Kezdetekben
Mióta az eszemet tudom, meg kell dolgoznom mindenért, még azért is aki vagyok vagy aki lenni szeretnék. Az életem nem áll másból mint a szabályok betartásából és a céljaim eléréséből.
Első gyermek vagyok az oly' régóta fenálló Lightwood családban és ezzel a 'címmel' hatalmas felelősség is jár. Világ életemben azt nevelték belém, hogy legyek felelősségteljes, ne hozzak szégyent a Lightwood névre és mossam tisztára a nevet amellyet sok évvel ezelőtt bemocskoltak. De akkor még semmit nem sejtettem, küzdöttem azért, hogy szeressenek, de nehezebb volt mint gondoltam. Mikor Jace hozzánk került, csak rosszabb lett a helyzet; mindenben ő volt a jó fiú, az okos fiú és a bátor fiú is. Én loholhattam még azok után is a nyomába sem érve, miután parabatai-ok lettünk. Jace-t imádták a szüleim, aztán jött a vagány Izzy, akit persze mint legkisebb és első leánygyermeket, megint csak imádtak. Ő és Jace imádták megszegni a szabályokat és persze bűntetlenül meg is úszták azt, de én sosem lettem dícsérve, pedig sosem szegtem szabályokat. A családunk nevének éltem.
Akkor kezdődtek igazán a bajok, mikor Max is megérkezett, a fejem felett kezdtek összecsapni a hullámok, mikor úgy látszott, hogy a szüleim már nem hogy nem dicsérnek, de idejük sincsen rám. Ekkor pedig a kamasz éveim elején jártam, így ez akkor nagy gondot jelentett, de továbbra sem adtam fel, miszerint megvédem a hugocskámat és a családunk hírnevét.
Ahogy nőtt Max, észre vettem, hogy olyan mint Jace, a bajt keresi álhatatosan és ugyan jobban mint Jace, de nem foglalkozik a következményekkel. Már nem éreztem jól magam a magunknak, árnyvadászoknak kialakított intézetben, amellyet az édesszüleim vezettek. Azok után pedig förtelmesnek találtam bent a levegőt mikor a kicsi Clary Fray megérkezett közénk. A lány aki elvette tőlem Jace-t és vele együtt a szívét, majd az életünkbe is belopta magát, mintha egész életében árnyvadász lett volna. De rengetegszer került bajba, ami csak jobban és jobban ösztönözte Jace-t arra, hogy szabályokat szegjen.
Egy kihallgatás során megtudtam, hogy a szüleim árulók, Valentine csatlósai közé tartoztak és gyakorlatilag a többi árnyvadász hitét és bizalmát én magam tartottam fent azzal, hogy világra jöttem azokban a nehéz időkben. De semmi nem tart örökké, nem igaz? Ahogy ez sem tartott, hiszen leváltották őket egy sokkal odaillőbb személyre, Lydia Branwell-re.
Clary-nek hála vagy nem hála, de megismerkedtem Brooklyn főboszorkánymesterével, aki már-már rémisztően tapogatott abba az irányba amibe sosem szerettem volna. Ugyanis magamnak sem mertem bevallani, miszerint szerelmes voltam Jace-be és az iránta érzett szerelmem elvakított, ahogy azt sem véltem felfedezni, hogy nem vonzódom úgy a nőkhöz, sokkal inkább a férfiakhoz. Magnus úgy éreztem játszik velem és nem akartam azt se, hogy kiterítse valaki a sötét kis titkomat és egy döntésem alkalmával, megkértem Lydia kezét. Jónak találtam egy olyas valakivel összekötni az életemet, aki a jelenlegi árnyvadász intézet vezetője, éppen elég kiemelkedő ahhoz, hogy tisztára mossam a Lightwood nevet, melyet Robert és Maryse bemocskolt még születésemkor.
De vajon helyesen cselekedtem, hogy Lydia-t választottam és oly' hevesen eltoltam magamtól Magnus-t? Vagy pont ellenkezőleg; egész életemben bánni fogom, míg meg nem öregszem és meg nem halok? Ugyanakkor benne van az is a pakliban, hogy ha Magnus-t választottam volna, végig kellett volna vele nézetnem, ahogy szép lassan megöregszem és meghalok, míg ő üde és friss marad egész életében. De tulajdonképpen ez neki lett volna rossz, nem nekem, vagy nekem is?
Történtek után
Összegezzük csak, a szertartás közepén faképnél hagytam Lydia-t, majd ha ez nem lenne elég, megcsókoltam Magnus-t. Hodge pedig ellopta a végzet kelyhét, minek köszönhetően Jace is teljesen bekattant és levágta a kezét. Tulajdonképpen fogalmam sem volt mibe vagy éppen hova cseppentem. Az egész mindenség állt a feje tetejére röpke 48 órán belül. De azt egy percig sem bántam meg, hogy Magnus-t választottam. Persze van, hogy hisztizik és van, hogy ennek az oka én vagyok, de a fene enné is meg, szeretem!
Viszont jelenleg nem tudom hányadán állok magammal, vagy azzal amiben idáig hittem. Régebben mindenhova együtt mentünk Jace-el, ez természetes volt a kötelékünk miatt, viszont idővel egyre kevesebb időm adódik. Sokat vagyok Magnus-al és a küldetésekre sem tudok mindig Jace-el menni. Kissé talán úgy érezhetem, már nem állunk olyan közel egymáshoz. Persze ennek semmi köze ahhoz, hogy már nem vagyok szerelmes belé. - Meg aztán ott van Clary anyja is, meg az az aljas démon. Képtelen vagyok túltenni magamat a tényen, hogy megöltem Jocelyn-t és hogy Izzy is megsérült. Ami talán benne a pozitív felfogás, hogy azóta mintha közelebb kerültem volna Clary-hez. Már nem marjuk úgy egymást, mint mikor közénk került. Mikor Jace behozta eszméletlenül.