillan. Talán szerette őt? Szerette őt, úgy mint én? Nekem szinte fiam volt.
- Nos, ez becsülendő, de nem így működik. Mellesleg honnan tudhatnám hogy tényleg engem akarsz támogatni, és nem egy újabb Klávé spicli vagy? - kérdezek vissza, de még nem támadok, és nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni. Még az is lehet hogy a hasznomra lehet ez a nő. Meg akarom tudni. Leteszem a korsót és várakozok. Válaszokat akarok.



Music: ♪ My Demons
• •

1 hosszú hónap telt el azóta, hogy valaki kegyetlen módon megölte a bátyámat. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra és amikor lehunyom esténként a szemeimet akkor mindig vele álmodok. Hol a gyerekkorunkról, hol pedig a halála estéjéről. Újra és újra átélem azt a szörnyű éjszakát, minden egyes alkalomkor amikor lehunyom a szemeimet. Szinte már nem is alszom, mert nem akarom újra érezni azt a fájdalmat amit akkor éreztem, így hát rendszerint csak fekszem a hátamon és a plafont bámulom. Ez megy már 2 napja, így hát jó pár embertől megkaptam már az Intézeten belül, hogy nem nézek ki túl jól, de jelen pillanatban nem érdekel senki véleménye. A legrosszabb, hogy még az összetört szívet gyógyító rúna sem segít a fájdalmamon. Semmi sem segít azon a fájdalmon ami a bátyám elvesztésével jár.
Nem tudja senki és semmi feledtetni az emlékeimet a fájdalommal együtt. Látom a lelki szemeim előtt a jelenetet; amikor a szobámba beérve látom a földön feküdve, vérben. Nem szimpla gyilkosság volt, valaki megkínozta őt előtte, valaki hatalmas nagy fájdalmat akart okozni neki. Rendben, nem volt jó ember és nekem is megannyi fájdalmat okozott, Dylan életével fenyegetett, de még is csak a bátyám volt és nem ezt a halált érdemelte. Nem ezt az életet érdemelte. Minden ott kezdődött el amikor apánk elkezdte terrorizálni őt, mert ő tette tönkre a bátyámat. Ha nem verte volna őt agyba főbe, és nem terrorizált volna minket akkor nem lett volna belőle rossz ember. Anya halála őt is megviselte, és apánk képes volt őt hibáztatni.
Ahogy belegondolok a múltba és a halálába, több könnycsepp is végig gördül az arcomon, de gyorsan letörlöm őket, mert nem találkozhatok így senkivel, főleg nem azzal akihez jelen pillanatban is sietek.
Evelyn elmondta, hogy a bátyám Kör tag, és a meg nem nevezett forrásom kiderítette, hogy hol lesz ma Valentine Morgenstern. Furcsa, hogy épp magához az ördöghöz készülök, akit az árnyvadászok, akit az egész Klávé el akar kapni, de most erre az emberre van szükségem. Szükségem van rá a bátyám miatt. A bátyám emléke miatt.
Egy külvárosi, kissé lepukkant bár felé vettem az irányt, majd amikor beléptem és tettem pár métert, ki is szúrtam a férfit.
Határozott léptekkel sétálok oda az asztalához és se szó, se beszéd, leülök a vele szemben található üres helyre.
- Nemrég elveszítettél valakit a seregedből, a jobb kezedet, Killian Walsht. – hangomból kiölök mindenféle érzelmet, talán csak a tekintetemben lelhető fel némi fájdalom. Fájdalom Killian halála miatt, és fájdalom amiatt, hogy éppen a saját fajomat tervezem elárulni.
- Beakarok lépni a helyébe. – jelentem ki végül. Nem habozok, nem kertelek.

Nem tudom mi vezérelt pont ebbe a bárba, pont mot de tudom hogy a megérzéseim jók, és annak is oka van ha valamiért idejöttem, így hát kivárok. Fekete nadrágban vagyok mint mindig, erős bőrből készült, árnyvadász öltözék, ami elég strapabíró. Kell is a folyamatos harchoz, és valamennyire véd is az ütések és vágások ellen. Nem minden esetben de felettébb hasznos. A felső rész is ilyen és a dzseki amit ráhúztam, egyszerű mondén ruhadarab, csak elrejt a figyelő szemek elől, ahogy a kapucni is jótékony hatással van.
A bár elég füstös, és nem éppen elsőosztályú de legalább tipikusan mondén hely, nem számítok ellenséges megmozdulásra, itt pláne nem így hát csendes nyugalomban iszogatom a korsó sörömet. A rendelés után elvonulok egy kis asztalhoz a sarokba hogy ne zavarjak sok vizet. Kivételesen nem keresem a bajt, úgyis az fog engem megtalálni, és felpillantok a söröm mellől, mikor velem szemben levetődik valaki. Aligha nem hozzám jött, máskülönben nem hiszem hogy lenne mersze ide pofátlankodni.
- Segíthetek? - kérdezem kissé kérdő hangsúllyal, miközben szemügyre veszem a látogatómat.



Music: ♪ My Demons
• •