Az utóbbi pár hétben minden túl csendesnek bizonyult, ami jelenthetne jót is, de nem vagyunk naivak, ez semmiképpen sem jó. Valamire készülnek a démonok. Pár hétig sem egy megszállás sem egy gyilkosság nem történt, ez pedig mondhatni maga a csoda és a baljós előérzet is egyben. Alicantéba kellett sürgősen utaznom egy megbeszélés miatt ezért épp akkor érkezem vissza az Intézetbe mikor jelentik, hogy érkezett egy üzenet a központba melyben sügős segítséget kérnek egy nagyobb démontámadáshoz. Gondoltam hogy semmi sem lehet ennyire egyszerű, szinte éreztem. -Hagyd, majd magam megyek, szólj Chesternek és Gwennek, ők jönnek velem. - az árnyvadász azonnal távozott, hogy értesítse azt a két személyt akit alkalmasnak ítélek arra, hogy velem tartsanak. Jelenleg mindenki, aki most megfelelő volna épp terepen van. Bár nagy volt a csend nem lehetett lankadni, figyelni kell, mert a démonokon kívül az alvilágiakkal gondok vannak. Mikor felszerelkeztünk fegyverekkel elindulunk egy portálon keresztül, mert ha gyorsak akarunk lenni, nem lehet gyalog megtenni az utat. A látvány ami fogad minket a szokásos, halott mondén, vér amerre a szem ellát, és büdös démon szag, kén, amerre csak az ember fordul. -Clary - lépek oda a fiatal árnyvadászhoz és a halott mondénhoz. - Milyen démon volt? - kérdezem minden mást elhanyagolva, a fő, hogy azonnal a lényegre térjünk majd eltakarítsuk a maradványokat és a holttestet is. Intek a két velem jött harcosnak, hogy nézzenek körbe odakint, ahol egy van könnyen lehet több is. Én magam a halott mondénhoz lépek, csúnyán elbántak vele, ahogy csak egy undorító démon képes. De szerencsére, ha ez nevezhető így, semmi különös nincs a testen vagy benne, tehát egy egyszerű támadásról van szó, semmi háttérmozgalommal tűzdelve. Addig jó. -Tudtommal nem erre lett volna feladatod, mit kerestél itt? - vetem oda neki a kérdést, mert ez azért épp elég fontos ahhoz, hogy tudjam.
Mostanában nem igazán alakulnak úgy a dolgaim ahogyan azt szeretném, egyre több dolog van amit meg kéne oldani és a dolgok egyre inkább kezdenek a fejük tetejére állni, nekem pedig fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Kezdem magamat megint úgy érezni, mint a legelején amikor idekerültem és belecsöppentem az árnyvadászok életébe. Fogalmam sem volt semmiről, nem tudtam, hogy mit-hogyan kéne csinálnom csak szimplán sodródtam az árral és próbáltam nem foglalkozni a következményekkel, ami valljuk be meg is látszik, hiszen nem szándékosan ugyan, de nagyon sokszor rávettem a többieket, hogy szegjék meg a szabályokat, és ezek most fel is lettek hántorgatva az Inkvizítor által, amikor beüzemelte az új vezetőt. Hát, mit ne mondjak, Aldertee nem fog a szívem csücskéhez tartozni. Őszintén szólva nagyon irritál a jelenléte, az intézkedései pedig még inkább. Leginkább az verte ki nálam a biztosítékot, hogy kitiltott minden egyes alvilágit az Intézetből. Nem tehetik be a lábukat. Nem értem miért tett ilyet, hiszen ha nem lennének alvilági barátaink akik kihúztak minket számtalanszor a bajból akkor most nem is állnánk itt. Ott van például Luke, számát sem tudom, hogy hányszor mentette már meg a bőrünket. Ott van Raphael, a maga módján, a maga furcsa és érthetetlen módján ő is szokott segíteni nekünk, igaz, mai napig haragszom kicsit rá amiért nem tudta megakadályozni, hogy Camille vámpírt csináljon Simon-ból, de ez már a múlt, a múltat pedig el kéne engednem, hiszen valószínű, hogy az életem sokkalta egyszerűbb lenne akkor. Kicsit frusztráló mostanában az Intézetben lenni, szóval fogtam magamat, a bőrdzsekim bal zsebébe tettem az irónomat, és eltettem a szeráfpengémet is majd elindultam kicsit a külváros felé. Kiakarok szakadni az egész napos, folytonos rohanásból és jól esett beszívni a tüdőmbe a friss és tiszta, hűvös levegőt amit a New York-i külváros nyújt számomra. Furcsa hangokat hallottam meg az erdő közepe felől, így hát szinte rögtön döntöttem, hogy oda megyek. Egy kis faházikó állt ott és dulakodást lehetett látni az ablakból, nem foglalkoztam az illemmel, benyitottam rögtön amikor szembe találtam magamat a démonnal, de nem is az vonta magára először a tekintetemet, hanem a holttest ami a földön hevert. Csupa vér volt körülötte, a teste tele volt vágásokkal, sebekkel. Nem sok időm volt megnézni, mert a démon elkezdett felém közeledni. Egy pillanat alatt vettem elő a szeráfpengémet és a démon testét középen ketté vágtam, hogy aztán hamuvá váljon, majd odarohantam a halott nőhöz. Most először láttam ártatlan mondit holtan… Nem tudtam mit csinálok, rögtön írtam az egyik árnyvadásznak, hogy segítsen, mert fogalmam sincs mit kéne csinálnom, majd eltettem a telefonomat a zsebembe és könnyes szemekkel néztem a halott nőt.
