Raquel Marsden

578 ~ Vámpír ~ Kate Beckinsale

1461. Anglia - Megborzongtam a késő esti hideg széltől, amint a sötét folyosókon sétáltam keresztül a főépületből a belső kert mentén a szobámba. Ezekben az órákban senki sem tartózkodott a kastélyban, legalábbis nem a folyosókon, ezt kihasználva minden egyes éjszaka teszek egy sétát a kacskaringós folyosókon. Imádom a hely hangulatát, azt, ahogy a képek megörökítve elődeinket bámulnak vissza rám. Véleményem szerint ez adja meg a kellő hangulatot a kastélynak, no meg a belsőkert, amely a két épületrészt köti egybe. A kertészek kitesznek magukért, hiszen a szó szoros értelmében még télen is virágoznak a növények. Elmosolyodtam azon, mily sok alkalommal volt részem szép pillanatokat átélni e helyen. Az emlékek mintha megrohamozták volna agyamat egy szabad percet nem hagyva gondolkodásra, de még mielőtt túlságosan beleéltem volna, elértem a folyosó végét és a szobám ajtajához sétáltam. Jobb kezemmel a kilincs után nyúltam, amikor az éjszakai csendbe belerondított egy hangos sikoltás a szomszédos szobákból. Nem gondolkodtam, azonnal rohantam a harmadik ajtóhoz, a szüleim szobájához.
A szobába belépve tekintettem meg a lényt, aki éppen anyám nyakára tapasztotta ajkát, akinek vér csordogált végig a kulcscsontján. Sikítása néma hörgésbe fordult s jobb kezével egyre erőtlenebbül próbálta magától eltolni az idegent. Végigmértem a szobát, apám testét az elém táruló jelenettől nem messze láttam meg hassal a föld felé. Szemei minduntalan egy bizonyos pontra tekintettek s riadt arckifejezést festett a halál az arcára. Bal kezemmel a szám elé kaptam és hátrálni kezdtem, amíg az ajtónak nem ütköztem. Nem tudtam mit kéne tennem, csak álltam ott tétlenül és néztem, ahogy a férfi az utolsó csepp vért is kiszívja anyám testéből.
Nem akartam elhinni az előbb történteket. Kerestem valamiféle magyarázat után, de semmit nem találtam. Fogalmam sem volt, ki ez a férfi azt meg pláne nem sejtettem, hogy micsoda is, de abban biztos voltam, hogy nem ember. Az emberek nem szívják ki egymás vérét és nem nyúlik meg a szemfoguk.
Az adrenalintól, ami az ereimben száguldozott nem érzékeltem, hogy a szörnyeteg idő közben szép lassan közeledett felém. Szemeiben galádság és vérszomj tükröződött. Végigmért majd egy hirtelen mozdulattal a nyakamhoz nyúlt és rám tapasztotta fogait, azonban rövid idő múlva már el is lökött magától, mintha csak jobb ötlete támadt volna. Felhúzta ingujját, megharapta saját kezét nem messze csuklójától s a számhoz emelte. Minden erőmet latba vetve tiltakoztam, de túl erős volt hozzám képest az idegen és vére akaratlanul is szervezetembe került, amelynek sós ízét sosem tudom tudni kiverni fejemből. Már teljesen megadtam volna magam, mikor a férfi egy gyors mozdulattal eltörte a nyakamat. Még egy utolsó lélegzetvételnyi idő sem maradt, de már éreztem a hidegséget, amely a halált követőn átjárta a testemet.

