Rendelő

Nem egy szóval sem mondtam, hogy egyszerűen nyomok nélkül továbbáll a csata, mint egy hatalmas viharfelhő. Azonban ez a felhő véres nyomokat hagy maga után. A mondénok elől takarítani kell, nem beszélve arról, hogy ami irtást lerendeztek... Hatalmas károkat okozott eddig a csatájuk, s amit még fog, talán elsöpör majd mindent. Ki tudja...
- Ez most más, testvér. Nem mondom, hogy nem maradnak nyomai a csatának... Elvégre nincs olyan, ami ne hagyna nyomot. Ez viszont... - hunyorogva tekintettem le a talajra. - Érzem a zsigereimben, hogy más... Ennek valahogy... Halál szaga van. - Jobban mint eddig bármely csatának amit átvészeltem. Csak érzem azt az úgy nevezett halál szagot, ami nem is szag inkább egy belső sugallat, hogy ez a csata többet fog magával rántani és hatalmasabb kaliberű nyomot hagy majd, mint az eddig ismertek.
Kattanásszerűen ugrott be a gondolat, amire hunyorgóan pillantottam rá a semmiből. Csak nem arra készül, hogy a újjá éleszti a hamuból a főnixet? A csata maradványaiból indítja el a sajátját? - Várj. Avitus. Ez nem a legjobb ötlet. Ha a Kör bukásából akarod majd elindítani a saját lázadásodat..... - haraptam el ajkamat, hogy elhallgassak. Hiszen nem kezdhettem bele az aggódó testvér szerepébe. Gyakran úgy viselkedtem vele, mintha csak a bátyám volna, s figyelmen kívül hagyva démoni fajtáját, óva intettem a rá veszélyt jelentő hasonló kaliberű húzások ellen. - Szövetségesekre van szükséged, testvér.
A telefont kezébe dobva számítottam arra, hogy elkapja. Elvégre zavarba ejtő volna, ha épp a hatalmas Avitus veszíteni el a reflexeit. Figyeltem, ahogy azt követően hátratett kézzel körbe masíroz a szoba koszos járólapján. Végül megállt, még végigfuttatta tekintetét a fehér és fekete színskáláján mozgó berendezéseken, majd rám vonta tekintetét. Hunyorogva néztem rá, majd ellazult arckifejezéssel elmosolyodtam jó kedéllyel. Nem tudom miképp tervezi, hogy terveibe von, de biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni a dolog.
- Ne nevettess. - csóváltam meg fejemet az elvékonyult hang hallatán, s szélles vigyorral rövidke bajszom alatt pillantottam a talajra, majd hamar vissza rá kivillantott fogakkal. Végül biccentettem, majd enyhén hátravetett fejjel néztem a hátát, ahogy távozik a rendelőből, de még mielőtt kilépett volna ajtaján ajkai ismét szóra nyíltak. De léptei nem tapadtak a mocskos talajhoz. Ellöktem magamat a szekrénytől, majd zsebre vágtam ujjaimat. Csak figyeltem, ahogy eltűnik a rendelő csörrenő ajtaja mögött, majd becsapódik utána az ajtó egy ismételt éles csörrenéssel.
- Közelebb lesz az a hamarosan, mint hinném... - jegyeztem meg magamnak, majd léptem odébb, hogy hasonlóképp távozva a rendelőből kabátomat magamra kapjam, majd a kulcsot kezembe ragadva elfordítva azt, kattanjon tompán. Végül zsebre vágott kézzel, a mély gondolattal, amit Avitus fejembe ültetett eltűnjek az éjszaka sötétjében.

A szavai. Az az átélés, amire számban éreztem azonnal a vágyott világ ízét. A szabadság. Ahol nem szorítkozunk szabályok közé. Az erő számít, nem az, hogy kinek mennyi pénze van vagy nagy szája. A magunk urai lehetnénk.
