Igazából fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, nem szándékosan tettem tönkre a vadászatát. Báár, szeretem, ha az embereknek nem jönnek össze a dolgaik, jól eső érzéssel tölt el és ezt kétségtelenül apámtól örököltem. Minden rosszaság ami bennem van, minden ölni akarás neki tudható be, hiszen ugyanaz a démoni vér van bennem ami benne is van. Márcsak meg kell őt találnom és szembesítenem azzal, hogy van egy lánya akiről 20 éven keresztül semmit sem tudott, de most megfog ismerni és remélhetőleg segít megtanulni, hogy hogyan használhassma az erőmet. Ő az utolsó esélyem.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kezdek el félni, amikor a tűzkör nagyobb lesz és közelebb jön felém. Már meleg is kezd lenni, ahogy a lángok elkezdik simogatni az aurámat. Hiába nézek össze vissza, semmi kiút nem jut eszembe, hogy hogyan szabadulhatnék ki innen. Nem tudom még használni a képességeimet, így hát előnyt sem tudok szerezni a sráccal szemben, nem tudok győzni ellene. Meghalok mielőtt még apát megismerhetném... Eme gondolat fájdalmasan hasít a szívembe. Mindig is csak arra vágytam, hogy tartozhassak valahova. A tündérek közt nem éreztem otthon magamat, mindenki furán nézett rám a tudattól, hogy Lucifer lánya vagyok.
Szemeimet összehúzom amikor végig simít az arcomon miután közelebb lépett felém. Szívem szerint hátrálnék jó pár lépést, hogy ne legyek a közelébe, de ha ezt megtenném akkor nyilvánvalóan már-már a ruháim lángra kapnának, azt pedig nem akarom. Nem adom meg ennek a boszorkánymesternek az örömöt, hogy lásson elégni. Így, vagy úgy, de akkor is kifogok innen jutni, élve.
Szemetforgatok amikor ismét megkérdezi, hogy ki küldött. - Már mondtam, nem küldött senki, és ha hiszed, ha nem, Lucifer az apám. Nem gondolod, hogy kicsit paranoiás vagy? - hihetetlen, de még ebben a helyzetben is képes vagyok arra, hogy eme szavakat gúnyosan ejtsem ki a számon, miután karját ellőktem magamtól. Blah, nem akarom, hogy hozzám érjen.
Amikor az étteremből zajt hallok meg, ösztönösen a hátsó ajtó felé kapom a fejemet, de egyenlőre nem jött ki még senki.
A lángok megszűntek, én pedig rögtön elindulok távolabb a férfitől, majd sóhajtok egyet és felé veszem az irányt. - Menjünk. És ne becsülj alá! Többre vagyok képes, mint azt hinnéd. - jól esik, hogy a bőrömet végre nem melegíti a tűz. Már csak ezt kell túlélnem. Biztos rohadt nagy hülye vagyok, hogy nem menekültem el, hanem őt követem...
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Hétf. Júl. 29, 2019 4:53 pm
Káromkodás
To: Venus
From: Silvius
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
A lángok körbejárnak minket, bezárva a saját kis birodalmamba minket. Ez az én terepem, az én otthonom, az én elemem, itt én vagyok a király és a boldog pornép is. Nem félek, hogy talán előnyt szerez itt, eddig nem használta az erejét, akkor most sem fogja. Se nem tündér, se nem bukott angyal gyermeke, egy semmi, erőtlen, gyenge hibrid ez a lány csak. Egyszerűen nem tud érdekelni amit mond. Mennyi az esélye, hogy valóban Lucifer lánya? És hogy Lucifert majd a halála érdekelni fogja? Hiszen szinte felkínálta magát nekem. Tiszta nem normális ez a nő, vagyis inkább kislány. Egy pici, naiv, mindent elbaszó kislány. Ha más helyzetben lennénk, még talán boldog is lennék, hogy egy ilyen apróság tálcán kínálja magát nekem, bár sosem volt kenyerem a gyereklányokkal való móka, az egómnak jólesik. Több száz évesen is döglenek utánam a tinédzserek. Bal mutatóujjammal végigsimítok puha arcán ha nem húzza el a fejét, és közelebb hajolok, végig a villogásra képes diszkógömb szemeibe nézve. - Ide figyelj, Kicsilány! Miattad valószínűleg így is hosszú és keserves halálom lesz, mert ezt jól elbasztad nekem, és Luciferrel ellentétben a megbízom valóban fog foglalkozni velem és veled is. Ő nem egy mítosz, hanem valóban létezik, és átrendezi a szép kis pofádat, mondjuk például a beleiddel díszíti fel. Vagy az enyémekkel, ha nem húzok el a bolygó másik végére. - hangom halk, de fröcsög belőle a méreg. - És már haza sem mehetsz. A tündéreknek nincs kedve háborúzni senkivel sem. Szóval most vagy megmondod ki küldött, vagy felhúzom a kis kerek fejedet egy nyársra, és tábortűz mellett megsütöm. Hátrébb lépek egyet, és hogy nyomatékosítsam szavaim, közénk egy kis tűzfészket varázsolok, melyet könnyen el lehetne taposni, de legalább mutatós. Demonstrációnak tökéletes. Az étteremből zaj hallatszik, jelzés számunkra, hogy el kéne tűnni. Le kell nyugodnom, sulykolom magamnak, és mihamarabb lelépni, de nem hagyhatok szemtanúkat, még így se, hogy ez a kis csitri jelenleg nem a legnagyobb veszély számomra. Könnyen eljárhat a pofája, és mivel tündér, hazudni nem tud igazán. Azonban nem érek rá megölni őt, már percekkel ezelőtt le kellett volna lépnem innen. Később is megtalálhatom őt, miután végeztem a célponttal és azokkal, akik holtan akarták látni a hibridet. Élve nem maradhat, az tuti, de most hátra kell csúsznia a halállistámon. - Tudod, nem hiszek neked, és legszívesebben elroppantanám a kis nyakadat, mint egy csirkének, de el kéne takarodnom innen. Kurva gyorsan. Vagy elmész, vagy követsz, de azonnal döntsd el! Nem maradhatsz itt, így is-úgy is meghalsz, de ha segítesz nekem megölni a megbízómat, gyorsan öllek meg, kínok nélkül. - felelem végül, és megszelídítem körülöttünk a lángokat, amelyek szépen lassan elhalnak, csak a forró betont hagyják maguk mögött. Lépek kettőt hátra, egy utolsó másodpercet pazarolva arra, hogy megnézzem, követ-e.
