Legalább egy tucatnyi okot fel tudnék sorolni, amiért Sarának nem kellett volna eljönnie ide. Köztük azért mert ez a Klávé törvényeinek teljesen ellentmond, már lerótta nekem a tartozását a múltkori segítségével , veszélyes is meg nem is ismer és hasonlók. Ezzel szemben nagyjából egyet sem tudnék összeszedni arra a számlára, hogy egyébként pontosan miért is jött el - a leszámítjuk az egyesek szerint helyes pofimat (anya szavai, nem az enyémek) és a verhetetlen humoromat -, úgyhogy őszintén meglep, hogy a szemem nem káprázik, és a lány valóban az oldalamon áll az érintett ügyben. Minden bizonnyal azt ő is látja, hogy kellően sürgető a dolog és hogy cseppet sem mindennapi démonokról van szó, ezért a szokásosnál - és vártnál - kevesebb agymosást kapok. Ahelyett a lány minden szavamra jól figyel, majd mint egy égi harcos istennő feláll és kiront a csatába. Más esélyünk amúgy sincs. Ezek a féldémon-félrobot gépek megállithataatlannak tűnnek, ahogyan robotolnak előre. Sarát eddig csak egyszer láttam akcióba és akkor is leesett az állam, de vele, mellette harcolni egy élmény. Látszik rajta, hogy minden mozdulata megtervezett és átgondolt, hosszú évek képzése verte belé azokat. Ellenben az én spontán, gyakorlatlan mozdulataim néha bennem több kárt tesznek, mint a ketté kaszabolt robotban. Nem is beszélve arról, hogy elég vakmerő vagyok és ha úgy látom egy ugrással fel tudom hasítani a lény hátát, akkor megpróbálkozom vele akkor is, ha a távolságot rosszul mérem be és emiatt nem túl elegánsan csak a bokáját kapom el. Ennek ellenére elég jól teljesítek Sara mellett. Ketten már szép számban irtjuk a lényeket, és gyorsan haladunk. Egy kisebb örökkévalóságnyi vér és izzadtság után az utolsó robotos sziszegés is elhal a fémszagú kikötőben. - Váó. Ez király volt - ujjongok, de a nevetésem elhal, ahogy az eltompult fájdalom újult erővel hasit az oldalamba, és előbb rogyot négykézlábra, mielőtt felfognám, hogy a térdeim feladták a szolgálatot. - A francba. Káromkodva kúszok el egy hordóig és döntöm annak a hátamat. Felszisszenek, amikor felhúzom a felsőm szegélyét és a bordáimtól a medencecsontomig egy vöröslő sebre leszek figyelmet, mely pulzál a fájdalomtól. Óhogyazanyját. Hányingerem támad a saját húsom látványától, és hirtelen belátom, hogy a szédülés nem az adrenalin velejárója. A világ mint ringlispilen hol elhomályosodik, hol kiélesedik. Sara felém hajoló alakja is a sötétből válik ki. - Ah... értékelném, ha nem emlékeztetnél rá, hogy te megmondtad - lehelem, és csak remélem, hogy meghallja, bár ilyenkor tudom baromi nem a büszkeségemmel kellene foglalkoznom.
Sara drága!
