Roppant mód idegesítő ez az árnyvadász! A szándékos provokálásom olyan átlátszó, mégis, már-már érzem súlyát magamon. Szavain keresztül érzem felháborodását, ám jelen helyzetben nekem sokkal több okom van haragosnak lenni. Jelen helyzetben ő az egyetlen vétkes, ezt érzem és mérhetetlen módon zavar az, amit itt leművel. Mégis kinek képzeli ez a nő magát? Nem is arról van szó, hogy velem szemben engem meg magának ilyen stílust és tetteket, hanem úgy általánosságban véve sincs kint mind a négy kereke és nem az őrült, szexi értelemben. Dühös arccal emelem fel egyik mutatóujjamat, de amint megpillantom szemeiben azt a bizonyos érzelmet, s belém hasít néhány felismerés, egyből le is engedem kezemet. Visszaveszek magamból, hogy nyugodtabban folytathassam. Ellenben, ez semmire sem volt jó. Korábbi szavaimtól az amúgy is kiszámíthatatlan nő újabb őrültséget tervez, ám ahogy felemelte öklét, látva szándékát, hamar lereagáltam a helyzetet. Elkaptam kézfejét, mielőtt nagyobb bajba sodorta volna magát. A tettet követő szavak hatására összeráncolom a szemöldökömet és felemelt hanggal szólok közbe. - Nem ismersz engem! Én nem tartozom azon az alantas lények közé! Én büntetem a bűnösöket, nem pedig elkövetem őket! – hangom erősen túlzengi a zenét, míg tekintetem szikrákat szór. Ahogy a nő elkezd matatni oldalánál, boszorkánymesterem lép közelebb. Két ujjával nyelénél fogva tartja a szeráf pengét, amit még minden bizonnyal a mosdóban felejtett ott az indulatait kezelni nem képes nőszemély. Látom a férfi tekintetén, legszívesebben mondana valamit, ehelyett csak átnyújtja a fegyvert. De, mielőtt átvehette volna, a kérdések sorozatára válaszolva ellöktem a nőt a földre. Utána két kézzel igazítottam a zakómon, ellentmondást nem tűrőn fordultam Lucius felé, belenéztem egyenesen a szemeibe, majd tovább álltam. A pulthoz mentem, hogy kérjek egy italt. A boszorkánymester együtt érző arccal lép a vadászhoz, leguggol mellé. Ő az egyetlen, aki figyel még a szavakra. Átnyújtja a fegyvert is, ezúttal sikeresen. - Nem gondolod, hogy egy kissé meggondolatlanul cselekedtél? – bök ujjával a vérszerződés jelére, hangszíne kedves és egyszerű volt – Sosem értettem, miért kell a legnehezebb utakat választanotok. – felegyenesedett és kezét nyújtotta, hogy a nőt is talpra állíthassa. A következő mondatok alaposan meglepték a boszorkánymestert, melyet egy kicsit sem leplezett a másik fél előtt. - Miért nem ezzel kezdted? Nem kellett volna annyit köntörfalaznod, csak tértél volna a lényegre. Mindezt rég elkerülhettük volna. Én segíthetek az emlékeid visszaszerzésében, ha szeretnéd, és nem kérek érte semmit csak azt, hogy a jövőben légy óvatosabb. – megadón sóhajtott – De, a te döntésed. – ereszt meg egy szelíd mosolyt, amit az együttérzés és fájdalom egyaránt tör meg. A nő ekkor már nem válaszol. Lucius figyeli, amint a vadász dühösen, zilálva, törve és zúzva hagyja el a helyet. Fejet csóválva sóhajt egy hatalmasat, amikor hirtelen megpillantja a telefont a zongorán. Kezébe véve indul el a pult felé, ahol jómagam is ülök. Bosszúsan méregetem a kárt, majd egyenesen előre fordulva kortyolok egyet italomból. A boszorkánymester egészen közel, a személyes aurámba behatolva támaszkodik mellém. Azt akarja, hogy csak én halljam szavait, miközben megvillantja a telefont. - Tudod… engem azért érdekelne, hogyha már úgyis alkut kötött egy hozzád tartozó boszorkánymesterrel, akkor az, miért nem adta vissza neki az emlékeit. – úgy tett, mint aki hangosan gondolkozik, holott valójában engem akart eme fondorlatos módján manipulálni. Valahogy, mindig sikerült is neki, pedig tisztában vagyok szándékával, minden egyes alkalommal – - Mikah Rutherford nem kezdő, bár hozzám egyébként sem ér fel. De, komolyra fordítva, miért kellett a nő emlékeit eltüntetni? Hacsak, nem valami komolyabb összeesküvésről van szó. Tételezzük fel elég erős Mikah a varázslat megtöréséhez… miért nem segített a lánynak? Ő is benne lenne? Ráadásul, jobban belegondolva, a boszorkánymesterek épp hozzád tartoznak. Nem lenne szabad eltitkolnia semmit sem, különösen akkor nem, amennyiben ő is tud valamit erről az egészről. – vállával a felkaromba bök, míg én hallgatva elgondolkodtató szavait tovább iszogatok előre bámulva. Lucius sokkal eszesebb, mint az a fiatal nő, pedig még annyit se tud, mint a vadász. Meglóbálja a telefont. - Figyelembe véve, hogy az összes háború csupán egy hatalmi harc, nem lepődnék meg, ha most is ez lenne a háttérben. Menj utána, vidd a mobilját is! Anélkül, úgysem jut messzire. Hozd vissza és beszéljük meg ezt nyugodtabb körülmények között. – összeráncolt szemöldökkel néztem a férfira – Na! Ne legyél sértődött! Vedd vissza az egódat, különben elszalasztod a lehetőségét annak, leleplezz egy puccsot. – lehúztam a maradékot, kikaptam kezéből a kommunikációs eszközt és határozottan indultam el az utca felé. Odakint megtorpantam egy pillanatra. Körbe néztem, merre is mehetett az indulatos nőszemély, mire a benti tömeg elkezdett kifelé szállingózni. Szemet forgatva indultam el az egyik irányba, ahogy tudatosult bennem, a boszorkánymesterem szépen kitessékelt mindenkit a „zárunk” szövegével. Legalább csend lesz, amikor visszamegyek, így nyugodtan beszélgethetek vele egy-két dologról. Alig néhány méterrel odébb az épület melletti sikátorból hangokat hallok. Sietősre veszem lépteimet, majd a bejáratnál megállok. Hárman támadtak rá a nephilim-re. Egyet már elintézett, így amíg egy másikkal foglalkozott, oda léptem a harmadikhoz. Elkapva a torkát emeltem fel egyetlen kézzel és olyan erővel szorítottam torkát, hogy az szétroppant. Elengedve, láttam, amint a vadász megsérülve próbál erőfölénybe kerülni, nem sok sikerrel. Egyetlen, apró mozdulat elég volt hozzá, hogy pusztítás képességemet bevetve belülről, apró darabokra robbanjon szét a nő fölé magasodó lény. Eztán lángra lobbant a másik két tetem. Odaléptem a halandóhoz. - Ezt ott hagytad. – nyújtottam át a telefont, majd jobbom adtam, amibe kapaszkodva talpra segíthetem. Vérzik, ám ebből a szögből nem tudom megállapítani, hogy ez csak egy karcolás vagy valami komolyabb baja esett a küzdelem során. Bármennyire is jó egy vadász, olykor a túlerő sokat számít. Ezért is járnak csoportosan és nem egyedül. - Gyere vissza a Lux-ba. Már nincs ott senki. – hívtam vissza a megkezdett, kicsit sem zökkenőmentes beszélgetésünk folytatásához. Hangszínemben semmi utasító nem volt. Inkább hangzott ajánlatnak, mintsem parancsnak. Hiszen, ha el akar menni ezek után, ám legyen. Ha kell, most rögtön ott tudnék teremni a gazdája előtt és kérdőre vonhatom kicsit sem kedves módszerekkel is. De, nekem más terveim vannak. Persze, mindezt Lucius-nak köszönheti. Ha ő nincs, akkor nem jövök utána és akkor ki tudja, mi maradt volna belőle reggelre.
