CC - Clary and Camille

Gyűlölöm és megvetem Camille-t, minden porcikámmal a halálát kívánom, szívem szerint szíven döfném egy karóval amiért azt tette a legjobb barátommal amit, hogy vámpírrá változtatta és még a tulajdonának is tekintette. Fhu, még most is felidegesít, ha belegondolok, pedig az eset óta eltelt már egy jó idő, de még most sem tudom túl tenni magamat rajta. Mindig is ilyen voltam; hogy átvettem mások fájdalmát, boldogságát, keserűségét, stb, és tudom, hogy Simon így nagyon nem boldog, főleg, hogy csak napnyugta után léphet az utcára. Tudom, hogy nem boldog úgy, hogy alig találkozunk, hogy Raphaellel kell élnie a többi vámpírral karöltve a DuMortban. A legrosszabb pedig az, hogy fogalmam sincsen arról, hogy még is hogyan tudnék rajta segíteni, tudomásom szerint nem lehet senkit sem vissza változtatni, bár azt is tudom, hogy még megannyi dolog van amiről nem tudok vagy éppen csak keveset, viszont nem fogom feladni a reményt. Reményét annak, hogy egyszer minden olyan jó lesz minden, mint régen, hogy ismételten boldogok lehetünk, önfeledten boldogok, hogy sikerül megoldanunk Simon gondját, hogy megtaláljuk anyát és, hogy Jace és köztem rendeződik minden.
Vissza térve az eredeti gondolatmenetemhez: nagyon nem kedvelem ezt a nőszemélyt, de egyszer már sikerült egyesítenem az alvilágiakat, talán, ha ismételten össze fogunk, vagy ebben az esetben szövetkezek egy adott személlyel, aki most Camille lenne, akkor hamarabb eljutnánk egyik pontból a másikba és hamarabb megoldódnak mindenki gondja.
- Mindenkinek fontos, Camille. - mondom megnyomva az első szót, mert tényleg ez az ügy amin most dolgozunk mindenki jó sorsát érinti. - Ha Valentine megszerzi a Kelyhet, nektek is rossz lesz, nem csak nekünk, nem csak a mondéneknek, az egész árnyvilágra nézve veszedelmes, ha rossz kezekbe kerül a Végzet Kelyhe. - hihetetlen az ami elhagyja a számat. Úgy mondom, mintha annyira jártas vagyok a témában pedig nem, csak mindig mindenki ezt hajtogatta körülöttem és már ezek a mondatok beleivódtak az agyamba. - Meg kell találnom Valentinet és te talán segíthetsz nekem. Ha össze fognánk, mindenkinek jobb lenne, félre kell tenni a gyűlöletet. - az utolsó mondatot nem hagyhattam ki, hiszen egyrészt hagy tudja csak azt, hogy megvetem őt, viszont azt is a tudtára kell adni, hogy ha tényleg össze fogunk akkor hamarabb elérhetjük a céljainkat és együtt mindig mindenki erősebb. Mi is.  

Jó pár ideje szinte csak egy helyben vagyunk és tapogatózunk, nem jutunk egyről a kettőre, fogalmunk sincs róla, hogy hol van Valentine és hol tartja fogva anyát, csak a Kelyhet sikerült megszereznünk, bár azt is megakarják kaparítani, a változatosság kedvéért. Kell a Klávénak, kell Valentine-nak, esküszöm kezdek kicsit belefáradni ebbe az egészbe. Nem tudom meddig bírom még... Nem vágyom másra, csak arra, hogy az agyamat kicsit kitudjam kapcsolni. Nem vágyom másra csak is arra, hogy kicsit, csak egy napra is, de vissza térhessek a régi életembe, hogy minden ugyan olyan legyen, mint régen, mielőtt még Simonnal elmentünk a pPandemonium klubba. És igen, lehet, hogy ha akkor nem megyünk el akkor nem is találkozom Jacel aki iránt elkezdtem érezni valamit, viszont lehet, hogy akkor mindannyiunknak megmaradt volna a normális élete. Lehet, hogy anyát nem rabolják el, lehet, hogy Simont nem rabolják el a vámpírok, és lehet, hogy élhettük volna tovább a normális, emberi életünket. Annyi lehet... Annyi lehetőség lett volna még és még sem tudjuk immáron meg sosem azt, hogy mi lett volna, ha. Furcsa belegondolni abba, hogy a legjobb esetben most az lenne a legnagyobb gondom, hogy vajon felvettek-e a Képzőbe avagy sem, nem úgy, mint most, hogy az életemben a legnagyobb elfoglaltságot az tölti be, hogy megtaláljam anyát akit nem mellesleg apám rabolt el. Milyen jó kis családi háttér, nem igaz?
Az edzőtérre megyek ahova Alec rakta el a kártyát, amibe bele van téve a Végzet Kelyhe, és csak én vagyok képes anyán kívül kivenni belőle a Kelyhet. Csak Alec tudja kinyitni, így hát nem is próbálkozom vele, de kétségbeesésemben felkeresek egy embert, akit gyűlölök és megvetek, de nagyon idős, sok mindent megélt már és szinte mindenkit ismer, ezért is reménykedem abban, hogy tud majd segíteni. Vagy egyáltalán szóba fog-e állni velem.
Hosszas kutakodás után rátaláltam Camille búvóhelyére, és nem is vesztegettem az időt megkeresni őt. Mikor kinyitja az ajtót csak szemet forgatok a reagálására. Most komolyan, mire is számítottam tőle?
- Szerintem te is tudod, hogy, ha nem lenne fontos, akkor nem lennék itt. - mondom minden fajta köszönés nélkül reagálva arra, hogy honnan veszem, hogy beenged engem vagy szóba áll velem.