Kizártam saját magamat a testemből. Emlékek irányítottak és az érzés, amit anno magamnak tudtam. De most nem többek, mint a múlt nem kívánatos darabkái. S nincs mit tennem. Ez teljesen újként tárult elém. Azt hittem teljesen ura vagyok önmagamnak, s nehéz belegondolni, hogy így derül ki, hogy arra is képtelen vagyok, hogy egy bestiát tartsak veszteg. A tenyere felém mutatott. Ujjaiból vöröslő fénycsóvák gyűltek össze a tenyere közepén. S végül egyesítve azokat alkotott egy focilabda nagyságú vöröslő energia gömböt. Szinte lassított felvételben voltam szemtanúja, annak amit véghez vitt, azonban a szavai üres fülekre találtak. Mintha a víz alatt próbált volna beszélni hozzám. A hangján és néhány szaván túl, sajnálatosan nem fogtam fel semmit. Egyszerűen kioldalazva a gömb elől, figyeltem, ahogyan becsapódik a vele szembe kerülő fa törzsébe. Majd azt követően még néhány. A nyom amit hagyott maga után, egy hatalmas horpadás volt a törzsön. Ha ez eltalál... Fogaimat vicsorogva fordultam felé, majd befeszítve vállamat, karomat, ujjaimat engedtem tüzet a tenyerem közepébe. A tűz golyóként hasított a nő felé, majd csattant be lábainál. Nem, ez nem a célzás hiánya volt. A bestiát igyekezve sikerült visszafognom egy gömböt, már amennyire lehetett... Pillanatokra nyertem vissza az irányítást önmagam felett. Ha pedig újabb gömbökkel támadott rám, tenyeremmel védtem ki azokat. Felé lépkedve, leégett felsőruházattal, kormos bőrrel álltam meg végül előtte komor pillantással. - Fuss...- sziszegtem a nőnek, majd elveszítve az irányítást, ragadtam meg torkát, hogy a magasba emelve borítsam be lángjaimmal. A hálóing mely így sem takart túl sokat, perzselődni kezdett. Elnyúló morgással társítva vettem egy nagy lendületet, majd hajítottam be a saját rozoga házába, így bevíve vele az ablakot és a falat, szépen komótosan sétáltam utána, magam mögött parázsló lábnyomokat hagyva a talajban.
