Jonathan "Jace" Wayland

A nevem Jace Wayland, árnyvadász vagyok az árnyvadászok között. Dögös, gyors és remek harcos és persze kicsit sem egoista. A történetem kezdete pont olyan tragikus mint a szerelmi életem, voltaképpen fogalmam sincs hogyan kerültem oda ahova, sőt mi több, sokak szerint semmi keresni valóm a Lightwood családban, de oda tartozom, Alec..és Izzy.. mindketten az édestestvéreim. Az alapján viszont amit hallottam és emlékszem, az apám gonosz volt, egyszer vett nekem egy sólymot, ami eleinte nem kedvelt, de idővel megszelídítettem, a barátom lett, de ekkor apám kitörte a madár nyakát és azt mondta: Megszelídítetted, nem ezt kértem. Attól a pillanattól fogva nem sírtam többet. Megtanultam nem kötődni és az érzelmeimet is elnyomtam teljes egészében. Ugyanakkor rengeteg minden kiesett, mintha egy gát lenne a fejemben, ami nem engedi, hogy emlékezzek a múltamra, vagy arra ki vagyok és akinek születtem.
Alec és Izzy mellett nőttem fel, velük harcoltam és mentem keresztül az árnyvadásszá válásunkon. Alec idő közben a parabataim is lett, mert össze voltunk nőve, sokkal jobban kötődtünk egymáshoz mint két barát vagy testvér, szinte egyek voltunk és egyként gondolkodtunk, ezért is látták a legjobbnak ha összekötjük ezt a szoros köteléket és egymás parabatai-testvérei leszünk. Nem bántam meg egyszer sem, mert mind azt amit érezhettem, miatta érezhettem. Persze Ő mindig is magának való volt és talán még sajnáltam is, a Lightwood-ok elkövetkezendő családfője és ezzel együtt a Klávé leendő vezetője volt és a nyomás akkora vállain, hogy sokszor én is megérzem a kételyeit és a nyomort amit érez. Szüleink sosem voltak megelégedve vele és talán soha nem is lesznek. De most végre boldog lehet és számomra ez ugyan annyira fontos, minthogy segítsek a tehetetlen mondénoknak.
A csapatunk jól összekovácsolt, viszont nekem hála szabályszegő, persze ez engem sosem érdekelt, a szabályok csak szabályok, azért vannak, hogy betartsuk őket, de időnként nem lehet gond ha egyet-egyet megszegünk. Viszont az nagy hiba volt, hogy nem oltunk eléggé figyelmesek, de az én fejemet pont az csavarta el, hogy láttam egy lányt, aki viszonozta ezt a „látást”. A neve Clary Fray, egy csodálatos lány, bátor, akárcsak én és még remek harcos válhat belőle, olyan remek mint belőlem.

„- Legalább nem kell tartanod a visszautasítástól
- Nem feltétlenül van így. Időnként nemet mondok magamnak, hogy érdekesebb legyen.”Számomra egyetlen dolog van a mondénok megvédésén és a démon vadászaton túl, ez pedig nem más, mint: ÉN. Csakis én! De mikor megismertem ezt a bizonyos Clary-t minden megváltozott, megláttam magamat benne, mind a bátorságot, mind a helyzetét nézve. Édesanyját elrabolták a Kör tagjai, egyedül van ebben a hatalmas világban és ugyan azt érzi amit én annak idején. A sorsunk is talán hasonlónak vélhető felfedezni.
Az első feladatunk az volt, hogy felvilágosítsuk Clary-t arról, kik azok az árnyvadászok és miktől/kiktől kell tartania. Elmagyaráztuk a rúnákat is és elvittük csontvárosba, hogy visszaszerezze az emlékeit. Mit ne mondjak meglepődtem, hogy Valentine lánya, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy félni kéne tőle, elvégre is egy ilyen csinos és bátor lány miért lenne kém?
Észre sem vettem, de pár hét alatt teljesen belezúgtam, nem is tudtam mi ez az érzés, sosem éreztem így vagy hasonlóan. Aztán elcsattant az első csókunk és már észbe kaptam mi is volt ez az érzés; ez az érzés volt az, amit olyan régen elnyomtam magamban és nem vettem róla tudomást.
Minden szép volt mindaddig, míg Valentine meg nem jelent s elrontott mindent, tele tömte a fejemet, hogy én és Clary testvérek vagyunk és mindkettőnk apja Valentine, mindkettőnk anyja Jocelyn. Elhittem? Talán.