Sétány

n is örvendek a találkozásnak, Johnny – feleltem én is szélesen mosolyogva, miközben megfogtuk egymás kezét. Puha volt a bőre, és valahogy az ismerősség érzését keltette bennem. Persze tudtam jól, hogy egy idegen igazából, hogy soha nem találkoztunk még egymással, de az érintése megnyugtatott, s már koránt sem éreztem akkora szakadékot magunk között, mint az elején, amikor észrevettem, hogy más is volt itt rajtam kívül. Tényleg olyan volt, mintha ez a kézfogás megpecsételte volna a kapcsolatunkat (persze jó értelemben véve), vagy mintha összekapcsolt volna minket.
Mindez pedig már csak azért is volt furcsa érzés, mert az utóbbi három évben nem éreztem a késztetést arra, hogy másokkal barátkozzak – még a régieket sem kerestem fel újra, hogy bocsánatot kérjek az eltűnésemért, nemhogy rögtön másokkal ismerkedjek... De Johnny más volt. Mellette nem éreztem azt, hogy el kellene zárkódjak előle, bár az is igaz volt, hogy nem akartam teletraktálni őt rögtön a bajaimmal. Biztos voltam benne, hogy neki is megvolt a maga keresztje, amit cipelnie kellett, s ugyanígy megvolt nekem is. A segítség mindig jól jön, természetesen, egy kis lélegzetvételnyi idő, de nem várhatja el senki sem, hogy más oldja meg a problémáit. Ezt magunknak kellett megtennünk.
Ezt a mostani találkozót azonban egy kis pihenésnek tekintettem. Élveztem, hogy Johnny nem tudta, mennyire elátkozott is vagyok valójában, ő tényleg úgy kezelt, mint egy normális, átlagos lányt. Én pedig nem akartam elrontani ezt azzal, hogy közlöm vele, igazából egy drogfüggő vagyok, és nem is biztos, hogy valaha helyre jövök… Igen, azt pedig pláne nem mondhattam el neki, hogy London főboszorkánymestere folytat rajtam kísérleteket… Jobb volt, ha ezekről most nem tudott, és egyébként sem mondhattam volna el, hisz kötött az alku, amit létrehoztam Mikahval.
A bemutatkozásunk után tekintetemet az égre emeltem, s így láttam, ahogy az eső felhők gyülekezni kezdenek. Igaz, még viszonylag távol voltak attól, hogy tényleg kiengedjék magukból a kikívánkozó cseppeket, de akarva-akaratlanul is összébb húztam magamat, ahogy egyből belehasított a tudatomba annak az éjszakának az emléke, amire nem akartam emlékezni. De az angyalok, a sors, vagy nevezzük bárminek, nem akarta, hogy én akár egy rövid kis időre is békére leljek. Nem értettem, hogy mit vétettem, amiért ezt a büntetést érdemeltem, nem is érdekelt kifejezetten, csupán annyit szerettem volna, hogy érjen végre véget ez a rémálom. Hát nem szenvedtem már épp eleget?
Az egyre sötétebb gondolataimból végül az rántott ki, hogy Johnny válaszolt a másik kérdésemre, miszerint idevalósi-e. Viszont amit utána ő felajánlott, arra nem tudtam, hogy mit reagálják, s ez a viselkedésemen is meglátszott. Némileg ijedten kaptam a tekintetemet az irányába, ami miatt egyből átkozni is kezdtem magam, hisz ebből úgy jöhetett le, hogy ellene szólt mindez, pedig nem így volt, tényleg. Nem vele volt a baj, hanem velem…
- Nagyon szívesen elfogadnám az ajánlatot, de nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet… - válaszoltam végül, miközben lesütöttem a szemeimet, és a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Tartottam azonban attól, hogy Johnny megharagszik rám emiatt, ugyanakkor azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék neki azért, hogy megnyugtassam. Elvégre, mégsem közölhettem most vele, hogy a vihar és eső mi mindent juttat eszembe, és olyankor tényleg nem lehet velem mit kezdeni. Egyszerűen elveszek a múltban, és csak ülök és nézek ki a fejemből, mintha nem is ebben a világban járnék. Ami bizonyos értelemben igaz is volt.