Good luck with me, Silvius
[/quote]
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Vas. Jan. 21, 2018 4:39 pm
•• Silvius && Venus ••
Tekintetem össze-vissza siklik a férfi, a tűz gyűrű és a körülöttünk lévő elhagyatott utca közt. Muszáj valamit kitalálnom. Nem lehet, hogy még csak most találtam rá apára, vagyis érzem, hogy hamarosan meglelem, ezért nem halhatok meg. Muszáj túlélnem. Túl kell vészelnem valahogyan ezt az estét és akkor hiszem, hogy minden sokkal könnyebb lesz. Vagyis szeretnék ebben a hitben élni, de nagyon jól tudom, hogy ha még sikerül is túlélnem ezt a találkozást egy boszorkánymesterrel, akkor a következő baj amin agyalhatok azt a megbízó fogja jelenteni, hiszen már most tudom, hogy nem fogja csupán annyiban hagyni, hogy elbaltáztam az egész feladatot amit kiszabott rám. Látszik a férfin, hogy nem igazán akarja elhinni azt amit mondok neki, viszont legalább elértem azt amit akartam, vagyis amit részben amit akartam, az pedig nem más, minthogy sikerült őt meglepnem. Szemmel láthatóan sikerült őt kizökkentenem a haragjából, bár mivel meghazudtol, lehet, hogy ezzel csak még jobban magamra fogom őt haragítani, bár úgy vagyok vele, hogy nekem már nem mindegy? Komolyságot erőltetek az arcomra és eltüntetem a félelem legapróbb szikráját is az arcomról, hiszen a tervem csak akkor fog úgy működni ahogyan azt kell neki, ha a boszorkánymester felé azt jelzem, hogy többé már nem félek tőle. Mindenki fél Lucifertől, ha már a gondolata nem tud megmenteni ebből a helyzetből, akkor semmi, főleg mivel az ő fennhatósága alá tartoznak a boszorkánymesterek, ahogyan akkor a velem szemben álló férfi is. - Anyám titkolta előle a létezésemet, ezért nem vagyok kiképezve. De ez majd változik. – mondatom végére vállat vonok, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezdek el cselekedni. Itt már nincs ideje a gondolkodásnak, csupán csak a túlélésnek. - Figyelj. – mielőtt belekezdenék a mondandómba, még közelebb lépek hozzá és felnézek a szemeibe. Utoljára akkor voltunk ilyen közel amikor megragadta a karomat és a kuka mögé rántott, azóta pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Egészen mostanáig. - Nem muszáj hinned nekem. Megölhetsz. De akkor készülj arra, hogy Lucifer által csúfos és hosszú halálban lesz részed. – érzések nélküli tekintettel nézek fel rá, majd kitárom a karomat, amolyan tessék, itt vagyok, ölj meg, ha ennyire szeretnél mozdulattal.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Látszik a lányon, hogy húzza az időt. Nem tudja mitévő legyen, nem akarja használni az erejét, csak beszél, és szinte hallom, ahogyan pörögnek a kerekek a fejében. Össze-vissza makog, érzem rajta, hogy kétségbe van esve, és jó oka van rá. Érzem félelmének illatát, és mint egy éhező kisgyermek, úgy vetem rá magam erre az érzésre. Ebből táplálkozom, ez éltet, ez ad erőt a haragomnak. Idejön, nagyképűen elront mindent, majd a legkisebb bajból képtelen kimászni. Fogalma sincs még mi vár rá, ha ezt valami folytán túléli. Nem én vagyok a legnagyobb veszély ránézve, meg persze olyan hosszan és hatékonyan se tudom őt kínozni, mint a megbízom. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy az én kezeim köré került. - Igen, tudom, te kis taknyos. - felelem, azt hiszem még a nyálam is fröcsögni kezd. Az agyamra megy a csevegésével, semmi értelme, nem menekülhet. - Szerinted foglalkozna egy halott tündérrel? - kérdezem, de nem várok választ rá. Az arcát bámulom, magamba szívom az ijedtségét, mint egy friss tavaszi napon az eső illatát. Egyre közelebb araszolunk a tűzgyűrű széléhez, érzem a bőrömön a tűz kellemes melegét, szinte nyalogatja a karomat. Eldöntöttem, hogy nem fogok többet játszadozni, kinyögi, amit akar, és véget vetek az életének. Nem érdemes tovább elhúzni ezt a kis oktatómesét, pontosan tudom hogy mennek a dolgok az alvilágban. Tudom, hol a helyem, és nem igyekszem bölcs és mindentudó, jótékony boszorkánymester lenni, hanem meghúzom magam és gyilkolással élek túl. Amíg nem találnak rám, addig jó nekem. Ő viszont rám talált, szóval meg kell halnia. Szavai azonban villámcsapásként érnek. Először nem akarok hinni neki. Hisztérikus nevetésben török ki, és a minket körbevevő lángok úgy táncolnak, ahogyan a hangom átszeli a levegőt, ide-oda ugrálnak a csóvák. Kísérteties is lehetne, de csak a nevetséges kín jut az eszembe. Nem lehet pont Lucifer lánya. Lucifer lánya biztosan nem lenne ennyire képzetlen és béna! Meg amúgy is, mit keresett itt? Ez a hibrid annyira fontos csak nem lehetett, vagy ha igen, elég kevéssel akarták kiszúrni a szememet! A haragom kezd csillapodni, inkább zavarodottság kerít a hatalmába. Hátralépek egyet, a lángoszlopok kissé alacsonyabbak lesznek, majd megrázom a fejem, hogy ne veszítsem el az előnyömet a lánnyal szemben. Csak meg akart lepni, pont ezt akarta. Ekkora hazugsággal nem úszhatja meg a dolgot. - És én ezt el is higgyem? Lucifer lánya pont nem baszta volna el ezt a megbízást. Először elvágta volna az én nyakamat szépen csendben, majd a célpontét. Csak nem ő maga küldött ide? A nagy Lucifer? - kérdezem, még mindig kissé gúnyosan és hisztérikusan. - Azt hiszed, majd hitelt adok a szavadnak? Jó húzás volt, de ennyi. Eljátszotta mindenét. Innen nem fog kijutni.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Pént. Jan. 12, 2018 11:27 pm
•• Silvius && Venus ••
Tekintetem folyamatosan a boszorkánymester és a tűzkör között cikázik. Próbálok kitalálni valamit, hogy még is hogyan tudnám megmenteni magamat, de egyenlőre nem jártam túl sok sikerrel. Az is eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám használni a tündér erőmet, hiszen a tündérek képesek a föld elemeit irányítani. Tűz-víz, föld és levegő. Ez mind szép és jó, de egyáltalán nem vagyok képes irányítani az erőmet. Sosem volt alkalmam megtanulni, hiába éltem a tündérek közt, de sosem használtam a varázslatot, hiszen nem volt szükségem rá, nem voltam rászorulva arra, hogy megvédjem magamat, hiszen ott biztosítva volt a biztonságom, itt viszont… már az első nap megöletem magamat, kb. Legalábbis ez lesz a vége, ha nem sikerül nagyon gyorsan kitalálnom valamit. Összerezzenek amikor elkiabálja magát dühösen és a tündéreket kezdi el szidni. Felvont szemöldökkel nézek rá, mert nem igazán értem, hogy miért szidja a tündéreket, de mondjuk jelen