A kapu környéke, udvar

- Arról volt szó, hogy csak egy pohárkával iszunk!
Megmozdul a talaj. Fogalmam sincs, John hogyan csinálja, és miért olyan szórakoztató számára, hogy rángatja alattam a gyepet, de igazán abbahagyhatná már, mert el fogok vágódni. Hogy ezt elkerüljem, elegánsan megkapaszkodom a vállában - legalábbis ez az elképzelés, a valóságban viszont teljes súlyommal rácsimpaszkodom. Mindig ez történik, ha hagyom, hogy John elrángasson inni. Pedig nagyon jól tudja, hogy én meg az alkohol milyen viszonyt ápolunk egymással már lassan tizenöt éve. Nem csak a lányok mellé kell valaki, aki fogja a hajukat egy átbulizott este után, hanem a férfi mosdóban is történnek csodák...
- Csak utánad - intek az udvart körülölelő kiskapu felé, miközben a vállán könyökölve próbálom stabilizálni magam alatt a füvet. Elég nehezen sikerül, főleg, ha John, a legfőbb támaszom nélkülem indulna el. A házunk ajtajához vezető út végtelennek tűnik, az előttünk álló akadályok sora pedig szinte legyőzhetetlen nagyságúak: a derékig érő kiskapu kireteszelése, végigbucskázás a macskaköveken, hat darab kegyetlen lépcsőfok, aztán a kulcs, a kulcslyuk és a totál részeg trió ádáz küzdelme egymással. Aztán ott a küszöb, aki utoljára nevet.
Hirtelen elmegy a kedvem ettől a rengeteg megpróbáltatástól.
- Joooohn, vigyééél hazaaa! Olyan messze vaaan! - nyafogom, s ebben a percben erősen megkérdőjelezhető a helyzetem a falka élén. Mentségemre szóljon, hogy az esetek többségében mindent megteszek annak érdekében, hogy én és az alkohol sose érintkezzünk egymással.
Ha a legjobb barátom nem is kap ölbe, remélem, azt megengedi, hogy továbbra is a vállába kapaszkodjak. Rábízom a kapu bűvölését és a trükkös macskaköveket, én csak bukdácsolok mellette és halkan - elképzelésem szerint, mely a valóságban teli torokból és persze tiszta szívből szól - dúdolgatok - üvöltök - egy '80-as évekbeli slágert.
- Uh, mi ez?
A kulcsomért nyúltam be a zsebembe, de egy darab papírfecnit találtam helyette. Fél kézzel széthajtogatom, még a nyelvem is kidugom a nagy koncentrációban, aztán hangosan felolvasok egy női kézírással lefirkantott telefonszámot.
- J, valaki leírta a számát. Szerintem eltévesztette a zsebet és neked szánta, az a szőke, akivel kancsalgattál... kancs... kacsintgattottál... - közlöm, mintha az időjárást állapítanám meg, és a férfi arcába tolom a cetlit, hogy nézze meg ő is. Amennyire az esténkre emlékszem, táncoltam pár lánnyal, de egyikükben sem merültem el olyan mélységig, hogy megadják a telefonszámukat.
Fogom a cetlit és belenyomom John zsebébe.
- Legyen a tiéd. Ha Cassie megtalálja nálam.... tsssss! - mutatóujjamat az ajkamhoz érintem, jelezve, hogy ami ma este történt, az hétpecsétes titok. A barátnőm nem biztos, hogy díjazná, hogy ismeretlen lányok telefonszámát őrizgetem a zsebemben.
A lépcsőnél járunk már, amikor úgy döntök, hogy bevágom a durcát.
- Ahh, elfáradtam! Elegem van! Nem megyek haza!
Elengedem Johnt és leszédülök a legalsó lépcsőfokra. Kinyújtóztatom a lábamat, lassan a hátamra fekszem és a csillagokat kezdem el átszellemült arccal bámulni.
- Sátorozzunk itt kint! Aludjunk a szabadban, ezen a szent helyen, mint a farkasok - megpaskolom magam mellett a lépcsőt, jelezve, hogy Johnt is nagy szeretettel látom. - Vonyítsunk együtt a holdra! Még csak át sem kell változnunk, figyelj!
Ha John nem talál ki valamit, isten bizony elkezdek a lépcsőnkön fekve a teliholdra vonyítani. Na igen, nem véletlenül ódzkodom annyira ezektől az iszogatós estéktől...