Leonert Delight

1532 nyara szépnek indult, nem volt döglesztő kánikula, a tavak vizei mégis jól tudtak esni az ember bőrének, frissítő volt az erdőket járni is. Két párocska ebben az évben háltak s váltak eggyé, pontosabban még 1531. Augusztusában, azonban azt egyikük sem gondolta volna, hogy ebből pont egy kisgyermek fogan majd meg. De megtörtént a mások szemében hatalmas csoda, ám itt inkább volt sújtás, mintsem csoda. A nemes hölgy világra hozta a picit, de apa híján el is hagyta abban a pillanatban és visszatért rangos helyére, a démonok világába. A gyermek egyedül maradt és az éj leszálltát követően vérszívók csorgatták rá nyálukat, de mind között egy volt aki szemeiben érdeklődő tűz lobbant és számára is meglepő módon nem hagyta, hogy eme gyermek eledellé váljék. A kis gyermek nevet kapott és megmentője vezetéknevét bélyegként kezdte el viselni. Felcseperedett, de úgy élt, mint a körülötte lévők, ugyan nem volt vámpír. Vére egyre kevésbé vált csábítóvá ahogy nőtt, kis iskolás korában még úgy ahogy megitták volna a vámpírok, de felnőtt korára teljesen undorodni kezdtek még a vére szagától is. De ez nem minden, ugyanis a fiúnak érdekesebbnél érdekesebb képességei lettek, olyanok, amikről a vámpírok álmodni sem mernének. Varázsolni tudott, csettintett és akár egy ház is romba dőlhetett attól az egyetlen csettintésétől. Ennek ellenére elmondható, hogy szeretetben sosem volt hiánya, ámbár felnőtt korára el kellett hagynia „családját” és útjára indulnia.
Olyan volt akár egy elveszett bárányka és ebből az áldozatból kiszabadulva indult azért, hogy megtudja ki is ő valójában, kik a felmenői, mi ő valójában, vagy csak éppen, hogy mi dolga e-világon. Ehhez a sok információhoz rendkívül göröngyös út vezetett, közben megjárta tán a Poklok-Poklát is, de nem adta fel; nem adhatta fel! Elment 10 meg 10 boszorkánymesterhez is, páruk elárult egy-két információt, köztük az első is. Sokkal közelebb került a céljához, mint azt remélni merhette, attól a bizonyos boszorkánymestertől megtudta, hogy jó maga sem más, mint egy boszorkánymester, egy igazán hatalmas mágus -ahogy későbbiek folyamán az emberek, a mondének hívják őket-, egy warlock. Ezen teremtmények pedig egyféle képen születhetnek, anya, vagy apa démon, a másik szülő pedig egy kis gyengécske mondén. Éppen ezért is került közel a válaszokhoz amiket úgy keresett. Tudta, ha meg szeretné tudni, ki is valójában, azt csakis alvilágiaktól tudhatja meg, nincsenek mások, akik elvezethetnék a démonhoz akinek köszönheti a nagy erejét.