esetben kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy ilyen apróságokkal foglalkozzak. A levegő egyre melegebb ahogy telik az idő, hogy tűz van körülöttünk, én pedig egyre inkább kezdek kétségbeesni. Hátrébb lépek ismételten amikor közelebb lép hozzám. Nem akartam eljátszani az aduász kártyát, de most már muszáj voltam, hiszen szemmel láthatóan sikerült kicsit kizökkentenem őt, már csak azzal, hogy megemlítettem Lucifer nevét. Oké, végre a dolgok kezdenek úgy alakulni ahogyan azt én akarom. Csak így tovább, ha beválik akkor sikerül élve megúsznom. - Ha jól tudom, ő felel értetek, boszorkánymesterekért. A hatalma alá tartoztok. – kezdek bele, miközben ismét hátrálok egy nagyon keveset, csak annyira, hogy távolabb legyek ismételten tőle, de a tűz ne égessen meg. Igazából az előző mondatom teljesen felesleges, csak az időt próbálom húzni, hogy legyen elegendő időm a következőket kigondolni. Muszáj húznom az időt, időt kell nyernem. - Amióta megláttál, nem tudod eldönteni, hogy mitől vagyok másabb, mint a többiek. Nem tudtad, hogy melyik fajba tartozok. – folytatom ismét csak a sztorinak a mese részét, viszont már sehogy sem tudok hátrálni, így is közel vagyok már a tűzhöz. - Félvér vagyok. Tündér és Bukott angyal keveréke. Az a bukott angyal pedig nem más, mint maga, Lucifer. A lánya vagyok. Szerintem nem örülne, ha bántanál. – és most jön az a rész ahol kiderül, hogy mennyire tudok hazudni, ugyanis Lucifer egyenlőre még csak a létezésemről sem tud, de a boszorkánymesternek erről nem kell tudnia.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
A tűz az én elemem. Persze, a boszorkánymesterek többsége képes minden "elemet" irányítani, de mindenkinek meg van a kedvence, a sajátja, amelyik közel áll a szívéhez, benne van a vérében. Nekem ez a tűz. Már gyermekkorom óta megbabonáznak a lángok, a tűz kiszámíthatatlansága, irányíthatatlansága, és mindig is meg akartam tanulni uralni. Irányítani akartam az irányíthatatlant. Sok kudarc árán jöttem csak rá, hogy nem tudom sohasem irányítani a tüzet, csak okosan felhasználni a saját céljaimra. Mint egy farkas és az oltalmazója, együtt dolgoznak, de nem egymásnak adnak utasításokat. A forróság, a mindent elemésztő tűz azt teszi, amire én gondolok, mert pontosan ugyanaz a természetünk - a pusztítás. Ugyanazt akarjuk. Körbekeríteni ezt a lányt, majd szépen lassan felfalni. Végig akarom nézni, ahogyan elemészti őt a tűz, leolvasztja róla a bőrt, és minden rejtegetnivalóját felfedi előttem. Hangjában hallom, hogy nincs neki semmi ötlete, hogyan jusson ki karmaim közül. Mosolyra húzom a számat, és őt bámulom, élvezem, ahogyan a tűzkör egyre forróbbá varázsolja a levegőt körülöttünk. Valóban nem fog tudni innen elmenekülni. Itt fog elégni élve, már az sem zavar, ha meglátnak minket. Majd valahogy megoldom a dolgot. Most az a legfontosabb, hogy bosszút álljak rajta, a többit majd kitalálom. A megbízom elől is el kell menekülnöm még, vagy legalábbis be kell mutatnom a lány testét, hogy megbizonyosodjon róla, valóban valami szóra sem érdemes kölyök tette tönkre az egész megbízást. Persze, attól még nem fog örülni, de a haragja lehet nem kizárólag rám koncentrálódik majd. Amit mond ideges röhögésre késztet. - Kibaszott tündérek! - ordítom, és elindulok felé, de ellép előlem. Soha nem azonosítottam volna be, hogy ő micsoda igazából, de ennek ellenére nem lettem lenyűgözve. Ahhoz képest, hogy tündér, nem használja az erejét, csak a szemét villogtatja. Nem jelenthet rám semmi fenyegetést. Szinte már túl könnyű lesz elvennem az életét. Szinte már úgy érzem, van itt még valami, egy csapda, a számomra. Lucifer említésére megtorpanok, de a figyelmem nem lankad. Biztos csak el akarja terelni a figyelmemet. A lány arcát vizsgálgatom. Minek emlegeti az ördögöt? Lucifer felel értünk, boszorkánymesterekért, úgy hallottam, és talán nem szabad bukott angyalok gyermekeit bántanunk? Nem hiszem. Mikor érdekeltük őt valaha is? Van annál jobb dolga is. Közben pedig egy lépést teszek megint a lány felé. - Miért haragítanám magamra Lucifert? - kérdezem, arcom grimaszba nyúl. Legszívesebben leköpném ezt a nőt.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Kedd Jan. 02, 2018 6:00 pm
•• Silvius && Venus ••
Boszorkánymester… Az idegen akivel összehozott a sors az egy boszorkánymester. Hogyan lehet az, hogy ilyen emberekbe botlok bele? Mintha a sors direkt próbára akarná tenni, hogy még is meddig vagyok képes életben tartani magamat ebben az életben, ha már elhagytam a Tündérek Birodalmát. Mintha valami hülye vicc volna, cserébe azért, mert ott hagytam azokat akik felneveltek és akik 18 éven keresztül képesek voltak nekem biztonságot nyújtani. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, egyszerűen csak megakarom ismerni az érme másik oldalát is, főleg mivel nem érzem, hogy beillenék a tündérek közé. Ők annyira… Másabbak, mint én. Személy szerint én vágyom arra, hogy az életemben legyen kihívás, izgalom, tűz, sötétség, ezeket a dolgokat pedig bárhogyan is bánom, de nem kaphatom meg a Tündérek Birodalmában. Izgalomra vágytam ezért hát elhagytam az ottani családomat és New Yorkba jöttem. Jó döntés volt-e? Nos, azt még én magam sem tudom, csak azt, hogy a dolgok jelenleg nem igazán úgy alakulnak ahogyan azt én szeretném. Amint megjelenik egy kör formájában a tűz, próbálok csinálni valamit, hogy innen kijuthassak, de semmi nem jut eszembe. Mivel félig tündér vagyok és van tündér erőm, ezért megpróbálhatnám valahogy eltüntetni a tüzet, hiszen elméletileg a tündérek tudják irányítani az elemeket, de sosem tanultam meg használni az erőmet és ez most látszik is, legnagyobb bánatomra, illetve pechemre. Amikor belép ő is a tűz körbe, próbálok hátrálni amennyire csak tudok, de amikor elkezdem érezni a meleget, kicsit előrébb jövök, de ügyelek arra, hogy a boszorkánymester és köztem meg legyen a kellő távolság. Bár, csinálhatott volna akkor már nagyobb kört is. - Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne bántanod engem.