Vendég
Vendég
Re: kikötő ↠ Vas. Aug. 05, 2018 10:08 pm
Nate & Sara
Nate fogsoros mosolya láttán legszívesebben sikítanék, azonban az eszeveszett kiáltozással még több okból is várnom kell: leginkább azért, mert a legtöbb irányból egy ellenséges szempár követi minden apró rezdülésem. Az Angyalra! Most minden kezdődik elölről. Hümmögve rántom elő az övemre erősített szeráfpengét, majd Nate ostoba válaszát hallgatva, egy beletörődő sóhajjal suttogom el Uriel nevét, így aktiválva az adamantin pengét, melynek halványkék fénye kísérteties köntösbe öltözteti a látó már egyébként is fakó arcát. Ijesztő még csak belegondolni is, hogy mi történt volna, ha két sikertelen telefonhívással később érkezem. - Idióta! - sziszegem, és bár minden egyes trágár kifejezést a mögöttem fekvő fiúnak címezek, a tekintetem egy pillanatra sem szakítom el a kikötőben lézengő, különös szerzetektől, akiket még annak ellenére sem vagyok képes beazonosítani, hogy alig egy éve még egyetlen professzor sem tudott olyat kérdezni, amire ne tudtam volna a megfelelő választ, amennyiben Alvilágiakról vagy démonokról esett szó. A kialakult helyzet többszörösen is sértő az önérzetem számára, nem is beszélve arról, hogy a makacsságom miatt értékes perceket vesztünk, ami Nate számára minden, csak előnyös nem. Lemondóan veszem tudomásul, hogy egyedül bizony semmire sem megyek, azonban meglepően könnyen jönnek a szavak, amikor segélykérően az időközben állásba emelkedő fiú felé fordulok. Lassan, de biztosan indulunk el az egyik vastagabb oszlop irányába, ahol reményem szerint meghúzhatjuk magunkat egy lélegzetvételnyi ideig. Bár egy részem szinte biztosra veszi, hogy Nate semmi használhatóval sem fog előrukkolni, sőt, csupán még tovább tetézi a vállamra szakadó gondokat egy viccesnek aligha nevezhető poénnal, a látó válasza meglepően segítőkész, még ha az eleje kicsit döcögősen is indul. Összeszorított ajkakkal próbálom meg elraktározni a hasznos információmorzsákat. - Szóval sisteregnek, ha egy megszentelt tárggyal érsz hozzájuk - motyogom az orrom alatt, mert hangosan könnyebb gondolkodni, jóllehet vannak dolgok, melyek felett elsiklom, mint például a tény, hogy Nate biztosra veszi, hogy a szeráfpengék használhatatlanok a mechanikus szörnyekkel szemben. Mégis honnan tudhatná? Hiszen egy látó, legyen bármennyire is különleges, nem több egy bosszantó mondénnál. Azok pedig, akiknek nem csordogál az ereikben angyali vér, képtelenek életre hívni egy ennyire különleges penge erejét. Érdekes. Felettébb érdekes. - Kezdetnek megteszi. Összeráncolt homlokkal, némán próbálom meg eldönteni, hogy vajon képes vagyok-e rábízni az életem Nate beszámolójára, amikor a tekintetem megakad a fiú pólóját vörösre színező folton, közvetlenül a jobb oldalán, nagyjából a legalsó két borda magasságában. Ijedten nyúlok a mocskos textília felé. Nate szavai azonban megállítanak, mielőtt a póló finom szegélyéhez kapva megvizsgálhatnám a sebet - lehet, hogy egy törött borda kilyukasztotta az oldalát?! -, így ezúttal nem rántom fel a ruháját, ahogy azt az első alkalommal tettem, amikor megmentettem az életét. A fiú bőrének selymes emlékétől mindkét arcom felforrósodik. Egy erőteljes bólintással jelzem, hogy hiszek neki, majd az övembe csúsztatom a szeráfpengém, hogy még inkább alátámasszam az elhatározásom. Az aprócska közjátékot követően rekord sebességgel veszem a kezembe a hátamra erősített íjat, amibe aztán rögtön három nyílvesszőt helyezek, hogy kiderítsem, vajon a démoni szerkezetek örökölték-e valamelyik Alvilági faj gyengéjét. - Rendben. Maradj mögöttem, és csak semmi hősködés - parancsolok a látóra, mielőtt egy röpke másodpercnyi habozás után a hozzánk legközelebb álló gépbe ereszteném a különleges nyilakat. Hasztalan. Úgy látszik, kénytelen leszek kiverekedni magunkat a helyzetből.
sok-sok szeretettel!