Arról nem is beszélve, hogy estére semmiképp nem maradhattam volna ki, hisz szabadnapnak csak a szerdát kaptam meg Mikhatól, holnap folytatódik minden úgy, ahogy szokott, és ha elmennék Johnnyhoz, arra várva, hogy mikor áll el az eső, lehet, hiába várhatnék. És ezt hogyan mondhattam volna el neki? Mindenképp rosszul vette volna ki magát.
- Nem igazán szeretem a viharokat, és nem biztos, hogy szeretnél látni olyan állapotban – nevettem el magam kínosan, egy pillanatra Johnnyra nézve, de aztán ismét csak leszegtem a pillantásomat, és így vártam a válaszát. – Mert tényleg szívesen mennék, ha rosszra fordulna az idő, csak… - magyarázkodtam még tovább, bár szerintem csak továbbrontottam a helyzeten, minthogy segítettem volna, ezért inkább befogtam a számat, és az ajkamat rágcsálva vártam arra, hogy mit fog válaszolni Johnny. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi túlságosan rossz néven majd…

Kijöttem a formából, de remélem, nem olyan rossz T_T ▪▫ 676 ▪▫ ©

Bár elsőre nem tudom mire gondolhat megjegyzésével mégis elkomorodok kicsit, mert úgy érzem, valami komoly dologról lehet szó. Talán mint tündérnek, megérzésem van ehhez. Még ha nem is mondja el, tudom, érzem, hogy valami hatalmas változáson ment keresztül ami megváltoztatta. Mind a gondolkodását, mind az élethez való hozzáállását. Ugyanakkor ennek a gondolatomnak nem adom jelét arcomon, mert biztos megrémülne ha tudná, hogy ennyire belelátok úgymond a múltjába. Hiszen nem tudom min esett át, csak hogy az döntő-fordító volt.
Hosszú életem során nem igazán volt lehetőségem valakivel teljes mértékben őszintén társalogni, talán a testvéremről sem tudok mindent. Csak sejthetem mi jár az emberek fejében, de nem látok abba bele. Emiatt egyedül éreztem magamat sokáig és kisebb koromban nehezen illeszkedtem be. Talán egészen csak a szociális élet segített. De mind hamis ember volt, nem tudtak Ők semmit, csak furának tartottak. Fogalmuk sem volt, hogy nem vagyok ember. Olyan érzés volt az egész életem itt, a mondénok között, mintha szó szerint a Marsról jöttem volna. Nem vagyok földönkívüli, csak alvilági, mégis nem e-világiként kezeltek. Talán most is ettől félek, ha tudná, hogy mit tudok, elitéle, mint mindenki. Bár azt érzem, hogy nem mondén, legalábbis ha az is, nem hétköznapi, ha mondén, akkor látó, ami minden csak nem hétköznapi ugyebár. De bármi is, rettegek az elítéléstől, mert már nincs hova mennem. Itt telepedtem le és csak London erdejében vagyok képes átkelni a világomba. Ha ezt is elvesztem már tényleg semmi sem marad nem, csak a húgom aki egyre inkább beilleszkedik és úgy viselkedik, mint egy mondén.
- Örülök Ashley. - Elmosolyodok és viszonzom a kéznyújtását. - Jonathan Owler vagyok, de hívj csak Johnnynak vagy Jonnak. Ahogy jól esik. - Kezet rázok vele és ezzel egyetemben kicsit megnyugszom. Valamiért ez a koncepció azt sugallja, hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Már nem vagyunk vadidegenek akik egymást „zaklatják”, már Ashley és Jonathan vagyunk. Bárhogy is nézek ez előrelépés a „beépülésem” céljából. Mert hát semmi másra nem vágyom, csak hogy beilleszkedjek, legyenek barátaim, a munkahelyemen jól teljesítsek, el tudjam látni a húgomat és boldog legyek. Szó sincs arról, hogy úgy akarok élni, mint egy mondén, de talán kész vagyok feladni tündér létem egy részét egy jobb cél érdekében. Túl sokáig ragaszkodtam a láthatatlan kötelékeimhez, túl sokáig ártattam magamat és mire észbe kaptam a szüleimet száműzték és már nincs többé családi hátterem. Csak én vagyok és a döntéseim. Jó döntéseket szeretnék hozni.
