Kikötő

529

     

to my angel

Bevallom tényleg jól esik ez a kis környezetváltozás, hiszen múltkor is azért „szöktem” el otthonról, mert elegem volt már a folytonos bezártságból és abból, hogy sehova nem mehetek egyedül. Egyszerűen csak kiakartam mozdulni egy kicsit amire nem volt lehetőségem azóta, hogy hozzá kerültem, most viszont… úgy érzem, hogy eddigi életemben soha nem voltam ennyire szabad, mint most.
Halk sóhaj hagyja el a számat és pár pillanatra lehunyva hagyom a szememet amikor Lexi kerül szóba, hiszen még a vak is látná, hogy úgy néz ki, hogy nálunk ez az a téma ami mindig tabunak kéne lennie, mert elrontja a jó kedvét. Egy alvilági csecsemőt hordok a szívem alatt, vérfarkas lesz a pici és Gabrielnek nem kötelessége vigyáznia rá, nekem kell majd mindent megoldanom, csak félek. Már előre félek, hogy mit hogyan fogok tudni megoldani, hiszen a lányom egy vérfarkas lesz én pedig csupán csak egy szimpla ember vagyok. Nem fogom tudni elmagyarázni neki, hogy milyen lesz majd az első átváltozása, nem tudom átsegíteni ezeken a fájdalmakon és ilyenkor jut eszembe, hogy még is csak szükségünk lenne Rick-re, de nem eshetek vissza abba az ördögi körbe amiből sikerült kiszabadulnom. Talán a szívem mélyén még mindig szeretem őt, ő volt az első igazi szerelmem akiért mindent megtettem volna, de muszáj voltam elhagyni őt. Nem bírtam elviselni azt amit a falkája csinált és mindig úgy éreztem, hogy ők fontosabbak neki, mint én, mint mi a picivel. Nem akarok második lenni, arra vágyok, hogy valakinél végre az első helyen lehessek. Gabrielnek elkezdtem érezni azt amit Ricknél soha, az pedig az, hogy Gabe-nél talán az első helyen vagyok. Szeretném ezt érezni, mert szükségem van már rá.
- Jól érzem magam. – nézek rá mosolyogva. - Ez a hely... – körbe pillantok a tekintetemmel és továbbra is csak ámulni és bámulni tudok. - Gabriel, ez gyönyörű és köszönöm, hogy elhoztál ide. – mondom őszinte mosollyal és boldogsággal.
Kezét fogva figyelmesen hallgatom mondandóját, hogy mindegyik angyalnak meg van a maga különleges képessége és mindegyik másra képes.
Őszinte ámulat látszódik az arcomon amikor kezével egy rózsát formál a vízből.
- Gabriel, ez... – szinte megszólalni nem bírok. - Ez annyira hihetetlen.

667

     

to my angel

Szívem szerint azt kívánnám, hogy ez a pillanat, ez a mai nap soha ne érjen véget. Annyira tökéletes most minden és végre kezdek kicsit elvonatkoztatni a sok szörnyűséges dologtól ami az elmúlt időszakban történt velem. Nem foglalkozok a legutóbbi, vámpíros esettel, végre nem kattog az agyam folyton folyvást a leendő lányomon, nem foglalkozok azzal, hogy vajon az életem hátralevő részében hogyan fogok élni Éva reinkarnációjaként, mert nem akarok félelemben élni, nem akarok mindig a hátam mögé nézni, hogy vajon ki követ és ki az aki rosszat akarhat nekem. Nem! Most ezek mind-mind nem számítanak, csak a pillanat, csak az érzés ami most kerít hatalmába.
Felnézek pár pillanatra a szemeibe amikor azt mondja, hogy bízhatok benne. Akaratomon kívül is elmosolyodom halványan, de pár pillanatig nem tudom, hogy mit mondhatnék. Mert habár nem gondolok a sok rossz dologra és a külsős tényezőkre, de ettől függetlenül még sok minden jár a fejemben, még akkor is, ha ezeket a dolgokat nem szoktam Gabe nyakába zúdítani. Minek tegyem? Bőven van dolga így is, illetve nem feladata a lelkemet pátyolgatni.
Feladat... Annyira rosszul hangzik ez a szó. Tekintetemen és az arcomon szerintem meg is látszik az, hogy pár pillanatra más felé kezdenek el elkalandozni a gondolataim. A mosoly lehervad az arcomról, elkomorodok kicsit. Eszembe jut, hogyha Michael nem passzol le neki, akkor mi ketten nem is ismernénk egymást. Valamilyen szinten persze hálás vagyok ezért Michael-nek, még akkor is, amikor tudom, hogy saját maga miatt csinálta, nem azért, hogy nekem jó legyen, de az ő hanyagsága miatt ismerhetjük mi ketten egymást Gabriellel. Ugyanakkor egy-két szó eszembe juttatja azt, hogy csak egy feladat vagyok amit teljesíteni kell, akit védelmezni kell. Legalábbis valamilyen szinten az volnék, másrészről viszont nem tudok Gabe-en sem kiigazolódni. Bárcsak belelátnék a fejébe… Bárcsak tudnám, hogy mit gondol, vagy tudnám, hogy mi lesz a közeljövőben, hogyan lesz a folytatás, hogy vajon még is mire számítsak, de sajnos ezek a képességek nekem nem adatottak meg.
- Tudom, hogy bízhatok benned és bízok is benned. – válaszolok neki végül és egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben figyelem ahogyan a vezérlőpultnál állítgat valamit be, majd tekintetemmel figyelem ahogy a hajó széléhez sétál és neki dől a korlátnak.
Tényleg bízok benne, csak… A dolgok túl bonyolultak.
Alap járaton jól esnének a szavai, megdobogtatnák a szívemet, főleg amikor gyengéden mondja, hogy mellette nem eshet bajom. Szeretném elhinni, hogy a dolgok ilyen egyszerűek, de ebben a világban semmi sem egyszerű.
- Mindketten tudjuk, hogy a gyerek születése után a dolgok megváltoznak... – mondom halkan, még mindig őt figyelve, majd tekintetem tovább siklik a festőien szép tájra. Egyre jobban távolodunk a zajos várostól és jó érzéssel tölt el a nyugalom, amit New Yorktól távol tölthetek.
- Lexi lesz a legfontosabb, neked viszont nem feladatod egy alvilágit védelmezni, de én pedig nem bocsájtanám meg magamnak, ha azért esne valami baja, mert én lettem megvédve, és nem ő. – közlöm halkan, majd oda sétálok mellé, de nem nézek rá, csak a vizet vizslatom. A korláton támaszkodok és veszek egy mély levegőt.
Kérdése után sem pillantok fel rá, csak halkan elnevetem magamat.
- Sosem érdekelt igazán ez a téma. Nem nagyon hittem benne, hogy ami le van írva az létezik is, Menny, Pokol, Angyalok… Szóval fogalmazzunk úgy, hogy eléggé le vagyok maradva a témában.

