Noah C. Rousseau

Erre a földre születtem, közétek, és mégsem vagyok olyan, mint ti. Másképp reagálok a stressz helyzetekre, vagy talán tőletek tartok? Antiszociálisnak tartasz? Talán jobb dolgom is van? Lenézlek titeket? Miért nem vagyok társasági...?!

Azon a szerencsétlen reggelen, amin még a lábamat is bevertem az ágy sarkába, nem ígérhetett sokat a nap további része. Szerencsétlennek tartottam magamat, talán az is voltam. Az otthonom mégis olyan volt mint mindig. Sohasem változik, és minden reggel olyan, mintha csak ugyan azt a filmet vetítenék le szüntelen. Újra és újra, amíg bele nem őrülsz vagy épp hozzá nem szoksz.
Kilépve a szobából elindultam a megszokott irányba, hogy bekapjak valamit. Szinte már tudtam, hogy a semmiből a fekete hajú fiú jelenik meg, mint minden reggel. A kezei között egy dobozzal, benne papírokkal. A lábait hevesen szedte, az arcán a feszültség ült, mint nyilvánvaló tény. Ahogy eddig mindig! Törvényszerűen ütközött bele a válla az enyémbe. Vállam hátra csapódott, majd felé fordulva hátráltam néhány dinamikus lépést. Nem mondott semmit, soha, csak szaladt, majd eltűnt a falak között. Nem is vártam a bocsánatát. Megszoktam! Így tengelyem körül fordulva egyet, hagytam hátam mögött a megszokott reggeli eseménysorozat első pontját.
Megejtve a reggelit, szokásomhoz híven nem szóltam még senkihez. Elvégre tökéletesen el vagyok én magamban. Jóllakva álltam tovább, majd léptem be az intézet egyik leg élettel telibb pontjára, az előtérre. Az intézet egy hatalmas hangyaboly volt, rengeteg munkással. Egymás körül sürögtek-forogtak, miközben a gondolatát nem hallotta senki a zajtól. A zajtól, amit az a rengeteg gép adott ki, éles kék fényeikkel. Mindenki ugyan olyan volt, barátok, testvérek, szerelmek, utálók, haragosok... Mindenki, egy személyt kivéve. Julian Blackthorn-t. A férfi aki mindig valaki más tekintetéért áhítozott. Nem is akárkiéért. Alexander Gideon Lightwood. A srác, az intézet vezetőinek gyermeke volt, a húgával Isabelle-vel. Nem volt gondom velük, elvégre csak külső szemlélője voltam az eseményeknek. Minden eseménynek... Az egész intézetnek. A kelleténél többet sose beszéltem, és inkább magam oldottam meg az ügyeimet. Hiába voltam gyengébb az átlagnál, a láthatatlanságomat használtam ki. A halk lépteimet és a zajra való érzékemet. Humorosan hangzik, de talán nevezhetem magamat önjelölt Ninjának.
Julian őt figyelte, de Alec kezdetben alig vette őt észre. Hogy az eltűnésem óta mi változott? Fogalmam sincs.

Eltűnés? Azt hiszem most valami felettébb érdekeset mondtam. Így van! Az intézet talán egy hétig kutatott utánam, utána lemondott rólam. A szobámat teljes egészében eltakarították. Semmi se maradt a szülői emlékekből. Azonban mielőtt azt hinnénk, hogy az intézet valóban feladta volna ilyen hamar a keresést... Az intézet lakói szinte észre se vették, hogy eltűntem. Csak a gyatra létszám miatt keresett a vezetőség. Persze megtaláltak a nemzeti hazámban, Franciaországban. Alig telt nekik néhány napba. De egy gond volt. Meghaltam és valami kevésbé előnyös lényként tértem vissza. Egy szerencsétlen küldetés során Vámpírrá változtam. Habár utólag visszagondolva, talán tervezett volt, és nem véletlen...

Az Intézet titokban tartotta a látogatását. Én is csak idővel jöttem rá, hogy tudnak rólam... Felgyújtottak mögöttem minden visszautat és a hozzám vezetőt is. Így egy ideig Franciaországban éltem, amíg fel nem ütötte fejét ez a Valentine ügy. Alvilági lettem, ez már engem is érintett.

Félsz tőlem? Talán elharapom álmodban a torkodat? Forróvérűnek tartasz? Nem vagyok olyan, mint ti? Olyan, mint voltam? Valóban. Az Intézet után meggyűlöltem az árnyvadászokat. Fenntartással kezelem őket. Sosem fogok megbízni bennük! De egy valamiért köszönettel tartozok... Erősebb lettem! Már látnak! Már ismerem a saját hangomat! Hangosabban szól, mint valaha gondoltam volna hogy fog...