Silvius Septimus Hildenborough

Leveszem a köpenyem, a csupasz mellkasomat megcsapja a jóleső hideg. A tetoválásaim, amely a pikkelyeket hivatottak elrejteni, feketéllenek a hajnali homályban. Tökéletes. A teraszom egy tűzfalra néz, nem valami luxus kilátás, de szeretek a radaron kívül maradni, ezt nem tehetem meg egy fényűző apartmanban, nemde? A démonok meg amúgy is mocskos élőlények, koszt hagynak. Nem fogok valami vagyonokat érő, tönkrement perzsaszőnyeg miatt idegeskedni. Meg akkor már inkább költök drogokra meg alkoholra. Elég drága cuccok azok.
Belekortyolok a kávémba, de szinte azonnal ki is köpöm. Gondolhattam volna, hogy savas íze lesz, tegnap reggel főztem. Nem volt időm meginni. Vámpírokkal kerültem összetűzésbe.
Leraktam a bögrét magam mellé, és előhúztam egy cigarettát a mellettem álló kisasztalon pihenő dobozból, a gyújtóért nyúltam. Mielőtt a szálat meggyújtottam volna, egy kicsit játszottam a tűzzel. Megigéznek a lángok. A fénye, az ereje, a kiszámíthatatlansága.
Ilyen megbűvölve néztem végig, mikor először borítottam lángokba valakinek a házát.
Nem véletlenül vagyok New York egyik ismert bérgyilkosa. Ismert, úgy, mint Batman, vagy a többi ilyen fantáziamacsó, akik az éj leple alatt álnévvel bontják meg a rendet. Úgy emlegetnek, mint az Árnyat, én pedig büszkén viselem ezt a nevet. Jól illik hozzám. Ironikus, mivel a tűz éppen elűzi az árnyakat, engem pedig vonzanak a lángok, de lépjünk is túl ezen az apróságon. Nem kell mindennek logikusnak lennie ebben az elcseszett világban.
Ahogy azt gondolhattad, nem késsel meg fegyverrel ölök, hanem varázslattal, és néha csak rásegítek a dolgokra, a piszkos részét biztosan nem én végzem majd el. Sokan mondják, hogy megbízhatatlan vagyok, gyakran eltűnők hónapokra, vagy drogmámorosan fekszem egy sikátorban, mikor éppen találkozónk lenne. Egyszer volt ilyen. Egyszer!
Mégis sok alvilági járul elém, hogy öljek nekik. Nem kérek érte hatalmas összegeket, sosem törődtem a vagyonnal. Semmit sem jelent. Sőt, potom összegekért szívesen gyújtottam fel bárkit bármikor.
Mondénoktól azonban büdös a pénz. Ritkán ölök nekik, kevesen is hallottak az alvilágról, és akik igen, azok vagy be vannak tőle szarva vagy pszichopaták. Annyira undorító teremtmények. Gyengék, hamar halnak. A levegővételen kívül nem is képesek semmire. Annyira jelentéktelenek az Alvilág számára, mint a bolhák.
Anyám is mondén volt. Sok mindent örököltem tőle, az akcentusomtól kezdve a gyilkolásra való hajlamot. Hupsz.
Miután megszült engem, leköltöztünk vidékre, mert mindenki a pikkelyes bőrömről beszélt. „Az ördög gyereke óÓóÓ! Mind meg fog minket átkozni!” Milyen igazuk volt. Anyám bújtatott, abban a kis kocsmában, ahol munkát kapott. Imádott férfiakkal hálni, főleg a sötét, bűnös férfiakkal, így születtem én is, és így kapta meg az első bérgyilkosi felkérését. Mivel szüksége volt a pénzre, és unatkozott, gondolkodás nélkül elvállalta a megszálló lovagok, nemesek meggyilkolását. Nem volt a közelben más szálló, mindkét irányba a legközelebbi épület egy nap lovaglásra volt. Megmérgezésük után a lovukkal együtt egy folyóhoz rángatta a testeket, aztán egy vékony, meredek szakaszon lelökte őket és a lovakat is utánuk küldte. Könnyű volt balesetnek nézni, hiszen gyakran zuhantak be azon az ösvényen emberek a folyóba. Nem is nyomoztak utánuk, bár akkoriban ez nem is volt szokás. Meghaltál, meghaltál. Senki sem akadt fent ezen.
Senki nem gyanakodott anyára. Ma már persze könnyen kiderítenék, hogy anyám volt a gyilkos. Labortesztekkel, DNS mintákkal. Ha anyámnak üzenhetnék, azt mondanám, viseljen kesztyűt, használjon különböző mérgeket minden alkalommal, mert egy elektromos készülékkel kinyerhetik a DNS mintáját és azonosíthatják vele. Tudom, az 1600-as években élő anyámat már az elektromosnál elvesztettem volna, nem hogy a DNS mozaikszónál.
De szerettem. Van is egy tetoválásom, egy rózsa, amely róla emlékszik meg. Finom, kecses, mint ő, mint a neve, Rose. Egy gyönyörű virág, gyönyörű és tiszta... Akárcsak kocsmában dolgozó összes örömlány, akiket virág néven illettek. Kértem is őt, hogy változtassa meg a nevét, hívassa magát máshogy, de ő elutasított, azt mondta, 25 éve Rose, még ennyi ideig az lesz! 23 évig volt még Rose.
Ironikus lenne, ha tűz áldozata lett volna, és azért lettem volna megszállottja a lángoknak. Vagy egy bérgyilkos végzett volna vele, és a küldetésem az lett volna, hogy megbosszuljam őt. Ő azonban unalmasan halt meg. Megbetegedett, és két hét alatt el is vitte a kór.
Elszívom a cigit, a csikket elpöccintem a levegőbe, és bevonulok a lepukkant lyukamba. A kanapén fekvő pucér nő selymes testén végigsimítok, ahogy elhaladok mellette, és érezem, ahogyan érintésemre megborzong. Annyira szívesen megölném! Képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Már nem tudom hányadjára kéredzkedik be hozzám,  hogy töltsük együtt az éjszakát, hányszor alázott már meg, hányszor öntött valamit a képembe, hányszor húzott be már nekem, de képtelen vagyok nemet mondani neki. A főnökösödése, az arroganciája... Megbabonáz. Eltűnődöm, vajon felébresszem-e, és szórakozzunk-e egy kicsit mielőtt elkezdjük a napot, de aztán békén hagyom. Ideje kávét főzni.