659

to my angel

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen szép helyen lehetek. Mondhatni egyszerű, még is nagyszerű, hiszen itt lakok New Yorkban, még sem voltam még sosem vízen. Sosem jutottam el eddig, mert valami miatt mindig meghiúsult, hogy eljussak ide, leginkább anya, hiszen a családból ő az aki nagyon fél a víztől, nálunk meg mondhatni demokrácia van, csak anya szavazata kettőt ér velünk szemben. Ha anya valamit mond akkor az úgy is van és nincs jogunk megvétózni a dolgokat, maximum csak beletörődni. Van is az a mondás, hogy megszoksz vagy megszöksz, nos, nekem nem volt sok választási lehetőségem, csak megszokni úgy mindent ami velem zajlott. Most is csak ennyit tehetek, megszokni a sok új dolgot. Nagyon nehezen tudtam csak elfogadni azt, hogy mi is történik velem pontosan. Egyszerűen nem tudtam, nem bírtam elhinni, hogy ilyen tényleg létezik a valóságban, pedig úgy-ahogy tudtam az árnyvadászok létezéséről és ezáltal arról is, hogy a világunkban nem csak a jófiúk léteznek, hiszen ha ők itt vannak köztünk, akkor kellenek a rosszak is akiktől megvédenek minket. Tudtam a vérfarkasok létezéséről is, hiszen a leendő gyerekem apja is egy vérfarkas, méghozzá egy alfa. Akinek a falkája mondjuk kiutált, de az megint egy másik történethez tartozik és nincs abba kedvem belemélyülni. Habár már nem fáj Rick elvesztése, de azt sem tudom mondani, hogy nem hiányzik mindennap. Mondhatni minden akkor kezdett el megnehezedni az életemben amikor mi ketten szakítottunk egymással. Néha elgondolkodom, hogy vajon jobb lett volna-e, ha vele maradok és nem tudok válaszolni magamnak. Úgy vagyok vele, hogy itt igazából nem is volt jó döntés, maximum csak szükséges rossz. Ha vele maradok akkor egy idő után megőrültem volna a falkájától akik már az első pillanattól kezdve utáltak engem, most pedig élem a Rick nélküli életemet, de ez sem egyszerűbb, egyáltalán nem, ugyanolyan bonyolult, mintha vele lennék továbbra is. Olyan ez, mintha vonzanám a bonyolult kapcsolatokat és dolgokat, mintha nem érdemelném meg az egyszerű, normális és emberi életet.
Elmosolyodom amikor Gabe hangjából is jól kivehető, hogy ő is jól érzi magát. Nem is tudom mikor láttam őt utoljára ilyen feldobottnak. Sőt, ha jobban belegondolok akkor szerintem még nem is láttam őt ilyennek, hiszen valami mindig történt amiért nem tudott ilyen boldog lenni, és az a valami rendszerint mindig én voltam, mert én csináltam valamit. Vagy ellent mondtam neki, vagy bajba keveredtem, mint most legutóbb is a vámpírokkal. Nyakamról már a harapás nyom is egész szépen eltűnt, már alig lehet látni.
Kicsit feljebb emelem a fejemet amikor lágy puszit ad a fülem előtti puha bőrre és pár pillanatra lehunyom a szemeimet, saját magammal vívódok. Vágyom arra, hogy újra érezhessem a csókjait, szeretném, hogy megcsókoljon, de közben azt is tudom, hogy ránézve nem jó az amit szeretnék. Amit szeretnénk.
Végül nem bírom ki és felé fordulok, hogy végre érezhessem a csókjait. Annyira jó érzés tölt el és minden megszűnik körülöttünk csak mi és a pillanat létezünk, semmi más. Nincsen árnyvilág, nincsen Éva reinkarnációs dolog, semmi bonyolult tényező, csak Ő és Én.
Viszont nem sokáig élvezhetem ki ezt a pillanatot ugyanis ahogy mindketten elfeledkezünk a hajóról ami szép lassan elkezdett jobbra dőlni. Egyből magamhoz térek és vissza a valóságba amikor Gabe elkezd a műszerfalon dolgozni, hogy ne történjen baj. Én pedig csak nézem őt és azon gondolkodok, hogy hogyan tovább. Mi lenne a helyes, és egyáltalán akarok én helyesen cselekedni? Túl jó volt az előbbi pillanat is ahhoz, hogy legyen elég akaraterőm kibírni nélküle.

654

to my angel

- Rendben, mindjárt hozok akkor. – mondom mosolyogva, majd lemegyek vízért, magamnak pedig öntök narancslevet.
Viszont nem megyek vissza rögtön, hanem kicsit körbe nézek lent is, és eszméletlenül szép itt is minden. Meg sem érdemlem ezt az egészet, azok után ahogyan viselkedtem vele, már eleve a kezdetek óta. Nem nagyon akartam nyitni az irányába ahogyan elhinni sem akartam azt a sok baromságot amiket összehordott. Annyira hihetetlen és abszurd volt minden, hogy agyilag nem tudtam semmit sem befogadni és elfogadni. Alig volt időm elfogadni a terhességet is, sőt, a gondolattal néha még most is küzdök, hogy lesz egy saját lányom és fel kell őt nevelnem amikor még magamat sem tartom teljesen felnőttnek. Bőven van még hova fejlődnöm és van még mit tanulnom, és nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy felelősséget vállaljak egy másik életért, mert ezt kell tennem: Lexiért felelősséget kell vállalnom. Bármi ami vele történik az rám vonatkozik, ha valami rosszul alakul akkor csak és kizárólag az én hibámból kifolyólag. Gyereket nevelni nem könnyű menet, biztos semmi sem lesz egyszerű, de… De nincs de, örülök, hogy van még pár hónap amialatt leginkább lelkileg feltudok készülni mindenre. Úgy ahogy. Remélem.
Amikor felérek a kezemben lévő két pohárral és meglátom Gaben azt a mosolyt, már előre elkezdek félni. Látom az arcán, hogy tervez valamit.
Akaratlanul elnevetem magamat amikor lényegében ráakar venni, hogy megtanuljam a matrózcsomót. Tuti ha nem vele lennék ilyen helyzetben akkor már kapásból nemet mondanék erre az ötletre, de Gabriel más. Ő képes kirángatni a komfortzónámból és rávesz olyan dolgokra amik alapvetően még csak az eszembe sem jutnának. Pont ezért sem mondok neki nemet, hogy már pedig én ezt tutira nem fogom megpróbálni. Hiszen végtére is, itt vagyunk egy gyönyörű hajón, a víz is csoda szépen néz ki, olyan idilli az egész helyzet, hogy nem vagyok képes kihúzni magamat a dolgokból, így csak közelebb megyek hozzá, lerakom biztos helyre a két poharat, majd figyelem, hogy mit csinál.
Pár pillanatig figyelem a kötelet és megpróbálom fejben elképzelni, hogy mi hogyan, mi hova megy, majd neki állok megpróbálni, hátha sikerül, és ugyan kicsit bizonytalanul, de sikerült megcsinálnom úgy, ahogyan Gabe mutatta, és amikor látom az eredményt, egy halovány mosoly kerül a szám szélére, hogy megtudtam csinálni. Mosolyom pedig még inkább láthatóvá válik amikor közelebb húz magához. Mióta közelebb kerültünk egymáshoz és nem vagyunk egymással szemben olyan ridegek, azóta imádok a közelében lenni és minden percét élvezem. Ez alól mondjuk kivétel volt a legutóbbi vámpíros incidens, bár ne keveredtem volna bele…
Arcomon látszik az őszinte boldogság amikor a vitorlákba belekap a szél, kezemen érzem Gabe kezét, miközben másik keze pedig a derekamon pihen. Olyan jó érzés. A szabadság. Az érzés amire azóta vártam mióta úgymond be voltam zárva. Annyira jó itt kint lenni.
- Köszönöm, hogy elhoztál. – ugyan háttal állok neki, de még a hangomon is lehet érezni a mosolyt és azt, hogy milyen boldog vagyok.