[i] – igen, már a végső kétségbeesés szól belőlem, mert már nem tudom, hogy mit kezdetnék ezzel a helyzettel, és fogalmam sincs, hogy hogyan ússzam meg élve ezt az éjszakát, szóval muszáj előrukkolnom az adú-ász kártyámmal. [i]- Már az elején érezted, hogy nem mondén vagyok, és egyik fajba sem illek be. – kezdek mesélni, és ha elkezdene sétálni, akkor én is elkezdek sétálni, hogy ne kerüljön közelebb hozzám. - Nem vagyok vámpír, nem vagyok vérfarkas. Tündér vagyok, és bukott angyal is. Apám bukott angyal, és nem hiszem, hogy magadra akarod haragítani. Lucifert. – mondom ki végül a sátán nevét, és reménykedek abban, hogy ez segít nekem most túlélni.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Hibáztam már el megbízást, kár lenne tagadnom, főleg az elején. Az anyámnak könnyebb dolga volt, akkoriban senki nem gyanakodott egy nőre - habár aki látott engem, az démonnak nevezte őt. Nem tévedtek nagyot, tényleg egy démon sarja vagyok, csak az apám volt pokoli teremtmény, nem az anyám. Az anyám csupán, mai szavakkal élve, pszichopata volt. Szinte gyermekként kezdtem a gyilkolást. Persze, mihez képest gyermek, akkoriban 26 évesen már családos embernek kellett volna lennem, de én a tűzzel játszottam. Fákat gyújtogattam, kis elhagyatott kunyhókat, majd később megtaláltak engem a király lovagjai, és egy csomó aranyért cserébe gyújtottam rá a korona ellenségeire a házaikat. A tűzzel még csak-csak nagyjából elvégeztem mindent, amit el kellett, de a mérgekkel kezdetben meggyűlt a bajom. Az alkímiába már az 1800-as évek végén merültem bele. Akkoriban még sokan a Bölcsek kövének varázsa alatt éltek, és a patikásokat hatalmas tisztelet övezte, simán el tudtam magam adni okosnak, és nem kellett kiadnom a természetfeletti erőmet. Meg akkoriban nem is volt hatalmas baj abból, ha elbaltáztam valamit. Például nem tudtam hogyan állítsak elő olyan erős és effektív mérget, ami egy szempillantás alatt kivégzi a tündéreket, ma már persze tudom, hogy tegyek bele vas szemcséket anélkül, hogy megéreznék, hogy baj van. Viszont szinte sosem mentem magam ölni. Pedig félreértés ne essék, szeretek ölni, de főleg a modern időkben túl sok kockázata van ezeknek, és nagyon nem akarnak megfizetni. Vajon mennyit kínáltak ennek a csitrinek? Nekem kurva sokat, és nem valószínű, hogy boldog lesz a megbízóm, ha meg tudja, él még az a mocsok. Nem pálya eltűnnöm, nem azzal van a bajom, hanem azzal, hogy túl jó az életem itt, és rohadtul nem akarom itt hagyni. A dühöm egyre csak felkorbácsolódott, és ha rajtam múlna, a lányt a két puszta kezemmel megfojtanám. Ő azonban kicsavarja az egyiket, és ellök magától - nem számítottam arra, hogy harcolni fog. Van vér a pucájában - lesz mit kifolyatnom belőle. Kár érte, olyan tündérinek tűnik, de túlságosan erőszakos és akadékoskodó, ráadásul életveszélybe sodort engem is. Kigáncsol, és még egyszer újra megcsókolom a betont. Sebesen felállok, és az agyamat teljesen elönti a méreg, csak a lányt látom magam előtt. Mélyeket lélegzem, mint egy bika, úgy fújtatok. Gondolok egyet - csettintek két ujjammal, és a lány körül lángok csapnak fel, bezárva őt egy széles körbe. Röhögve lépek át a lángokon, hogy a szemébe nézhessek. - Remélem szereted a ketrecharcot. - mondom kajánul, majd elindulok felé lassan. Valószínű ki fog előlem térni, és nem igazán tudom mit akarok vele kezdeni, felégetni nem lenne akkora móka - el kellene tűnnünk innen mielőtt valaki meglát, de most nem tudok normálisan gondolkozni.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Kedd Jan. 02, 2018 2:09 pm
•• Silvius && Venus ••
Még komolyan képes visszakérdezni, hogy miért illettem a hímsoviniszta jelzővel? Minél több időt töltök vele, annál jobban kezdem megutálni a srácot, hiszen lerí róla, hogy nagyon nagyra tartja magát, egója is van neki bőven és úgy látszik nem igazán bírja elviselni azt, ha valami nem úgy alakul ahogyan azt ő akarná. Hát, sajnálom, de ilyen az élet. Oké, az már nem olyan biztos, hogy lenne annyi vér a pucámban, hogy a megbízónak is ugyanezt mondjam. Tőle rendesen félek. Tartok attól, hogy mit fog csinálni amikor megtudja, hogy elszúrtam az első feladatomat. Biztos, hogy többet nem fogok kapni és ezt csak is magamnak köszönhetem, de basszus, itt van ez a férfi aki mindent bekavart. Ha ő nem lett volna itt akkor biztos minden jól sikerült volna. Legalábbis kevesebb az esélye annak, hogy balul sül el valami, ha egyedül vagyok. Szerintem. Amíg a férfi elkezdi kidühöngeni magát, én elkezdek kicsit le-fel járkálni, beletúrok a hajamba és próbálok kitalálni valamit, hogy hogyan jöjjek majd ki ebből a helyzetből viszonylag jól. Nem létezik, hogy erre ne lehessen valami megoldást találni. Muszáj, hogy legyen valami. 18 éves vagyok, nem akarok még meghalni, főleg mivel még apával sem sikerült találkoznom, viszont ettől a bizonyos embertől szabályszerűen kiráz a hideg, főleg mivel tudom, hogy nagyobb részben én rontottam most el a dolgokat, hiába próbálom a mellettem lévő idegenre ráfogni a dolgokat. Nem sejtek semmi jót a ma este végződésére. Eleve ez a srác nagyon nem tűnik nekem szimpatikusnak és egyre jobban kezdek aggódni, hogy mi fog történni. Amikor közelebb jön, reflexszerűen hátrébb lépek addig ameddig a hátam akadálynak nem ütközik. Akkor viszont megtorpanok, hátra nézek, hogy mi állja el az utamat, majd visszafordulok a bizonyos idegen férfi felé. Amikor hozzámér, pár pillanatra ledöbbennek és nem tudok rögtön cselekedni, majd gyorsan észbe kapok. Nem fogom hagyni neki, hogy ilyen könnyedén legyőzzön engem, mert igenis tudok harcolni, és lány létemre tudok erős lenni, még akkor is, ha elkényeztetettnek tűnök. Megragadom a nyakamat szorongató karját, majd egy pillanat alatt kicsavarom azt, és amikor egyik kezével elengedett, ellököm erőteljesen őt magamtól. Nem hagyok neki reagálásra időt, nem szabad, hogy legyen ideje, így utána megyek és ismételten kigáncsolom, ezzel is a földre küldve őt.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