Már épp kezd forró lenni a helyzet a mondén nővel, aki egészen merészen kap bele bőrömbe, egyre lejjebb és lejjebb haladva ujjaival. Ha nyitott lennék a világra, talán még élvezném is az érintését. De nem...kurvára nem vagyok nyitott a világra, így kissé feszengve fogadom a simításait. Bőröm égeti, mintha csak tiltakozna a közeli testi kontaktus miatt. Tekintetem Lucifer szemeibe fúródik. Akarom, hogy lásson! Fel akarom bosszantani! Azt akarom, hogy kettőnk dühétől robbanjon fel ez a hely! Az elfojtott feszültségtől, a saját, kimondatlan félelmeimtől! Hát nem érti, hogy kell nekem? Hogy mindennél jobban szükségem van rá? A rohadt életbe! A nő ajkai túlságosan közel kerülnek a sajátjaimhoz. Mielőtt azonban még bármi olyan történhetne, amiért gyűlölném magam, megérzem kezemen ujjait. Elégedett, kaján mosolyra húzódik szám. Hát végre...észhez tértél, ördögöm? Csípőmre ejtem kezeimet és ugyanazzal a vigyorral figyelem dühödt tekintetét, amivel az előbb fordultam felé. Dehogy öltözök fel! A végén még tényleg újra itt hagyna... - Nem fogom visszavenni! - nézek mélyen a szemeibe és nem sok kell, hogy felnevessek. Hűha...kitüntetett figyelemben részesülök! Csak nem képes korlátok közé szorítani magát, még jobban? Ah...tudtam! Annyira tudok valamit! Vastapsot! Köszönöm szépen! - Szóval...folytasd nyugodtan! - a falnak támasztom hátamat, csípőmet megdöntöm felé, arcomból kisimítok pár kósza hajtincset. - Hé-hé! Álljunk csak meg! A lányod nyúlt hozzám! Itt én vagyok az áldozat! - horkanok fel méltatlankodva, a következő mondatai pedig olyan helyre jutnak el a szívemben, amire magam sem voltam felkészülve. A dühös tekintetemben, fájdalom tükröződik. Fellobban az őrült tűz...készen állsz te erre, Lucifer?! - A szüleimet ne merd a szádra venni, te rohadék! - lépek el egyetlen mozdulattal a faltól és öklöm az arcának csapódik, ha nem lép hátra, vagy nem fogja meg időben a kezemet. - Csak jót tettek mindenkivel! Megvédték az ártatlanokat! Míg te meg a magad fajták, csak a világra zúdítottátok a szörnyeket! Egy utolsó féreg vagy Lucifer! - marja a gúny a torkomat. Mióta itt vagyok, ez az első érzelem, ami teljesen őszinte. Szabad kezem megremeg. Szeráfpengémet keresem. Elönti a méreg az agyamat. Ellep mindent a vörös köd. Bele akarom szúrni a testébe és nem sok választ el attól, hogy ezt meg is tegyem! A klávé egyezségének értelmében, a mosdóban történtek után, meg is tehetném! Túl sok a mondén...a kurva életbe! Abba bele! - Ennyire bízol a sajátjaidban? Honnan tudod, hogy nem épp a te trónodra pályáznak, drágám? Hm? - üvöltöm felé, legszívesebben a szívemre tapasztanám a kezemet, hogy tompítsam a saját fájdalmamat. Az egyetlen gyenge pontomat találta meg...nem hiszem el, komolyan! - Igazad van...egyedül is megfogom találni a módját a haláluknak! Sőt...nem is kell egyedül megtennem! - fordítok neki hátat, félresöpörve hajamat a hátamról, hogy láthassa a lapockámra égetett jelet. Vérszerződés köt a boszorkánymesterhez. Az életünk a tét. - Érted már?! - bújok bele pólómba és barátjára nézek. Állom hitetlen tekintetét. Állom mind a kettejük haragját. A pokol ellen intézünk támadást Mikah Rutherforddal! Hát állítsanak meg... - Tudom, hogy turkáltak a fejemben, sikerült már kiderítenem, csak nem tudom, hogy ki és mit vett el tőlem. Az emlékeimet akarom Lucifer! A herceget és a nyomorult bérencét! Vagy segítesz nekem és én megadok bármit neked ezért, vagy megteszem egyedül és a halálba küldöm mind a kettejüket! - olyan kétségbeesetten és eltökélten hörgöm felé, hogy tudhatja, nagyon is komolyan gondolom. - Neked adtam volna bármit! - csalódott volnék? Nem...én soha nem lehetek az! Az érzelmek csak eltompítanak, megőrjítenek. Ki kell zárnom, most azonnal mindent az elmémből. Nem nézek már rájuk. Elindulok mellőlük a kijárat felé. Útközben, dühösen lesöpröm az összes poharat a bárpultról, amik mind hangosan összetörnek. El akarok innen tűnni a francba. Eszembe se jut, hogy a mobilom nincs nálam és nem tudok jelezni Rutherfordnak, hogy nyisson nekem portált. Megvadultam török utat magamnak a tömegben. Az éjszaka hideg levegője végre az arcomba mar. Úgy lélegzem be, mintha eddig fulladoztam volna. Idegesen túrok bele hosszú hajamba, hátamat a falnak vetem és csak zihálok. Fájdalmasan zihálok. A büdös életbe! El kell tűnnöm innen nagyon gyorsan...