1776. Amerika – A magasból bámulok le az emberek forgatagára, jobban mondva az utcák kihaltságát bámulom. A macskakövekkel kirakott utak, a házak, amelyek egymás mellett sorakozva ejtik ámulatba a turistákat már-már túlságosan ismerősnek tűnik. Az évek során volt időm kiismerni a város minden egyes szegletét, így megismertem a titkos alagutak rendszerét és azt is, hogyan lehet a legjobban levágni az utat. Előszeretettel használom a keskeny, elhagyatott környékeket zsákmányszerzés céljából. Ezek a legjobb választás egy kiéheztetett vámpír számára.
Készülnék leugrani, mikor meghallom, ahogy négy közönséges mondén közeledik s tekintetem automatikusan rájuk terelődik. Éppen az aktuális politikai helyzetről beszélgetnek, mikor megpillantok egy sötét alakot mögöttük. Hamar rájöttem, hogy a csuklyás férfi követi őket és valószínűleg nem csupán egy bájcsevej céljából. Megvárom, amíg az alakok elmennek és elrugaszkodok, egyenesen a férfit veszem célba. Tudom, hogy észrevett, pont ezért landoltam rögtön előtte.
- Ki vagy te? – Érdeklődtem, mikor az alak hátratolta az arcát eltakaró selymes anyagot. Meglepettségemre egy ismerős arc bámult rám, akivel bárcsak ne találkoztam volna. Ugyanaz a szem, ugyanaz a száj bámult rám ugyanazzal az arckifejezéssel. Hörögni kezdtem és mind két kezem ökölbe szorítottam. – Tee! – nyújtottam el a mondatot.
Végigmértem és támadó testtartást vettem fel. Egy lépést hátráltam és körbejártam, mintha felmérném a helyzetet, de mindeközben az esélyeimet latolgattam vele szemben. Tisztában voltam az ellenfél erejével és tudtam, hogy nem győzhetnék egy küzdelemben, de nem érdekelt. Csupán az tartott vissza, hogy közterületen voltunk, ahol bárki megláthatta volna, mit művelünk a másikkal.
- Mit keresel itt? – Kérdeztem mire ő felém fordult.
- Csak éppen erre jártam – válaszára felhördültem. – Nem látogathatom meg az egyik régi ismerősöm?! – kétkedőn pillantottam rá és inkább figyelmen kívül hagytam kérdését.
- Régi ismerős? – felröhögtem. – Megölted a családom, engem pedig szörnyeteggé tettél! Meg kéne, hogy öljelek…
- Akkor csak hajrá! – szakította félbe a mondatomat. – De nem én húznám a rövidebbet – kijelentésével bizony nem vitatkozhattam. Sajnos, az idősebb vámpírok erősebbek is s mivel ő az, aki átváltoztatott, no meg a szabályok ellehetetlenítenek attól, hogy bosszút álljak családom gyilkosán.
 Hátrább léptem és mindvégig őt figyeltem. Angyali álarca egy szörnyeteget rejtegetett. Egy vérszomjas vámpírt, aki képes volt elvenni tőlem a családom engem pedig hozzá hasonlóvá tett örök kárhozatra ítélve engem. Nyílván ez elég erős túlzás, de nekem az élet csupán teher.
- Fülembe jutott a terved, Raquel! – Halk suttogását még az utca túlsó végén is meghallanám. Szavai csontomig hatoltak s elfordultam tőle. Mély levegőt vettem, próbáltam lecsillapítani magamat, nem szerettem volna, ha túlságosan is eluralkodik rajtam a méreg, a düh és a bosszúvágy.
- Miféle tervet? – hallottam, ahogy tett pár lépést felém.
- Ne dobd el az életed magadtól! Megajándékoztalak az örökléttel, ne fordíts neki hátat! – hirtelen fordultam meg tengelyem körül. Ha ember lettem volna, elestem volna, elveszítettem volna egyensúlyom, de mivel egy akrobata ügyességével rendelkezem, mindenféle megerőltetés nélkül sikerült.
- És mégis miért ne? – tettem egy színpadias mozdulatot mondandóm kihangsúlyozására. – Ez nekem szenvedés csak… nincs miért élnem, nem veszed észre? – kérdésem után percekig síri csend honolt közöttünk. Hosszú hajamba mart a szél s szemem elé fújta azt. Zavart egy kicsit, de nem tettem ellene, túlságosan lefoglalt az ökölbe szorított markom magam mellett. – A családomnak vége, nincs senkim… láttam, ahogy a barátaim megöregedtek és meghaltak. Ott voltam a temetésükön, de valaki másnak kellett kiadnom magam. Tudod, mennyire fájt ez nekem?
- Igen tudom – sóhajtott egyet, mintha csak sajnálna engem. – De ennek így kellett lennie!
- Nem, nem kellett volna! – ordítottam és egyet léptem előre. – Te elvettél tőlem mindent… - a sírás küszöbén egyensúlyoztam, mikor egyenesen elém lépett és egyik kezével hátratűrte az egyik tincsem.
- Szeretném, ha velem tartanál – kijelentésére felkaptam a fejem. Mégis mit akart tőlem ez a gyilkos? Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, felemelte az ujját jelezvén, hogy várjam ki a végét s folytatta. – Azt akarom, hogy gyere velem New Yorkba, akadt egy kis dolgom – jobb kezével végigsimított az arcomon. Akaratlanul is belehajoltam simításába és kezdtem magam átadni. Kezdtem elveszíteni a kontrollt saját magam felett. Nem érdekeltek többé az erkölcsi normák, egyenesen haladtam a szakadék felé, ahonnan nincs visszaút. Darren látta rajtam a megadás jeleit s tudta, immár az elkeseredettség győzedelmeskedett a tartás helyett. – Gyere drágám, bemutatlak néhány barátomnak… - mellé léptem és megadón lehajtottam a fejem. A könnyeim csak úgy folytak, már visszatartani sem tudtam. Árulónak éreztem magam, mivel annak a szörnyetegnek adtam át magam, aki végzett a családommal s ezt az érzést soha az életben nem fogom kitörölni, elfelejteni vagy éppen teljesen elnyomni majd magamban. Mindig elkísér majd bármerre, amerre csak az utam sodor…