Siena, és a horrorfilm - Cosimoval

Több mint riasztó a helyzet, tekintve, hogy eddig egyik módszer se hatott igazán arra, hogy megvédjük magunkat. Épp ezért, amikor úgy tűnik, a lőszereimre nagyon is szükség lehet szerinte is, nem szólok vissza és nem kérdezek, rohanva indulok meg fel az emeletre némi örömöt érezve (vagy inkább csak megkönnyebbülést), hogy addig is a fura szörny a jég foglya még.
Fülelnék, de semmit se hallok lentről, miközben kotrom a bugyis fiókot a tartalék toltények után. Szerencsére a doboz félig van még, nagyon jó, az pont huszonnégy darab, egyet betöltök, a másik három a zsebemben landol. Még jó, hogy van zsebem.
Lépek is ki a szoba ajtaján, de tekintetem a kicsi régi szobája felé irányul. Hoznom kellene a plüssöt is. Mi van, ha a háznak tényleg annyi lesz?
Elkapom a kis plüss vízilovat, és körülpillantok. Ekkor üti meg fülem lentről az elhaló kiáltás, mintha a saját nevemet hallanám.
Sietős, de halk léptekkel hagyom el a szobát, az emeletet. Csak belesek az ajtón, és látom a falnak zuhant férfit erőtlenül omolni össze, a felé tartó szörnyeteg láthatóan életveszélyes problémát jelent. Nekem azonban háttal van, és minden lépésével egyre tisztább a cél. Megfeszített karral célzok, bízva benne, hogy lőni legalább megtanultam rendesen. Három golyó a tarkójába, három a háta közepébe, ahol normálisan egy embernek mondjuk a szíve van. Látom, ahogy megtántorodik a fal felé, bízom benne, hogy zuhanni is fog. Ha azonban zuhan, mert ennek valamit csak hatnia kellett, akkor útjában van a férfi a falnál. Eszmélve, riadtan kiáltok.
- Vigyázz!
És ugrok feléjük, nem mintha sokat tudnék ebben segíteni, és nem mintha nem ez lenne a legveszélyesebb és legostobább döntés, amit hozhatok.

Akár gondolhattam volna is, hogy hülyeség megszólalnom. Meg lövöldöznöm is, mert ha eddig nem figyeltek fel rá a szomszédok, hogy reng és dübörög, ja és persze kigyullad a garázs, akkor majd a lövöldözés megüti a fülüket. És kihívják a zsarukat. A morcos, kövér, kopasz őrsparancsnok pedig magában elátkoz, amiért bajt keverek a városban töltött utolsó éjszakán.
Szólnék, de a próbálkozás is elhal, ahogy testem ismét a falnak csapódik, még ha most valamivel gyengébben is. Ezúttal a tüzeskedő idegen fazon ránt magával, és úgy tűnik, ezzel valamelyest épp megmenti az irhám, amit, ne felejtsek el, alkalomadtán majd meg kéne köszönjek neki. Most azonban láthatóan nincsen rá idő.
- Nem megyek el! - szavaim némi dühöt sugározhatnak, de inkább csak az átokverte makacsságom mondatja velem, hogy nem hagyom, hogy ezek ketten szétverjék, ami az elmúlt percek után még a földszintből maradt. Visszakeveredünk az előtérbe, s ahogy majdnem ledózerol minket ez az izé, úgy veszem észre, hogy nyomában némi vér fröcsög. Látom, hogy a mellettem álló különös férfi ismét készül valamire, hátrébb is húzódom, de azért halkan megengedem magamnak a javaslatot, ami eszembe jut.
- Talán kéne a pisztolyomhoz némi tartelék lőszer. Most épp üres, de ha az, hogy lövünk rá, bármit is segít... Az emeleten van eldugva némi felszerelés - mondom, bár igazából nem tudom, milyen feleletet várhatok rá egyáltalán. Azt, hogy "jó, menjél"? Vagy hogy "fuss, és majd én feltartom"? Vagy egészen klassz lenne, ha azt mondaná: " itt egy varázsvonal, ezt az útjába húzom, nem bír feljönni utánunk, és legalább nyerünk egy kis időt kigondolni, mi legyen". De az élet nem ilyen egyszerű, ugye? Sosem ilyen egyszerű.
