Howl Hill

Mi lehetne jobb egy üres kocsmánál, ahol csak én vagyok, és egy kibelezett pultos? Nem igzaán szeretem, ha valaki ellenemre mond, tekintve, hogy jelenleg is üldözőben vagyok, de túlságosan is ráérek az én kis jólétemmel foglalkozni. Bármelyik percben rám törhetnek, és én pedig csak ülök itt mint egy jóllakott napközis, elfogyasztva már a  huszadik sörösdoboz tartalmát. Igencsak hozzá vagyok szokva az ilyen helyzetekhez, talán ezért is viselem ennyire természetesen. Eleinte lehet, hogy körbefutnék mindent visítva mint egy malac, de ahhoz most túlságosan is elfogadtam a tényeket, hogy bármi miatt is megtegyem azt a kínosnak látszó helyzetet. A pia meg különben is csak eltompította az agyamat...
Épp büfögtem volna egyet, ám a hátam mögül kicsapódott az ajtó, neki a falnak. Letettem ekkor a sörösüveget, ezt követően csak ültem ott egyenesen, beállva mint a gerely.
- Nocsak, Howl! - Érinti meg valaki a vállamat, én pedig azonnal összerezzenek undorodva. Szinte elzöldült a képem, de hősiesen viselem a helyzetet.
- Sejtettük a tagokkal, hogy itt vagy. Hol is lennél máshol? -  Ironikus nevetést ejtenek, miközben alig vártak még kis időt, de azonnal megragadtak karjaimnál fogva, jó erősen.
Mivel a sárga földig leittam magam, ezért a védekezés ellenük jelenleg igencsak csekély volt, így hagytam magamat. Annyit tudtam, hogy nem fognak megölni, csupán kirakni valahova az árok szélére, hogy magamtól dögöljek meg. Nem csodálatos?
A másnaposságra a legjobb ellenszer egy jó forró húsleves lenne egy kis Aspirinnal az élen. Ez helyett valakinek a kertje végében vergődöm, és abban bízom, hogy nem egy kétszáz kilós kopasz homár telkén, mert akkor most nagyon ráfáznék. Nemrég tértem még csak magamhoz, és bár állapotomat végigmérve, kék-zöld foltok díszítenek.
Nem igazán törődtem a sérüléseimmel, elvégre nagyon sokszor éreztem már ehhez hasonló fájdalmakat. A falkában ahol éltem, egyszerűen olyan káosz alakult ki, hogy menni kellett a régi tagoknak, és helyettük valami két sutyerák vette át a góré szerepet a falka felett. Én voltam egy kicsit ragaszkodó típus, jobban mondva a helyi pióca, aki mindenáron ragaszkodott az ő kis helyéhez a falkán belül. A legmélyebb mocsár közepén éldegéltünk, ahol volt egy kis faházam, kényelmes berendezéssel, és nyugodt élettel. Megérdemeltem már eleve azt a nyugalmat, hiszen azelőtt amikor éltem nagyba a pubertás énem, nem igazán adatott meg egy gyerekhez méltó élet. Az anyámék egyszerűen meghaltak, bár gőzöm sincs miként. Ennek ellenére az én jóval idősebb bátyám vette át a gondos szülő szerepét, és nem is kell ecsetelgetnem, hogy mennyire tartotta ahhoz magát.
Eljött a nap, amikor elege lett belőlem, és egyszerűen csak kirakott az erdő közepére, a nagy semmibe. Körülbelül két hétig voltam ott éjjel-nappal, mire aztán nyomkövető létemre sikerült hazatalálnom. Hogy mi volt az első dolgom mikor átléptem a küszöböt? Csináltam magamnak egy szendvicset