April Hart

- Jól hallottam, hogy megint azzal az alvilágival kellett együtt dolgoznod? - Alig tettem be a lábamat az ajtón, azonnal meghallottam anyám sopánkodó hangját, majd pár pillanatos fáziskéséssel meg is jelent a színen. Szemöldökeit összefuttatva, érdeklődve tekintett rám, mire én csak bólintani tudtam. - Ez borzasztó! Felháborító! - Nem tudtam mi mindent kiabált még össze, mert próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Ugyanis most tényleg nem volt kedvem ezen a témán lovagolni.
- Drasztikus lépésekhez kellene folyamodnunk. Valamelyik nap be is megyek és kérvényezni fogom, hogy üljünk le és beszéljük meg ezt az egészet. Úgy látom, túl nagy a zűrzavar az Intézetben, ha már mindenféle mocskot beengednek oda. - Megtorpantam az ajtóban, fogalmam sem volt arról, hogy került ilyen hamar újra elém az anyám. Mintha a falakban titkos folyosói lennének, amiket csak ő ismer, s előszeretettel ki is használ, hogy másokra a frászt hozhassa.
- Szerintem hagynod kellene, hogy a vezetőség tegye a dolgát és kész. - Ebben a pillanatban sikerült felébresztenem az alvó oroszlánt. Elém lépett, tekintete mintha tüzes szikrákat szórt volna. Azt hitte, elárultam. Azt képzelte, nem vagyok méltó a nevemhez, a családunkhoz. Minden egyes alkalommal ez történt az elmúlt években. Holott sose mondtam azt, hogy nem értek egyet vele. Csak nem akartam minden egyes itthon töltött percemet azzal tölteni, hogy szörnyülködjek a kialakult helyzet miatt. Képzelhette, nekem sem volt öröm, hogy egy tündérrel kellett napi szinten együtt dolgoznom. Nem mintha annyira élvezném ezt csinálni. Sokkal jobban örültem volna, ha egy emberrel raknak össze, ha nem kellene minden egyes nap felidegesítenem magamat a puszta tényeken.
Sose voltam kedves Mina-hoz és meggyőződésem, hogy nem is leszek az. Egyszerűen nem volt szabad. Hiszen alvilági vér csörgedezett az ereiben, s éppen ezért tökéletesen igaza volt az anyámnak. Én sem tartottam jó ötletnek, hogy az Intézet lassan jóformán mindenki előtt nyitva állt. Hatalmas tévedés volt ez a részükről, s csupán abban tudtam bízni, hogy nem fogjuk meginni ennek a levét.
A családi perpatvart követően inkább visszamentem az Intézetbe. Néma csendben álltam a gyakorlópályánk közepén, szemeim cikáztak a teremben. Aztán megláttam Mina-t, akiről rögtön elfordítottam a tekintetemet. Eleget szívtuk ma már egymás vérét, otthon is állt a bál, úgyhogy a nap hátralévő részében tényleg nem vágytam a tündérke társaságára. Holnap gondolom, úgyis megint egy helyre kell majd mennünk, bár nem vagyok odáig az ötletért.
A zsebemben megszólalt a telefonom, s mikor előhúztam a készüléket, láttam, hogy Noah-tól érkezett egy üzenet. Ajkaimra automatikusan mosoly húzódott és elkönyveltem magamban, hogy most Noah az egyetlen, akivel szívesen tölteném az időmet. Ő volt az egyetlen, akivel normálisan álltak a dolgok, s akinek a társaságában nem kellett megjátszanom magam. Nem várta el tőlem, hogy mindig tudjak mindenről, csak azért, mert egy híres-neves árnyvadász család leszármazottja vagyok. Szerencsére azt se tudja, hogy egyáltalán árnyvadász vagyok, amiért külön hálát adok az égnek. Gyorsan visszapötyögtem neki egy üzenetet és már az Intézetben sem voltam. Habár láttam Mina rám nehézkedő pillantásait, most ő vele sem tudtam foglalkozni és őszintén szólva nem is akartam. Szükségem volt egy kis szabadságra, egy kis fellélegzésre és ezt csak Noah tudta megadni nekem. Nem holmi alvilági lény, akit a társamnak kellene neveznem. Pf, na azt inkább soha...