Miközben kétkedve várom, hogy ez a fura varázsló, vagy mégis miféle férfi ezúttal mit hoz ki a képességeiből, egyúttal abban is reménykedem, hogy reagál valamit arra, hogy beszélek hozzá. Végül is, ha már itt maradtam, netán vehetné is valami hasznomat! Ha futnom kell, akkor viszont legalább a kicsi plüssét lehozom!

A baj ott kezdődik, ha egyetlen dolog jut eszembe, és annak semmi értelme nincs. Nem akar itt maradni, még szép, nem is mondanám, hogy örültem volna, ha ő marad benn az én házamban, én meg szépen kimegyek kergetőzni körülötte ezzel a valamivel, ami, hát...
- Jó kutyuli...? - józanságom persze oda. Ki látott mégy ILYET? Az hagyján hogy karmai vannak, meg ilyen teste, meg olyan feje, semmihez se hasonlít, amit valaha láttam, mondjuk nem is igazán láttam még mást, legfeljebb pitiáner bűnözőket, azok meg mind emberek voltak természetesen.
Nevem hallva próbálom visszanyerni hidegvéremet. Lábam remegésén még csak tudok uralkodni, a fegyvert is kibiztosítom a kezemben, rádöbbenve, hogy ezt talán hamarabb is megtehettem volna már. Azt mondja, mögé? Ha nem akarok meghalni? Meghalni nem akarok, de mit is tudna nekem segíteni egy fegyvertelen civil?
Mégis, tekintetében az elhatározás majdnem jobban megijed, mint a tény, hogy őszerinte is simán meghalhatunk. Jól van, aláírom, ez eddig rosszabb, mint azok a horrorfilmek, amiket a moziban vetítenek, azokban ilyenkorra már meg is hal valaki, de cserébe, aki meghal, az sosem én vagyok. Most viszon...
- Oké - adom fel, de ő már nem figyel rám, miközben mögé húzódom, a szörnyetegszerű izé pedig közelebb és közelebb lépdel drámaian. Vajon ez az a másodperc, amelyikben meghalunk? Vagy csak a következő?
Ám a férfi kezei körül felizzik a levegő. Nem is hiszek a szemeimnek, elmém bizseregni kezd, egy rendőr a realitásból él, és az ilyesmi nekem nem való! Mi a franc ez? Gondolataim cikáznak csak, elvesztve minden értelmüket. Mormogását hallom, de alig jut el a füleimig. Látva, hogy a garázs hátsó része lángokban áll, a szörny pedig mintha még mozdulna a lángok és a füsthalmok között, kilépek a férfi mögül, épp csak bal oldalához, és beleeresztem az izébe azt a hat golyót, amit a táram tartalmaz úgy hirtelen. Mozog? Nem mozog? A néhány másodpercnyinek tűnő, de remélhetően egy darabig még tartó döbbent csendben kibukik belőlem a kérdés.
- Mi a franc volt ez... és KI MAGA?!

Nem tudja, hogy milyen izéről beszélek. Hát, jó, akkor én vagyok a sült bolond. Pedig sok mással ellentétben én nem szorultam pszichológushoz, miután a szüleim meghaltak, és valahogyan át tudtam menni a rendőrségre szükséges pszichológiai alkalmasságin is. Sőt fegyvert is mertek a kezembe adni, amit mégis kissé bátortalanul szorongatok.