Ott füstölög a cigaretta vége a számból kilógva. A vékony szürkeség maga körül kanyarogva emelkedik felfelé, utat keresve magának a klub levegőjében, miközben a mennyezeti lámpák hangulatos fényét megtöri. A billentyűket nézem, amikor a gondolatmenetemet megtöri a telefon ütődése. Kikerekednek szemeim a készülék láttán. Azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy megöljem ezt a kis szukát. Hogy merészeli ily könyörtelenséggel megsérteni ezt a csodaszép, hatalmas hangszert? Tényleg, nem érdekel ez a nő. Nem akarok tőle semmit és jobb lenne, ha most már ezt ő is észrevenné, mert a végén még kidobatom az egyik alvilágival. Tekintetem a korábbi ülőhelyemre siklik, ahol a boszorkánymester tehetetlenül emeli meg vállait. Reméltem, hogy sikerül lekötnie a vadász figyelmét és ellazítja, mert ez a mérhetetlen feszültség, én mondom, nem egészséges. Mások már biztos agyvérzést kaptak volna a helyében. Szerencsére, itt hagy. Cigarettámat beledobom az italomba, kezembe veszem a telefont és megnézem magamnak a képet. Rutherford. Rutherford, Rutherford, Rutherford. Ki a fene vagy te? - Mikah Rutherford. – lép mellém az iménti boszorkánymester. Kérdőn nézek fel rá. - Ismered? – értetlenül pillantok a közel 173 centis mágiahasználóra. - London főboszorkánymestere. – von vállat a klub állandó vendége – Ami azt illeti, vagy ő küldte ide azt a méregzsákot, vagy volt valami közös ügyetek a múltban. – bök mutatóujjával az időközben asztalra állt fél lényre. Követem íriszeimmel a megadott irányt, mire szemöldökeimet összeráncolom. Figyelem a lányok vonaglását olyan arccal, amit a mondénok szoktak mutatni, amikor arra gondolnak „Úristen! Ez nem normális! Ez hihetetlen, képtelenség!”. Egészen addig bírom, amíg a táncos halandó el nem kezd tenyerével a nephilim hasa felé vándorolni. Szóra sem méltatva barátomat állok fel tüstént a zongora mellől és odasietve megragadom az árnyvadász csuklóját és lecibálom az asztalról. Odébb húzom a tömegben, vissza arra a kis pontra, ahol nincsenek vendégek. A zongorámat mindenkinek nagy ívben kell kikerülnie, így itt állok meg vele. Elengedem, a nővel szembe fordulok, de nem nézek le rá, hogy zavartalanul begombolkozhasson. - Gombolkozz be! – utasítom, ám nem túl szigorúan. Mihelyt befejezi, folytatom, ezúttal a nálam alacsonybab nő szemeibe nézve – Mégis, mi a fenét képzeltél, amikor úgy döntöttél, hogy felmész oda? Először is, senki sem nyúlhat a lányokhoz. Ráadásul, ez sokkal tisztességesebb, mint nagyra tartott kurtizánnak lenni. Tudod te, egyáltalán mi az?! Másodszor pedig… szánalmas vagy. – semmit se tud rólam, ahogy a világ sem. Mindenki hisz a pletykáknak, csak tudnám minek. Igen, megbüntetem, akit kell, hiszen ez lenne a munkám Atyám jóvoltából, de nem vagyok olyan… Mindegy is, most nem ez a lényeg. Hanem, ez az ostoba kis fruska! Szavaim után előadta a bosszúszomjas, bántott kislányt. Ez a nő egyre sablonosabb. - Tényleg?! – megjátszott csodálkozással tártam szét a karjaimat, szándékosan – Mindenkinek van valami oka arra, hogy miért lett vadász. De, most komolyan! Arra nem gondoltál, hogy előbb vagy utóbb úgyis meghaltak volna egy túlerős ellenfél miatt? Ezt jelenti vadásznak lenni, Aranyom! A halál része a munkátoknak! A bosszúd pedig nem csak unalmas, de annyira elcsépelt is. A színjátékod még rosszabb. Hahó! A hazugság is egy főbűn, pont engem akarsz kioktatni belőle?! – szemet forgatva fordulok el és lépek odébb kettőt, majd visszanézek rá a bizonyos „kérlek” után. Noha, több kérdés is elhagyta ajakaimat, egyikre sem vártam választ. - Egyébként is. Az ok, amit keresel… egyszerű. Rossz fát tettek a tűzre. Rosszkor voltak rossz helyen. Keresztezték más terveit! Felbérelték a gyilkosát, tehát, a gyilkos ártatlan. Azaz, belekeveredtek valamibe. Hány érvet soroljak még? Meg sem fordult abban az apró fejedben, hogy talán épp a szüleid voltak a bűnösök és csak megbüntették őket? Ti, árnyvadászok, nem vagytok éppenséggel ártatlanok. A szakmájukban kiemelkedőknek pedig, nos, több ellensége van, mint hinnéd. – tartok egy kis szünetet, majd mély levegőt veszek, kifújom és folytatom szavaimat – Mindezek mellett, mi okom lenne segíteni neked? Miért érné meg elárulni az egyik herceget? De, mivel nem teszek szívességet senkinek, ingyen, így előbb azt is ki kellene találnod, hogy mit tudsz ajánlani nekem mindezért cserébe! – szavaim után a mellettünk alig pár lépésnyire álló boszorkánymesterre nézek, aki zsebre tett kézzel nézett hol rám, hol a nőre. Következő szavaimat felé intézem. - Miért nem talált erre valaki jobbat? – kérdezem a fekete hajú férfitól, aki vállat vonva néz vissza rám. Éppen olyan értetlen lehet, mint én. De, most komolyan. Csak azért, mert én vagyok a Pokol ura és történetesen velem is lehet üzletet kötni, mint bármely másik démonnal, még nem jelenti azt, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a piti kis bosszúra. Úgy értem, ott van a többi nephilim és ahogy tudom, meglehetősen jóban vannak a hozzám tartozó mágia használókkal. Az ilyen ügyekbe nem szoktak efféle segítséget kérni. Arról már nem is beszélve, hogy erre a nőre tényleg ráférne egy kiadós szex. Nem tudom, hogy mikor volt utoljára férfival, de a csípője és feneke keskenysége alapján, legalább egy éve. Túlfeszült. Ha nem keres magának ilyen társaságot, akkor menjen egy kondi terembe és verje szét a berendezést. Vagy, nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de a legrosszabb esetben is, menjen el nyomozni, vadászni, ölni, csak ne engem zargasson a hülyeségeivel. Be kell valljam, csak egyetlen kulcs mondatra lenne szükségem ahhoz, hogy önként és dalolva, m,ég nála is sokkal szorgalmasabban kezdjek el kutatni a szülei halálával kapcsolatban, de nem lát át a szitán. Amíg, nem kapom meg a figyelmemet felkeltő szavakat, addig nem is fog megváltozni a véleményem. És még engem hisz ostobának… kis butus.