Aggaszt az ég, de a tudatalattim már tervelget magában. Ami azt illeti nincs nehéz dolga. Most hogy végre van valaki akivel megosszam a házamat, ha neki áll esni van hova mennünk. Biztosan meghívom, mert számomra nem jelent gondot és rendet tettem mielőtt eljöttem. Persze kellemetlenség fogathat. Hiszen a húgom az éjszaka elcsámborgott és ha most hazament és ne adja Isten, telehányta a lakást, akkor az nem csak büdös, de kínos is lesz. De valamiért megbízok benne, hogy nem itta le magét a sárga föld alá. - Itt élek, igen, nem messze innen. - Gyerünk, most vagy soha! - Ha rosszabbra fordul az idő és gondolod, felmehetünk hozzám. - Ez jobban ment mint azt vártam, nem vert ki a víz. De tulajdonképpen miért is vert volna? Csak egy baráti felkérés.. ez nem randi!

mlékszem, amikor még mondhatni minden rendben volt az életemben, akkor sem volt soha sok barátom – én mindig is a félénk, visszahúzódó típus voltam, emiatt pedig beszélgetést önszántamból nem is kezdeményeztem. Egy-két ismerősöm volt csupán, akikkel tényleg közelebbi viszonyt ápoltam, viszont ők is mondénok voltak. Nekem természetesen ez nem volt ellenemre, hisz én nem tettem különbséget árnyvadász, mondén vagy alvilági között, én mindenkit egyformán kezeltem és ítéltem meg, de persze anyáék már nem vélekedett így. Emiatt, amikor elrabolt az a nagyobb démon, velük is megszakadt a kapcsolatom – anyáék tettek róla, hogy minden szálat, ami a mondén világhoz kötött, elvarrjanak, mikor olyannyira rosszul voltam, s mivel nem voltam olyan állapotban, a zeneakadémiára se tértem vissza, így nem is tisztázhattuk a félreértést.
A mai napig bánom, hogy nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy felkeressem őket, hogy újból felvegyem velük a kapcsolatot, de a szívem mélyén tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Nekik is jobb, ha nem bonyolódnak bele jobban egy hozzám hasonló problémás árnyvadász életébe – és ha igaz volt az, amit Mikah mondott, az a nagyobb démon képes lett volna akár őket is bántani csak is azért, hogy nekem okozzon még nagyobb fájdalmat. Ezt pedig semmiképp sem szerettem volna, így mondhatni, megvédeni akartam őket, de ezt hazugság lett volna állítani, ugyanis a saját gyávaságom miatt alakult így minden, nem azért, mert valami nemesebb, önzetlenebb cél vezérelt.
Ezt követően teljesen magamba zárkóztam, és nem beszéltem idegenekkel önszántamból egészen a mai napig. De most itt volt ez a fiú, aki nem tudott rólam semmit, nem szánalomból volt velem, hisz nem tudta, hogy min mentem keresztül az elmúlt három év során; ez pedig olyan boldog érzéseket váltott ki belőlem, amin még én is meglepődtem. Nem hittem volna, hogy képes vagyok még ilyenre, s talán kissé meg is ijedtem ettől, de nem bántam, kicsit sem. Olyan volt, mint egy álom, egy szép álom, melyben megfeledkezhetek arról, hogy árnyvadász vagyok, hogy yin fen függő vagyok, és arról, hogy London fő boszorkánymestere kísérleteket hajt végre rajtam annak érdekében, hogy meggyógyítson – most mindez nem számított, én pedig tényleg az lehettem, aki egy vagyok. Egy egyszerű lány, aki soha életében nem vágyott ennél többre, mint amiben most része lehet. Csak ennyi kívánságom volt mindig is...
Halkan, szívből jövően felnevettem, ahogy meghallottam a fiú bókolását és dicséreteit. De persze nem azért, mert olyan vicces volt, amit mondott, vagy mert kigúnyolni akartam volna érte – egyszerűen aranyos volt, ahogy ennyire közvetlenül és őszintén viselkedett velem, holott nem is ismert.