- Én? Hímsoviniszta? - kérdem teljes meglepettséggel, miközben elképedve nevetek. Na, sok mindent mondtak már rám, csak ezt nem. Találkoztam az életemben pár nővel, akik egyetlen kézzel képesek volnának kipréselni belőlem az életet, kezdve anyámmal. Sosem néztem le a nőket csakis azért, mert nők - azért már igen, mert idejönnek elrontani a melómat, és megállíthatatlannak képzelik magukat, miközben csupán néhány törékeny tinédzser testbe zárt méreggombócok. Úristen, mi lenne, ha nem egyedül lenne ez a lány, hanem a kis barátnői is itt volnának! Szerintem egyből felakasztanám magam az ereszre. Kurva nagy bajban vagyunk. Szúrtam már el mérget, az nem annyira gáz, persze az embert akkor is megkövetik, nem fizetik ki vagy visszakérik a pénzt, de ez az alak már a tekintetével is képes lett volna ölni, először nem is értettem, miért kell neki valaki más, aki elvégzi a melót - hamar rájöttem, hogy ez túl piti feladat lett volna neki. És elszúrtam. Vagyis nem, ez a kis liba szúrta el nekem! Pedig mennyire kurva jó életem van már itt New Yorkban, nem akarom itt hagyni, mert menekülnöm kell egy dühös megrendelő elől. Ha pontosan tudnám ki volt az illető, talán megszabadulhatnék tőle, de így igazán nehéz lesz megoldanom az apró kis problémát. Miért mindig mások miatt kell szívnom? Több száz éve vagyok a Földön, de már többször is megesett, hogy valaki más miatt kell elmenekülnöm messzire. Pedig az Istenit, nekem van pikkelyes bőröm! A gyomromban érzem, ahogyan a düh tűzgolyója kezd egyre nagyobbra nőni, lángnyelvei a torkomat simogatják. Szinte mindent vörösen látok, remegnek a kezeim, a cigi füsttől minden homályos. A hamu a cigarettám végéről lepereg a betonra, még egyet szívok belőle. A lány sípoló hangja sérti a fülemet, és az eltépázott idegeimre megy minden egyes porcikájával. Nem bírom tovább. Érzem, hogy felemészt a düh, és hamuvá válok, és egyedül a két lábon járó méreg marad utánam. A haragom, ami testet öltött. Rossz napot választott a lány a játszadozásra. - Nem tőlem kell félned aranyom. - mondom, és képtelen vagyok visszafogni magamat, elhajítom a parázsló szálat, sebes léptekkel indulok a lány felé, majd két kézzel megragadom a vékony kis kecses, hófehér nyakát, elkezdem kissé szorongatni őt. - Azt mondtam takarodj! Tán hulla akarsz lenni? Nesze! - üvöltöm, és elkezdem őt rázogatni. Egyre csak az jár a fejemben, hogy meg akarom ölni, azt akarom, hogy ma valaki haljon meg, bűnhődjön. Úgy tűnik, ő lesz majd az.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Szer. Dec. 27, 2017 11:50 pm
•• Silvius && Venus ••
Felvont szemöldökkel pillantok rá, mert nem igazán értem azt amit mond. Még is ki mondta azt, hogy azért küldtek engem ide, hogy ellenőrizve legyen a munkája? Ezt senki sem mondta, még csak utalás szintjén sem. Jó, bár az is igaz, hogy még nekem sincs fogalmam arról, hogy miért pont ma, miért pont ide küldtek ki engem, első küldetés gyanánt. - Mondták már, hogy mennyire hímsoviniszta vagy? – egyre jobban kezd felidegesíteni, minden egyes szavával és megnyilvánulásával. Nem értem, hogy attól még, hogy lány vagyok és emellett még fiatal is, miért kell lebecsülni engem. Oké, nem tudom használni az erőmet, pedig már 18 éve élek és élek ezzel az erőmmel, de sosem tanultam meg használni, mert nem volt rá szükségem. Oké, nem vagyok egy bérgyilkos, és nem is lenne nagyon szívem bárkit is megölni, de ezektől függetlenül még lehetek erős. Még úgy is, hogy ennek nem vagyok tudatában. Nagyon jól tudom, hogy sok mindent kell tanulnom, most, hogy elhagytam a Tündérek Birodalmát és ténylegesen a saját lábamra kell állnom, de ezért vagyok itt, hogy megtegyem azt a bizonyos első lépést, hogy haladjak is valamerre. Bár azt még nem tudom, hogy ezek után hogyan tovább. Azt pedig még inkább nem tudom, hogy mi lesz velem akkor, amikor a megbízó megtudja, hogy a halott hibrid az nagyon is életben van és elmenekült az isten se tudja hova. Amikor a férfi hangosan is kimondja, hogy a hibridünk meglépett, még nagyobb félelem lesz úrrá rajtam és egyre inkább csak azon kattog az agyam, hogy hogyan tovább, mit kéne csinálnom. Elmenekülni, elbújni? Ugyan, nem érnék azzal semmit, csak a saját életemet tenném tönkre vele. Még is ki a fene akarná az életét bujkálva leélni? Mert én nem igazán, így inkább mihamarabb próbálok kitalálni valamit. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy a srác segítségét kérem, hiszen most már nem csak én, de ő is ugyanakkora bajban van akárcsak én, szóval neki is ki kell találni valamit, de aztán rájövök, hogy nem lenne megfelelő tőle bármit is kérni. Ha belehalna se segítene nekem. Ez a mondat mondjuk ironikus kissé, hiszen van egy olyan érzésem, hogy holnap nagyon közel fogunk állni mindketten a halálhoz, ha a megbízónak rossz kedve lesz, márpedig miért lenne jó kedve, ha a feladat amit kiadott, nem lett teljesítve? Akaratlanul, erőltetetten elnevetem magamat amikor elkezd ez a vadidegen fenyegetőzni itt nekem. Ez most komoly? - Nem félek tőled! – jelentem ki halál nyugodtsággal, érzelemmentes hanggal. Igen, bízok abban, hogy a szüleimtől jó géneket örököltem és sikerül megküzdenem vele, mert ez lesz. Harc. Nem fogja annyiban hagyni, de én meg nem fogok elmenekülni, hogy azt higgye, hogy sikerült engem megfélemlítenie.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Ez valami vicc lesz. Őt küldték ide? Na ne már! Valaki keresztbe akar nekem tenni, és azt nem fogja megúszni szárazon! Nem tudom ki lehet az, mit akarhat, miért teszi velem ezt, de az biztos, hogy visszakapja majd. Még akkor is, ha maga az Ördög akar velem kicseszni, én bizony utánamegyek és két kézzel fojtom meg! Most már elég lesz ebből. - Az tévedés lesz. - mondom határozottan. - Nekem ez a szakmám. Nem kell ellenőriztetni a munkám, főleg nem egy olyan alakkal, aki lebuktatja magát az első pillanattól kezdve. - folytatom. Nekem ne ugráljon csak ez itt. Ez a... Cirkuszi bolond! Lila hajjal, villogó zöld szemekkel bérgyilkost játszani? Na, ne már! Ki hinné ezt el? Ki bérelte őt fel? Annyira amatőr! Igaz, biztos elég olcsó volt. - Amúgy is, mivel ölnéd meg? Az aranyos kis körmeiddel? - kérdezem. Csodálkoznék, ha egy tőrt húzna elő valamelyik ruhazsebéből, és azt is kétlem, hogy ennyire erős varázserővel rendelkezne. Magam is mindent bevetve vagyok képes csak valakit összeroppantani, az évek során inkább a tűzzel és a mérgekkel kísérleteztem. A gyilkolás művészetének többi módszerében nagyon alul vagyok maradva sajnos. Bár ezt a lányt százféleképpen is szívesen a túlvilágra küldeném jelen pillanatban. Válla olyan aprónak tűnik kezeim alatt. - Akkor miért jöttél, ha? - érdeklődöm dühösen. Komolyan azt hitte, majd neki sikerülhet megölnie ezt a hibridet? Van, aki éveken keresztül űzte ezt a munkát, és még nekem is nehézséget okozott volna. A Kurva életbe, már anyám is sorozatgyilkos volt, majd pont én nekem ne ment volna! Majd pont ennek a csitrinek! Még a cigaretta sem nyugtat meg. Remeg a kezem az idegességtől, és nem érzek mást, csak az adrenalint, ahogyan ereimben száguldozik. A kukán egy kis bemélyedést hagyott bakancsom, arra fókuszálom a szemeimet, különben elkezdene az is tikkelni. Mély levegő. Kifúj. - Tudod mi lenne a jó? Ha most az a hibrid a kezeim között feküdne halottan, bedobhatnám a kukába, majd elégethetném a testét, a fejét pedig elvihetném a megbízómnak, de ugye, mint mindketten nagyon jól tudjuk, lelépett. A hibrid lelépett. Elszaladt, mint egy ijedt kisegér. - mondom bosszúsan, hangom kissé eszelősen hangzik. Mélyet szívok a cigimbe, kifújom a füstöt, érzem, ahogy elhagyja a tüdőm. - Tíz másodpercet adok neked. Vagy eltűnsz, vagy azonnal a torkodnak esek, és itt helyben megfojtalak. Válassz! - mondom végül, a hangom egészen nyugodtnak hangzik most már, belülről ugyan még éget a düh tüze.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Szer. Dec. 27, 2017 7:24 pm