Erre a pillanatra elgondolkodtam azon is, hogy esetleg Avitus vágyott világképe nem is olyan cudar, mint elképzeltem. A szabadságról szól. A tetteidnek más következményei vannak... Ádázabb világ, de mégis te hozod meg a döntéseidet. Nem vagy köteles beszállni ebbe mókuskerékbe, ami itt megy. Nem vonhat kérdőre egy politikai ideológia sem, hogy épp Szocialista vagy, vagy Kommunista, Liberális, Fasiszta vagy Nacionalista. Nem kell sehova sem tartoznod. Nem erőlteti rád senki sem, hiszen mindenkinek csak egy marad... Önmaga és a szerettei.
Ahogy futtattam a szavait a fejemben és fejtegettem le héjról héjra, akár a hagymát, egyre inkább magába szippantott az elképzelés. Az édes gondolat, ami nem is olyan rég még Avitus fejében létezett csak. Mostantól az én szívemet is ez a jövőkép melengette.
Csak bámultam magam elé a kezeim között a pohárral, aminek tartalmát lötyögtettem jobbra-balra az üveg falának. Szinte elvesztem a gondolataimban és elmélyült tekintettel ragadtam a koszos járólapon.
Azonban hirtelen felvontam rá a tekintetemet a hosszas csend után. Hunyorogva egy aprót, néztem rá összeráncolt szemöldökkel, majd löktem el magamat az szekrénytől, miközben meghúztam a Whisky-s poharam tartalmát.
Megnyalva ajkamat töröltem le végül a képemről kézfejemmel az alkoholt. A pohár egy gyors, tompa koppanással érkezett a szekrényre, ahogy lehelyeztem a burkolt fa felületre.
- Hogy akarod kivitelezni? - fontam össze karjaimat és így karba tett kézzel néztem rá kérdően. - Valentine csak egy fajt akart kiirtani és a sajátján segíteni... Magad is meg tudod jósolni, hogy milyen sorsra jut a sajátjai által. - a válasz számomra egyszerű volt, s megvoltam győződve róla, hogy neki se kell megerőltetnie a fejét.
Lépteket tettem meg a szekrényem felé, majd miközben a szekrényben kutakodtam, ajkaim szóra nyíltak. - Mit gondolsz mit tesznek azzal, aki... - a kezemben egy eldobható mobillal fordultam felé.- ... Az egész általuk ismert világot akarja megsemmisíteni?! Oda volna a hatalmuk. Az egész árnyvilágot ellened fordítanák... Akkora túlerővel szemben tehetetlen volnál... - fejtettem ki neki hosszasan véleményemet a jelen helyzetről. Tudtam jól, hogy óvatosan kell táncolni a penge élén, hiszen már nem egyszer volt már hozzá szerencsém. Hiába a fajtája, látok benne valamit, emellett a barátom, nem fogom magára hagyni ismét. Talán bűntudattal jutottam erre a döntésre, talán hasznom származik belőle, ha mellette maradok... Ki tudja. Lehet mindkettő.
A kezei közé dobtam egy telefont. Csak egy egyszerű kihajthatós mobil, semmi több. De ez épp elég lesz számára. - Fogd! - szóltam neki, miközben a kommunikációs eszközt hajítottam kezei közé. - Vészhelyzet esetére tartogattam, és egyéb másra... - húztam el számat oldalra tekintve, amolyan sejtetően. Ahhoz képest, hogy farkas vagyok, nem vagyok épp a hűség mintaképe. Ez volt a kufirc telefon. - Mindenesetre nem árthat egy gyors elérhetőség, ha valami balul ütne ki. Mint ma... - vontam fel szemöldökömet, majd túrtam hajamba egy mély sóhajt keretében.

Nem tudtam örüljek, vagy várjam a következményeit Avitus látogatását illetően. A Klávénak én is beszámolóval tartozom minden tettemért, miután hivatalos személyként léptem be az árnyvilágba, mint úgynevezett vajákos. A felelősség terhel több szempontból is. Hitelesnek kell lennem a munkám kapcsán. Másfelől a veszélyes alakoknak, mint Valentine, nem nyújthatok orvosi ellátást. Habár maga a Klávé sem az Intézet nem büntetheti a feltétlen ellátást, viszont józan ésszel meg kell válogatnom a betegeimet. Avitus is egy ilyen személynek számít. Veszélyforrás, elvégre démon és a múltbéli tettei is ehhez igazodnak. Azonban mint régi barátot, nem utasíthattam vissza őt. De mégis számolnom kell azzal, ha ez a Klávé tudomására jut, akkor nagy gondban leszek.