725

     

to my angel

Nem tudom szavakba önteni azt, hogy mennyire jól esik az, hogy végre kimozdulhattam a négy fal közül. A legutóbbi kis vámpíros incidens után nem gondoltam volna azt, hogy Gabe bármikor is fog ilyet csinálni, hiszen tudom, hogy elég jól felhúztam az agyát, de nem volt szándékos, csak egyszerűen nem bírtam már elviselni azt a bezártságot. Bízok benne és örülök annak, hogy a kapcsolatunk végre nem olyan, mint amilyen volt az első két hétben, mert így visszagondolva az eléggé fájdalmas volt, hogy ennyire szemmel láthatóan tartani akartuk, akarta a távolságot.
Azt hiszem most kezdett el eltelni annyi idő, hogy én is feloldódjak Gabe mellett, ne aggódjak mindig mindent túl, és a legutóbbi húzásommal tényleg sikerült felfognom azt, hogy Lexi életét nem tehetem kockára csak azért, mert nem vagyok képes tűrni és elviselni. Szóval, ha Gabriel nem találja ki ezt a kis kiruccanást akkor is otthon maradtam volna, nagy nehezen. Nehezen, de elviseltem volna a bezártságot, mert muszáj.
Most viszont nem akarok törődni és foglalkozni azzal, hogy mi lett volna, HA, hiszen most nem az van, hanem ez, itt vagyunk kint, New York külvárosában, egy csodálatos kikötőben, csodálatos hajókkal, de leginkább szabadon. Gabriellel. Ez a kettő dolog ami a legfontosabb és ami képes mosolyt csalni az arcomra.
Akaratomon kívül is ugyan, de észreveszem amikor a számomra idegen férfi kicsit tovább bámul meg engem, de leginkább a hasamat. Hát igen, sztorit nem találtam ki még mindig erre az esetre vagy éppen arra, ha esetleg rákérdeznének, így hát hálát adok az égnek, hogy pár pillanat múlva szó nélkül megy tovább, mert nem tudom, hogy mit mondhattam volna. Azt, hogy egy hiba az egész? Mert ahogy telik az idő, úgy kezdem egyre kevésbé hibának érezni Lexit.
- Enyhén szólva anyám irtózik a tengertől, szóval ebből kifolyólag sosem voltam még hajón. – mondom miközben elnevetem magamat ahogyan anyám eszembe jut.
Emlékszem kiskoromban mindig is ráakartam venni a szüleimet, hogy valamelyik szülinapomon vegyünk egy hajót, fogjuk magunkat az egyik hétvégén amikor anya és apa nem dolgozik, majd menjünk és hajózzunk el valahova. Bárhova. Mindig is szerettem a spontaneitást, de a szüleim nem igazán díjazták ezt az ötletemet. Sosem tudtam igazán megérteni, hogy mi lehet, mi történhetett régebben anyával amiért ennyire nem szereti a vizet. Sosem mesélt róla én pedig egy idő után már nem kérdeztem rá, csak elfogadtam, hogy nem fogják ezt az ötletemet támogatni.
Nem nagyon szoktam kijárni a természetbe, tipikusan városi lány vagyok aki a telefonhoz nagyon ért, tudja kezelni, használni, de ha már valamit kint a természetben kéne csinálni ahhoz már nem igazán értene. Nem jártam kirándulni, barátokkal inkább csak vásároltunk, kávézókba ültünk be, moziba jártunk, így csak elnevetem magamat amikor Gabriel megkérdezi, hogy tudok-e csomót kötni. Szerintem erre válasz nélkül is nagyon jól tudja a választ, és ezt látom is az arcán. Oh, az a pimasz mosoly. Képes lennék elolvadni tőle.
- Neked hozzak fel valamit inni? – kérdezem tőle mosolyogva miután mondta, hogy a kabinban van minden.
Amíg várok a válaszára, a hajó szélére sétálok, a korláton támaszkodok és mosolyogva nézem a tájat. Egyszerűen gyönyörű, szavakba se tudnám foglalni. Eláll tőle a lélegzetem, és minél távolabb kerülünk a várostól, annál szebb lesz az egész.

716

     

Lia mosolya már akkor magával ragadó volt mikor az autóval kissé gyorsabban mentünk a megengedettnél, de most, így hogy megszólal egyenesen ragyog. Lehet csak a szabadság érzése teszi ezt, vagy a terhessége velejárója, de esküszöm, ha nem lenne halandó ember abszolúte elmehetne angyalnak. Az a fránya aura.... hát igen. Éva lánya. Minden ízben az.
Abszolút lelkesedéssel nézem az örömét és nem tudom megállni hogy ne viszonozzam a mosolyát. Követem a tekintetét ahogy a kezünkre pillant. Övé az enyémben enyém az övében. Szinte tökéletes lehetne. És az a baj hogy az is. De most, ebben a szent percben baromira nem érdekel az égi mivoltom vagy a bennem motoszkáló szikra mely a helytelenség gondolata felé sodor. Most itt élvezni akarom a pillanatot ami megadatik. Lehet ez önzőség de abszolúte nem érdekel mert lényegében ezzel sem szegek különösebben nagyobb kihágást.
- Bízom benned. Legyen a vitorlás.
Ahogy kimondja vidáman csilingelő hangon, szinte érzem hogy ha tehetném itt és most az lennék akinek egy mondén lát. Egy egyszerű emberként élnék, vele, akinek a legjobb pénteki elfoglaltsága hogy felüljön a vitorlására és kihajózzon a nyílt vízre. Szinte idillien költői lenne. Nevetve hagyom hogy húzzon maga után mintha csak erre szükség lenne, pedig nincs is. Mikor pedig már a közelébe érünk Brandon meg is jelenik. Mosollyal arcán integet,  kissé hunyorog a tűző napfényben. Na igen, hála az egeknek szép időnk van ma és mennyivel jobb itt mint a lakásban vagy az üvegkalitkának ható irodában...!
- Köszöntöm az Eve fedélzetén kisasszony! Uram! -
Az alkalmazottam kellemes baritonja üdvözli Corneliát nekem pedig egy főhajtással köszön. Nem mintha erre valaha kértem volna, szimplán talán a megszokás rabja ő is. Egy biccentéssel reagálok miközben a kis rámpán át már a fedélzetre lépünk.
- Minden rendben van, indulásra készen, úgy ahogy kérte. Remélem megfelel Önöknek.
Elég csak egyszer körbepillantanom és tudom, tényleg úgy van, ahogy állítja. Egy kellemes mosoly keretében köszönöm meg a munkáit és kénytelen vagyok elengedve Lia kezét ahhoz hogy a jobbomat nyújtsam hálám jeléül. Ez pedig amolyan zárszó is és Brandon tudja is jól. A kulcsok a kezembe landolnak és ő egyetlen kósza pillantással, mely Lián időzik el hosszabban (főleg a hasán) távozik is. Előtte azért van oly kedves és a kikötői tartóköteleket eloldva feldobja a hajóra nekem. Nem kerüli el mindez a kis közjáték a figyelmem de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Egyrészt az a jó abban ha te fizetsz valakit hogy nem kérdez, a véleményét megtartja magában és ami a legjobb, nem pletykál. Így nyugodt jókedvvel indulok a kapitányi álláshoz és az ott lévő motorhoz.
- Voltál már valaha vitorláson? Tudsz egyáltalán csomót kötni?
Vigyorom szemtelenül pimasz, mert hát igen, az arcomra van írva mennyire nem nézem ki mindezt belőle. Valahol úgy hiszem inkább egy úrilányi neveltetést kapott, azt a félét, amikor maximum a telefonkagylót kell megemelni. Ámbár azért cserkész még lehetett annak idején az iskolába, sose tudni. Szóval a lehetőség nyitott hogy ha van kedve kivegye a munkát az indulási előkészületekből, ami elsősorban a kötelek biztosítását jelenti. Persze ha nem akkor én csinálom meg közel két pillanat alatt a szokott és begyakorlott mozdulatokkal, hogy aztán gyermeteg örömmel az arcomon indítsam be a hajót és a felzúgó motor hangja töltse be a teret.
- Na akkor indulás!
Kiáltásom elvész a hangzavarban s ügyesen kikormányozva a hajótestet a nyílt vízfelszín felé tartok, ahol már a távoli horizonton fel-feltűnik egy-két fehér vitorla látványa. A szél süvítően erős lesz, belekap a ruhába és szorosan a testünkhöz szorítja, miközben a sós víz  illata lengi körbe a hajót keveredve a benzin és az ázott fa jellegzetes aromájával. Szemeim élénkebben csillognak és a boldogság tizedpillanat alatt jár át. Uram ég de hiányzott már ez! A táj lassanként siklik el mellettünk s amint kitérünk a kikötő immár mélyebb vízmélységű részeihez lassanként csökkentem a sebességünk.
- A kabinban van üdítő, pezsgő, víz, amit csak akarsz. - térek vissza normális hangerőre, ahogy a motor hangja teljesen elhal. - Én addig kifeszítem a vitorlákat.
Remélem hogy Lia valóban hajlandó kicsit önállósítani magát, mert az nekem is nagy segítség lenne. Ugyanis nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy dacosan ellenkezik hogy ő akar felmászni a közel másfél méteres tartórúdra. Így csak az irányt mutatom a kezemmel, nem mintha úgy amúgy el lehetne téveszteni. S kivárok addig míg hátat fordítva nekem elindul befelé  hogy a nap aranylóan szikrázó sugarai még ragyogóbban törjenek meg a szőke tincsein.