Ugyanis a kiképzésem, valamint az utána következő három gyakorlati évem még épp, hogy letelt. Ez a hely, ez a rendőrőrs nem szolgált semmi különössel a családom utáni nyomozás lehetőségén kívül, egy - egy gyorshajtást, csokilopást vagy részeg sofőrt leszámítva sose történt itt semmi, amiben egy fiatal rendőrnő... Rendőrlány megérezheti az igazi veszélyt. Most viszont borsózik a hátam az egész szituációtól, attól, hogy az izé ugyan állítólag nem létezik, de ez a fazon mégis csak betört a lakásomba egy állítólag nagyon veszélyes ember miatt, aki szintén betört, és akit, gondolja ő, nem tudnék csak úgy lepuffantani. Azért ebben mégis csak sántít nekem valami.
A "figyelj rám" a a varázsszó. Szavai nem nyugtatnak meg, de valahogy a tudatomnak lehiggadni mégis segítenek. Fejemmel biccentek az ajtó felé.
- Nem hiszek magának, de ha segíteni akar, menjünk, nézzük meg, mi ez - szerintem ez a legrosszabb válasz, amire számíthatott, de ha kettőnk közül ő legalább tudja, kihez tört be, tudnia kell azt is, hogy nem fogom csak úgy hagyni megtörténni a dolgokat. Nem ijedek meg.
Vagy, na, jó, baromira megijedek, főleg a hangtól, amivel a garázs ajtaja valószínűleg darabokra hull, de ez nem akadályoz meg benne, hogy visszanyerjem magabiztosságomat. Ez a fazon úgysem hisz nekem, én sem neki, meglátjuk, kinek lesz igaza.
- Kettőnk közül nem én vagyok civil. Rendőr vagyok, úgyhogy maradjon itt, míg én kimegyek - mondom, és miközben erősen szidom a saját hülye fejemet, hogy tényleg hangosan kimondtam ezeket a szavakat, arra gondolva lépek ki a házból, hogy ez az én territóriumom, és senkit nem hagyok itt meghalni a saját gyávaságom miatt. Előre szegezem hát a fegyvert, és úgy fordulok a garázs felé. Szerencse, hogy sötétedik közben, mert amit látok, az nagyon ronda, és alig humanoid, és felém jön, és egyszerre kívánom, hogy senki más ne lássa, meg azt, hogy ne haljak meg a méteres karmai közt, amikkel az előbb éppen csak meglegyinthette a vállamat. Mi jön most, rendőr kisasszony, netán figyelmeztető lövés?

Egy dolog tutira egyezik a filmekben, amiket most valamiért nagyon megpróbálok integrálni a valóságba (talán, mert ott biztos happy end van), és a hús-vér világ közt: a dolgok hirtelen történnek. Szinte bezuhanok az ajtón, és megpillantok valakit, aki, hát, nem egy fekete folt, mint az előbbi dolog, amit látni és érezni véltem, hanem egy férfi. Egy sima férfi, ami persze nem könnyíti meg a helyzetemet, azt mondtam, akármit találok itt, azt most szépen lelövöm, és erre nesze, fehér zászlót kapok.
Megtorpanok. Értetlenkedem. Le kéne lőnöm! Le kéne?
- Hogy he? - ez mind eszembe jut. Hogy mit keresek itt? Én, mit keresek? - Ez az én házam... fazonkám! - teljes átéléssel adom a döbbentet, eleve úgy tegez le, mintha ismernénk egymást, hát oké, nem figyelek mindig mindenre, de csak tudnám, ha valakivel összetegeződtem volna, aki ráadásul a konyhámba bejáratos. Már kérdezném is rögtön, hogy honnan ismerjük egymást, de akkor visszahőköl ő is, és fogalmam sincs, miért, talán ijedtségemben, de magyarázkodni kezdek neki.
- Hát, igazából nem lakom itt, épp most költözöm el - vallom be szedett-vedett pillantásokkal vizslatva közben a helyiség minden zugát a keresett... valami után. - Persze ezek után jobb volna, ha a testvérem se jönne haza - mordulok félig csak magamban. Akkor végre leesik, hogy bocs, bocs, én voltam a hülye.