Paranoid lettem az idők során, figyelmesebben nézek körül egy helyen, ha igyekszem letelepedni vagy megszállni. Alapos vagyok és körültekintő. Apám rengeteg csatlóssal rendelkezik és az életem csupán addig örök, míg el nem veszik azt tőlem. Az erőm megcsappanását követően pedig meghúzom magam, ha érzem, hogy szorul a hurok. Annak a szerencsétlennek a halála, nos járulékos hiba volt, megérdemelte, meg kellett tennem, igaz, ezzel kockáztatom, hogy rám találjanak. Nem mellesleg a helyi árnyvadász Intézettel sem volna jó összeszűrni a levet. Mikor megérzem az idegen közeledtét átkapcsolok egy ragadozó üzemmódra, egy ragadozóéra mely fél attól ki a prédája. Valaki olyan, aki holtan akarja látni, valaki olyan, aki csupán erre tévedt, egy gyanútlan szerencsétlen. Bármi lehet. Épp ezért csendes vagyok, mindaddig legalábbis, míg mögé nem kerülve felfedem magam. Úgy nézett rám, mint, aki ismer, ám az én emlékeim üresek voltak róla. Fenyegetően lépek fel vele szemben, szemeim vöröses fényben égnek és kész vagyok támadni. Érzem, hogy az illető nem erő nélküli kis senki és nekem ez épp elég arra, hogy fenyegetésnek érezzem. -Eltaláltad, én vagyok a fattyú, aki Hádész lánya. - morgom. Fenyegetés a számomra, csak ez van a fejemben. Ismer, tudja ki vagyok, ez több okból is rossz. Bizonyára apám küldte. -Apám kis bérence vagy igaz? Egy csatlós, aki lesi minden parancsát. Jöttél, hogy végezz a fenyegetéssel. - nevetek fel. - Mert az apám gyáva és erőtlen, igaz? Nyugodtan elmondhatod, tudom. - nézek a szemeibe. Érzem a hőt, ami belőle árad. Megváltozik az aurája. Fenyegetés találkozik fenyegetéssel. Dühöm táplálja az erőmet és robbanni kész vagyok. A lángok felcsapnak és egy pillanat műve csupán, hogy nem kapok lángra. Cain. A név, amely kísérteni fog, érzem. -Hibát követtél el akkor amikor betetted ide a lábad. - vörös energia gömbök jelennek meg a kezemben, majd távoznak onnan egyenesen Cain felé.
Lépteim alatt ropogott a száradt aljnövényzet. Bakancsom talpára úgy tapadt a sár, mint molylepke a légypapírra. Minden léptem mély nyomot hagyott maga után cuppogó hanggal, ahogy felemeltem a talajról a talpamat. A sötét éjszakában csak a hold világított be a hulladozó falevelek között, a fák közé. Csend vonta uralma alá az egész környéket. Úgy festett, mintha csak egy elcsépelt horrorfilmben lennék, amiért oly annyira oda vannak a nyomorult halandók. A csend riasztóbb volt, mint eddig bármikor... A tücsök hangja, a bagoly huhogása... Semmi. Mind megszűnt, mintha sosem létezett volna. Az a kísérteties légkör úgy ölelt át, mint özvegyasszonyt a halálsiralom. Sosem éreztem még ilyet. Ez a félelem? - Cain túl sok időt töltöttél emberként, emberek között. - vettem magamhoz egy mély sóhajt a hideg légkörből, majd hajtottam el magamtól meleg leheletemet párás fehérlő köd képében. Lépteim egész addig meg nem torpantak, míg hátam mögül szűkös reccsenés nem hallatszott. Épp talajra érkező talpamat megállítva, óvatosan engedtem bele a sárba, hogy belesüppedve, ráhelyezettem testsúlyomat. S így megállva fordítom szép lassan fejemet oldalra, hogy vállam felett hátra tekintve meggyőződjek a veszély hitelességéről. De ahogy a fejem irányába mozdul, úgy orromig hamarabb jut el az információ, miszerint társaságom akadt. Ismerős illat. Talán túl régóta ismerem... De valahogy ez az illat közelibb emlékekhez fűződik... Mégsem tudom sehova sem tenni. Emlékeztet a nőre... S ahogy tengelyemen teszek egy fordulatot, hogy szembenézzek a társasággal, ezúttal a kép hamarabb kapcsol, mint az illat. - Te...- Csak ennyi szökött ki ajkamon, ahogy eljutott a tudatomig, hogy mennyi minden változott a börtön óta. Hades óta. A megmentő "orrom előtt állt" s én még csak fel sem fogtam az illatot... Még csak le sem esett, hogy őt keresem érkezésem óta. Kezdtem úgy érezni, az orrom nem is olyan megbízható, mint ahogy én azt hittem. - Hades leánya...- vettem nagy levegőt ajkaim közül, majd fújtam ki a szavakkal egybekötve. - A nevem - mennyire hiteles ha egy kitalált nevet mondok? Bemutatkozni... Elvégre így illik, nem? Hades sok mindent a fejünkbe vert, amivel inkább a saját maga hasznát igyekezett preferálni. Mielőtt még bemutatkozhattam volna, mielőtt még bármit mondhattam volna, hirtelen elkezdődött ismét minden. Nálam nem számítanak a környezeti tényezők... Az emlékek és a szagok, az ízek annál inkább. És ahogy most megéreztem a nő illatát, ahogy felfogtam, hogy ő volt. Eszembe jutottak a múlt pillanatai. Az ösztön pedig vitt magával. Legalábbis a testemet igyekezett... Felső ajkam elemelkedett, majd fintorogva horkantam fel, amire kieresztettem éles agyaraimat. Szemem színe egyszeriben sárgás színben pompázott, mintha csak a tűz tükröződne benne. Mély, eltorzuló hangon szólaltam meg hirtelen, mintha csak dramatikus módon igyekeznék mély benyomást kelteni benne. - Cain. Arcom egyre torzult, a ráncok sorakoztak szemöldököm között és orrnyergemen. S ha hátrált hát jól tette, hiszen a lángok egyszeriben csaptak fel vállamon, végignyaldosva arcomat, fekete nyomot hagyva maga után. A felsőruházatomat is magával ragadta a baleset... Elvégre ezt mind akaratomon kívül tettem. Az átok eluralkodott rajtam, ahogy a bennem élő hűséges szellemet magával ragadták az emlékek. A gazda halála... Történetesen az okozója épp az orrom előtt állt. Nekirontottam.