to my angel

Nem akarok nyűg lenni senki nyakán sem, főleg nem Gabriel-nél, a legutóbbi húzásom után viszont csak ezt érzem. Hiába telt el jó pár hét a megismerkedésünk óta, nem tudok olyan mértékben nyitni felé, mint amennyire szeretnék. Mármint, jó, tudom, ez most kicsit nagyon hülyén hangzik. Szóval. Bízni bízok benne, főleg mivel egy ideje csak vele tartom a kapcsolatot. Nem mintha annyira barátkozó típus lennék és annyi emberrel tartanám amúgy is a kapcsolatot. Szerettem bulizni, szerettem pasizni, még is mióta megismertem Ricket azóta minden, szó szerint minden megváltozott az életemben, hiszen kicsit sem volt átlagos és kicsit sem átlagos dolgokat hagyott maga után az életemben. Lesz egy gyerekem, aki ráadásul még vérfarkas is lesz. Hát igen, arról még fogalmam sincs, hogy a gyereknek ezeket a dolgokat hogyan fogom beadagolni, szóval ezt majd ki kell találnom, de szerencsére az első átváltozásáig lesz jó pár évem, amíg lesz időm kitalálni valami jó sztorit és valami hatásosat amivel eltudom magyarázni neki a dolgokat. Remélem.
Simán lehetne mondani, hogy minek hagytam el Ricket, ha ennyit siránkozok utána. Önző módon azt akartam nézni, hogy nekem mi a jó, és tudtam, hogy huzamosabb ideig együtt lenni egy alvilágival nem lenne túl jó, így meghoztam a döntésemet. Bánom-e? Nem tudom. Nem tudnék válaszolni erre a kérdésre. Igazából erre nincsen megfelelő válasz, hiszen szól Rick mellett ugyan úgy jó, ahogyan rossz is. Ez egy szükséges rossz, ez a döntés, ezzel együtt kell élnem, ez van. Megszoksz vagy megszöksz, tartja a mondás. Nos, nekem túl sok választásom nincs, csak megszokni az új helyzeteket amiket az élet elém sodor, és átlépnem őket. Megbirkózni velük. Mert ezt kell tennem. Lexiért.
Őszintén szólva meglepett amikor Gabe mondta, hogy elmegyünk itthonról, de természetesen nem ellenkeztem, hiszen örültem annak, hogy kiszabadulhatok a négy fal közül, legyen az akármilyen szép és tágas, luxus penthouse, de akkor is már-már fogolyként kezdtem el érezni magamat.
Mosolyogva néztem az utat miközben Gabe vezetett, és olyan jól eső érzéssel töltött el amikor a szél belekapott a hajamba. Leplezni sem tudtam volna azt, hogy mennyire jól esik az, hogy kimozdultunk otthonról. Mintha tényleg szabad lennék. Az érzés...hogy semmi rossz nem vár rám kint a nagyvilágban, hogy ez az egész reinkarnációs dolog csak egy rossz vicc és az alvilágiak nem akarják a véremet.
Tudtam, hogy New York-nak nagy és szép kikötője van, de ez felülmúlja az elképzeléseimet. Eddig nem nagyon jártam itt, hiszen nem volt semmi oka annak, hogy ide jöjjek, de nagyon örülök, hogy most itt vagyunk.
- Gabe, ez gyönyörű. – mondom mosolyogva, a férfira nézve, majd pár pillanatra lepillantok az összekulcsolt ujjainkra és a szívem hevesebben kezd el verni pár ütemet.
Szívem szerint ismét bocsánatot kérnék amiért múltkor bajba keveredtem, de nem akarom újra felhozni a témát, így jobbnak látom lenyelni ezt a mondatot.
- Bízom benned. Legyen a vitorlás. – mondom feldobódva és a lábaim szinte maguktól mozdulnak a hajó felé, vágynak még több szabadságra.
Nem akarom, hogy ez a mai nap véget érjen.

602

     