Vendég
Vendég
Re: kikötő ↠ Szomb. Júl. 21, 2018 9:48 pm
our first mission
A többszöri sikertelen telefonhívást követően már szinte nem is reménykedem abban, hogy az Árnyvadász reagál a felkeresésemre. Az a kapkodós, valószínűleg helyesírási hibákkal megszórt rövid SMS mégis az utolsó mentsváram. Egy részem tökéletesen tisztában van azzal, hogy Sarának sem kötelessége, sem mása, hogy a segítségemre siessen, sem az, hogy egyáltalán figyelemre méltasson. (Bármennyire is furcsán le van maradva technológiai szempontból, azt a lehetőséget elvetem, hogy ne értene a telefon alapvető funkciójához.) Azok után, hogy a múltkor a szívességet, amivel tartozott nekem felhasználtam, és belementem a feltételébe, miszerint ezek után egymásnak se hírét, se hamvát nem látjuk, teljes joggal és minden gond nélkül megfeledkezhetett rólam. Nem is hibáztatom, ha így történik, és egy csepp harag sincs bennem. Ám egy másik, a kevésbé józan, ésszerű és sokkal inkább kétségbeesett énem azon rimánkodik, hogy a lánynak megessen rajtam a szíve - avagy kötelességének érezze mondénokat menteni -, és jönni fog csak azért, mert hívtam. Merész elképzelések, tudom, ezért a remény lángja csak halványan pislákolt, amikor a stég földhöz kötött részénél meglátok egy ismerős alakot kibontakozni az árnyakból. Először azt hiszem, csak képzelődöm, hogy a vérveszteség már az agyamba szállt és már hallucinálok is. Mégis még ha álom is csupán, képtelen vagyok visszafojtani egy széles, elégedett mosolyt. Hát mégis eljött! A gyanúm, hogy csak képzelődöm, akkor oszlik csak el igazán, amikor a lány a stégre fellépve, elég közel érve megszólal a maga tekintélyparancsoló hangán, amit még ebben az állapotomban is (vagy éppen azért?) különösen szexinek találok, és a mosolyom még több fogamat villantja meg. - De hát mit tehetnék, ha a baj mindig megtalál? Nem hazudok, tényleg így van. Igazán nem magamnak kerestem a bajt. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert valóban el kezdtem nyomozni a gyilkosságok ügyében, és a nyomok ide vezettek, de nem én kötöttem ebbe a csapat halhatatlannak bizonyuló robot hadseregbe. Anélkül, hogy esélyem lett volna megmagyarázni, mit keresek itt, egy elhagyatottnak hitt raktár közelében, rögtön nekem estek, és sajna úgy tűnt, hogy cseppet sem érdekli őket, hogyan magyarázom ki magamat. Emiatt nem csodálom, hogy Sara szemei elkerekedtek a robotosan mozgó, teljesen ugyanúgy kinéző lények láttán, melyek igen csak vérszomjasan vicsorogtak ránk. - Öröm hálám, amiért itt vagy, mert fogalmam sincs, hogy nyírjam ki ezeket az izéket. Embernek néznek ki és véreznek, ha megvágod őket, de nem gyengülnek meg. A vázuk fém, mintha robotok lennének és a szeráfpenge sem hat rájuk, de biztos van bennük valami démoni, mert sistereg a bőrük, ha beléjük vágsz egy angyal által megáldott fegyvert. Ja meg mert ki akarnak nyírni. Az is elég démoni tulajdonság - ömlik belőlem a szó, amint egy ideiglenes biztonságot jelentő oszlop mögé bújunk Sarával, akinek már csak a jelenléte is egyfajta nyugtató hatású szérumot fecskendezett az ereimbe. Csak akkor tűnik fel, hogy talán nem is mögöttem gyülekező kis csapat gyilokgépek bámulta, hanem talán engem. Pontosabban a vért rajtam: a "GOTTA BLAST" feliratú fehér pólóm nem tett sokat, hogy elrejtse a karmazsin vöröst és abból a kezemre és arcomra is kerültek foltok. Nem a legjobb látvány, tuti. - Csak egy karcolás nyugi, a többi az övék - hessegetem el a lány esetleges aggodalmát, bár adrenalin által fűtve lehet kicsit túlbecsülöm a saját jólétem. Ezzel azonban ráérünk foglalkozni, ha elintéztük ezeket a dögöket. És túléltük.