Az Angyalra is! Mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélnék! Ezerszer kell elmondanom valamit és mégse képes felfogni semmit a szavaimból. Roppant dühítő, az már biztos! Mindig is gyűlöltem, ha valaki ostoba...és a hírhedt Lucifer, minden bizonnyal az! Annyira csalódott vagyok. Egészen pici gyermekkorom óta, félve ejtették ki a nevét körülöttem és most bebizonyosodott nekem, hogy alaptalanul. Megmondjam micsoda, az ördög? Egy elpuhult, önimádó, ostoba senkiházi! Egy nőverő barom, semmi más! Bőre puha, ahogy ujjaim ráfeszülnek. Oldalra döntött fejjel figyelem és ajkaim elnyílnak a vegyes érzelmeimtől. Megdöbbenek, másodpercek töredéke alatt önti el újra és újra a düh az agyamat. A vörös köd elmémre ereszkedik és fojtogatni kezd. Azt érzem, hogy fel fogok robbanni. Olyan elemi erő munkálkodik testemben, amit nem tudok már kontrollálni. A hangja pedig csak még inkább tüzeli a feszültségemet. Ujjaim megremegnek csuklóján, túlságosan durván marok bele húsába. Gyerünk már! Tudsz te ennél jobbat is! Tényleg csak ennyire vagy képes? Ennyire egy senki lennél?! - Dugd fel magadnak a sajnálatodat! - köpöm felé gúnyosan a szavakat. Nem érdekel, hogy idegen érintést érzek a vállamon, - amit sose tűrtem el senkitől- ahogy az sem, hogy egy pofátlan szempár tapad az arcomba. Végig fogom mondani, amit elkezdtem! - Tényleg?! Tényleg csak ennyire képes a Sátán?! Tudod mi vagy te? Egy senki! - hörgöm és valóban őszintén beszélek. Az összes haragomat belepréselem a mondataimba. Megint ott hagy. A franc vigye már el! Ennyire unalmas lennék, vagy csak menekül előlem? Ki fogom deríteni... Tekintetem a boszorkánymesterre ugrik, ahogy kényelmesen elhelyezkedik mellettem. Undorodva pillantok rá. Már a közelsége sem esik jól, nem, hogy a szavai, azok az unalmas, mézesmázos köntösbe bújtatott mondatok. Megérinti kezemet és elszakad a cérna. Az asztalon felejtett, üres poharat eltöröm és a szilánkot a kezébe vágom. Nem érdekel, ha fájdalmat okozok. Ne merjen senki hozzám nyúlni, ha nem akarom! És általában, nem akarom...nem kellenek a felesleges körök. Figyelmeztetem a Klávé egyezségére, mielőtt felállnék mellőle. Talán még azt is hozzáteszem, hogy támadásom csupán önvédelem volt. Mindezt a legsunyibb mosolyom kíséretében. Ha nem akar még nagyobb balhét, akkor a seggén marad. Egyenesen felé haladok. Zsebembe süllyesztett telefonomat előveszem, a névjegyzékből kiválasztom Rutherfordot és kinagyítom a képét. Hanyag mozdulattal ejtem elé, a zongora billentyűzetére. Döntse el Ő, hogy emlékezni akar rá vagy sem. A többi már nem az én dolgom. Egy biztos...a boszorkánymestert élve megnyúzom a gyávasága miatt! Tekintetem gyorsan cikázik a teremben. Látszik, hogy gondolkodok. Mit kellene tennem, hogy végre csak rám figyeljen? Lássuk csak...helyzetfelmérés. Mi köti le? Pia...oké! Nem ihatom meg az összeset előle, így is érzem, hogy kellemesen melenget belülről már a whisky. Zongora...még jó, hogy nem tudok játszani rajta. Bár csábít a gondolat, hogy a fejét alaposan beleverjem és ezzel tönkretegyem a hangszert és elcsúfítsam sármosnak abszolút nem nevezhető vonásait, mégsem teszem most meg. Nők? Hogy rohadnál meg Lucifer! Legyen. Ott hagyom. Nemes egyszerűséggel elsétálok mellőle, hadd merüljön csak el Rutherford arcvonásaiban. Nekem más dolgom van. Élvezni akarom az estét. Ami az angyalok városában történik, az ott is marad. Sose fog kiderülni. Vagy mégis? Megállok a legközelebbi asztalnál, ami a férfival szemben helyezkedik el. Kaján vigyorral nézem a ringó csípőjű nőt. Tekintetünk találkozik és mosolyunk egybeolvad. Kezét nyújtja felém. Egy percre habozok. Ritka az, hogy nem az öklömmel hívom fel magamra a figyelmet. Ugyan, volt már példa arra, hogy azt használtam ki, hogy nő vagyok, mégis kellemetlenül érzem magam ettől, a mai napig. Szeretek elfelejtkezni arról, hogy nem férfinak születtem. Az állandó edzések, harcok és bosszúhadjáratok mellett, nem igazán jut időm arra, hogy ez eszembe jusson. Ujjaim a kézfejére fonódnak és hagyom, hogy felhúzzon magához. Idegesen túrok bele, hosszú sötétlő tincseimbe. Tekintete megnyugtat. Megnyugtat? Oh...a fene vigye el! Dehogy...inkább még dühösebbé tesz. Mi vagyok én? Egy olcsó lotyó?! Kabátomat a székre dobom. Fehér pólómmal, akár még angyali is lehetnék. Egyszer, egy másik életben. Rúnámnak hála az alvilágiakon kívül, senki nem láthatja a rám égetett jeleket és a fegyvereket. A mondén nőnek csak egy vendég vagyok, akinek a kedvére tesz...egy nő, akinek a maga bugyuta módján, segítséget nyújt. Hagyom, hogy kezeit a csípőmre vezesse és felrobban a világ a másodperc erotikusságától. Fenekem hátrafeszül öléhez, szemeimet becsukom egy pillanatra. Nem akarom látni magam körül a tekinteteket. Mikor kinyitom, csak rá koncentrálok. Csak az Ő pillantását keresem. Akarom, hogy lásson! Az összes dühömet észlelje! Testem megvonaglik. A szívem dobbanásai átveszik a zene ritmusát. A nő ujjai a derekamra csúsznak és le kell győznöm a késztetést, hogy bemossak neki egyet, amikor feljebb tűri a vékony anyagot, hogy forró bőrömre feszüljenek kezei. Heves táncba hívja csípőmet, egyik tenyerével a hasamra simít. Istenem...valaki nagyon gyorsan mentsen meg! Még jó, hogy nincs ismerős a környéken. Ugye nincs?! Ha már kellőképpen lekötöm a figyelmét, folytatom, amit párszor már elkezdtem. - A szüleim meghaltak. Végignéztem. Ők tették ezt velük. Tudni akarom az okát! Segíts nekem... - hazug gyengédséggel pillantok rá. Olyan betanult, csalóka mesterkéléssel, amit még magam is elhinnék. - Kérlek! - hogy én milyen fantasztikusan tudom alakítani a megtört, segítségre szoruló nő szerepét. Tapsoljanak meg! A színpadon Jasmine Harrise és olcsó kis hazugságai! Bravó! Hátat fordítok neki, nem tiltakozok a táncosnő mozdulataitól. Gyengéden fejti le rólam a pólómat, felfedve a fehér csipke melltartót. Térdem a lábai közé csúszik. Úgy olvadunk egybe a zenére, mintha sose lett volna másként. Az már más kérdés, hogy legszívesebben szemen köpném mind a kettőnket. Őt talán még el is verném, hogy megtanulja, soha többet ne mutogassa magát másoknak. Keressen már valami normális munkát! - Kérlek...- nézek újra a szemébe, fenekem a nő ölének ütődik, megérzem ujjait a gerincem mentén. Tekintetem a figyelő szempárokra ugrik. Nagyot nyelek. Nagyszerű...hány idiótát is kell kinyírnom ma még? Bámuljatok csak f*szfejek, úgyse láttok többet ilyet! Gyerünk Lucifer! Ez az utolsó esélyem, hogy igazán felfigyelj rám! Még ha az összes mozdulatom hazugság is, ne érdekeljen! Gyere és lépj végre közelebb hozzám! Gyere...