A friss levegő mindig jót tesz. Az orvos is szinte kötelezően előírta, hogy érdemes hosszabb sétákra térnie ha úgy érzi van elég ereje hozzá Liának. Én pedig noha semmilyen téren nem konyítok ehhez a mondén orvosláshoz jó szerével hiszek neki. Van némi sejtésem mit és hogy kell, de persze vérfarkasgyerekről beszélünk, ami már önmagában problémás. Viszont szinte biztosan tudom, hogy mellettem Corneiának semmi baja nem eshet, s nem célom egy újabb napra pláne nem egész hétvégére bezárni őt a lakás négy fala közé. Elhiszem hogy rossz, főleg akkor ha az ember hozzászokott s valamilyen kényszeredett oknál fogva mindez megváltozik.
Igaz a múltkori eset óta talán tanult s talán tényleg belátta, nem az ellensége vagyok, sőt mit több egyenesen jót akarok neki. Tény hogy nem feltétlen érdemelné meg, de sosem voltam szőrös szívű. Azt mindig is Michre hagytam. Így mit ad az ég, Conrelia mellettem ül a hófehér maseratti cabrioban ahova a szél szelíden csap be. Stabilan és biztosan vezetek, nem épp lassan, mert ezzel a kocsival úgy nem lehet de nem is száguldozom, hiába megtehetném. Egyrészt nem akarom megijeszteni, másrészt büntetést sem szívesen fizetnék. Mostanság előszeretettel mindenből botrányt csinál a média, még egy apró gyorshajtási csekkből is...
A pilóta szemüvegem mögül rápillantok és elvigyorodom csibészes kisfiúsággal, mint aki épp valami eszméletlen nagy csintalanságon töri a fejét. Remélem ugyanis tetszeni fog neki a meglepetésem, azt meg még jobban hogy élvezni is fogja. Már maga a kocsi ledöbbentette, pláne az, mikor Taylor ajánlkozása ellenére elutasítottam a lehetőséget hogy a biztonságot nyújtó limóval közlekedjünk ki a kikötőig.
Vezetni akartam. Érezni azt a fajta szabadságot, amelyet a sebesség nyújthat. Ideális egy sportkocsi ha már a szárnyaimat nem használhatom. A cabrio pedig azért alkalmas választás mert a tengerparti szél sós édes illata hamarabb megcsap semmint előbukkanna maga a vízfelszín. Érezni akartam ezt, azt a fajta bizsergető izgalmat amely mindig elfog időnek elejével ahogy a vízközelbe érek. És épp ezért mosolygok egy dedós gyerek módjára, amit Lia jó eséllyel nem tud hova tenni. Ezért lépek a gázra erőteljesen ahogy zöldre vált a lámpa és élvezettel hagyom hogy arcomba a szél belekapjon miközben a nyomaték az üléshez présel mindkettőnket.
Az orrom hálásan bontja atomjaira a levegőt és tölti meg vele a tüdőmet, ahogy befordulunk a móló dokkolósorához. A hajók impozánsan sorakoznak, mind egytől egyik a maga egyedi pompájában. Ahogy leparkolok a privát parkolóba másodpercek alatt pattanok is ki és kerülöm meg a kocsit. Ajtót nyitok a lánynak és a kezem nyújtom hogy kisegítsem. Nem kérdez semmit én pedig nem mondok semmit. A slusszkulcsot hanyagul dobom oda az egyik felém siető és minket üdvözlő embernek, akin a kikötői rendészet egyenruhája van. Nem is foglalkozom vele többet, tudja jól a dolgát, helyette Lia kezét fogom meg összekulcsolva ujjainkat és invitálom magammal az egyik legszélesebb kikötőrész felé.
- Gondoltam kedved lenne kimozdulni ennyi szobafogság után és... nos, szeretnélek kárpótolni azért, amiért el kellett ezt tűrnöd. Feltételeztem lenne kedved esetleg hajókázni egyet.
Somolygok egy pillanatig, miközben figyelem az arcát. Hagyom hogy körbenézzen, hogy lenyűgözze a látvány. Aztán halk szelídséggel közlöm.
- Ez itt mind az enyém.
Egyetlen széles mozdulattal mutatok közbe. Vagy tíz hajó áll mind különböző. A jacht hófehér teste és fekete ablaküvege, melyben a nap és a víz elegye csillanva tükröződik talán az egyik legimpozánsabb.
- Ha szeretnéd bármelyiket kipróbálhatjuk.
Szelíd mosollyal arcomon pislogok és hagyok neki némi időt feldolgozni a dolgokat.
- Ámbár ha rám bízod a döntést akkor vitorlással szeljük a habokat. Az Eve elő is van már készítve. Brandon gondoskodott róla.
Ez persze nem azt jelenti hogy a többi ne lenne útra kész, maximum negyed óra várakozási időnkbe kerül hogy az utolsó simításokat is elvégezzék a hajókon. A kérdés abszolút Lián múlik, melyiket is preferálja jobban.

to my angel

Nem akartam Gabe-t megbántani, de tudom, hogy a legutóbbi húzásommal nagyon kihúztam nála a gyufát. Hallgatnom kellett volna rá és nem „elszökni” otthonról, hiszen már nem csak saját magamért felelek, hanem a babáért sem. Meg kell védenem őt, ezt fel is fogtam és meg is értem, de nem olyan könnyű magam mögött hagyni az életemet és egyik pillanatról a másikra felnőtté válni. Muszáj megtanulnom most már éretten és komolyan viselkedni. Bár azt a mai napig nem tudom elképzelni, hogy hogyan fogom majd felnevelni Lexit. Azt sem tudom, hogy milyen a jó anya, a sajátomat meg nem merem megkérni, hogy segítsen. Eleve mai napig ki van akadva szerintem amiatt ami történt, hogy együtt voltam a tanárommal és abból a kalandból még egy gyerek is lett, amit nem mellesleg nem vetettem el, hanem megtartottam. Egyszerűen nem bírtam meghozni a döntést, nem bírtam elmenni az orvoshoz, hogy igen, így döntöttem. Tudom, hogy egész életemben bántam volna eme döntésemet. Most ugyan nehéz, nagyon nehéz, de hiszem, hogy később jobb lesz a helyzet.
Gabe még pár napig távolságtartó volt velem, lehetett érezni meg látni rajta, hogy haragszik rám, csak nem akar kioktatni, én pedig nem is nyaggattam őt, hagytam lenyugodni. Amikor pedig úgy láttam, hogy már kicsit felengedett, meggyőztem arról, hogy menjen vissza az irodába, nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Nem meglepő, hogy nem akart hinni nekem és esze ágában sem volt, hogy visszamenjen, de szerintem amikor látta este, hogy épségben vagyok és tényleg nem csináltam baromságot, megnyugodott. Észhez tértem én is, felfogtam a helyzet súlyosságát, hogy mit szabad és mit nem, ezt pedig remélem Gabriel is érzi, hogy most már megbízhat bennem, nem fogok kárt tenni magamban, és nem akarom megöletni magamat.
Hétvégén nem ment sehova, azt mondta, hogy van egy meglepetése, és persze bárhogyan is faggattam nem árulta el, mert akkor nem lenne meglepetés. A kíváncsiság már-már kifúrta az oldalamat, főleg az út közben, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet, de igazából csak örültem annak, hogy már nem távolságtartó velem. Nem akarom, hogy megint oda jussunk, mint amilyen volt a kapcsolatunk az első két hétben amikor szinte nem is szóltunk egymáshoz.
Amikor oda értünk kíváncsian pillantottam körbe. Egy kikötő. Gyönyörű hajók vettek minket körbe, de még mindig nem állt össze a fejemben, hogy mi lehet a terve. Mármint oké, nagyjából már rájöttem, ahogy szinte azon sem lepődök meg, hogy szinte halálbiztos, hogy van valami luxushajója.

Blaire x Reno

Ma szabad napom van, mind a rocksztárkodásban, mind bukott angyali mivoltomban. Egyszerűen csak lazítani akarok egy kicsit, méghozzá úgy hogy nem mászik a fejembe se Daimon se Blaire. Kettejük kapcsolata valahogy egyszerűen bántja a szemem, és minden gondolatomat hogy ezek ketten... Az meg még jobban hogy elő kell adnom magam, hogy Daimon barátja vagyok és a jót akarom neki. Jót, a faszt, igazából Blaire-t akarom, és kiiktatni a képből azt a semmirekellőt. Meg akarom buktatni, legalább angyali hitvallását veszítse el, ha már ennyire belegabalyodott egy lányba. Egy olyan lányba akit én akarok!
Fekete szaggatott ruhákban vagyok a legtöbbet fellelhető, és most is farmert hordok, és egy szakadozott felsőt, egy mellénnyel, amin sok felvarró foglal helyet. Végül is feltörekvő egyre híresebb rocksztár vagyok, meg kell adnom az imidzset. Fekete hajam féloldalasan van felnyírva. Szürke szemem feketével kihúzva, hogy még baljósabbnak tűnjek, és teljesen biztosan mindenki kitérjen előlem az utcán. Ami teljesen rendben van, mert színpadon kívül nem vagyok túl jó társaság. Szám széléről most is mint általában mindig, cigi lóg és fülesemben zene üvölt. A kikötő felé tartok, mert a vízre akarok menni, hogy egy kis csónakban vagy kenuban lógassam a lábam, hátha nyakon basz az ihlet az új dalokkal kapcsolatban, de nem vagyok egyesül. Valaki már van itt, és észre is veszem. Kisugárzásom elég erőteljes lehet bárki számára, amolyan önvédelmi reflex. Végül kiszúrom a nőt, akire vágyom, és azonnal visszaveszek magamból, sőt még barátságos mosolyt is varázsolok az arcomra, ahogy a cigim szívom, mert ez amolyan jellegzetes dolog nálam.
- Blaire? Nahát, mit csinálsz te itt egyedül? - érdeklődök ahogy tornacipőm könnyedén érinti a a stég  deszkáit, és mellé telepszem ha nem rohan el, de csak nem fog. Erős nő, és jó harcos is, ahogy tudom, de még sosem álltam le vele küzdeni, az eléggé tisztességtelen lenne.
- Remélem nem bánod ha csatlakozok, szükségem van egy értelmes ember társaságára saját magamon kívül is - mosolyodom el, szelíden. Igen, tudok szépen szelíden mosolyogni, akkor is ha amúgy baromira nem vagyok az.