1565 nyarán megtalálta édesanyát aki talán nem is volt olyan édes, ugyanis kitagadta fiát, ezért hát a válasz sem volt, csupán 98 százalékosan biztos, letagadta, hogy neki lenne fia, de Leonert mégis hitt abban, hogy megtalálta édesanyját és mielőtt elhajtotta volna kifaggatta eddigi szeretőiről is, akikkel lefeküdt. Mondhatni nem volt rövid lista, amit össze kellett írni, de az eddig történtek után, a hosszú út után semmi képen nem lett volna képes feladni apja keresését.
Édesapját még sokáig nem lelte, de rengeteg barátot maga mellé gyűjtött, közöttük sok vámpírt és hozzá hasonlatos boszorkánymestert is. Megismerkedett Magnus Bane híres bulijaival is, nem egyen részt vett és jól is érezte magát. Tulajdonképpen végig úgy élt akár egy vámpír, nappal aludt, éjszaka bulizott. Napról napra élt, a nagy különbséget a táplálék adta, szüksége volt a szénhidrátra. Egyszer még azt is a fülébe suttogták, miszerint a boszorkánymesterek feljebb valóak, ugyanis ha van lelkük, ha nincs: vagy nem is volt, vagy most is van, míg a vámpíroknak volt lelkük, de elvesztették, mikor az éjszaka magával rántotta valamennyiüket. No igen, de ez nem igaz, hiszen alvilágiak mind és a démonoktól pont a lelkük léte különbözteti meg őket. Ha nem volna lelkük, egyszerű démoni teremtmények lennének. Ennek a hiedelemnek az eltörlésére pedig igen csak eleget tett, rengeteg könyvet átnyáladzott és bebizonyította, hogy már pedig a vámpíroknak is van lelkük. Mindezek után pedig több száz éven át jóformán csak lebegett az éterben. Várta az újabb könyveket, amik próbálták elhitetni vele, a vámpírok förtelmes teremtmények, gonoszak és ártatlanokat gyilkolnak. Minden csupán nézőpont kérdése volt, az emberek mégis azt írták le amit velük is elhitettek, hogy mik is? Nos, a filmek, azok a fekete-fehér filmek, amikből akkoriban azt sem igen lehetett kivenni mit ábrázolnak. Drakula kora volt az tán, mindenki odatapadt és nézte, ahogy kiszívja ártatlanok vérét. Egyszerűen gyomorforgató volt számára azt nézni, miként hagyja az emberiség, hogy megmérgezzék a fejüket. Nem csak mondének, vámpírok, farkasok, tündérek és még sokan mások. Talán jobban tette volna, ha maga is elhiszi ezt a kis mesét, de élete túl nyomó részét vámpírokkal töltötte, egy vámpír nevelte fel hiszen, hogy is tudna elhinni bármi ilyen butaságot, ami nevelőszülője ellen is szól? Persze sehogy sem, nem hitt el egy szót sem.

Inkább bejárta a nagy világot, látta, hogyan élnek mások, más földeken. Látta miként lehetne normális, átlagos, mégsem vonzotta úgy az az élet. Örült, hogy olyan, amilyen, kutatta még azt is, mennyi démoni van benne, de a választ talán csak édesanyjától lelhette volna meg, aki ugyebár nem igen volt beszédes viszonyban vele. Utalt rá, hogy utálja, de a démoni jelét őrizte a boszorkánymester, mint boszorkánymester jelet. Az időnként megjelenő zöld bőre és pikkelyes teste pontosan megmutatta minek született, csak a jelet nem tudta észrevenni gyermeteg szemeivel. Mostanra viszont akkor mutatta vagy takarta amikor csak jókedve tartotta. Nem kellett bujkálnia, mégis így érezte helyesnek, beolvadt a tömegbe, mégis kicsit kilógott, akár egy különc gyerek az osztályából. Majd hosszas várakozás végett a válaszok töredékei az ölébe hullottak kristályszilánkokként. Megtudta valódi vezetéknevét is, de úgy tartotta, vezetékneve most is viseli egy darabját édesapjáénak. Neve végén a „ght” tag jelölte hova tartozik, persze apja erről mit sem tudott, nem tudta, hogy van egy gyermeke, aki nem mellesleg egy halhatatlan lény. És talán meg sem találja apját, ha az nem olyan gyenge, olyan mondén..., hogy belemenjen, miszerint Camille Belcourt vámpírrá változtassa és bevonja a sötétségbe. Végig ott volt a szeme előtt, mégsem tudta soha, hogy vele van az apja. Legjobb belátása szerint még nagynénje is van, de már az apa szó hallatán is megnyugszik lelke, mi mostanáig is gyermeteg, belül talán nem is változott, csak felért a feladatokhoz, amit neki szánt a sorsa.

Következő küldetés Leonert: Ismerd meg az apádat! Ismerd meg és szeresd ahogy még soha.