Jól estek a szavai, nem tagadom, mégis keserédes érzéseket váltott ki bennem – ez pedig arcomra is kiütközött. Mikor abbahagytam a nevetést, szomorkás mosolyra húzódtak ajkaim, miközben tekintetem a messzeségbe révedt.
- Tudod, ha ezt pár évvel korábban mondtad volna, mindennél jobban esett volna, de most már annyira nem érzem helyén valónak – válaszoltam neki. – Már rég nem vagyok olyan jó, mint régen, de azért köszönöm a szép szavakat, elképzelni sem tudod, mennyire megmelengették a szívemet – fordultam ismét a fiú felé egy hálás mosollyal az arcomon. Mégis, még mindig érezni lehetett mind hangomból, mind az arcvonásaimból, hogy a letargikus érzések nem tűntek el csak úgy, hiába próbáltam ezt elrejteni előle.
- Ashley vagyok, Ashley Heartstring – mutatkoztam be neki. – És téged hogy hívnak? – kérdeztem vissza, miközben előre nyújtottam a kezemet, acélból, hogy megfogja azt, mintegy megpecsételve a megismerkedésünket.
Ha elárulta a nevét, és még a kezemet is megfogta, akkor a mosolyom egy pillanatra kiszélesedett, majd mikor elengedtük egymást, tekintetemmel újból az eget kezdtem el kémlelni, melyet sötét eső felhők kezdtek el betakarni. Persze, ez a szeszélyes időjárás nem volt szokatlan Londonban, itt az idő nagy részében egyébként is csak az eső esett, meglepő volt az, hogy ilyen rövid ideig ugyan, de kisütött a nap.
Ha viszont úgy látta jobbnak, ha nem alakít ki velem ilyen közeli kontaktust, akkor csak egyszerűen leengedtem a kezemet, s habár nem esett olyan jól a visszautasítás, de ezt nem mutattam ki neki. Elvégre, még csak nem is ismertük egymást, minden joga megvolt ahhoz, hogy elutasítson, csak azt nem értettem, hogy engem miért ütött ennyire szíven az, hogy egy vadidegen így viselkedett velem... Talán mert úgy éreztem, mintha még ez a szép álom is el akarna taszítani, hogy ne lehessen részem benne, s tényleg ne maradjon a számomra semmi más, csak a sötétség, fájdalom és egyedüllét...
- Idevalósi vagy egyébként? – kérdeztem tőle, miközben, ha már a kezemben volt, elkezdtem csipegetni a croissant-ot, amit a fiútól kaptam. Kár lett volna érte, hisz ha ténylegesen elkezdett volna esni az eső, akkor elázott volna, és csak a kidobás várt volna rá, ezt viszont szerettem volna elkerülni. Valahogy túl értékesnek tartottam ehhez, még ha csak egy pék süti is volt.

Remélem nem kergetlek az őrületbe a sok gondolattal <3 ▪▫ 762 ▪▫ ©

Míg a gondolataimba merültem teljesen megfeledkeztem magamról és nem figyeltem a környezetemre, ahogy azt is csak később véltem felfedezni, hogy mellettem valaki dúdol - de csodaszépen - egy dallamot, de a tudatalattim jól hallotta és megnyugodtam tőle, hiszen jó bele gondolni, hogy még vannak szép dolgok is ebben a világban, vannak olyanok, akik igyekeznek szebbé tenni ezt a világot még ha nem is kész akarva, de próbálják, ez nagyon fontos és csodálatos dolog.