♪ Outsider

Blaire && Reno

Ujjaimat az ajkaimra helyezem. Mostanáig érzem Daimon ajkait ott, és a bensőmet ahogy felhevül az érintésére. Lehunyom szemeimet és megállok. Az érzés éget, mintha tiltott lenne, de akkor is vágyom rá. Vágyom az érintésére és a csókjára. Beleborzongok ahogy rágondolok, tudom, hogy valami nem stimmel, hogy valamit elhallgat aminek köze lehet a rémálmaimhoz. Egyszerre taszító és vonzó a személyisége. Egyszerre félek tőle és vágyom a találkozásunkra. Azonban időre van szükségem. Át kell gondolnom, mit is akarok, mert félek, beleszaladok egy kapcsolatba anélkül, hogy tudnám ki is valójában a másik fél. Ezért is szükségem volt, hogy magamra maradjak, hogy kutakodjak. Meg is tettem, de nem találtam semmit. Most pedig valami kis kori álmodozás kapcsán a kikötőre tartok. Mindig abban hittem, hogy a tenger megosztja velem a hazug emberek titkait és valahogy most ez az egyetlen ments vágyam. A végtelen tenger, ami segít rájönnöm ki is az akibe röpke órák alatt zúgtam bele fülig.
A kikötő közelébe érve már érzem a sós tenger nyújtotta illatot és a nem messze lévő házikóban a bűzlő halakat. Egy halász házikó, évek óta itt áll, de kapuit sosem nyitotta meg a vendégeknek. Egy vénember használja, az övé is, de senkinek nem adja ki bérbe. Mintha csak kincset őrizne abban az öreg házban. Régen egy falánk stand lehetett. Abból az időből, mikor még volt itt egy vidámpark féleség. Egy hatalmas óriáskerék, amire mindig is szerettem volna felülni. Mára már viszont nem maradt semmi, csak a pusztaság és a hosszas kikötő. Melynek a végébe leülök és elképzelem, hogy lábaim a vízbe érnek. Lóbálom őket, ahogy azt mindig is elképzeltem.
De nem hagy valami nyugodni. Sötét érzések kerítenek uralmuk alá, akárcsak, mint mikor nézik az embert. De mikor körbepillantok senkit sem látok. A kikötő teljesen üres és elhagyatott. Szinte már kísérteties is. Felállok a kikötő széléről és úgyis körbepásztázom a helyet. Kezem a szeráfomra csúszik és elfog a rémület. Tudom jól, hogy valaki nézett, csakhogy én nem látom és pont ez az ami megrémiszt. Átfut rajtam a hideg és a bőröm tele lesz libabőrrel.

Simon & Ev

Ahhoz képest, hogy milyen harcon estünk át az előbb, Simon továbbra is megőrizte a jó kedvét, és ez engem is mosolyra késztetett. Mert tényleg életben voltunk, még ha kicsit megtépázottan is. Tükörbe azért inkább nem néztem volna, mert biztosra vettem, hogy az arc, ami fogadott volna, több volt a rémesnél – korom és vér keveredett egymással minden egyes porcikámon. Emellé pedig itt-ott még hozzájött a halott mondénok kiömlött belsőségei is, amibe nem egyszer beleestem…
Inkább elszakítottam a tekintetemet a ruhámról, mielőtt kidobtam volna a taccsot már csak arra gondolva, hogy mik voltak a ruhámra ragadva. Abban a pillanatban azonban, ahogy előreszegeztem a pillantásom, megpillantottam azt a vámpírt, akiről az volt a benyomásom, hogy ő a vezér. Nem értem hát rá arra, hogy Simon tudtára adjam a felfedezésemet, hanem egyből nekiiramodtam.
A combom rettenetesen sajgott, össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban, de még így is pokoli volt a futás. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam olyan gyors, mint kellett volna. Minden igyekezetem ellenére is kezdtem túlságosan lemaradni a vámpírtól, ezért tényleg minden reményemet Simonba fektettem. Szerencsémre a fiú vette az adást, és ő is utánunk indult, másodperceken belül pedig már le is hagyott engem.
Ezt látva még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már amennyire tudtam, mert elég kellemetlen lett volna, ha azt sem tudom, merre kell menjek. Leginkább azonban mégis csak attól tartottam, hogy Simonnal mi lesz. Ő is teljesen le volt már fáradva, ráadásul fegyvere sem volt az a vámpír ellen, aki az egész fészekben a legerősebb lehetett – még az én esélyeim is alacsonyak voltak a jelenlegi állapotomban, ezért csak remélni tudtam, hogy ketten valahogy mégis csak túl tudunk járni az eszén.
Egy háromemeletes raktárépületnél kötöttem ki, ahová egyből betértem, a két vámpír ugyanis a tetőn volt. Nem tudtam túl sokat kivenni a fent zajló eseményekből, de annyit igen, hogy harcoltak – ez pedig azt jelentette, hogy nekem sietnem kellett, ha még azelőtt akartam odaérni, hogy Simon elpatkolt volna.
Sebesen vettem be a kanyarokat és szeltem a lépcsőket, de túlságosan lassúnak éreztem magam. Elnyomtam magamban minden rossz érzésemet, és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Ahogy megérkeztem ahhoz az ajtóhoz, ami a tetőre vezetett fel, megálltam egy pillanatra,  aktiváltam a Hangtalan rúnámat, s körbenéztem, hátha találok valamit, amit fegyvernek használhattam. Szerencsémre volt itt egy egészen vastag gerenda, amit egyből felkaptam, majd további időpazarlás nélkül csendesen kinyitottam az ajtót.
Simon épp a másik vámpírba harapott, ám rövid időn belül újra a földön volt, a vezér alakja pedig félelmetesen tornyosult fölé. Nesztelen léptekkel közelítettem meg őket, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a vámpír annyira el legyen foglalva Simonnal, hogy ne érezze meg a vér szagát, ami belőlem áradt.
- Elmondjam neked, alvilági, hogy mi vagy te? – szólaltam meg hirtelen, amikor már a vezér háta mögött voltam. A szavakat olyan gúnnyal vegyített lenézéssel ejtettem ki, ahogy csak tőlem telt. A vámpír persze egyből felém fordult, és én ezt használtam ki arra, hogy támadásba lendüljek. – Egy senki – köptem oda neki, majd minden erőmet összeszedve úgy képen vágtam a gerendával, hogy az félbetört, pedig nem egy nádszál vékony példány volt. És szerencsénkre volt elég erő az ütésemben ahhoz, hogy a vámpír ájultan essen a földre.
Eldobtam a gerendának azt a részét, ami a kezemben maradt, majd lihegve lerogytam a földre. Sajgott mindenem, úgy éreztem magam, mint akin nem egy úthenger ment át az előbb. Azok a részeim is fájdalmasan lüktettek, amikről azt sem tudtam, hogy lehetséges. De mindez ellenére is életben voltunk, és elkaptuk a vezért. Emiatt pedig képes lettem volna még ennél is nagyobb fájdalmat elviselni.
- Simon megvagy? – fordultam a fiú felé akkor, amikor már sikerült nagyjából egyenletessé tenni a légzésemet. Ő sem nézett ki sokkal jobban, mint én, de látszólag nem esett semmi komoly baja, amiért azért hálás voltam. És akkor már csak az volt hátra, hogy a tervemet tudassam Simonnal is. – Figyelj, muszáj előbb nekünk kihallgatnunk ezt a vámpírt, mielőtt visszavisszük az Intézetbe. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon rossz érzésem volt már az elejétől kezdve ezzel a vámpírfészekkel kapcsolatban, és tudni akarom személyesen, hogy mibe kevert minket Aldertree. Semmi jóba, azt már most leszögezhetjük – sóhajtottam fel, majd ismét Simonra pillantottam határozottsággal a szemeimben. – Igyál a véremből – közöltem vele ellenkezést nem tűrő hangon, s mielőtt félbeszakíthatott volna a fiú, én egyből folytattam. – Szükségünk van arra, hogy te erőd teljében legyél, hisz én nem fogom tudni bárhova is elcipelni innen ezt a vámpírt, és a jelenlegi állapotodban te sem. Szükséged van vérre, ezt nem tagadhatod. Arról nem is beszélve, hogy még ezt az idiótát is egy olyan helyre kell vinnünk, ahol nyugodtan kihallgathatjuk – fejtettem ki Simonnak az érveimet, majd felé nyújtottam a csuklómat. Ha ellenkezni is akart, én akkor sem tágítottam, ha kell, akkor erővel nyomom le a torkán a véremet – ebben teljesen biztos voltam.