Hallgatva a férfi szavat ráncoltam össze szemöldökömet. Egy pillanat erejéig egészen viccesen hangzott, hogy egy démon turistaként érkezne NewYorkba, így persze arcomon is megjelent a mosoly. De aztán valahogy eljutott a tudatomig, hogy hiába mosolyodok el egy ártatlan mondaton, tudom jól, hogy több van a háttérben. Beleélhetem magam, hogy nyugtom lesz és nem kell a hátam mögött hagynom Avitus-t, amikor leveri az Intézet és bezáratja a Klávé. Hogy nem gyötör majd a bűntudat, amikor szembesülök vele, hogy nem tettem ellene semmit. Hogy nem segítettem a régi barátnak... Hogy ismét magára hagyom. A lelkiismeretemmel kell majd megküzdenem, azonban félek, a lelkiismeretem addig fog kitartani, amíg Avitus teljesen magával nem ránt. Ha pedig ez megtörténik, félek nem lesz visszaút. Nem lesz több Hazel, se Lise. Csak magam maradok a forrongó sötétséggel.
- Tudlak időnként irigyelni, testvér. Ilyen szemlélettel... - Nem fenyeget a Kör, sem a Klávé. Van ahova az ő kezük sem ér el, s épp ez az ami miatt ha lehetne inkább démonként láttam volna meg a napvilágot. Fele annyi gond nincs, csak a vérszomjat kell csillapítani... De az is megeshet, hogy csak nekem tűnik ilyen felettébb felhőtlennek. Nem minden olyan, mint amilyennek látszik. Sajnos.
- Tégy próbára! - Fordított pszichológia ez, semmi más. Én pedig kecsesen és légiesen bele is szaladtam. Elvégre ha tudom, hogy mi az, beindul a fantáziám és ha most nemmel is válaszolok az ajánlatára, nincs rá garancia, hogy később nem rohanok csaholva, hogy vegyen be.
Szerettem a rumot és Whisky-t. A nehezebb napokon, amikor olyan fáradt vagyok, hogy rásegítés nélkül másképp nem tudok ébren maradni, lemegy pár pohárkával. Nem mondom, hogy a mai nap is egy ilyen volt, inkább csak az ízéért ragadtam meg a poharat, miután elvágtam a fonalat a varrást követően. Az egyik fém szekrénybe nyúlva kutattam ki két poharat, majd töltöttem bele némi Whisky-t. Ujjaimat a pohárra tapasztva nyújtottam a férfi felé.
- Reggelre jobb lesz, mint újkorában. - vigyorodtam el, majd miután elvette az italt, koccintva vele - Egészségedre. - kortyoltam bele a barna alkoholba. Hátamat a pultnak vetettem miközben a pohárban lötyköltem az italomat és figyeltem, ahogy faltól falig csapódnak az aprócska hullámok.

Ahogy elvékonyuló hangon nyekeregni kezdett mint az olajozatlan ajtó, elfintorodtam. Nem illett az imidzséhez, és meglehetősen röhejesen is festett a leszakadt karral. Végül bűntudatot ébresztett bennem, ahogyan eszembe juttatta, hogy voltaképp otthagytuk Moloch karmai között. Bár azt hittük mindenképp meg fog halni, mi magunk pedig nem akartunk az ő sorsára jutni. Kegyetlen dolog az emberi élni akarás.
- Néha olybá tűnik megfeledkezel a tényről, hogy a magam fajtának nincs annyi élete, mint egy démonnak. -Néha olyan érthetetlen ezek a démonok. Egyszer olyan mintha barátként tekintene rád, utána pedig, mint aki megriad attól, hogy túl közel engedett magához valakit, fenyegetésbe üt át a dolog.
