Lucille Eliza Littlebury

Térdem a földet éri, bőröm alatt érzem az apró kavicsokat, míg másik lábamon igyekszem megkötni a cipőfűzőmet. Kénytelen vagyok mindezt vakon tenni, mert kiengedett hajam előrebukik, egyenesen a szemembe és szinte semmit nem látok a sűrű fátyoltól. A samponom illata viszont az orromba kúszik és megmosolyogtat a kellemes gyümölcsös aroma. Csak néhány pillanatig tart, mert azután érzem, ahogy valami nekem csapódik, én meg arccal előre felnyalom a salakpályát. Nem kétlem, hogy azonnal egy merő kosz lettem, de a pillanatnyi fájdalomtól felszisszenek és a földön is maradok, míg nem érzem magam elég összeszedettnek ahhoz, hogy talpra ugorjak.
- Scott, te mocsok… - állok talpra egészen gyorsan. Nem kételkedem, az ő szokása akkor támadni, mikor épp nem figyelek. Nem is hibáztatom, mert másképp esélye sem lenne. Ilyenkor azonban sikeresen kizökkent, és szinte könnyű leterítenie. Nem tart sokáig, de éles helyzetben akár végzetes is lehetne.
- Elpuhultál, Littlebury! – röhög a képembe nagyon elégedett arcot vágva, és valószínűleg tisztában van azzal, hogy legszívesebben visszakézből pofon vágnám. Nem azért, amit tett, hanem mert rühellem a szájából hallani a vezetéknevemet. Nem is azt, inkább azt rühellem, ahogyan kiejti. Ő is, mint sokan mások, többet vár tőlem, én pedig aligha adom meg nekik azt az örömöt, hogy fennhangon kántálják: „Én megmondtam!”.
- Ne reménykedj, bármikor ellátom a bajod… Sőt, meglehetősen könnyű ellenfél vagy... – porolom le magam, mintha mi sem történt volna. Teljesen mindennapos ebben a közegben, hogy felnyalatják az emberrel a földet, bár ritkán fordul elő velem, hogy nem egy kiképző teszi, hanem az a kölyök, akivel együtt nőttem fel, a parabataiom.
- Most nem kérek leckét, kivételesen nem azért jöttem.. – tartja maga elé a kezét védekezően, mintha ez bármitől megvédhetné, de a vigyor még ott lapul a képén. Nem tudok rá igazából haragudni, hiába aljaskodik előszeretettel.
- Akkor gyorsan, mert késésben vagyok - vetem oda Scottnak, miközben elkezdem összeszedni a cuccomat. Nem igazán tudom, hányadán állok vele. A mi kapcsolatunk különleges, a Klávé külön engedélye szentesítette a köztünk kialakult köteléket. De azzal aligha számoltak, hogy mi van akkor, ha ez a kötelék valami mássá alakul.
- Nem vagy. Archibald látni akar.. – bök az Intézet keleti része felé, ahol valóban ott ácsorog a férfi, akit apámnak mondhatok, túl szoros kapcsolat viszont még sincs kettőnk között. Arról tett még gyerekkoromban. Valószínűleg az lehet az oka, hogy nem értjük meg egymást.
- Pompás.. – forgatom meg szemeimet. – Már postagalamb is lettél. Van még ennél lejjebb? – kérdezem óhatatlanul több gúnnyal a hangomban, mint kellene. Ez nem az ő hibája. Ez a kettőnk ügye. Apám nem kezelte túl higgadtan a helyzetet, mikor napvilágot látott a tervem és kiderült, hogy felkerestem a bátyámat, aki a New York-i Intézet vendégszeretetét élvezi már egy ideje. Anya halála óta nem találom itt a helyem, és ebben hatalmas szerepet játszik az is, hogy Scott-tal való kapcsolatomat, mint valami csíra, mérgezni kezdik az iránta táplált érzéseim.