Bármennyire is harciasan védte magát a kiscsaj, én gyorsabban és jobban gyógyulok nála. Az volt a szerencsém, hogy a szeráfpengéjét nem tudta használni ellenem. Más módon pedig, nos, nem igazán tud kárt tenni bennem. Szerzek sérüléseket, igen, ha belém lősz egy tárral a kilenc millis pisztolyodból, zsarukám, akkor véres lesz az ingem, de azon nyomban el is tűnik a seb. Valahogy így kell elképzelni a dolgot. Ellenben, ha egy olyan tollas kis jószággal rontasz nekem, na, az már nem fog csak úgy csettintésre eltűnni. Ez az egy gyenge pontom van. De, egy árnyvadász eleve ilyennel rohangál az utcákon, mint valami szökött őrült, úgyhogy nem kellene biztonságban éreznem magam. Egy óvatlan lépés és máris visszaküldenek oda, ahonnan épp szabadságot vettem ki. Az Ördögre! Hiszen, senkit sem bántak csak úgy, a hecc kedvéért! Menjenek csak vissza parasztokat kaszabolni. Azok a szörnyek amúgy is jók arra. Én nem vagyok játékszer. Én… jobb vagyok annál. Érted… Elégedetten mosolyogva ülök a kényelmes, széles fotelben. Kezemben az italommal, ami ahogy kiürül, máris kapom a következőt a pincérnőtől. Na, nem iszom le magam a sárgaföldig. Ráadásul, nem is vagyok rá képes. A regenerálódásom miatt az alkohol szintje is visszaáll a szervezetemben. Szóval, mindig józan vagyok. Micsoda probléma, mi!? Tekintetem az előttem táncoló nőn pihen. Folyamatosan testén vándorol, mely egyszerre izmos és nőies. Csípőjének oldal mozgása, a karjaival adott kontextus tökéletesítése és az idomok mind-mind részei voltak a műsornak. Csak profikat alkalmazok, jó pénzért persze, hogy a minőségre törekedjek. De, mint azt már említettem, ez az este csak csodás VOLT. A fafejű, kényszerzubbonyból szabadult, mazochista bige ismét felbukkant egy jó pár perccel később. Felé fordítom tekintetem. Íriszeimmel követem a pohár mozgását, majd figyelmem az égetve tetováltnak szentelem. Szépen, csendesen megvárom, amíg mindent elmond. De tényleg, mindent. Ugyan, tekintetem csuklómra ugrik, amikor megfogja azt, valójában nem rezzenek meg. Nincs rá okom. Egyből vissza is pillantok a kifejező arcra. Kiábrándult, undorodó fél mosollyal arcomon csóválom meg fejemet. Vonásaimra kiülnek a „szánalmasnak tartalak” apró jelei. Sohasem értettem a nephilim-eket. Mármint, nem azt, amik vér szerint lettek vagy nem is azzal lenne problémám, hogy nem értem meg a vadászataik okát. Egyáltalán nem erről van szó. Sokkal inkább elkeserítőnek találom a tényt, miszerint az emberek csodálatosságának legalját képezik. Az itt töltött hónapok alatt egyre jobban megismerem Apám teremtményeit, a félve őrzött kis bogarait és van, ami tényleg figyelemfelkeltő bennük. De az, hogy ennyire gyenge akarata legyen egy árnyvadásznak, már rémesen és elborzasztóan szánalmas. Úgy értem, nem képesek a rúnáik és jeleik nélkül semmire. Hány olyan mondén van, aki mindezen adottságok nélkül is felveszi a természetfelettivel a versenyt. S azok, akik kimondottan erre esküdtek fel, saját spirituális erejüket változtatják meg a keményebb küzdelem érdekében. Valójában, egy lelki üresség mindegyik. Képtelenek lennének felkelni a sárból segítség nélkül. Nincs igazi céljuk, amiért élni és harcolni akarnak. Csak a sablonos kis szövegük maradt fenn. Ez az egész, amit még folytathatnék és részletezhetnék, ez… sokkal rosszabb, mint az egyszerű halandók legaljának lenni. Hosszasan, csendesen figyelem a nő vonásait, míg arcizmaim megváltoznak és a sajnálat teljes jele lesz úrrá rajta. Vállam lejjebb csúsznak, testem ellágyul, hangom alig halhatóvá válik a zene hangosságától. Mégis, tudom, hogy tisztán hallja szavaim. - Sajnállak. – őszintén mondom és fizikai valóm is átadom az érzésnek, noha, valójában még nem nagyon értem ez mit is jelent pontosan. Nagyon furcsák számomra ezek az emberi érzések. Nem vagyok velük tisztában, de most úgy vélem, ez a bizonyos dolog vett körül. Együtt érezni mondjuk nem igazán tudok vele, de már ez is sokkal több annál, mint amire pár hónappal ezelőtt képes lettem volna. Mielőtt a nő reagálhatna, egy kéz ragadja meg a vadász vállát. A tulajdonosa közénk hajol, íriszeit a fél lényre emeli, míg szavait hozzám intézi villás nyelvével. - Szeretné, ha kezelésbe venném a Hölgyet? – a boszorkánymesterre sem nézek. Tekintetem a nőn tartom, amíg felelek. - Nos, nem elég jó az ajánlat. – fejtettem le ujjait a csuklómról – Nem tudom, mi van Rutherford- al, de nem is érdekel. Őszintén szólva, azt sem tudom, ismernem kellene-e! Most pedig, töltsön el egy kellemes estét ezzel az úriemberrel és hagyjon békén a sablonos dumájával. – folytattam, majd fejemmel biccentettem a boszorkánymesternek, aki távozásom után egyből átugrotta az ülőalkalmatosságot és mosolyogva fordult a nő felé. Valóban, nem azért jött, hogy bántsa. Inkább… átvette tőlem. Apró szavaival, feneke fölött kinőtt farkával és villás nyelvével még démon is lehetne. Ez a közel négy-ötszáz éves lény egy régebbi barátom, aki valóban unalmasan kedves tud lenni. Gondolom, amikor kezét nyújtotta be is mutatkozott, de ezt már nem hallottam. Nem akartam észrevenni. Egyszerűen odébb sétáltam, hagytam, hadd táncoljon nekik a mondén nő, és én helyet foglaltam a zongorámnál. Kaptam egy új pohár whisky-t, melyet a gyönyörű, tiszta, fekete hangszer tetejére tettem. Rágyújtva fordultam a fehér és fekete billentyűkhöz. Bambultam magam elé, miközben fejemben a vadász által mondott név motoszkált. Rutherford… Ki a fene lehet ez az alak?
Hallom, ahogy az üveg ezer darabra törik arca alatt és tekintetemet a pillantásába fúrom. Őszintén? Kegyetlenül jól esik levezetni rajta a heti feszültségemet. Mit hetit?! Évek brutalitása szunnyad a testemben és nem találtam még meg a módját, hogyan enyhíthetném a dühkitöréseimet. Tudom és érzem, hogy lassan fel fog emészteni a haragom. Saját szívemet marja szét. Élvezettel nézem a bőrébe vágó szilánkokat. A maga módján, akár csak egy groteszk, fantasztikus műalkotás. Még egy őszinte mosolyt is megengedek magamnak. Egy másodpercre elhiszem, hogy én vagyok erőfölényben. Már a nyelvemen van a következő mondat, amiben arra céloznék, hogy mennyire elpuhult, mennyire erőtlen, hogy egy 19 éves nephilim képes kiporolni azt a csinos fenekét, amikor elkapja a kezemet. Tekintetem veszélyesen villan a csuklómra és az ujjaira. Már épp taszítanék tenyeremmel rajta, amikor ökle felém lendül. Meglepődöttségemben elvesztem az egyensúlyomat, orrom felé kapok. Fájdalmasan nyögök fel. A kurva életbe! Megütött! Engem! Egy nőt! Meg fogom ölni...megkínzom és megölöm! Szeretem ezt a fájdalmat. Azt jelenti, hogy végre valaki szembe mer szállni velem és ez feltüzel. Mégis csak tud valamit...legalább annyit, hogy bele akarjam mártani a szeráfpengémet! Valahonnan messziről hallom a tőr bánatos koppanását a földön. Nem figyelek már rá, nem is nagyon érdekel...olyan helyeken is fegyver van nálam, amire soha nem is gondolnának! Orromból lassan kezd csordogálni a vér. Elindul felém, gyors mozdulattal rogyasztom be térdeimet, hogy egy jól irányzott rúgással távol tudjam tartani. A csípője felé célzok. Kínt akarok okozni neki, olyat, amitől nem fog egyhamar elfelejteni. Amitől a pillantásom a retinájába égeti magát. A következő rúgásom a térdét érné, ha nem találná el a bordáimat. Ajkaim elnyílnak, újabb, fájdalmas, éles nyögés szakad fel torkomból. Nevetni kezdek. A testem vérzik, a belső szerveim nyöszörögnek a sérülésektől és én csak nevetek. Kacagok! Arcom a vérem mázolja, ám a hangom nem arról árulkodik, hogy meg tudna törni... - Rohadj meg! - kapom el a felém lendülő kezét, hogy végre kíméletlenül megcsavarhassam. Hallani akarom, ahogy a csontok megroppannak, az inak a húsnak feszülnek, a vénák feladják a küzdelmet. Hallani akarom a nyögését...