A felém közeledő ollók hatására hőköltem hátra állammal, szemeimmel egészen rámeredve a fenyegető fegyverre, majd Avitusra vetettem egy szűk pillantást. Nem tudtam mi céllal próbál fenyegetni, vagy fitogtatni fölényét. Talán védelemből teszi az egészet. Talán tart attól, hogy kapva az alkalmon elteszem láb alól? Aztán szavaira figyeltem fel ami valamilyen szinten alá is írta minden gondolatomat.
- Bölcs mint mindig...- Én meg persze tartottam tőle. Nem voltam már olyan erős mint anno, hiszen elkoptam itt a rendelőben elég rendesen. Így ahelyett, hogy azt az arcomat mutattam volna neki, amit 20 évesen, most inkább az életemet féltettem. 10 év alatt elég rendesen befele nőtt a tököm.
Aztán valami megütötte a fülemet. Ugyan hova ilyen sietősen. Mik azok a bizonyos tervek amik ismét a mi dimenziónkba hozták? Kíváncsi voltam, de talán nem fog elárulni semmit sem, ha meg is kérdezem. De mi van ha mégis? Nem hagyhattam annyiban. Egyszerűen fúrta az orromat, hogy mihez is járulok épp hozzá.
- ... - Mély sóhaj, majd elnyíló ajkak, de a hang elakadt. Legalábbis nem az én számból jött ki. Talán nem volt véletlen, hogy akkor nem jutott nekem szó. Helyette egy sablonos beszélgetésbe kezdtünk bele, amit ha jobban bele gondolok, nem is bánok. Aranyos házi kedvencek? Értem vagy sem.... Én most a nőkre asszociáltam. Csak csalfa félvigyor kúszott ajkamra, ami alól kivillantottam fogaimat. Fejemet csóválva vettem egy mély sóhajt, majd folytattam a munkálatokat.
Csendben? Ugyan. Ez nem vall rám. Azonnal ki kellett vernem a fejemből Avitus szavait, és az összeesküvés elméletet, miszerint nem véletlen, hogy annyi év után rám talált.
- Szeretnivaló házi kedvencek. Ugyan Avitus. Csak nem hiszed, hogy a saját rendelőm környékén fogok majd valakit magamnak? - húztam el számat, majd beképzelt módon tört ki belőlem a harsány kacaj. - Ne nézz le kérlek. - húztam el ajkamat, majd némi előmunkálatot követően kezdem el összevarrni a ketté szakadt szövetet.
- Mi hozott vissza, testvér? Gondolom nem a turistalátványosságok. - nyugodt hangon tettem fel végül neki a kérdést. Biztos voltam benne, hogy nem nyugszom míg, kerülve, de rá nem kérdezek.

Csak álltam ott a fickó előtt, megrökönyödve, tátott szájjal. Egyszerűen az agyamban valaki megnyomta a stopp gombot, vagy a Pause-t és szükségem volt egy kicsi szünetre, hogy feldolgozzam azt amit látok. Nem. Nem ijesztett meg a kar, amit a másik cipelt, sem a csöpögő vér, sem a kiálló csont. A szabad hús...Talán még meg is éheztem tőle.
Aztán hirtelen a ideg kéz a mellkasomnak csapódott, mire úgy öleltem át, mintha csak életem számomra fontos személyt zárnék karjaim közé.
Eltátott ajkaim közül hirtelen a hang se jött, csak kivillantva fehér metszőfogaimat, vettem egy mély levegőt, majd a szavakkal eresztettem útjára sóhajként. - Sanguis... - szaladt ki száradt ajkaim közül a vadul csengő, tiszteletet parancsoló név. - Testvér. - motyogtam orrom alatt, majd véve ismét egy nagy levegőt, tartottam bent eltátott ajkakkal.
Nem, egy pillanatra sem lepődtem meg azon, hogy miféle gondja akadt, inkább azon, hogy egyáltalán még akadt. Zűrös ügyeket hagytunk hátunk mögött, ami után én máig menekülök. Erre mi történik? Megjelenik ő és újra hozza magával a bajt is. Miféle következménye lesz annak, ha segítek neki? Próbálok újra jó útra térni, de ha ismét megkísért a gonosz... Nem lesz visszaút.