- Na de maga? Maga mit keres itt? Ez az én házam, és... épp nem érzem benne valami túlzottan biztonságban magam. Ha maga az az izé, akkor... Akkor lelövöm - ez az, csajszi, légy rendíthetetlen! Megfeszítem két karom, megállapítom, hogy legalábbis a bal rohadtul fáj. Ránézek. Horzsolások éppen vannak rajta, mintha valami macska karmolta volna meg a felkaromat pont ott, ahol a világoskék ing véget ér. Holnapra nyilván lila lesz, szinte érzem, ahogy dagad. Tojni rá!
Lekapom tekintetem a saját karomról, a fegyverre emelem, majd amikor azzal becélzom a házamban császkáló, tök furának látszó idegen ember arcát, akkor oda pillantok át. Próbálom eldönteni, tényleg le kellene lőnöm őt? Nem akarom, míg meg nem támad... Újra?
Röhejes kérdés fogalmazódik meg bennem, de nincs jobb ötletem, mint feltenni neki.
- Nem látott... egy fekete izét, ami karmol...ha már épp véletlenül a házamban járt? - hangon mintha enyhülne, de talán csak azért, mert még a végén én tűnök kattantnak emiatt. Mi a szösz lehetett egyáltalán? Le csak nem tagadhatom, itt a karomon a nyoma.

Meggyőződésem, hogy fegyvert szegezni a levegőre a saját házamban, zajokat hallani és hülyeségeket gondolni közben nem épeszű dolog. Rendőrnek szegődni, bosszút esküdni se volt éppenséggel a legokosabb, de valahogy úgy gondoltam, hogy az ellenség akkor tör majd rám, amikor épp számítok rá, és legalább fél órát szövegel színpadiasan, mire valóban odajutok, hogy le kell lőjem. Természetes, hogy addigra már jól átgondolom a helyzetet, és készen is fogok állni rá, hogy lőjek, bárkivel vagy bármivel is kerüljek szembe. Ja, és természetesen előbb majd azt is bevallja, hogy ő végzett a szüleimmel, röhögve elmeséli azt is, hogy miért, vágok pár grimaszt, lepuffantom, és vége a filmnek.
- Ááááááááááááááh! - teljes erőmből a falnak nyomódik a testem, két karom úgy csapódik hátra, mintha valami tőből akarná kitörni. Nyikkanni sem marad erőm hirtelen, és persze a fegyver is a padlón landol, kopogva gurul le a lépcső lefelé lévő néhány fokán. Hopsz! Akkor ez mégsem úgy megy?
Ahogy annak ilyen helyzetben lennie kell - úgy rendesen, istenesen elfog a halálfélelem. Nem mintha nem lennék a magam módján bátor - szemem keresi a fájdalmat okozót, de nem látok semmit megint, csak valami csörrenést hallok a konyha felől, megrázkódik gyakorlatilag az egész épület. Lendületet szerezve, a fájdalommal próbálva nem foglalkozni előre lépek, hát inkább lezakózok a lépcsőn, mint úgy szépen fogalmazva lesietek, de legalább rögtön meg is támaszkodhatok balommal a földön, jobbom meg a fegyvert kaphatja fel. A korlátba kell kapaszkodnom, de persze felállok, és mint ahogy azt is kell (vagy nem?), a hang után indulok.
- Azanyádúristenit - bukik ki belőlem, ez még a fájdalom utóhatása a karomban, ahogy megint magam elé emelem a fegyvert, bár valamiért nem érzem tőle sokkal magabiztosabbnak magam. Komolyan mondom, hogy én már nem lepődöm meg semmin, még azon sem, ha a szörny vagy akármi vagy akárki, ami elintézte a szüleimet sok-sok évvel ezelőtt, most visszajött elköszönni tőlem. De minek? Mit akar? Hát tudod, mit, nem kérdezem meg. Ha látok bármit a konyhában, le fogom puffantani. Átgondoltam, hűen az ígéretemhez, már csak találjam el...