•• Silvius && Venus ••
Szemet forgatok megjegyzése hallatán. Ugyan már, komolyan olyan hülyének néz, hogy el is várja tőlem azt, hogy ezt elhiggyem? Tudom, hogy továbbra is lenéz engem azért, mert jóval fiatalabb vagyok nála, de nem feledkezem meg ilyenkor arról, hogy a lehető legjobb géneket örököltem, végtére is félig tündér vagyok, félig bukott angyal, hiszen Lucifer az apám, ez csak jelent valamit. Nem lehetek olyan reménytelen eset, ha az Ördög vére folyik az ereimben egy tündér vérével keveredve. Tudom, hogy erős vagyok fiatal korom ellenére is, csak bele kell rázódnom a dolgokba, és az emberek életébe, nem buktathatom le magamat. Az a legnagyobb szerencsém, hogy egyre több fiatal választ magának rikító hajszíneket, szóval az én lila hajammal nem fogok nagyon kitűnni a tömegből, egyedül csak most jön rosszul, mert még a sötétség ellenére is észrevehető vagyok, de ez cseppet sem foglalkoztat engem. Felvonom a szemöldökömet amikor azt mondja, hogy övé ez a meló. Még is hogyan lehet övé, amikor engem küldtek ide, hogy öljem meg a hibridet? Hogyan… - Biztos, hogy nem. Én lettem ide küldve, hogy öljem meg a hibridet. – mondom idegesen. Egyre feszültebbé válok, minél több időt töltök itt. Eleve nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy bárkit is megöljek. Eddig az életemben még sosem kellett kioltanom egyetlen életet sem, sőt, harcolni sem harcoltam igazán. 18 évem alatt mondhatni egy védőburokban éltem, hiszen a birodalomban semmi bántódásom nem eshetett, most pedig elhagytam az otthonomat, ide jöttem nulla tapasztalattal és felkészültséggel és egyenlőre fogalmam sincsen, hogy még is hogyan tovább. Tekintetemmel követem a férfit ahogy a földre zuhan, majd rögtön felkapom a fejemet amikor hallom a férfi futó lépteit. Nem tudok megmozdulni, talán a lelkem legmélyén reménykedtem abban, hogy történni fog valami és nem kell megölnöm, hogy nem fog vér tapadni a kezeimhez, de aztán szép lassan kezdem felfogni azt, hogy ebből szerintem még nagyon nagy bajom lesz, hiszen megkaptam ezt az egy feladatot amit nem teljesítettem, pedig be kellett volna vágódnom a főnöknél. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz amikor megtudja, hogy elcsesztem ezt az egészet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futkos tőle a hideg a hátamon. - Nem ezért jöttem, és engedj el!! – kiabálom amikor a férfi ismét erősen megragad, bár ezúttal a vállamat, de most szerencsére sikerül lelöknöm magamról a kezeit. Figyelem ahogy hátrébb lép pár lépést és ismét rágyújt, mint pár perccel ezelőtt amikor leugrottam a tetőről. - Jó lenne, ha nem kiabálnál velem! – nézek rá ingerülten. Igen, ideges vagyok, mert rettegek a következményektől. A megbízó nagyon nem volt szimpatikus és olyan fajta akivel az ember szívesen húzna újat.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Ahogyan próbál fenyegetően fellépni ellenem, egy apró mosolyt csal ki belőlem, meg sem próbálom visszafojtani, hadd lássa a leányzó, hogy mennyire mulattat engem. Ha nem itt és nem most csinálná ezt, talán még élvezném is. Mintha egy bolha próbálna belekötni egy elefántba, igazán mulatságos látvány. Ilyet csak az olcsó komédia filmekben mutogatnak. Mennyi lehet a lány, 17? Legalábbis annyinak tűnik. Aztán ki tudja. Persze, ha tapasztalt lenne, biztosan nem ilyen külsőt varázsolt volna magának, senki nem veszi őt így komolyan - ami arra enged következtetni, hogy esetleg tündér a lány. Nem hiszem, hogy boszorkánymester volna, a szemeit pedig kizárólag varázslattal képes megvillantani, szóval maradtak a tündérek. Azok a dögök! Kis bájos, aljas alakok. Bár ez olyan fiatalkának tűnik, nem lehet valami ártalmatlan. Megvillanó zöld szemei akár le is nyűgözhetnének, de ijesztőbb alakok elől is menekültem már hosszú kilométereken keresztül. - Jól van, jól van, nem becsüllek le, de attól még húzás van, világos? - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Sosem volt gyerekem, nem is lehet, hiszen steril vagyok, és ezt tartom életem legnagyobb kincsének. Magamból kiindulva - kifejezetten rossz gyerek voltam - előre tudom, mennyire elviselhetetlen lenne az életem, ha egy kölyökre is vigyáznom kéne. Valami ilyesmi volna végtelenítve, mint ez a szituáció: A vakarcs mindenáron bele akarja ütni az orrát mindenbe. - Enyém ez a meló, nem fogod fel? - válaszolok neki, de már alig marad időnk, muszáj elrejtőznünk. A büdös kuka mögött állunk, én rogyasztott térddel, és félig a célpontot figyelem. Dobog a szívem, szinte érzem, hogy elszúrja nekem ez az idióta a melót, rángatózik a szorításom alól. Nem tudja kiszabadítani a karját, ezért másra vetemedik, elgáncsol. Nem számítottam erre, így hirtelen elvesztem a lábam alól a talajt, és egy hatalmas puffanás kíséretében először a kongó fémkukának zuhanok, majd a poros betonra érek földet, a szám telemegy kosszal. Onnan tökéletesen látom a kuka alatti résen át, amint a célpont kereket old. Ez a büdös kis... Ököllel a földre csapok, és dühös tekintettel nézek fel a lányra. Ne, suttogja, és lehunyja a szemét, én pedig két mozdulattal villámgyorsan már talpon is vagyok. - Te idióta! Mindent elrontottál! Ezért jöttél? - kérdem, és két kezem a vállára teszem, vadul megrázom őt. - Ki küldött? Ha? Mit akarsz tőlem? - kiabálok, zeng az egész utca. Arrébb lépek párat, talpam alatt döng a föld. - Az Istenit! - Belerúgok egy óriásit a kukába, fémes hangja betölti a teret. - Na, most boldog vagy? Nézd, ott szalad a hibrid! - az egyre eltörpülő alakra mutatok. - Boldog vagy? - ismétlem magam, és a dzsekim belső zsebéből előveszem a cigarettám, és ujjaim segítségével meggyújtom azt. - Legszívesebben felégetném azt a ronda hajad. - szitkozódom tovább miközben egy nagyot szívok a cigimből. Ha megszólal, esküszöm nekimegyek.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Szer. Dec. 27, 2017 6:03 pm