- Legutóbb, mikor láttalak Moloch próbált megölni... - lesütve tekintetemet nyaltam meg ajkaimat, majd pillantottam újra fel rá. - Testvér, azt hittem meghaltál...
Hiába, úgy is csak a képembe fog nevetni és rám fog ripakodni, hogy végezzem a dolgomat. Elvégre egy démon és egy ember között aprócseprő érzelmi különbségek vannak. Legalábbis legtöbbjük között. Így oda lépve mellé, biccentettem fejemmel egyet oldalra, hogy feküdjön fel a fém asztalra. 2 méter hosszú volt, így eltekintve a kialakítástól, kényelmesen elfért.
Lecsapva leszakadt karját a helye mellé, fordultam szekrényeim és eszközeim felé, hogy összeszedve azt amit kell végre vissza tudjam adni neki a másik karját is. Gyors fertőtlenítő procedúrán átejtettem a sebész eszközöket, majd kipakoltam az asztalra az összes szükséges löttyömet.

A város vajákosa munka nélkül maradt. Csak az állatorvos számára akadt tennivaló... Igen csak zavartak az események, melyek mint helyi probléma ütötték fel a fejüket a városban. Sokan menekülni próbáltak, és engem, mint ismert és sikeres vajákost is veszély fenyegetett. Veszély, amit Valentine okozott. Ki tudja mikor dugja ide a képét, hogy legyen én is a Kör tagja. Nyomorultak. Én sem vagyok a Klávé híve. De mit érdekelne engem az árnyvadászok sorsa? A válasz egy elegáns, elutasító: SEMMIT!
Egy Borber Collie nyílt törését raktam helyre. A leborotvált bőrt varrtam össze, hogy a csont összeforrhasson. Azonban a további ellátását nem tudtam kivitelezni. Az ellátását egy állatklinikán kell folytatniuk. Egyedül vezetem a boltot és nem volt hozzá kapacitásom, hogy egész éjjel itt robotoljak egy kutya mellett, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van altatás után.
Véve egy mély sóhajt adtam át a szállítóknak a kutyát, miután biztonságosan elhelyezték a kocsiban. Álltam az ajtóban és felpillantva az égre vettem egy mély sóhajt. Jól esett a friss levegő a légkondicionált helység után. A fémes szag és a gyógyszerek megszokott illata után. Aztán magam elé pillantva mintha láttam volna valamit, az egyik ház sarkán. Hunyorogva vizsgáltam, aztán hirtelen megmozdult és eltűnt a téglahalom mögött.
Heves pislákolással nyaltam meg számat, majd emeltem fel szemöldökömet a magasba beletörődve, hogy a fáradtságtól hallucinálok. Belépve a bejáraton, csuktam be magam után az ajtót tompa csörrenéssel, ahogy a redőny az ablaknak csapódott. Végül az üveges ajtó felé fordulva hajtottam el az akadályt magam elől, és fordítottam meg a nyitva táblát, a zárva feliratra. Végül lehúzva a redőnyt tettem a dolgom.
Rengeteg pakolni valóm volt, etetni és takarítani kellett. Véve így egy mély sóhajt, rugaszkodtam neki a munkának. Talán még időben haza érek és rendelek magamnak egy kis kínai kaját. Már éhen akartam halni!
Az állatokat etettem, miközben a csengőre lettem figyelmes, ami az ajtó felső részének ütődve jelezte, hogy valaki belépett szerény kis rendelőmbe. Automatikusan, mint megszokás kiáltottam el magamat. - Zárva vagyunk!- Azonban nem érkezett válasz és a léptek csak közeledtek. Azonnal rácsuktam a rácsot a hófehér macskára, majd ledobva lábam mellé a macskatápot indultam meg a rendelő irányába. Amikor megjelent előttem vérbe fagyva a fickó, egy pillanatra nem tudtam, hogy mondén vagy az éjszaka szülötte. Eltátott ajkakkal néztem végig rajta, teljesen leblokkolva.