Nagyon mély levegőt veszek, aztán nagyon lassan fújom ki. Így szokták a filmekben, nem? Amikor megállnak utoljára a ház előtt, vagy amikor bent vannak a gyerekeid, és a következő pillanatban felrobban az egész. Nincs ezeknek semmi stílusérzéke. Én az előbbi miatt csinálom, azért, mert ez az utolsó estém itt. Pontosabban már csak annyi van hátra ebből is, hogy belépek az utazómért, merthogy itt a vége, fuss el véle, kiszabadulok ebből a nyálas kis kertvárosból, amit egyesek álomszép helynek neveznek, én meg gyakorlatilag undorodom tőle már jó ideje. Ez van. Sziasztok, bokrok, amiket sose locsoltam meg, és mégse száradtatok ki! - Valami nagyon erősen mímelt drámaisággal, kis játékos hüppögéssel érintem meg a bokrok egyébként totálisan kitikkadt leveleit.
Szóval, hol is tartottam? Igen, épp ecseteltem a szülővárosom szépségeit. A helyzet nagyon érdekes, ugyanis ez pontosan ugyanaz a ház ma is, amiben a rémes emlékeim tartottak fogva évekig. Az intézet nem tehetett semmit, nem adhatta el, és amikor felnőttem, visszajöhettem ide, ahogy a két testvérem éldegélhet is itt, amíg szusszal bírják, de én elmegyek. Hozzáteszem, mondjuk, sokat nincs itthon a tesóm sem, éjt nappallá téve dolgozik ő is, ahogy én is, a kisöcsénket akarjuk végre kint látni, hogy legalább ők ketten együtt lehessenek. Én viszont semmiképp nem maradok.
Hűvösödik, pedig egyébként olyan forrók a napok mostanában. A rövidujjú ingben, mely a nyári egyenruha része, még fázom is egy kicsit, ahogy mintha elkapna egy hűvösebb fuvallat, és végigsimítana a vállamon. Mondom én, tiszta horror. Lehet, hogy pár másodperc múlva mégis felrobban ez az átokverte ház? Egyetlen dolgot, a kicsi plüssét sajnálnám belőle, ami azt várja, hogy hazajöjjön hozzá, ha azt ki tudom szabadítani, felőlem égjenek a szúrágta falak!
Lassan indulok meg befelé, a veranda lépcsője még meg is nyikordul a lábam alatt. Ezt az egyet szerettem, mindig lehetett hallani, ha jön valaki. Ami azt illeti, most is hallok valamit - bentről. És az ajtó résnyire nyitva is. Kezdjek félni? A fenébe is, rendőr vagyok, és van saját, szolgálaton kívül is használható fegyverem!
Nos, elő is húzom. Megtanultam, hogy bármikor rejtőzhet valami a házadban, ami kinyírja a szüleidet, és ha már szüleid nincsenek, hát, gondolom, akkor téged magad. Úgyhogy berúgom a saját ajtóm, micsoda romantikus, drasztikus, drámai fordulat! És ahogy belépek, két karom előre nyújtva, benne a fegyver, hát baromira nem kapja el a tekintetemet semmi gyanús.
- Ha van itt valaki, bújjon elő! Ígérem, előbb gondolkodom majd, és csak aztán lövök! - kiáltok, mikor az előtéren átsétálva elérem a lépcső alját. Balra konyha, jobbra nappali. Bármerről megtámadhat bárki, így gyorsan megfordulok, háttal sétálok fel az első néhány lépcsőfokon a fordulóig, majd ott megállok. Most már mindenfelé látok, még fölfelé is, és még mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. -  Mert, ha képzelődöm, akkor baromi nagy sz@rban vagyok. Nem tudom, melyik a jobb - mordulok magam elé sötéten, fojtott hangon. Ez marhára nem buli. Én csak az utazómért jöttem. Ha valaki el akar vinni valamit, az se érdekel. Csak ne a kis plüss legyen.