•• Silvius && Venus ••
Idegesített a férfi sok és gúnyos megjegyzései. Szívesen letörném az egóját azzal, hogy elmondom neki, hogy kivel is áll szemben pontosan, de úgy vagyok vele, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy elmondjam, hogy maga az Ördög lánya volnék. Jobb ezt a kártyát később kijátszanom, mondjuk nem is tudom, végszükség esetén, amikor már nagyon szükségem lesz rá. Ki tudja, hogy ma éjszaka mi történhet még. Eleve egy eléggé elhagyatott helyen vagyok, rikító lila hajjal, egy züllött férfivel, aki előtt rögtön felfedtem azt, hogy alvilági vagyok, hiszen még a hülye is tudja, hogy alapjáraton nem ilyen a szemem. Nem is világít mindig, csak amikor felhúzzák az agyamat, ez a férfi pedig nagyon is felcsesz szinte minden egyes pillanatban. - Jó lenne, ha nem beszélnél úgy velem, mintha valami kisgyerek volnék, világos voltam? – vonom fel a szemöldökömet és egy pillanatra megvillan a zöld szemem, majd veszek egy mély levegőt és igyekszem, hogy a szemem újra a régi legyen. Hát igen, még szoknom kell ezt, meg kell tanulnom uralkodni magamon. A Tündérek közt nem nagyon kellett ezzel foglalkoznom, hogy ki látja a szememet és ki nem, hiszen ott csak tündérek voltak, viszont simán előfordulhat az is, hogy sétálok New Yorkban valahol az utcán, egyszer csak valami mondén vagy valami gondolat felbassza az agyamat, a szemem elkezd élénk zölden világítani és akkor már meg is történik a baj. Nem azért hagytam el a biztonságot nyújtó Tündérek Birodalmát, hogy aztán jó nagy bajba sodorjam magamat. Be akarom mindenkinek, de leginkább saját magamnak bizonyítani, hogy tudok saját magamra vigyázni, hogy tudok úszni a mély vízben és egyedül is elboldogulni ebben a világban. Felkapom a fejemet amikor zörgést hallok meg az étterem hátsó kijáratánál. Tekintetem az ajtóra siklik, majd vissza az idegen férfira, aki igazán elmehetne innen, mert elrontja a megbízatásomat. Ennek nagyon nem lesz jó vége. - Biztos, hogy nem megyek el innen, neked kéne innen mihamarabb eltűnnöd! – mondom dühösen, ingerült tekintettel, majd meglepődve nézem amikor erősen karon ragad és berángat az egyik kuka mögé. - Mi a… Engedjél el! – mondom és erőszakosan elkezdem rángatni a karomat a szorításából, majd hirtelen ötlettől vezérelve kigáncsolom és kirántom a kezemet amikor a férfi a földre esik, be kell vallani, nem kis zajjal kísérve ezt a cselekedetét. - Ne... – suttogom halkan, és pár pillanatra kínosan lehunyom a szemeimet amikor hallom, hogy távoznak a sietős léptek. Ezt nagyon elszúrtam.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
A terepmunka nem nekem való, az Istenit már! Az ilyen kis előreláthatatlan bökkenők miatt utálok magam menni az áldozat után. Mindent elront ez a kis görcs! Mérgesen nézek rá, de nem úgy tűnne, mintha használna, ugyanúgy előttem áll. Nagyot sóhajtok. Komolyan? Miért nem lehet csak egyszer valami úgy, ahogyan én azt elterveztem? Méregkeverő vagyok, az Árny, nem pedig egy bébicsősz, a rohadt életbe! - Ja, ja, nem becsüllek le, lépjünk túl ezen. - mondom, és igyekszem más hangnemre váltani. Talán ha barátságos leszek vele, lekopik majd. - Fiatal vagy, de a lelked nagyon öreg, biztos vagyok benne. - bólintok párat, és a kukának dőlök, nem engedi, hogy közeledjek felé. Ha a cigi sem segít, akkor nem tudom mit kellene tennem, nem értek a kölykökhöz. - Nem vagyok nagyra magammal, csak tudod egy nagyon fontos ügyben vagyok itt, amit épp készülsz elrontani. Kérlek, hagyj békén! - ellököm magam a kukától, közelebb lépek párat megint. Összébb húzom magamon a dzsekim, és összehúzott szemekkel nézek a lányra. Mit akarhat itt? Engem akar kirabolni, az étteremben akar balhét csinálni, őket akarja kirabolni, vagy ami a legrosszabb lenne, ugyanazért, mint én. Ez elgondolkodtat. Ő miben lehet különleges? Ránézésre tuti nem vámpír, hisz a napfény süti sápadt bőrét. Farkas-féle sem lehet, ahhoz nem tudom, olyan angyali. Ezeknek a nevetségesen kusza keveréke sem szerintem, de ő mi lehet akkor? Biztosan nem egy mondén. A mondénok illatát mérföldekről megérezném, és most közelebbről sem tűnik egy egyszerű embernek. Akkor mi lehet? Bukott angyal volna talán? Boszorkánymester? Nem hiszem, fiatalnak tűnik, én is öregedtem még sokáig, úgy a huszas éveim közepéig, és az ilyen fiatal boszorkánymesterek állandóan a varázserejükkel kérkednek. Én is anno mindent meggyújtottam. Anyám a padláson egy oszlophoz kötözött néha, hogy ne okozzak gondot neki. Persze szegény nem tudta, hogy elég, ha ujjaim egymáshoz érhetnek, és abból is tüzet tudok csiholni, de a kocsmát mégsem akartam leégetni, szóval olyankor a seggemen maradtam és unatkoztam. - Ki vagy? - kérdezem végül idegesen. Ne rontsa már el a jó kis melómat! Igazából én voltam a hülye, hogy elvállaltam, de nem volt nagyon más választásom, szóval... Válaszát követően zörgést hallok az étteremből, a szívem hatalmasat dobban, odanézek a vékonyka fém ajtóra, majd szinte azonnal vissza a lila hajú lányra. - Menj! - mondom neki erőszakosan suttogva, és ha nem mozdul, szélsebesen megragadom a csuklóját. Ha engedi a bűzölgő kuka mögé rántom, erősen szorítom a vékony kart, hogy csak nagyon nehezen ránthassa azt ki markomból. - Maradj csendben, rendben? Bármi történik is, te kussban ülsz és vársz, érted? - Hogy demonstráljam mire célzok, belenyalok a fülébe, és ha hangot ad ki, bosszús tekintettel nézek rá. - Baszki, mondtam, bármi történik, néma csendben! Nem akarom bevarrni a szád. - Valóban el akarom kerülni a varázslat használatát ameddig csak lehet, pedig könnyedén csukva tarthatnám azt. Még el tudom kergetni a lányt, plusz minden erőmet a gyilkosságra akarom koncentrálni, nem egy kellemetlen szemtanúra. A célpont még nem lépett ki az ajtón, még van esélyem tiszta munkát végezni, és csakis egyetlen alakkal végezni. Kár lenne ezért a tüneményért.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Kedd Dec. 26, 2017 10:28 am
