Sebastian Verlac

Figyeltem őt. Az arcvonásait. Ahogy küszköd. Keresgél. Reszket. Már csak a habzó száj hiányzott és a hozzá társuló kis kutya képe, csak sajnálatos módon nem egy veszett állatról van szó. Hanem Róla. Ártatlan képe van, vonzó külseje, amivel már elég okot ad arra, hogy kitekerjem a nyakát, kibelezzem és fel lógassam, mint egy zászlót. Csak ugyebár, kár volna ilyen arcot tönkre tenni és megcsonkítani egy kis szórakozás nélkül. Látszik rajta, hogy gyönge, képtelen harcolni és szánalomra méltó. Nekem meg most ebben a pillanatban könnyű prédára van szükségem. Semmi kedvem elfecsérelni a drága időmet, amiből nekem most nem adatik meg olyan sok. Vagyis de. Rácsodálkozni valaki szerencsétlenkedésére mindig van időm. Ez jó példa lenne arra, hogy ne húzzam az időt és ne becsüljem alá az ellenfelem. Elvégre árnyvadászról van szó, még ha a jelek szerint függővé vált, akkor is. A háta mögé osonok és csöppet se gyöngéden leütöm. Végül is, mi a fenére számít az ember, tőlem? Hogy okosan és gerincesen elé állok s, közlöm vele készüljön fel, mert ez a nap mindent megváltoztat az életében? Mégis minek? Attól lesz érdekes az egész, ha majd magához tér és félelmében nem fogja tudni mihez kezdjen magával. Egyszerűen csak a vállamra dobom a testét, mintha csak egy zsák liszt vagy cukor lenne és eltűnök vele a helyszínről.

Ott ücsörgött, összekötözve, pipogyán. A fegyverét kutatva a szemeivel, de sehogy se találta. Nem vagyok hülye, persze, hogy elvettem tőle és az irónját, mert arra már úgyse lesz semmi szüksége. Nekem viszont annál inkább. Felém pillantott. Hátrébb hőkölt, ha fel tudott volna mászni a falra, szerintem még azt is megtette volna. A látványtól. Nem az igazi bőrömet látta visszatekinteni rá, hanem a sajátját. A pontos mását, aminek sajnos annyi hibája volt, hogy minden információ ott csücsült a fejében. A rokonai képe, akiknek hiányozhatna, esetleg a vámpíré, akitől függött, eddig a napig. Téved ha azt hiszi szabadon engedem vagy megússza ezt az ámulatba ejtő találkozást élve.
– Csinos lakás. – jegyzem meg, mindenféle mellébeszélés nélkül, mindeközben körbe járom a nappali helyiséget ahol most vagyunk. Kell a drámai bemutatkozáshoz ez az egész színjáték is, mintha csak emiatt tartanám fogva a saját kis menedékében.
– Ámbár ezt a luxust mostantól nem fogod élvezni. Ugyanis szükségem van erre a megkapó arcra, ahhoz, hogy a tervem sikerrel járjon. Nem kell a szívedre venned, még semmi bajom sincs veled. Csak te voltál kéznél és amúgy is, nem én menekültem el a rokonaim elől. – ennél a pontnál megállok előtte és leguggolok vele szembe.
– Innen nincs menekvés! Akárhogy küszködsz, akárhogy próbálkozol, rád találok és levadászlak. – mélyen a szemeibe néztem, ettől persze nem mertem semmiféle jót remélni mert előre hajolt én meg odébb húzódtam.
– Nem vagyok az ikertestvéred, aki azért van itt, mert számos szenvedésen kellett átesnie miattad. Szóval ne kezdj ilyesmin agyalni, hogy a szüleid vajon hol ronthatták el és a nagynénéd mit titkolhatott el előtted. Mert az égvilágon semmit. – a fiú hibája pusztán annyi, hogy rosszkor volt rossz helyen és alapjáraton megszökött a békét és nyugalmat nyújtó intézetéből, mert köszöni szépen ő egyedül is meg tudja oldani a problémáit. Ezt a rejtőzködő és menekülő életmódot használom én most ki. Hiszen látom a lehetőséget benne. Az esélyt arra, hogy leszámoljak a listámon szereplőkkel.