We are alive!     ● words: 788 ●

Simon & Ev

Nem tudom, hogy pontosan mi történt azután, hogy én elveszítettem az eszméletemet, már csak akkor tértem magamhoz, amikor az épületen kívül helyezkedtünk el, én pedig egyenesen Simonon feküdtem. Először ez le sem esett, mint ahogy az is csak lassan jutott el a tudatomig, hogy nem haltunk meg, se én, se Simon, hanem valami csoda folytan kijutottunk a lángoló épületből. Mikor azonban nagyjából sikerült összeraknom az eseményeket, legurultam Simonról, de ahogy hátam koppant a betonon, fájdalmas nyögés szaladt ki a torkomon. Fájt minden porcikám, arról nem is beszélve, hogy az oldalamból még mindig ömlött a vér, a lábamon a törés pedig elég csúnyán nézett ki. De éltem, és ezért képes lettem volna bármilyen sérülést elviselni.
- Simon… jól vagy? – kérdeztem végül még kissé rekedtesen, fejemet oldalra fordítva, hogy pillantásommal is felmérhessem, a fiú hogy van. Látszólag nem esett bántódása, bár égési sérüléseket láttam rajta jócskán (amik, meglepő módon, rajtam nem voltak), de ezt leszámítva kutya baja se volt.
Tudtam, hogy minél gyorsabban el kell tűnnünk innen, elvégre a tűz miatt a szomszédságból egy mondén biztosan felhívta már a tűzoltókat, és őket határozottan el szerettem volna kerülni, de valahogy nagyon nem akaródzott megmozdulnom. Olyan kényelmesen elfeküdtem itt, hogy képes lettem volna az egész estét itt eltölteni a szabad ég alatt. Persze, mindez ellenére is tisztában voltam azzal, hogy nem maradhatunk.
Nem tudom, hogyan volt ez lehetséges, de az irónom végig a kezemben maradt, így aktiválni tudtam az iratzémat. Fájt, ahogy a bőrömbe égettem a rúnát, de utána kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén, amiért éreztem enyhülni az oldalamba és combomba nyilalló fájdalmat. A sebek kezdtek összehúzódni, és a vérzés is elállt úgy nagyjából. Tudtam persze, hogy hiába a gyógyító rúna, szükségem lesz még némi időre, hogy teljesen regenerálódjak, de így legalább már némileg képes voltam mozogni. A harc viszont csak nagy nehezen ment volna, nemcsak a jelenlegi testi állapotom miatt, hanem amiatt is, hogy elveszítettem bent a szeráfpengémet, a másik zsákommal együtt, amibe még néhány fegyvert bedobtam. A puszta kezes küzdelem ellen sem volt alapjáraton ellenvetésem, de olyankor általában nem voltam ennyire lestrapálva, mint most.
- Mennünk kell – nyögtem még ki Simonnak, majd elszakítottam a tekintetemet a fiúról, és az eget kezdtem el tanulmányozni. Nem mintha túl sok mindent láttam volna, de a nem is olyan messze tőlünk lévő égő épület megvilágította az égboltot, így láthatóvá vált a felfelé tekergőző füstcsíkok.
Nem igazán így terveztem a ma estének a befejezését, én tényleg saját kezűleg akartam végezni az összes vámpírral, de Aldertree vagy túl becsült minket, vagy szándékosan akart a halálba küldeni – valahogy, az utóbbin se lepődtem volna meg túlságosan. Azonban pórul járt, mert valahogy mégis életben maradtunk, és azért nem egy vámpírt pokolra küldtünk a küzdelem alatt. Hogy aztán a lángok mennyivel végeztek, és mennyivel sem, nem tudtam volna megmondani, de abban biztos voltam, hogy nem egy halt bele. Elégedettséget kellett volna éreznem, és örömöt, de valahogy mindkettő elmaradt. Persze, boldog voltam, amiért életben maradtunk, de egyébként ürességet éreztem csak, és némileg szomorúságot. Szomorúságot, amiért az a sok mondén áldozatul esett ennek a vámpírbandának, és még valamennyire a vámpírokat is sajnáltam, amiért eluralkodott rajtuk a téboly. Mindennek meg sem kellett volna történnie, mégis megtörtént, és ez ellen nem tehettem semmit. Most legalább pontot tettünk az ügy végére.
Elkezdtem feltápászkodni a földről, hisz tényleg itt volt az ideje annak, hogy továbbálljunk. Össze kellett szorítanom a fogaimat ahhoz, hogy képes legyek ráállni a lábamra, de nem volt sok választási lehetőségem, így muszáj volt megerőltetnem magam.
Nem tudom, hogy Simon követte-e a példámat, nem figyeltem most, ugyanis valami más kötötte le a figyelmemet – kiszúrtam egy menekülő vámpír alakot. Nem láttam tisztán a vonásait, de az ismerősség érzése egyből megcsapott. Ez volt ugyanis az a vámpír, akit láttam még azelőtt, hogy elájultam volna. Ő volt a vezér.
Ahogy ez tudatosult bennem, kikapcsolt az agyam, nem gondolkoztam. Csak gyorsan aktiváltam a gyorsasági rúnámat, majd a vámpír után eredtem. Nem kötöttem Simon orrára, hogy hova tartok, így biztosra vettem, hogy fog utánam kiabálni, de nem értem rá arra, hogy még több időt pazaroljak. Így is épp elég volt az, hogy a sérüléseim miatt nem voltam elég gyors – kezdtem elveszíteni a vámpír alakját, ezért csak remélni tudtam, hogy Simon még időben észbe kapott, és hogy neki sikerül elkapnia előttem a vezért.