Örömmel fogadom, mikor elveszi a kezemből a croissant-ot, megnyugtat, hogy nem ijesztettem el a közvetlenségemmel, mert a legtöbb hölgynél itt akadnak a gondok, megijednek, mert úgy válik valami perverz, vagy pedofil - vagy kettő keveréke - mászott rájuk és éppen próbálja őket elcsábítani, ezért is nincs talán barátnőm, felettébb kilógok ebből a világból, úgy gondolom, húgomnak könnyebb az élete. Bár nem tartom helyesnek, hogy minden második nap másik pasival látom fent a lakásban, bizonyára most is éppen hetyeg valakivel, gondolom egy vadidegennel, legalább kérne érte pénzt.. miket is beszélek, ez mindenhogyan undorító, inkább ne is játszadozzon pasik szívével. Sajnálom, hogy nekem ilyen nehéz beilleszkednem, nekem aki kisebb kora óta itt él az emberek között, de azt a legkevésbé sem sajnálom, hogy nem úgy illeszkedek be ahogy Ő, mert inkább ne legyen senkim, minthogy minden második nap másom legyen. Az ágyamat olyannal óhajtom megosztani akivel tudom, hogy nem egy hétig tart majd a kapcsolatom, bár nem is igazán tudom milyen a szerelem vagy mit kell tennem egy kapcsolatban vagy annak érdekében, hogy létesüljön szerelmi kapcsolatom. Én csak próbálok mindenkihez kedves lenni és tenni azért, hogy ne legyen ilyen romlott ez a világ. (…) Viszont érzek valamit a hölgynél, bármint nem tűnik természetesnek, biztos vagyok benne, hogy a megérzésem nem csal, Ő biztos nem mondén, különben is a mondénok folyamatosan rohannak, nincs idejük leülni egy fa tövébe és felettébb nincs idejük még dúdolni is, mert mindig mennek valahova ahová éppen mindig késésben vannak. Most vagy nem képesek időben indulni, vagy a magasztos Úr nem szereti őket, ez utóbbit pedig képtelen vagyok elképzelni, Ő mindenkit szeret, még a gyilkosokat is. Jól tudja milyen bűnbe esni, mert már megannyi angyala esett bűnbe és szállt alá a Poklokba. Magányos lehet, akár egy reménye vesztett ember, mert a családját szép lassan elveszti.
- Ne aggódj, elbambultam, csak egy részét hallottam, de gyönyörűen volt az a része is. - Nem is értem mire fel nekem ez a közvetlenség, de még bele is mosolygok, mintha egy kedves ismerősömmel beszélnék akiről többet és többet szeretnék megtudni, aki oly' annyira fontos a számomra, hogy segíteni szeretnék rajta ha rossz helyzetbe kerül, ha úgy érzi egyedül van és nincs értelme az életének. A húgomnak is világ életemben csak segíteni szerettem volna, de sosem fogadta el, hogy a szüleinket száműzték és inkább magába zárkózott és „eljátssza” az élete minden egyes percét. Teljesen lehidalok a hangjától, nem értem magam, de valahogy megnyugtat ez a lágy hang, félénk mégis tele van erővel és bátorsággal. - Igazán nem kell zavarba jönnöd, szép hangod van, mindenki szívesen hallgatná, ebben biztos vagyok. - Most komolyan flörtölök? Nem is ismerem. Egy pillanatra elfordulok és még a szemeimet is forgatom, de mikor visszafordulok nem tudom jelét se mutatni, hogy bármi rosszat éreznék a helyzet kapcsán, egyszerűen még a szívem is kihagy verésében egy pillanatra. Ijesztő ez az érzés. - Hogy hívnak? -

kkor, abban a pillanatban, ahogy lehunyt szemekkel, fejemet a fa törzsének döntve dúdoltam egy dalt, nem létezett a számomra semmi a békén kívül. Minden borús gondolat eltűnt a fejemből, én pedig olyan könnyednek, tehertől mentesnek éreztem magamat, mint már évek óta nem. Bensőmet megtöltötte a természet hangjai; a madárcsicsergés, a levelek apró zizegése, ahogy a szél megmozgatta őket, illetve az általam dúdolt dal, mely harmonikusan simult bele a Hyde park idilljébe. Minden tökéletesnek tűnt, aminek köszönhetően teljesen megfeledkeztem magamról.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el azzal, hogy csak ott ültem és halkan énekelgettem – lehetett pár perc is, de néhány óra is, én nem érzékeltem az idő múlását. Végül az rántott ki ebből az állapotból, ahogy nem messze tőlem megütötte a fülemet egy, a környezetbe nem illő pisszegés. Nem volt hangos természetesen, de amennyire én jelenleg ki voltam élezve minden apró hangra, ez felért egy kiáltással is.