ó! Mindennél jobban vágyok rá! - Rohadj meg a pokolban! Nem akarom elengedni a kezét. Szinte szaggatom a húsát, miközben megragad. Fejem hangosan csapódik az ajtónak. Összerogyok, akár egy szánalmas marionettbábu. A kőpadlón hasalva, elhomályosult tekintettel nézek rá. Mindenem fáj...ilyen lehet egy jó alapos d*gás is? A fene tudja... Megpróbálok feltápászkodni, de végtagjaim még feladják a küzdelmet. Nézem a távolodó alakját. - Ne merj itt hagyni te nyomorult...-hörgöm, eltorzult hangon és arcomat megpihentetem a padló hűvösségén. Lüktet minden egyes porcikám. Reszkető kezemmel az irónomat keresem. Hova a francba is tettem? Éles szisszenéssel nyúlok a farzsebembe és előhalászom. Elsőként a gyógyító rúnát rajzolom át, aztán a bátorságot, az agilitást és az erőt. Adok magamnak egy kis időt, hogy regenerálódhassanak sebesüléseim. Fejemet a kőpadlón pihentetem egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy újra képes vagyok harcolni ellene. Mert nem adom fel. Soha nem adom fel. Ha meg is öl, ezer démont viszek közben magammal a sötétségbe és akár őt is... Talán fél óra is eltelik, mire feltápászkodok a földről és letörlöm egy vizes papírral az arcomról a vért. Bár gyengébben sétálok ki az ajtón, mint amikor bejöttem, de a mosolyom eltökéltségemről árulkodik. Lehunyom szemeimet. Őt keresem. Újra és újra. Idegesen vágok át a tömegen, percek telnek el, mire újra meglelem. Határozott mozdulattal nyúlok a pohara felé, mellé ülök és lehajtom az italt. - Szóval... - teszem le az üressé vált, szépen csiszolt poharat elé. - Hol is tartottunk? Ne félj, nem ingyen kérem a segítségedet! Bármit megteszek... - az a bizonyos varázsszó, ami Rutherfordnál is bevált már. Annyira buták a férfiak és annyira könnyű őket megvezetni. Egyikük se mert még olyat kérni, amit ne teljesítettem volna. - Kell nekem a herceg! Kell a kutyája is...- tekintetem az előttem vonagló nőre ugrik. Undorodva fintorodom el. Hogy lehet ezt élvezni? Mégis mi a szép a majd kibukkanó melleiben? Mesterkélt az egész...semmi erotikus nincs benne! - Van egy kis elrendezni valóm velük! - ujjaim a csuklójára feszülnek, erősen szorítom meg. - Azt hittem, hogy ennél azért többet tudsz! - forgatom meg a szemeimet és nem eresztem el. A zene hangosan dübörög a fülemben...szívem felveszi a ritmusát. Bumm..bumm..bumm...
Az emberek olyan könnyen befolyásolhatóak. Mindegyikükben ott van az a büszkeség, amit nem tudnak megtorlatlanul, ha valaki csorbát ejt rajta. Legyen bármilyen mélyen, bármilyen apró, mindig el lehet érni ezt az oldalukat és önmaguk ellen fordítani. Azt hiszem, én magam is a rabja vagyok ennek. De hát, ki nem bűnös?! Zsebre tett kézzel állok a mosdó előtt. Semmi kedvem ezzel a nővel beszélgetni. Mi több, egyáltalán nincs hozzá kedvem, úgy a teljes lényéhez sem. Ráadásul mindaz, amit megenged magának már-már túlzás. De, olyan unalmas is. Vannak egyáltalán barátai? Mit is keres itt pontosan? Menjen szépen vissza anyuci szoknyája alá és… Úúú, most akadt egy perverz elképzelésem, hogy mit lehetne ott csinálni, de… visszafogom magam. Tehát, ott tartottam, hogy a kellemetlen nőszemély – aki mellesleg, megjegyzem, szörnyen idegesítő is – utánam jött a férfi mosdóba és hajthatatlanul beszélni akar velem. Hát, csendben vártam a reakciójára, ami tulajdonképpen egy másodpercnyi pihenőt sem adott magára. Egyenesen felém jött, fujtatott, mint egy felbőszült bika és… Most komolyan? Komolyan? Beleverte a fejem a tükörbe. Hát, megadtam neki a magabiztosság érzetét, nem ellenkeztem. Tekintetem ugyan ráemeltem, már amennyire azt a helyzet engedte a törött darabok mellől, egyetlen szót sem szóltam. Némán hallgattam szavait. Rutherford, Rutherford, Rutherford…. Nem ismerős a név. Ki a szar az a Rutherford? – gondolkodtam el egy pillanatra, amíg újabb fordulatot nem vett a „beszélgetésünk”. Egy herceget. Ez a nő nem normális! Nem is vadász, csak egy elmegyógyintézet zárt osztályáról szökött beteg, akinek a gonosz, őrült doktor bácsi már folyósra sütötte az agyát a sok kísérlettel. De, most komolyan! Szerintem a nevet is kitalálta… Rutherford. Kinek van ilyen béna neve?! Ó! Hogy segítsek is a terveidben? Miért nem ezzel kezdted? Mutasd csak a csuklódat! Fene! Nincs rajta kórházi szalag, valami csinos kis azonosítószámmal. Pedig, illene hozzá. Visszakanyarodva a szituációhoz, egyik szemöldököm kérdőn, olyan „ó, ezt most komolyan mondtad?” pillantással társulva kúszik fel a homlokom közepéig. Ahogy elhallgat, lepillantok a pengére, majd a dilire. Leplezetlenül mérem végig testének vonásait. S minderre az a reakciója, hogy folytatja. - Hogyne. – bukik ki ajakaimon egyszer csak, majd elkapom kezemmel a nő csuklóját, elveszem torkomtól a kést és szabad kezem ökölbe szorítva húzok be egy nagyot neki. Többnyire akkor verek nőket, amikor a szex megkívánja és ők is akarják. Persze, sokkal vágyfokozóbban, mint az a béna Szarka az unalmas és egyhangú ötven árnyalatával. Ellenben, ha felbőszítenek, kiprovokálják, megtámadnak vagy megfenyegetnek – legyen az bármilyen komoly vagy jelentéktelen – nos, nem állok jót magamért. Olyankor jobb a gyors halálért esedezni és túl lenni a dolgon, mint heteken, hónapokon át tartó fájdalmakkal bajlódni. Persze, ki mondta, hogy nem a Pokolba kerülsz a csuhás eljövetele után? Ha-hah! Elveszem a pengét, eldobom a padlóra, ahonnan tovább csúszik a helyiség másik végébe. Egyenesen be a sarokban lévő fülke alá. Szigorú arccal indulok el a nő irányába, aki minden bizonnyal hátra tántorodott a rá mért nagyobb ütéstől. Ha, eddig nem tett volna semmi egyebet, amit ne tudtam kivédeni – már miért próbálkozott volna – hozzá lépek és behúzok még párat. Nem csupán azt a „bájos kis arcát” veszem célba. Egy nőt amúgy sem szabad túlzottal elcsúfítani. Inkább a melle alatt vágom bordán, ahol már nem olyan erős a csontozat. Hangosan recseg fel valami. Megrepedt? Eltört? Ki tudja! Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mennyire teszek benne kárt. Noha, meg sem fordult a fejemben, hogy megölöm. Egyszerűen csak meg akartam leckéztetni. Különösen így, hogy még ő kér tőlem szívességet! Na, persze! Az első, nem így kell elkezdeni. Második, nem ez a bemutatkozás módja. Harmadszorra pedig, csakhogy legyen mit soroljak, ajánlani kell cserébe mást. Az életben semmit sem adnak ingyen. Szóval, ezt nagyon elrontotta a kis Virágszál. De, megkell hagyni, ez a szökött kis jószág nem egy hernyó, de nem is szkarabeusz. Ha, érted, mire célzok most. Végezetül, két kézzel ragadtam meg és neki dobtam a fülkéknek. Az elválasztó falak ugyan kemények voltak – biztos fáj is neki -, de még sincsenek vasból. Többjük megrepedt és eltört a nő súlya alatt. „Nem hiszem el” fejet vágva forgattam szemeimet. - Bah, újíthatom fel a mosdót! – vér borította kézfejemre pillantva végtelen nyugalommal mostam kezet, majd kiléptem az ajtón. Egyszer biztos felkel onnan, de remélem, most már engem békében hagy. Visszasétáltam a tömegen keresztül a zene és buli forgatagába. Ezúttal az egyik sarokban lévő asztalhoz ültem le. Kértem egy italt magamnak, majd intettem az egyik táncos nőnek, hogy az asztalra állva vonaglóan elszórakoztasson. Gyönyörködni akartam a fekete, hiányos öltözetében, mely alig takart valamit és azzal a hosszúszárú, tűsarkú csizmával, nercharisnyával csak még gerjesztőbben nézett ki. S ezek a sötétvörös fürtök… óóó, igen!