Go go simon!  ● words: 703 ●

Simon & Ev

A helyzet kilátástalansága ellenére is maradt elég szusz és kedv Simonban ahhoz, hogy poénkodjon, így amikor meghallottam, ahogy az orra alatt azt dörmögi, a vezérre igazán rakhattak volna egy piros x-et, hogy tudja, melyik az, az én arcomra is mosoly kúszott, amit a fiú felé pillantva a tudomására is adtam. Mindez azonban nem tartott tovább egy másodpercnél, ugyanis a vámpírok nem hagytak nekünk túl sok időt ahhoz, hogy kieszeljünk egy tervet. Nem, ők csak jöttek és jöttek, bizonyára abban reménykedtek, hogy pusztán a létszámfölényük elég lesz ahhoz, hogy legyűrjenek minket. De ha tényleg így gondolták, akkor nagyon is nagy tévedésben éltek, s látszott, hogy egy árnyvadásszal sem volt még igazán dolguk.
Még mindig háttal álltunk egymásnak Simonnal, így érkezett a következő csapás az én oldalamról. A támadó okos akart lenni, ugyanis az utolsó pillanatban a felém irányított ütést a mögöttem lévő fiú felé vitte volna el, ám ennél az én reflexeim gyorsabbak voltak, s mielőtt elérhette volna a társamat, már porként hullott a földre.
Épphogy végeztem az egyikkel, már rögtön jött is utána a következő, szinte lélegzetvételnyi időm sem maradt a két támadás között, de álltam a sarat, és csak hárítottam, szúrtam, védekeztem és öltem. Közben hallottam még, amit Simon is mondott, de a zűrzavarban nem volt időm reagálni is rá, mint ahogy az sem volt lehetséges, hogy az esélyeket számolgassam. Még ha nehezen is vallottam be, de tényleg túl sokan voltak, így pusztán a saját erőmből képtelen lettem volna végezni mindegyikkel – ez volt az igazság. Ezért kellett egy tervet kieszelnem, és a vezető megtalálása jó ötletnek is tűnt, csak a kivitelezéssel voltak problémák. Ugyanis túl sok volt az ellenség, s hiába vágtam le egyet, rögtön jött utána a következő, így időm sem maradt arra, hogy jobban körülnézzek a helyiségben, a lehetséges vezér után kutatva.
Immáron kissé eltávolodva Simontól harcoltam a felém közeledő vámpírokkal, amikor hirtelen megéreztem a társam kezét, amik erősen löktek engem félre az útból. Nem voltam felkészülve erre a fejleményre, így eléggé szerencsétlenül érkeztem földet, átbucskázva nem egy halott mondén testén. Éreztem, ahogy a frissebb holttestekből kifolyó vér a kezemhez tapadt, és ahogy a kiszakadt belsőségek megfogták a ruhámat, de elmaradt az undor érzése, valószínűleg el sem jutott az agyamig, hogy mi történt.
Egy pillanatba telt csak, hogy összeszedjem magam, de már késő volt – a vámpírok teljesen körbevettek, miközben én még a földön ültem, és gúnyosan mosolyogtak rám. A figyelmemet azonban a sebhelyes képű vámpír kötötte le, aki pontosan előttem állt, és olyan mérvű lenézés sugárzott belőle, hogy egyből elkapott a düh.
Egészen eddig a pillanatig megőriztem a hidegvéremet, és próbáltam józan maradni, de már nem bírtam tovább. Hagytam, hogy a düh megtöltse az ereimet, még több energiával és erővel felruházva engem. Mert nem akartam meghalni itt, nem akartam hagyni meghalni Simont sem, és nem tűrtem, hogy ezek az utolsó senki éjszakai gyermekei, akik azért gondolták magukat nagynak, mert mondénokat tudtak ölni, így lenézzenek engem. Engem! Most megfizettek mindazért, amit elkövetettetek nemcsak ellenem, hanem az összes többi ártatlan ellen is!
Az agyam teljesen kikapcsolt, már nem is gondolkoztam, csak ösztönszerűen cselekedtem. Mielőtt az engem körülvett vámpírok akár csak egy ujjal is hozzám tudtak volna érni, felugrottam a földről, és minden erőmmel lefejeltem az előttem álló sebhelyes képűt. Nem mondom, hogy nem láttam én is csillagokat az ütés után, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a meglepetés erejét kihasználva kitörjek a vámpírok gyűrűjéből, és eldobjam a szeráfpengémet Simon felé, aki ugyanis épp most nézett szembe a végleges halállal. Mielőtt azonban a támadója elérhette volna, a pengém hajszálpontossággal fúródott bele a szívébe, s vált porrá.
A figyelmem és védelmem azonban lankadt kissé, amíg Simont próbáltam életben tartani, így viszont hátulról érkező támadást én nem tudtam kivédeni. A vámpír karmai erősen vájtak bele oldalamba, s taszítottak el a jelenlegi helyemről egészen a halászkunyhó falának.
Hangos nyikkanással értem földet, és egészen biztos voltam abban, hogy az oldalamból kiömlő véren túl eltört valamim – az a reccsenés nem jelenthetett mást. Sajgott a fejem a becsapódás következtében, és a látásom is homályos volt, de éreztem még a kéz- és lábujjaimat, bár tagadhatatlanul fájdalom nyilallt minden egyes porcikámba. Akkora baj csak nem történhetett – legalábbis, ebben reménykedtem. Tudtam azonban, hogy a csatának még koránt sem volt vége, ezért igyekeztem feltápászkodni, hogy újra felvehessem a harcot a vámpírok ellen, ám képtelen voltam megmozdulni.
Nemcsak arról volt szó, hogy elhagyta az erő a karjaimat, hanem tényleg nem tudtam felállni. A lábam beszorult valami nehéz gerenda alá, ami a becsapódáskor ráeshetett – még csak most tűnt fel, hogy milyen törmelékek között ültem. A fenébe! A fenébe! A fenébe!
Láttam, ahogy Simon keményen küzd a túlerő ellen, de egyedül kevés volt, még kettőnknek is túl sokan voltak, ezért muszáj volt segítenem neki. Minden erőmet latba vetve ráncigáltam a lábam, és próbáltam elmozdítani a gerendát a combomról, de még a rúnák is kevesek voltak ehhez. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni, és ez a tehetetlenség nagyon kétségbe ejtett. Nem akartam így, ezen a mocskos helyen végezni, egyszerűen nem érhetett véget a történetem anélkül, hogy ezek a vámpírok ne pusztultak volna.
A vérveszteség miatt éreztem, hogy kezdem elveszíteni az eszméletemet, de még valahogy sikerült elővennem az irónomat, és rajzolni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy mit vagy miért, a kezem teljesen öntudatlanul mozdult, és csak akkor jöttem rá, hogy mit csináltam, amikor tűznyaláb kezdte el enni a halászkunyhó fagerendáit.
Égjetek mind, ti szörnyetegek – ez volt az utolsó gondolat, ami megfogant a fejemben, miközben diadalittasan mosolyogtam. Aztán, még megláttam egy vámpírnak az alakját, emlékszem, az volt a benyomásom, hogy biztosan ő a vezér, ám mielőtt bármi mást tehettem volna, elájultam.

Remélem reagálható lett <3  ● words: 913 ● ©