Az eddigi halvány mosoly rögtön lehervadt arcomról, én pedig ijedten kaptam a fejemet abba az irányba, ahonnét az emberi hangot érkezni hallottam. Nem számítottam arra, hogy bárki tartózkodik még itt ennél a fánál rajtam kívül, sőt, egészen biztos voltam abban, hogy teljesen egyedül voltam – többek között ezért voltam képes elengedni magamat annyira, hogy még énekelni is elkezdjek, ezt ugyanis már évek óta nem csináltam.
Tudjátok, mielőtt elrabolt az a nagyobb démon és megkínzott, New Yorkban jártam énekiskolába. Ez volt az egyetlen dolog, amihez értettem, és habár nem feltűnősködtem vele, de büszke voltam magamra és az elért sikereimre. Azonban az a nap után ez is megváltozott. Annyit sikítoztam az a rövid idő alatt, amit a démonnál töltöttem, és olyan sokként ért az egész, hogy miután hazakerültem, még napokig képtelen voltam megszólalni. Ennek egyrészt pszichés okai voltak, másrészt pedig a sok sikítozás is közrejátszott a dologban. Mostanra persze hiába nincs már semmi baja a hangszalagjaimnak, az éneklés olyan dolog maradt, mely nem tért ténylegesen vissza az életembe, csak nagyon ritkán kezdtem bele egy dalnak a dúdolgatásába, és olyankor is csak akkor, amikor biztosan senki sem hallhatta.
Most azonban volt itt még valaki rajtam kívül, aki minden bizonnyal végighallott, ez pedig teljesen zavarba hozott. Ez valószínűleg arcomra is kiütközött, ahogy tekintetemmel megtaláltam a srácot, aki szintén engem nézett. Amikor azonban pillantásom lejjebb vándorolt a mosolygós, barátságos arcáról a felém nyújtott étel felé, teljesen összezavarodtam. Nem értettem, hogy miért akarja nekem odaadni, hisz nem is ismertük egymást, én még most láttam őt először, ő mégis ilyen kedves volt velem...Miért? – ez volt az egyetlen gondolat, mely folyamatosan a fejemben visszhangzott.
Végül aztán nem volt szívem visszautasítani őt, látva az önzetlenségét, ezért én is halványan elmosolyodtam, tekintetemmel megköszönve neki a croissant-ot, és elvettem tőle azt. Pár pillanatig még az arcát figyeltem, mely különös érzéseket keltett bennem, de aztán elszakítottam tekintetemet róla, és szórakozott mosollyal néztem a kezemben tartott ételt.
- Végig itt voltál, igaz? – kérdeztem tőle, egyúttal azt is, hogy hallott-e. Persze, ez sokkal inkább költői kérdés volt, nem vártam a fiútól választ rá, hisz tudtam, hogy mit fog mondani rá, de valahogy muszáj volt megtörnöm a csendet, ami ránk telepedett, különben tényleg kínossá vált volna az egész helyzet. – Mindenesetre, köszönöm a croissant-ot, bármiért is kaptam – mosolyogtam rá ismét, ezúttal azonban tényleg hálásan.
Hirtelen olyan sok érzelem tört rám, hogy képes lettem volna menten elsírni magam. Olyan rég volt már, hogy ilyen, tényleg önzetlen kedvességben lett volna részem, hogy szinte már el is felejtettem, milyen érzés. A szüleim is csak kényszerből és a saját érdekükben tettek értem bármit is, mások előtt meg persze csak színjáték volt az egész. Mikah pedig nem az a személy volt, aki kedvességre pazarolta volna az idejét, az én életemben pedig rajtuk kívül nem létezett semmilyen másmilyen személy. Erre most megjelent ez a fiú, akit még csak nem is ismertem, és megmutatta, hogy nem olyan menthetetlen ez a világ, mint én gondoltam annak; hogy még egy hozzám hasonló elátkozott lány is számíthat jóra, még ha nem is sokra. Tényleg nagyon hálás voltam neki ezért.