Meredt tekintetemet az övébe fúrom és figyelem. Alaposan végigmérem. Nem szégyenlősködök, nincs miért. Ám akárhogy is próbálom ajkaimra erőltetni az üres, százwattos mosolyom, nem sikerül. Helyét átveszi a mérhetetlen csalódottság és a düh. Nem ilyennek képzeltem! Nincs benne semmi különleges! Még csak veszélyesnek se tűnik... Úgy érzem magam, mint a kislány, akinek szétrúgták a homokvárát és elvették a nyalókáját. Ennyire egy szánalmas, ócska helyzetet! Az angyalra is! Ugye ez csak egy nyomorult átverés és előlép majd valahonnan az igazi Sátán?! Jobb szemem alatt az ideg rángatózni kezd, ahogy keresztülnéz rajtam. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Nagyot sóhajtok. Kilégzés, belégzés...minek is áltatom magam?! A whiskyspoharat felemelem és olyan erővel csapom neki az asztalnak előtte, hogy apró szilánkokra törik. Azt akarom, hogy rám figyeljen! Csak rám! Ha már méltóztattam eljönni hozzá, a londoni boszorkánymester gyerekes viselkedése után, akkor némi figyelmet csak megérdemlek! - Nagyszerű...akkor rohadtul örülnék, ha mondjuk válaszolnál is! - emelek fel egy apró szilánkot és öltönyének hajítom. Mocskosul szeretnék most egy nyakkendőt a torka köré szorítani. - Itt ne merj hagyni! Mégis mi a francot képzelsz magadról?! - lököm hátra a széket és azonnal a nyomába indulok. Nem vagyok senkivel gyengéd. Hol vállam ér az emberekhez, hol a lábam. Ujjaim a csípőmre függesztett tőrre fonódnak, amit a kabátom takar el. Követem. Kezdek roppant ideges lenni. Már akkor a dühtől tajtékzok, amikor mellkasába botlok. Szinte vicsorogva pillantok fel rá. Nem érek rá, vele szórakozni! - Oh...a kedvenc helyeim egyike a budi, szóval csak utánad! Ne is zavartasd magad! - szinte beljebb nyomom a mosdóba magam előtt. Az se érdekel, hogy a hátam mögött hányan nézik végig a jelentet, amint bemegyek utána. Tudom, hogy nem a bugyimat tolom le neki, így nem zavar a tekintetük. Nem állok meg a csukódó ajtó mögött. Határozott, gyűlölködő léptekkel indulok meg felé, agyam kikapcsol, csak testem ösztönös reakció maradnak. Ha időben el tudom kapni, a hajába tépek és arcát a tükörbe forgatom bele. Az se érdekel, ha milliónyi szilánkra törik... - Na ide figyelj! Kurvára nem érdekel, hogy kinek képzeled magad és kinek nem! Nem hat meg, hogy ki vagy! Az én időmmel nem fogsz szórakozni! Rendezzétek le egymással Rutherforddal, ha valami bajotok van!- ha még mindig nem tett harcképtelenné, a csípőmtől előrántom a tőrt és neki szegezem. - Ki fogom nyírni az egyik hercegedet és te segíteni fogsz nekem ebben! - húzódnak ajkaim veszélyes, akaratos mosolyra. Fel sem fogom, hogy kit próbálok éppen megfenyegetni...talán jobban is járok. Teljesen elment az eszem, képtelen vagyok felmérni az erőviszonyokat. Vagy csak ennyire vakmerően bátor lennék? Fogalmam sincs. A félelmet évekkel ezelőtt kiölték belőlem. - Megmondod, hol találom, mi a gyenge pontja, hogyan tudnám végleg elpusztítani! - morranok fel dacosan. Szavaim határozottságomról és bosszúszomjamról árulkodnak. Arról a pusztító haragról, ami évek óta nem hagyott nyugtot nekem. Nincs menekvésem előle és senki sem ússza meg az erejét, ha a közelembe merészkedik! Rutherfordot se kíméltem...mennyire hitt benne, makacsul, hogy betörhet, hogy a lábai elé vetem magam, könyörületért esedezve, mégse kapta meg. Nincs senki ezen a világon, aki előtt meghajolnék! Az ördög se elég jó nekem...
