Carlaya Rounan

Kanadában születtem, egy Vámpír fészekben. Nem épp egy gyereknek való környezet ha engem kérdeztek. Vér mindenhol, holttestek és csontvázak. De kezdjük inkább az elejétől...
Anyám árnyvadász volt, s bármily szégyenletes de JinFen függő. Vámpírhoz fordult a méreg folyamatos utánpótlásáért. Azonban volt itt egy kis bökkenő. A vámpír bele szeretett. Természetesen anyám minden erejével tiltakozott a kapcsolat ellen, de halva született ötlet volt. A vámpír erőszakoskodott vele... Aminek persze az eredménye én lettem. Egy árnyvadász és egy Vámpír mocskos kölyke...
Talán 3 évet éltem a Kanadai Klánban, amikor anyám úgy döntött, hogy felhúzzuk a nyúlcipőt. Így is tettünk. Össze szedtük minden cókmókunkat és a hátunk mögött hagytuk a helyet, ahol mind a ketten csak szenvedtünk.
Londonba költözve anyám csatlakozott a helyi intézethez. Úgy gondolta, hogy azáltal, hogy egy szervezett védelem karjaiba bújik, megmentheti magát és engem, apám karmai közül. Összeszűrte a levet az Intézet vezetőjével, én meg csak néztem a színjátékot 5 évig. Semmi másra nem ment ki ez is, mint hogy megkapja amit akar. A saját lábán ugyanis sosem boldogult. Gondoljunk csak bele. A JinFen már önmagában akaraterőt igényel és kitartást... Nem ment. Egyedül megvédeni a családját Árnyvadász létére... Ez se sikerült. Valójában ő is vámpír volt... Csak ő nem a vért szipolyozta, hanem mások jóindulatát.
Azonban elérkezett a nap, mikor apám, Robert Rounan vissza akarta kapni a lányát és a "feleségét". Legalábbis én ebben a hitben voltam. Anyám küldetésen volt, én pedig kemény 8 évesen kilógtam a mondénok közé, hogy egy kicsit emberinek érezzem magamat. Harcolni tudtam. Hiszen megtanítottak mindenre a helyi árnyvadászok, de annak ellenére, hogy mennyi időt fektettek belém, én csak egy gondatlan ember akartam lenni. Nem hiába. Anyámban ismét kezdett feléledezni a JinFen utáni vágy.
Ott ált Rob és nézett a szemembe miután lement a nap. Kedves mosolyra húzta ajkát, majd kezét nyújtotta felém, hogy vele tartsak. Féltem, gyanakodtam. Nem emlékeztem a férfi arcára, aki az apám volt. Vagy legalábbis idő kellett, míg eszembe jutottak azok az emlékek. - Skye...- Szólított nevemen amit az ő kívánságára kaptam. Arra kérlelt, hogy tartsak vele. Nem anya miatt jött, hanem a lányáért. Haboztam de vele tartottam. Azt hittem anya is velünk tart, de... Végül csak az a jelenet maradt meg, ahogy anya térdre rogy és keserves sírásba kezd, miközben nyúl felém, az oldalán egy véres sebbel. Mi csak távolodtunk, míg nem apa a karjaiba véve tett róla, nehogy vissza juthassak anyámhoz. Nem akartam anyámat elhagyni, így érthetően én is megkönnyeztem a pillanatot.
Azt hittem, hogy haza visz, de nem. Apa NewYorkba vitt, a helyi klánhoz. Ő is oda tartozott már. Megváltozott. Anya mindig azt mondta, hogy apa sose tartozna egy klánhoz sem. Nem bírja ki, hogy ne igyon a meleg testből.
Anya mellett árnyvadász voltam, de apa mellett vámpírrá váltam. Legalábbis ezt mutattam, azonban mi sem volt izgalmasabb, mint figyelni az árnyvadászokat csata közben. Rengeteget tanultam. Olyanok voltak ők nekem, mint a mesehősök. Ők voltak a hőseim, de mind közül a kedvencem Isabelle volt és a srác, az a szőke, aki úgy néz ki mint egy csücsörítős angyal. Azt hiszem Jace a neve. Aztán ott volt Simon. Különös egy alak volt és Raph rengetegszer benne volt a seggében eleinte, amit nem is igazán értettem. Habár jóindulatú kölyök volt és jópofa, de... Raph nem homokos. Már nem azért húsz fillérért. Viszont kedveltem... Talán egy kicsit plátói szerelembe estem.

Tőlük tanultam meg, hogy miképp kell harcolnom, így minden este, ahogy feltűntek vittem a kamerámat, vagy épp rajzoltam őket.
De kicsit eltérve a történetemtől, volna itt egy apróság... Vámpír és Árnyvadász gyermeke... Az első kérdés. Hogy is bírom a napot? Nos, annak ellenére, hogy apám vámpír, én kimehetek a napra. Persze a meleget nem bírom elviselni, de kellemesnek találom a naplementét. Viszont túl könnyen égek le, ami miatt folyamatosan kennem kell magamat.
A képességeim ötvözik a két faj különbségeit. Kezdve a nappal, amit korábban már említettem. Továbbá tehetségesen folytatom az árnyvadászok harci mozdulatait és könnyedén leutánozom. Így tanulok. Azonban a vérszomj időről időre rám tőr, amikor kénytelen vagyok szerezni valahonnan egy pohárkával. Ha pedig megérzem a vér illatát, még mindig nehezen fogom vissza magam. A vámpír gyorsaságát szintén örököltem, azonban az én bűvölésem kimerül annyiban, hogy szépen kérek valakit, hogy adja oda az asztalnál a sót. Ó, a só... Igen. Tudok enni. Élek, tehát semmi gondot nem okoz az emésztés. Csak szükségem van egy kis piros étrend-kiegészítőre...
Lényeg ami lényeg, most a NewYorki klán tagja vagyok, azonban kezdem megtapasztalni a vámpírok gonoszságát és ahogy lehet igyekszem szabadulni tőlük. Ahogy apámtól is, aki szintén hatalmas csalódás volt, ahogy anyám. Legszívesebben megölném mindkettőt. Jobbat nem érdemel egyik sem...
Hogy most mi a célja velem apámnak? Könnyű! Miután Valentine-nál van a kard, úgy gondolja, hogy kémkednem kellene nekik a NewYorki intézetben. Adjak be egy kamu mesét és... Vágjam át a hőseimet, hogy infót szivárogtassak neki, hogy előre léptesse őt Raphael. Persze bele kellett mennem, más választásom nem volt...
Azonban van egy saját kis akcióm, amit a lehető legtitkosabb módon igyekszem intézni. Azok után amit művelt velem apám, mindent megteszek, hogy irtsam a vámpírokat, ha velük is kell élnem.