- Tudod – kezdtem bele ismét, miközben fejemet újból a fatörzsnek döntöttem, szemeimmel pedig az égboltot tanulmányoztam -, rég volt már, hogy bárki hallott volna énekelni, még ha csak ilyen halkan is, úgyhogy most kissé zavarban vagyok – vallottam be neki őszintén, de inkább jobbnak láttam, ha befogom a számat, és nem mondok többet. Nem akartam az üres locsogásommal elijeszteni őt magamtól.

Ígérem, legközelebb gyorsabb leszek <3 ▪▫ 708 ▪▫ ©

znap éjjel, amikor az a nagyobb démon rám támadt, elrabolt és megkínzott, azt hittem, vége mindennek. Elviselhetetlen volt a fájdalom, s szívem szerint segítségért kiáltoztam volna minden egyes alkalommal, amikor megjelent ő, de felesleges volt. Nem volt senki, senki az égvilágon, akire számíthattam volna – ha pedig anyáék kerestek is, lehetetlen volt, hogy megtaláljanak. Ezért hát feladtam és megtörtem. Nem akartam többé élni, csak azt kívántam, hogy érjen véget a fájdalom, semmi többet. De hiába könyörögtem annak a démonnak, ő csak ördögi mosollyal az ajkán nézett rám – kiröhögött. Szánalmasnak tartott. Igazából, én is annak tartottam magam, ez pedig csak még jobban fokozta a kínokat, amiket át kellett élnem. Annyira, de annyira meg akartam halni! Soha életemben nem akartam semmit ennyire, de nagyon úgy tűnt, hogy mint akkor is, ez a kívánságom továbbra is semmibe volt véve.
A szüleim ugyanis nem győztek a gyógyír után kutatni, szégyent nem ismerve keresték fel az összes boszorkánymestert, annak reményében, hogy a következő majd biztosan tud valami használhatóval szolgálni. Egyszerűen gyűlöltem őket ezért. Nem értettem, miért nem voltak képesek egyszerűen felfogni, vagy rájönni arra, hogy én nem akartam mindezt. De az én véleményem soha nem számított, se most, se semmikor. Hozzá kellett volna már szokjak...
Így kerültünk hát Londonba. Szép város volt, megvolt a maga hangulata, amit még egész kellemesnek is tartottam volna New York után, de az időjárás túl gyakran volt borongós, és túl sokszor esett az eső. Utáltam az esőt, mert ahányszor láttam az égből aláhulló cseppeket, akaratlanul is az az éjszaka jutott eszembe. Csakhogy tényleg soha ne feledkezhessek meg róla...
Szerencsére azonban a mai nap nem ilyen volt. Kifejezetten melegnek nem mondtam volna az időt, de sütött a nap, s habár a kedvem nem lett sokkal jobb, de elég volt ahhoz, hogy kicsalogasson Mikah házából, ha már úgyis szerda volt – az egyetlen nap a héten, amikor oda mehettem, ahová csak akartam, ugyanis a boszorkánymester is ekkor intézte az egyéb ügyleteit.
Nem igazán ismertem még ki magam a városban, de nem hittem volna, hogy baj sült volna ki abból, ha egy rövid sétát teszek a környéken, ezért miután gyorsan összekészültem, és közöltem Mikah inasával a tervemet, el is hagytam a házat.
Igyekeztem kizárni a negatív gondolatokat a fejemből, és egyedül az arcomat melengető napsugarakra koncentrálni, de őszintén szólva, nehéz volt, nagyon nehéz. Az utóbbi három évet úgy töltöttem el, hogy biztosra vettem, eljött számomra vég – a lassú, de biztos halál. Jobban örültem volna, ha csak gyorsan véget ért volna a szenvedésem, de valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy már nem kell sokáig kibírnom. Hisz a yin fen méreg volt, én pedig olyan mértékben be lettem drogozva, hogy ha megpróbáltam volna felhagyni a szedésével, egyből meghaltam volna.