Minden tökéletes volt aznap este. De tényleg! A péntek este nem is lehetne jobb; egy újabb műsort nézni az egyik asztalnál, első sorban ülve figyelni a táncos lányokat és kortyolgatni a szokásos italom. A Lux hatalmas sikernek örvend mind halandó, mind természetfeletti szempontból. Ide bárki bejöhet, addig, amíg tud viselkedni. Nem vagyok válogatós a vendégeim terén. A lényeg, hogy fizessenek és tovább vigyék e hely remek népszerűségét és nagyságát. Különben, nem kedves lényeg fogják kidobni az utcára a balhézókat és akkor kereshetnek ennél ezerszer lepukkantabb helyet maguknak. Persze, a hangsúlyom első mondatomban a VOLT-on van. Komolyan azt hittem, én is csatlakozhatok az épületkomplexum földszintjén lévő klub vendégeihez, de tévedtem. Mármint, még jó, hogy nem dobnak ki a saját házamból – több szinttel feljebb, ugyanis a panoráma kilátású luxuslakásom van -, ráadásul én fizetek nekik, szóval, nem is ez itta bökkenő. Sokkal inkább az a tetovált csaj, aki csak úgy lemert ülni elém. Nemhogy a kilátást takarja, de még csak nem is egy kalandos éjszaka miatt huppant le az alfelére. Rémes! Első szavaira csak szemet forgattam, ajkaimhoz emeltem a poharamat és ittam. Hű, nem mondod, tényleg itt vagyok?! Menj, kérlek, nézd meg, hogy nem-e Moszkvában, köszi! Ahogy folytatja, komolyan kezdem unni magam. Feltűnően kerülöm a tekintetét és igyekszem a mögötte lévő lányokat mustrálni. Beszélni akar! Hallottad? Beszélni! Valahogy mindig, mindenki ezzel kezdi, amikor bajban van és végső fohászként hozzám fordulnak. Ezekből a hite hagyott tollas pártiakból elegem van. Nem tombolok, nem gyilkolok, nem viselkedem úgy, mint, aki elhozza az apokalipszist, mégis, mindig megtalál valaki. Ó, ugyan már! Csak szórakozni akarok! Fejet csóválva nézek fel a mennyezetre, majd fejmagasságba emelt poharamra nézve szólok a nőhöz. - Hallottalak. – határozottan, látványosan ignorálom. Nem akarok vele dumálni, de azt igazán tudhatja, nem vagyok süket a zene ellenére sem. Széles mosollyal vigyorgok rá, gúnyosan, majd lehúzom a pohár tartalmának maradékát, letéve azt felállok az asztalomtól és elindulok a tömegben. Egyenesen vágok át rajtuk, határozottan, míg észre nem veszem, hogy a drágalátos „beszélnünk kell” nőszemély a nyomomban van. Váratlanul fordulok meg, mire épp velem szembe kerül a nálam alacsonyabb nő. - Még a mosdóba is követni fogsz? – szigorú tekintettel meredtem rá, de válaszát már nem vártam meg. Sarkon fordultam és folytattam előretörésemet az említett helyiségbe. Beérve épp végzett az ott lévő kétajtós szekrény, így kimenve egyedül maradtam. Megálltam a mosdó és a tükör előtt, belenéztem, mire belépett az akaratos és levakarhatatlan alak is. Ezt most… Komolyan? Drága öltönyben álltam, vele szembe fordulva és zsebre tettem kezeimet. Vártam, hogy most mond-e vagy tesz-e valamit, mert ha már ennyire erőszakos, akkor nagyon ajánlom neki, tényleg érdekes és fontos legyen a téma, ami miatt idejött. Különben… hű leszek hírnevemhez. Nem tudom miről lehet szó, de most már határozottan rá figyelek, még ha semmi kedvem nincs ehhez, akkor is. Nos, miről lenne szó, Kismadaram?
Lehunyom a szemeimet. Hallgatom a boszorkánymester fölényeskedő szavait és azt szűröm ki csak a mondataiból, hogy gyűlöli Lucifert. Biztosan valami nőügy. Hogy nekem mennyire elegem van már a férfiak baromságaiból! Csodálkozik, hogy nem maradtam aznap Londonban?! Még, hogy én menjek helyette? Vérszerződést kötöttünk, az Angyalra is! Az én feladatom csak annyi lenne, hogy megöljem a démonokat...nem az, hogy a Sátánnal társalogjak! Vigyorra húzódnak ajkaim. Eltökélt, harcias fintorra, tudja jól, hogy semmitől nem ijedek meg. Még az ördögtől sem...úgyis bérelt helyem van már mellette a pokolban! Hát, miért ne üdvözöljem már most? Csak legyintek neki unottan, hogy nyissa meg a portált. Tudja hol van, nekem ennyi pedig bőven elegendő ahhoz, hogy amíg elkészül az átjáró, átrajzoljam irónommal az álcázás rúnámat és a helyükre pakoljam fegyvereimet. Kérdő tekintetére, csak egy grimasszal válaszolok. Nem...majd nélkülük megyek társalogni a sátánnal...vicces gondolat! Türelmetlenül, már-már dühösen bámulok rá, hiába. Még mindig nem a gyorsaságáról híres! Az eszem megáll, komolyan! Mit törjek össze, hogy összeszedje végre magát?! Percek telnek el a portál megnyitásáig, addig az egyik tőrrel, lassan karistolgatom az ajtófélfát. Sokkal szebb így, nem? Nem...oké. Nagyot sóhajtok. Készen állok erre? Biztosan? Hát, hogy a fenébe ne! Ide a sátánnal, a démonokkal...azt hiszem meg fognak enni reggelire, aztán kiköpik a csontjaimat. Ettől olyan rohadt izgalmas az egész! Mint mindig...istenem! A förgeteg elnyeli testemet, szédülve tűnök fel egy hatalmas épület előtt. A nyomozás édes lehetőségei...A saját szórakozóhelye. Milyen ironikus! Jobbat nem tudott kitalálni? Többre számítottam az ördögtől! Dühödt tekintetem az ajtóra ugrik. Hallom a bentről kiszűrődő zenét. Izgatottan, félelem nélkül igazítom meg fekete bőrdzsekimet, mintha csak randevúra készülődnék. Azt hiszem, elment a maradék józan eszem is! Arcomat megvilágítja a halovány lámpák fénye, ahogy belépek. A fülemben dübörög a zene és roppant mód idegesít az egész hely. Ócska, mint a szörnyetegek is, akik itt lakoznak. Lófarokba kötött hajamat kiengedem, aztán teszek előre egy lépést. Meg kellene ismernem? Erről nem volt szó. Legszívesebben leborítanám az asztalokról a nyomorult üvegeket! Hadd törjenek össze, hátha a szilánkok utat mutatnak hozzá... Irónomat zsebembe rejtem, a telefonom mellé. Merre vagy Sátánkám? Lehunyom szemeimet. Borzongat a rengeteg természetfeletti energia. Túl feltűnő lenne, ha köpnék egyet? Miért bámulnak ennyire? Mi nem tetszik rajtam nekik? Talán, hogy vadász vagyok? Melyiknek törjem el előbb az állkapcsát?...Mondjuk annak a szöszkének ott! Mindjárt felállnak és megvernek...Rutherford, ha egyszer hazaérek, addig püföllek, amíg élsz! Ujjaim végigfutnak a bárpulton. Idegesen kopognak rajta. Tekintetem csak őt keresi. Mint vadász és prédája. Hol bujkálsz te ördögfajzat? Tekintetem a nők mezítelenségére ugrik. Most mondhatnám azt is, hogy milyen felháborító! De inkább csak elfojtom magamban az értetlenségemet. A démoni energiák összemosódnak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem érzek valami sokkal hatalmasabbat. Pillantásom hátra ugrik, egészen az utolsó asztalokig. Gyors, határozott mozdulatokkal indulok el a tömegben, igyekezve nem hozzáérni a mondénokhoz és az alvilágiakhoz. Útközben felkapok egy whiskypoharat, gazdája méltatlankodására abszolút nem figyelve. Nem torpanok meg, a közelében sem. Leülök vele szemben az asztalhoz, mielőtt azonban ezt megtenném, lehajtom a whiskyt. Kell ide a bátorítás! Éreznie és tudnia kell, hogy mi vagyok... - Nocsak...végre meg vagy! - csapom le határozottan az üres poharat az asztalra. Nyelvemen édesen olvad el az alkohol. Tekintetem elidőzik rajta. Szinte csalódott fintorra húzódnak ajkaim. Ő volna az ördög? Ne nevettessük már ki magunkat! - Lenyomozott nekem egy boszorkánymester...-folytatom és hagyom, hogy elégedett mosolyra húzódjon szám. - Beszélnünk kell! - mintha csak egy régi ismerősömhöz ültem volna le, akit szívből gyűlölök. Besz*rok magamon komolyan...megőrültem. Mentsen meg valaki!
Kezdőlap
Re: Lux ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:21 pm
■ ■
■ ■