Nem volt egyszerű ember, oh, nem, még csak hírből sem. Egy fél démon volt, azaz egy boszorkánymester volt. Fiatal, hozzám legalábbis, csupán száztíz éves. Megígértem neki nem fogom megölni, ha segít rájönni hogyan nyerhetem vissza hatalmam, de makacsul hallgatott. Pont olyan volt, mint Ragnor, a jó ügyet szolgálta, a tökéletes tiszta jóságot. Hánynom kellett tőle, mintha nem tudná maga is, hogy a jóság sosem létezett, mert a gonoszság és a romlottság már minden élő és halott lelkébe berágta magát mint valami parazita. Meggyilkoltam. Könyörgött az életéért, gyáva volt, nem akart még meghalni, de én tettem róla, hogy ez mégis megtörténjen. Nem éreztem a hullája fölött állva semmi bűnbánatot vagy keserűséget, amiért megöltem egy fajtársam. Olyan halott, mint a többi, pont olyan, amilyennek az apámnak is lennie kellene, de Ő életben van, gyűjti az erejét és pedig itt ragadtam a felszínen, erőm felétől megfosztva. Még mielőtt az emberi nyomozók megjelentek volna már rég messze jártam a helyszíntől. Nem érdekel ki találja meg a hullát vagy milyen következtetést von le belőle. Egyszerűen már nem volt vele több dolgom. Újabban városról városra vándoroltam, boszorkánymesterről boszorkánymesterre, de egyikük sem tudott segíteni, illetve nem akart, megöltem őket. Mindet. Nem maradhatott nyoma annak, hogy ott jártam, meg kell tennem minden óvintézkedést. Apám lehet, hogy száműzött egy portálon keresztül, de az csak kétségbeesésének példája volt. Amint minden erejét összeszedte visszafog vágni és megöl, amint teheti. Ezért kell igyekeznem, hogy hatalmam előbb visszanyerjem Őnála és én léphessek először. Most egy öreg viskó nyújt nekem szállást, ki tudja mióta rohad az erdő mélyén. Azonban tökéletes arra, hogy elrejtsem magam. Fogalmam sincs, hogy a nyomomban vannak-e apám démonai, eddig eggyel sem találkoztam, ám semmit sem szabad a véletlenre bízni, mert egyetlen egy rossz lépés is okozhatja a végem. Odakint már felkelt a Hold, fénye bevilágít a koszos ablaküvegen. A fényében fürödve, egy halovány, szinte áttetsző köpenyben állok, erőt merítek a teliholdból, mert minden csepp energia, ami e földet mozgatja az én erőmet is szolgálja. Ekkor hallom meg a lépteket, előbb, mint azt bármely halandó hallaná. Idegen jár a területemen. Szikráznak vörösen szemeim és másodpercek múlva már az erdőben vagyok, a betolakodó közvetlen háta mögött. -Hogy merészelsz arra vetemedni, hogy belépsz a felségterületemre? Tán vágyod a halált? - szinte sziszegem.