Sara drága!
Vendég
Vendég
kikötő ↠ Csüt. Jún. 28, 2018 9:07 am
Nate & Sara
Alig tizenkét órája a londoni Intézet pyxisét elnyelte a föld, és senki sem tudja, hová tűnhetett. Meredten bámulom a könyvtár ablakát, és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy kirekesszem a zsebemben lapuló telefon féktelen rezgését, mert egyszerűen nincs az az Isten, hogy én felvegyem, amikor Ő hív. Feszülten fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. - Az alsó szinten lévő kamerák nem rögzítettek semmit, a felvételek mégsem lettek megbuherálva. Ha nem tudnám, hogy Alvilágiak csupán engedéllyel tehetik be a lábukat az Intézetbe, azt hinném, hogy egy boszorkánymester műve - sóhajtozik a kanapé másik végében üldögélő Árnyvadász, aki az Intézet legújabb és egyben legfiatalabb lakója. Constanza alig három napja érkezett Olaszországból, és a hullámos, vállig érő hajával, valamint rendkívül vidám személyiségével szó szerint berobbant az életembe, amikor a délutáni edzésem idején kitörte az edzőterem ablakát egy hirtelenjében elhajított dobócsillaggal. - Vannak Alvilágiak, akiknek szabad bejárásuk van az Intézetbe - magyarázom két falat között, mielőtt egy teátrális mozdulattal a kanapé háttámlájának dönteném a lábaimat, fejjel lefelé olvasva a kezemben lapuló könyv legújabb bejegyzését. A piciny, bőrkötéses naplót még az 1800-as évek végén írták, a szóhasználata kifinomult, a nyelvezete kecses, és bár a tulajdonosa eddig csupán az első oldalon tett említést a helyi pyxisről, érdekes olvasmánynak ígérkezik. Egy Axel Mortmain nevű mondén bűneiről mesél, egy különlegesen csinos Tessáról és egy haldokló fiúról, akinek a bőre fehérebb, mint egy üres hagyott vászon. Épp a londoni Intézetet ért támadás részleteiről olvasok, amikor Constanza lábfeje a vállamnak nyomódva próbál reflektorfénybe kerülni, és bár eleinte jól bírom a strapát, egy idő után kénytelen vagyok beadni a derekam és elszakítani a tekintetem az íves betűkkel körmölt sorokról. - Hmm? - A világért sem akarok beleszólni, de könyörgöm, vedd fel azt a hülye telefont! - kérlel óriási, mélybarna szemeivel, és még mielőtt bármit mondhatnék, egy kecsesnek aligha nevezhető mozdulattal lerúg a kanapéról. A napló a lapjára esve hullik a padlóra. - Fontosnak tűnik. Felhúzott orral igazítom meg a ruhám, a tenyereim kelletlenül törlik le a sötét nadrágra tapadt foltokat. Két perccel később már a folyosón sétálgatok fel-alá, izzadság gyöngyöződik a halantékom vonalán. Hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom, amikor Nate nem veszi fel a telefont. Az SMS pedig, amit még akkor küldött, amikor visszatettem a helyére Will Herondale naplóját, csak még több feszültséget fecskendez a szívembe. "Kikötő. Kérlek." Amikor a vonal harmadszorra is kisípol, a dzsekim belső zsebébe süllyesztem a készüleket és lerohanok a lépcsőn. Úgy futok, mintha vadállatok kergetnének, és meg sem állok, amíg épületről épületre ugrálva el nem érem a város peremét. A lélegzetem is eláll a szemeim elé táruló látványtól. Minden a feje tetején. - Hát nem megmondtam, hogy ne ölesd meg magad? - kérdezem dühösen, amikor a tekintetem megállapodik az egyik fából eszkábált stég végén tántorgó mondénon, aki meg így, vértől mocskosan is az őrületbe kerget a gondtalan mosolyával. Ennek teljesen elment az esze!
sok-sok szeretettel!
A hozzászólást Sara Ravenscar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 05, 2018 8:25 pm-kor.
Kezdőlap
Re: kikötő ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:19 pm
