Csarnok

Vivian és Javier

Anya és apa mindig mondta, hogyha egyszer majd árnyvadász leszel minden sokkal de sokkal nehezebb lesz. De nem gondoltam hogy ennyire nehéz. Diego mindig azt mondta belőlem sohasem lesz árnyvadász mert nyafka vagyok. Nem vagyok nyafka...De hiányoznak anyuék. Nem csináltam semmi rosszat...túl rosszat legalábbis nem. Aldertree mégis ide küldött, és most fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Csak ülök a márvány kőlapon, térdemet átkulcsolom a kezeimmel és nézem a félhomályból kirajzolódó szobrokat. Mindegyiket rúnák borítják, de angyal szárnyaik vannak. Angyalok. Sosem láttam angyalt, de azt mondják mi Raziel angyaltól származunk. Zakariás testvér már percek óta elment, most nem beszél a fejemben, egyedül maradtam. Mint aznap mikor meghaltak anyuék. Diego is egyedül hagyott. Mikor felhangzanak a lépések felpattanok és próbálom megtudni honnan jön. De hiába is próbálkozom mindenhonnan hallom a lépteket. És ekkor jelenik meg Ő, aki olyan, mint anya, elsőre könnybe lábad a szemem, de aztán észre veszem azokat a dolgokat amiktől nem anya. Anyunak a haja virágillatú és süti illatú volt és magasabb volt picit. A mosolya után egy apró ránc volt a homlokán. Durván letörlöm a könnyeimet. Egy árnyvadász nem sír, sosem sír.
-Igen. - bólogatok. Az árnyvadásznak barátságos arca van és kicsit megnyugszom. - Te lennél a kiképzőm? - kérdezek rá. Bár tudom buta kérdés, hát mi másért lenne itt mint hogy felügyelje a büntetésem. - Én nem voltam rossz... - mondom motyogva. Csak egy picit. De annyira érdekeltek azok a dolgok. Diego erre azt mondaná, hogy "Kis hülye" anya pedig lekiabálná, hogy ne beszéljen így velem... Megrázom a kezét és egy picit elmosolyodom.
-Nem, csak nem rég érkeztem, Zakariás testvér azt mondta várjak. - mondom komolyan és nem akarom mutatni, hogy a testvér mennyire megijesztett.
-Mit kell majd csinálnom? - kérdezek rá kíváncsian.