Az érkezésem pillanatától kezdve kerestem őt. Biztos voltam benne, hogy itt van és biztos volt abban is, hogy nem tévedhetek. Most semmiképp nem csalhat meg a megérzésem. De volt egy aprócska akadály, amibe minden egyes alkalommal bele ütköztem, amikor a keresett nő nyomot hagyott maga után. Véres nyomokat... Bűntényének véres helyszínét. Mocskos fánkzabáló fakabátok! Hogy honnan szedtem össze ezt a közhelyes személyeskedést? Sokat töltöttem emberek között és persze hamis múltat felállítva magam is azzá váltam, ami utamba állt. Ezáltal ki tudtam kerülni a zavaró tényezőt, nem beszélve arról, hogy több infóhoz is jutottam, mint eddig bármikor. Így pár év telt el, hogy nyomozóként dolgoztam a Brooklyni rendőr-kapitányságon. Az egyik legsikeresebb kopó voltam démoni múltam által. Sok mindent hallottam és talán tudtam a bűnözők fejével is gondolkozni... Nem beszélve a szépen lassan visszatérő szaglásomról. Ami habár a keresett személyt nem találta, csak néha kapott el, egy-egy apró illatocskát, de az is legtöbbször a hotdogos bódéból jött. Úgy ismertek, mint a dupla sajtos pirított hagymás, hotdog huszár. A frászt... Mondjuk, gyakran megjegyezték, amire persze unott képpel válaszoltam, és a dolgot már nem is firtatták. A mai nap valamivel másképp alakult, mint az azt megelőző néhány évem. Hívást kaptunk valami remegőhangú töketlentől, hogy holttestet találtak Brooklyn egy kevésbé járta területén. Sűrű erdő volt ez, sötét területekkel és vadállatokkal. S ahogy leírta a holttestet a srác, már abból arra tudtam következtetni, hogy nem két lábon jár az elkövető. Persze mivel halálos áldozatokkal járó embertámadásról volt szó, így feltétlen a helyszínre kellett sietnem. A holttest felett állok csípőre tett kézzel, miközben hunyorgó pillantással bámulom a szétmarcangolt testet. A srácot már hazavitték, kihallgatták. Neki semmi köze nincs a történethez és emellett még csak nem is látta az állatot. A sajtó meg persze mint mindig már most csipegette fel a széthagyott morzsákat, bízva benne, hogy ez egy jó sztori lesz. Hát átsurran az első adandó alkalommal a szalagon, majd hozzám lép oda, miközben kezében szorongatja a diktafonját. - Jó napot kívánok nyomozóúr. A nevem Margery Mouranne. Szeretnék feltenni néhány kérdést ha megengedi... Hunyorogva nézek rá értetlenkedve, hiszen ránézésre nem tűnik kezdőnek, s nem is hülye, de mégis annak tetteti magát. - Asszonyom, jelenleg folynak a munkálatok - vállára teszem kezemet, majd igyekszem kivezetni a szalagon túlra. - Megkérem, hogy távozzon a helyszínről! A kordonszalag nem dísznek van fent! Persze azonnal kisurran kezem alól, majd elém áll, mintha ő nem akarna engem tovább engedni. - Várjon. Van egy ajánlatom! - Kérem, Ms. Mouranne... - persze hiába is próbálkozom. Túl akaratos én pedig nem tehetem azt amit tennék alapból... Elvégre hivatalban dolgozom. - Ez nem egy egyszerű állatgyilkosság! A környékbeliek pletykálnak! - jelenteti ki, majd nyom a kezembe egy papírcetlit, amit talán előre írt meg mielőtt szóba állt velem. - Tudom, hogy tudni akarja. Jobban érinti magát, mint gondolná! Mr. Drayton... - Szinte olyan dallamosan mondja ki a nevemet, mintha tudná, hogy valójában nem az vagyok akinek látszom... Nem tetszett! Elképedve nézek utána a kezemben az összegyűrt sárgás cetlivel, majd a nő magától távozik a helyszínről. Hunyorogva pillantok le az ökölbeszorult kézre, majd eresztek ujjaim feszítésén.
Pár órával később, olyan este 10 óra körül már az erdőben sétálok az oldalamon pisztollyal. Habár van képességem és alapvetőleg nem lenne szükségem fegyverre, de a tüzem még túl gyenge. Néhány év ide vagy oda... Itt teljesen másképp működik minden. A mágia is... Nehezen szokok hozzá. Néhány lépést követően a fák közül feltűnik a rongyos házikó. Sötét van odabent és csend övezi az egész környéket. Ennél riasztóbb csendet még sosem hallottam. Sehol egy állat sem... Mintha elmenekült volna az összes élőlény a környékről.
Kezdőlap
Re: Az erdőmélyi elhagyatott házikó ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:06 pm
|| 
