Titus Wyghtham

A Nap első, hajnali sugarai lágyan győzedelmeskedve az éjjeli árnyak felett vetődnek a park kissé korhadt, elöregedett padján görnyedő alakra. Csupán egy röpke pillanat erejére tervezte eme röpke pihenőt, mégis, már majd’ fél órát töltött el így, egyik karjával combján könyökölve, homlokát támasztva, másikat óvón tapintva oldalát; tompa kínjából a bőrén érzett kellemes melegség, mely testvére érintését idézi fel benne, s kelt kibírhatatlan vágyat közelségére, zökkenti ki szenvedéséből az ugyancsak fájdalmas valóságba.
Nem így kellett volna lennie. Mikor egy viszonylag kevésbé aljasnak gondolt díler ismerőse megígérte, fontolóra veszi, hogy beveszi az üzletbe, ha sikerül kicsalnia egy nőből tartozása legalább egy csekély részét, minden oly’ egyszerűnek tűnt: megjelenni a sajátjukéhoz hasonlatos, lepukkant kis szoba ajtaja előtt semmi nehézséget nem okozott, nyugodt hangsúllyal majd dühösen kiabálva, torkát megragadva kérvényeznie a pénzt szintén nem jelentett számára problémát; viszont azzal már jócskán meggyűlt a baja, hogy a szajha szteroidokon élő, illegális harcokban viaskodó pasija negyvenhatos talpával mellkasán, saját szemöldökéből ömlő vére által elvakítva előhalássza kopott farmerdzsekije belső zsebéből szebb napokat látott pillangókését s belevágja a férfi felfújt vádlijába. A „de legalább megpróbáltad” ebben az esetben sovány vigasznak számít, az díler, kihez azóta még nem merte odatolni összevert képét, nem fogja értékelni igyekezetét, oldalába ettől még ugyanolyan erővel hasít bele a fájdalom egy apró mozdulattal, pedig már több, mint 24 óra telt el a kínos incidens óta, s ami még ennél is fájdalmasabban érinti, ő és fivére, kettejük sorsán ez nem változtat semmit.
Lassan, szinte félve emeli arcét a kellemesen melengető napsugarak irányába, eddig állát tartó tenyerét feltartva, hogy némi árnyékot vessen szemei elé; ujjait szinte elnyeli a fény, felvetve azok, s ezzel saját lénye szellemszerűségének buta, gyerekes gondolatát. Talán valóban az is. Apja nem látta őt, mikor az illegális szerencsejátékokban rejlő, valójában megfoghatatlan, elérhetetlen gazdagságot hajszolta, anyját az új szerelme vakította el, saját gyermekeit kitaszította, s valószínűleg társadalom sem hajlandó figyelembe venni őket.
Csak fivére az, ki képes megpillantani a bolyongó lidércet, mégis, úgy érzi, nincs is másra szüksége, a tudat, hogy Ő törődik vele, a világot jelenti számára. Tudja nagyon jól, bátyja mindent feladott azért, hogy otthont teremthessen kettejüknek, Titus azonban semmit sem tudott adni cserébe, semmije sem maradt, csupán Ő és a saját, hitvány élete; miért ne ajánlaná fel ez utóbbit érte, cserébe, oly’ csekély ár ez ahhoz képest, amit Ő eldobott. Mindez ellenére, hiába is érez úgy, ez a helyes, így kell tennie azért, hogy helyre tegye mindazt, ami talán sosem volt rendben, egész más fájdalom járja át mellkasát, mint amelyet a minap az „ezüsthátú” idézett elő; ahogy tegnap reggel (Vagy talán dél is elmúlt már? Honnan tudhatná, semmivel sem törődött, csak azzal, végre hazajusson) belépett lelakott szobájuk ajtaján, látva testvére arcát, számára szinte ismeretlen, sosem érzett megbánás öntötte el, bűntudat mardosta szívét; hogyan is lett volna képes elárulni, mennyire fáj minden egyes porcikája, vagy hogy az éjjel egy pillanatra azt hitte, a nő szobájának padlóján fogja végezni, s nem látatja többé – minek gondolata még a fizikai bántalmazásnál is jobban megviselte, lelke legalább annyira megtört, mint teste.
Újra otthon, mellette, boldognak kellett volna lennie, minden egyes gondoskodó érintését legalább ugyanennyi törődéssel hálálnia, de még csak arra sem volt képes, hogy egy apró mosolyt erőltessen összevert arcára; újabb kudarca árnyékot vetett a pillanatra, mindent meg akart adni neki, mint ahogy Ő ezt nyújtotta, sőt, jelentette számára, mégis csupán nyűgöt hozott a nyakára.
S azóta, ahelyett, hogy végre tett volna valami érdemlegeset bátyja boldogságáért, ismét megpróbálkozva behajtani azt a bizonyos pénzt, vagy csupán eltöltve vele némi kis időt, mint ahogy az felajánlotta neki, nem csinált semmi érdemlegeset; elmenekült szobájukból, amint összeszedte magát annyira, hogy képes legyen felkelni az ágyból, remélve, ha nem látja fivére arcát, kevésbé gyötri a bűntudat. Tévedett…
Ebben a pillanatban, ahogy a Nap ragyog rá, minden eddigi törekvése szertefoszlik, elveti a gondolatot, hogy szinte a semmiből kerítsen magának egy pisztolyt, hogy bosszút álljon azon, aki elintézte; elönti a honvágy, nem marad más vágya, csupán annyi, hogy hazajusson… nem a szülői házba, anyjuk mellé, nem a lepukkant kis szobájukba, csupán Hozzá. Ő jelenti számára az Otthont