Sokszor elszórakoztam persze azzal a gondolattal, hogy egyszerűen csak nem szedem tovább a port, de anyáék ezt nem hagyták nekem, szigorú őrizet alatt tartottak, csak azt nem értettem, hogy miért. Nekik is könnyebb lett volna, ha megszabadulnak tőlem – nincs több haszontalan gyerek, aki szégyen rájuk, a családi névre nézve; nincs több gyerek, akivel csak a baj; nincs több megalázkodás. De ők valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nem voltak hajlandóak feladni, ez pedig... megingatott néha az elhatározásomban.
Most pedig itt volt Mikah, aki közölte, hogy segít rajtam. Hogy hogyan, még ő sem tudta, de láttam a bizonyosságot a tekintetében, hogy kerül, amibe kerül, de valahogy megoldja a problémám – én pedig túlságosan erőtlen voltam az ellenkezéshez. Hisz mit mondhattam volna neki? Amikor belenézett a fejembe, megmutattam neki az egész valómat, az összes érzésemet annak reményében, hogy lássa, nem akarom, hogy megmentsenek. De őt sem érdekelte, hogy mi a kívánságom... Úgy éreztem, mintha nem is én rendelkeztem volna a saját életemmel. Mintha csak egy báb lettem volna, akit mindenki ide-oda ráncigálhatott, épp ahogy a kedve tartotta...
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre se vettem, a Hyde parknál kötöttem ki. Pár pillanatig megilletődve néztem előre, azon agyalva, hogy mégis miért ide hozott a lábam öntudatlanul, de igazából nem bántam. Szerettem volna egyedül lenni, csak a természet ölelésében, némileg ugyanis reménykedtem abban, hogy itt képes leszek kiüríteni a fejemet, és legalább egy rövid időre megfeledkezni arról, hogy mennyire elfuserált egy életem van.
Egy apró sóhajt követően megindultam. Ahogy lassú léptekkel haladtam előre, és tekintetemmel a környezetet pásztáztam, halvány, fájdalmas mosoly telepedett ajkaimra. A szép idő ugyanis nemcsak engem csalogatott ki a ház négy fala közül, hanem sok más mondént is. Gyerekek futkároztak kacagva, szülők vitték épp kézen fogva haza kislányukat, kisfiúkat, vagy éppen szerelmes párok beszélgettek, csókolóztak egymással. Olyan békés volt minden, és olyan boldognak tűnt mindenki, hogy az én szívem akaratlanul is megsajdult, emlékeztetve arra, amit vesztettem.
Egy ilyen életre vágytam mindig is; nem akartam árnyvadász lenni, nem akartam démonokat ölni, csak szerető szülőket akartam, akiknek elég jó voltam – egy ilyen egyszerű, unalmas, de boldog életet. Helyette pedig mit kaptam? Káoszt. Fájdalmat. Magányt. Mindennek, amit valaha kívántam, pont az ellentettjét.
Hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok, ha tovább kell néznem mások boldogságát, ezért elszakítottam a pillantásomat róluk, és inkább kerestem egy olyan helyet a parkban, ahol egyedül lehettem. Pár perces séta után szerencsére találtam is egy megfelelő helyet, ami eléggé messze esett azoktól a részektől, ahol mindenki más tartózkodott, s még a tőlük származó boldog kacajok és örömteli beszélgetések sem hallatszottak el idáig.
Kiválasztottam egy szimpatikus fát, s lehunyt szemmel, fejemet a törzsének döntve telepedtem le a földre. Igyekeztem minden gondolatot kizárni az elmémből, megkísérelve legalább egy rövid időre elfelejteni minden gondomat és problémámat. Egy kis megnyugvásra vágytam, hisz már hosszú, hosszú ideje nem volt részem ilyenben, és kezdtem egyre jobban elfáradni, belefáradni ebbe az egészbe.
Percekig nem gondoltam semmire, csak a természet hangjaira figyeltem, amik kezdtek egyre jobban ellazítani és megnyugtatni, én pedig már tényleg majdnem elhittem, hogy egyszer minden rendben lesz. A kedvem valamelyest jobb lett ennek köszönhetően, s öntudatlanul kezdtem el dúdolni egy dalt.

Borzalmasan megkésve, és borzalmas reag >_< ▪▫ 952 ▪▫ ©