Barrett Lylland

Az életem sosem volt egyszerű. Félvérként rejtegettek, tagadták a létezésem. Nem voltam tündér és nem voltam angyal. Szerintük egy senki voltam. Édesanyám szerint el akarták volna törölni a létezésem, utólag megtudtam, apám meg is próbálta. Alig voltam 4-5 éves, amikor kést ragadott ellenem, acélból természetesen. Anyám szerint az ő kezét is égette a fém, talán magával együtt akart engem is a halálba vinni. Viszont, édesanyámba ragadt egy kevés anyai ösztön és állítása szerint, végzett apámmal. Mára már tudom, nem ölte meg, túl élte. Nekem kellett a pokolra küldenem a saját két kezemmel pár hónapja, amikor rám támadt. Igaz, az már sohasem fog kiderülni, hogy anyám hazudott-e, hisz már 30 évvel ezelőtt elhunyt. Legalább is, az utazgatásaink során egyszer csak elszakadtunk egymástól, amikor démonok támadtak ránk. Semmi esélyünk nem volt együtt menekülni, ketté kellett válnunk. Ő viszont sohasem ért oda a megbeszélt találka helyre.


Egyedül maradtam egy ismeretlen világban. Igaz, anyám sok mindent megtanított az emberekkel kapcsolatban, megmutatta nekem a világot, még úgy nevezett iskolát is végeztetett velem. Mindent előkészített a távozásának esetére. Véletlen volna? Annyira elkeserített a tény, hogy még gondolkodni sem akartam rajta. Talán jobb is így, egyszerűbb volt számomra is tovább lépni. Ugyan, így is nehéz volt, de tovább kellett mennem. Egyedül csak minimális esélyeim voltak, muszáj volt kapcsolatokat szereznem. Anyám ezekből is hagyott hátra, boszorkánymesterek, tündérek, még árnyvadászokat is ismert. Kisebb koromban láttam őket, emlékeztem rájuk, ahogy ők is rám. Anno nagyon lekötelezettek voltak irányunkba, de sohasem mertem volna többet kérni, mint pár szívesség. Csak egy kis eligazítás kellett New York feregetes világában, hogy én is beolvadhassak ide. 


Előretörtem. Nem igazán kötődtem érzelmileg senkihez sem, talán a múltam, talán a zártságom miatt. Mégis mindig megfelelően átláttam a helyzeteket, nyomon tudtam követni az eseményeket. Beleláttam az emberekbe, ez a munkám során egyenest elkerülhetetlen volt. Ezért pedig egyfajta furcsa vonzódás alakult ki az emberek irányába. Amióta már tényleges közöttük élek, láttam, ahogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint én is. Ugyanúgy szenvednek, ugyanúgy éreznek, de ők mégis mások. Gyengébbek, törékenyek. Nem tudtam elvonatkoztatni a közöttünk lévő különbségektől, így inkább távol tartottam magamat tőlük. Jobb volt így mindenki számára, ha csak a távolból szemléltem őket. Mindenki számára én voltam Mr. Lylland, a soha nem mosolygó, csak épp feltűnő, majd távozó nyomozó. Munkamániásnak könyveltek el, a főnököm azt hitte túl hajszolom magam. Pár hete új parancsot kaptam, nézzek társ után, mivel többek között én vagyok az egyetlen, aki egyedül dolgozik. De, ez mégsem olyan egyszerű...


Kiküldetésen voltam, segítséget kértek egy bizonyos üggyel kapcsolatban egy kisebb kirendeltségtől, én pedig éppen az irodában tartózkodtam. Nem olyan régen végeztem az aktuális ügyemmel, éppen leadni készültem a jelentést, és "pihenő" gyanánt rám bízták ezt a kis feladatot. Nem volt nagy szám, megerőltető sem, de érdekes dolgokra ébresztett rá. Az emberek sokkal sötétebbek tudnak lenni, mint egy-két alvilági. Az az ember állandóan mások problémáiról beszélt, hogy mennyire szerencsétlenek, milyen rossz nekik. Csak úgy fröcsögött a szenny a szájából, egy értéktelen ember volt, aki más kárából élt. Sőt, majdnem mindenki az irodánál, aki pedig mégsem, ő is csak elfordította a fejét. Egyetlen szempárban véltem felfedezni a lelkesedés és az emberség szikráját, de ő is már a határait súrolta. Zaklatták, a saját munkatársai. Undorító... És még csodálkoznak, hogy senki sem akar velük közösködni. Hogy őszinte legyek, az ötlet nem is tudom, mi kapcsán vetődött fel, talán láttam benne valamit, a képességei kiemelkedőbbek voltak, mint az ittenieké. Talán feléledtek azok az angyali ösztönök, nem akartam, hogy ő is elvesszen, mint itt a többiek. Úgy döntöttem szárnyaim alá veszem, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem. A főnökét lerendezni meg már semmiség volt.