Javier & Vivian

Orphans are the most vulnerable people on this world

Végül nem sikerült meggyőznöm Aldertree-t. Nehéz volt elfogadnom utasítását, mivel nem csak a célomtól térít el, hanem arra kényszerít, hogy ellátogassak oda, ahol a családom csontjai pihennek. Talán tudatos volt tőle, hogy így kínozzon, talán véletlen, nem is lényeges, mert mindenképp Csontváros levegőjét kell szívnom, elég hosszú ideig. A lányomnak fogalma sem lehet arról, hogy idelátogattam, nem tudom, hogy reagálna, ha megtudná, egy ismeretlen gyerek edzését felügyelem a halott testvéreinek csontjai társaságában. Nekem is felfordul tőle a gyomrom, de erősnek kell magam mutatnom - véletlenül sem lehet Aldertree-nek igaza, aki azt hiszi, elpuhultam. Nem elpuhultam, éppen életem legvakmerőbb tetteit vittem véghez New Yorkban - a Kört kergettem egy magam, a Klávé legutáltabb vámpírjának fészkébe merészkedtem be egymagam, hogy egy őrült ajánlatot kínáljak annak a vámpírnak, aki a Klávé még nem tudott elkapni, hogy megnevezzek párat. Igaz, démonokkal azóta sem harcoltam, részben a régi emlékek miatt, részben, mert szerencsére nem voltam rászorulva, de senki egy szót sem szólhat rám, én, elpuhulni? Ha a régi barátaim az Akadémiáról ezt meghallanák, körberöhögnék Aldertree-t.
A hűvös, csontokkal övezett vékony folyosón egyedül mentem a csarnok felé. Mikor először idelátogattam még egészen gyerek voltam, az első rúnámat sem kaptam meg. Apám halála után jártunk itt. Akármennyi idő is telt el azóta, még mindig a frászt hozza rám ez a hely - a sötétség, a dohos szag, a vádló tekintetű koponyák, mintha a lelkembe látnának. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt az utolsó kis kanyart megtenném, de mielőtt elindulhatnék, Zakariás testvér jön velem szembe. Ijesztő látványt nyújt, mint a legrosszabb rémálmaim démona, bevarrt szemével és szájával. Igyekszem nem mutatni, hogy közel negyven évesen is megfagyasztotta bennem a vért. "Vivian Salomon. Üdvözlöm. A gyermek már várja." Mondja, vagyis üzeni, majd elmegy mellettem, könnyedén, mintha nekem nem kellene volna a falra kenődnöm, hogy elférjen. Ő volt az, aki a lányom első rúnájának szertartását is levezette, és most hirtelen borzalmas honvágy tör rám. Mi lehet a lányommal? Biztonságban van? Hiányzom neki? Teszem fel magamban a kérdéseket, ahogyan megteszem az utolsó pár lépést.
A csarnok pontosan olyan, mint mikor utoljára láttam. Kétségbeejtően rémisztő. Körülnézek gyorsan, hogy megszokjam a látványt, majd a kisfiúra nézek. Olyan kicsike! A saját fiaimra emlékeztet. Nagyon régen voltak ők ilyen kicsikék, ilyen ártatlanok. Még emlékszem milyen volt, mikor egyiküknek se volt rúnája, csak harsogó, játékos gyerekek voltak, akik nem egymással, hanem az edzőjükkel verekedtek. Szegény fiú! Elárvulva, elárulva, ideküldve... Dobálják őt, mint egy gazdátlanul maradt öreg kutyust, akit egyetlen rokon sem akar megtartani és ápolni. Ha valaki ezt tette volna az én gyermekeimmel... A szememből kicsorduló cseppet gyorsan letörlöm, hogy ne vehesse észre, mennyire fáj, hogy ők nem lehetnek itt. A fiú is rémültnek tűnik, nem is csoda, teljesen egyedül van a hatalmas és rémisztő Csontvárosban.
- Javier, igaz? - lépek hozzá közelebb, és lehajolok hozzá, közel húsz centivel magasodok fölé különben. - Vivian vagyok. - nyújtom a kezem, hogy megrázhassa. Ha már ilyen zord körülmények között kell véghez vinnie a kiképzését, akkor muszáj neki megkönnyítenem valahogy! - Régóta vársz rám? Siettem, ahogyan tudtam.

Vivian és Javier

Összepakoltam minden holmimat, ami belefért egy icike-picike kis táskába. Minden játékomat Alicantéban kellett hagynom a régi házunkban, nem hoztam el semmit sem,
mert azonnal költöznöm kellett ide, az Intézetbe. Most két árnyvadász kíséretében elindultunk egy portálon át a Néma testvérek városába. Sok rosszat hallottam róluk és a helyről is, Diego mindig azzal ijesztgetett mikor kicsi voltam, hogyha valami szemtelenséget követek el, akkor ide fognak anyuék száműzni és nekem is bevarrják a szememet és a számat és örökre egyedül maradok, senki se fog látogatni engem.
Persze ez nem lehet igaz, hallottam már a testvérekről,
ijesztőek, de árnyvadászt nem bántanak. Diego kamuzott,hogy rám ijesszen.
A portél rögtön átrepít minket a városba, ahol Zakariás testvér vár minket, láttam már sokszor, Ő végzi el a rúna szertartást is. Nagyot nyeltem. "Üdvözöllek fiatal árnyvadász"
Zengett a hangja a fejemben és nagy szemekkel bámultam Őt. Nem mertem megszólalni.
"Kövessetek" Megfordult és elindult befelé, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, úgy löktek rajtam, hogy induljak már el. Nehezemre esett ezt megtenni, de követtem a testvért a sötét, csontokkal kirakott ösvényen és komolyan féltem.
Odabent a velem jött két árnyvadász végül nem kísért túl messzi, megfordultak és távoztak. Úgy néztem utánuk mintha az egyetlen mentsváram volnának.
"A csarnokban tartózkodunk most, itt fog zajlani a kiképzésed, hamarosan érkezik a Klávé és kapsz magad mellé egy megfigyelőt"
Többet nem mondott, ott hagyott egyedül, nem akartam ijedősnek tűnni, de igen is megijedtem. Talán Diego nem is kamuzott annyit.
Hamarosan lépek koppanásai hangzottak fel, kapkodtam a fejem, de nem tudtam merre is nézzek, mert visszhangzott minden egyes lépés.
Végül megfordultam és szemben találtam magam egy árnyvadásszal. Soha nem láttam még eddig, de hasonlított anyura, könnybe lábadt a szemem.