•• Silvius && Venus ••
Igazából egyenlőre még nem találtam ki, hogy hogyan fogom elvégezni a feladatomat, mert nem nagyon agyaltam eddig rajta, főleg mivel általában csak sodródni szoktam az árral. Mióta elhagytam a számomra biztonságot nyújtó Tündér Birodalmat azóta nem nagyon foglalkozok a kockázatokkal, hanem csak élem az életemet úgy ahogyan azt én jónak látom, és nem érdekel mások véleménye, ahogyan az sem, hogy esetleg szégyent hozhatok az anyámra. Anya nem „híres”, senki sem tudja, hogy ki ő és talán jobb is, mert fáj beismernem ugyan, de szeretem őt, hiszen még is csak ő nevelt fel amikor apa lelépett, szóval nem akarom, hogy bármi baja is essék, márpedig akinek bármi köze is van Luciferhez, azt hellyel közzel bántani szokták. Nem sok ember van aki támogatná Lucifert a bukott angyalokon kívül. Rengetegen megvetik, nagyon sokan utálják és pont ezért van nagyon sok ellensége, és bárkinek is a tudomására jut, hogy esetleg vannak hozzátartozói, még akkor is, ha neki egyikőjük sem számít, nos, akkor azok a személyek veszélynek lesznek kitéve. Nem akarom anyát ekkora veszélynek kitenni, így nem is adom mások tudomására, hogy egy hibrid vagyok és nem csak szimplán egy bukott angyal, hiszen, ha megtudnák, hogy tündér vér is csergedezik az ereimben akkor onnantól kezdve már nagyon gyorsan oda tudom őket vezetni a Tündérek Birodalmához és ezáltal anyához is. Nem, ezt nem hagyhatom! Magamat pedig nem féltem. Nem is tudom, ha belegondolok ezekbe, nem igazán érzek félelmet, sokkal inkább izgatottságot, hogy egyszer megismerhetem az apámat, de ez a bizonyos találkozás még várat magára, hiszen előbb be akarom bizonyítani leginkább magamnak, hogy méltó vagyok arra, hogy egyszer a lányának nevezhessen. Pont ezért vágtam bele ebbe a mai napba is. Még akkor is, hogy eddig soha az életben nem gyilkoltam és habár megakarom csinálni, de abban már nem igazán vagyok biztos, hogy képes is leszek erre. Szemet forgatok a férfi lekezelő mondatai hallatán. Egyáltalán miért is ad becenevet amikor nem is ismer? Már az első ránézésre látszik rajta, hogy egóból nincs nála hiány, pedig ha őszinték szeretnénk lenni, nem igazán van mire beképzeltnek lennie. Végig mérem a tekintetemmel és a véleményem még ezek után sem változik meg. - Fiatalabb vagyok nálad, igen, de ettől még jobb lenne, ha nem becsülnél alá. – nem játszom ki rögtön a Lucifer kártyát, előbb megakarom tudni, hogy miféle ember ő, de leginkább, hogy miért van itt és szemmel láthatóan miért vár ugyanarra amire én. - Huh, de nagynak tartod magad. – mondom miközben erőltetetten elnevetem magamat, de megtartva a tisztes távolságot, hátrébb lépek amikor közelebb lép felém pár lépést.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Azt mondták, erre fele senki sem jár. Pangás idő van, nem rég nyílt az étterem, még csak most melegítik fel a tegnapi maradékot, ha valaki mégis betérne ilyen kora hajnalban és rendelne valamit. A hibridnek nem soká kellene kirángatnia a szemetet, és akkor kellene lecsapnom rá. Előbb érkeztem, pedig a késés kedvesebb szokásom, azonban nem akarom elbaltázni most ezt, amúgy is ritkán csúsznak hibák a számításaimba, de megesett már. A méregkeverést meg a gyújtogatást jobban élvezem, de úgy tűnik erre nincs igény manapság. Megkorcsult a világ, a sötét oldala is, nem csak a tudatlanok csillogó kis buborékja. Ez van, nincs mit tenni, alkalmazkodni kell. Megszoksz vagy megszöksz, ez az a menő szlogen, nem? Mintha megszökni olyan könnyű lenne valaki vagy valami elől. Mozgást érzékelek, és felpillantok a parázsló cigarettámból. Szóval jól sejtettem, nem vagyok tökéletes magányomban. Egy fiatal, lila hajú lány jelenik meg előttem, valószínűleg a tetőről lepattanva, meglepődök, de nem mutatom. Egy kislány, olyan kis pofikával, amit az undorító mondénok angyalian bájosnak neveznek. Sóhajtok egyet bosszúságomból. Mennyire nem akarok egy hisztis lánnyal is megküzdeni! Minél fiatalabbak a nők, annál inkább nehezebb észt verni beléjük, annál többet hisztiznek, nekem meg mindenem van jelenleg, csak időm nincs. Beleszívok egy utolsót a szálamba, majd elpöckölöm azt, és tekintetemet a betolakodó szemébe mélyesztem. - Ó, de mennyire tévedsz, Kicsilány. - nevetek egy aprót. - Rohadtul neked nem kellene tetőkön ugrálnod, nem vagy Pókember. - figurázom ki hűvösnek szánt mondatát. Előre lépek egyet, szinte már-már barátságosan, és a zsebemből előhúzom a bagós dobozomat. - Ha kapsz egy szálat eltűnsz? - nyújtom felé a nyitott felével. Nem néz ki utcagyereknek, ahhoz túl tiszta, de ki tudja, lehet ma került a rideg utcára. Nem csodálom, ha nem bírták ki otthon a jelenlétét, tényleg a legrosszabbkor képes betoppanni. Ha drog kellene neki, nem szívesen ugyan, de tudnék neki adni, csak húzzon már el innen! - Nézd, ez a felnőttek dolga most. Menj el! - utasítom halk hangon. Most már bármelyik pillanatban kiléphet az ajtón az a nyamvadt hibrid, és nincs szükségem arra, hogy egy fiatal lányka szemtanúja legyen az azután következő perceknek, vagy bárki más lássa a jelenetet, eléggé feltűnően vibráló az a lila haj. Megölhetném, ha mégis észre veszi, de nem kockáztatnék ilyeneket szívesen, a terepmunka nem az erősségem. Meg aztán futni is utálok, és a történések sodrában nehezen veszem észre, ha valami alkalmatlan mondén hesszel minket a távolból. A kíváncsi szemeknek meg egy igazi csemege, egy ilyen kirívó hajszín, s nincs szükségem illetéktelen pillantásokra. Ki kell tépnem a szívét az áldozatnak, ahhoz pedig mágiát kell használnom, mert, hát valljuk be, nem vagyok olyan kurva erős, meg hatalmas, tőr-szerű karmaim sincsenek. Háromszáz évet sikerült kibekkelnem lebukás nélkül, nem egy kiscsajszi miatt akarok a radarra kerülni. Szeretem New Yorkot, szar volna költözni meg bujkálni egy évtizedet legalább. Á, többet is, elég kemény alaknak tűnt a megbízom.
Good luck with me, Silvius
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Olasz étterem ↠ Csüt. Dec. 21, 2017 5:03 pm
•• Silvius && Venus ••
Elég piszkos feladatokkal jár, ha az ember a fejébe veszi, hogy Lucifer nyomdokaiba akar lépni. Sosem ismertem igazán az apámat, csak azokat a dolgokat tudtam róla amiket a mende mondákból ismertem meg. 18 év alatt még egyszer sem találkoztam vele, mert még a születésem előtt lelépett az életünkből, amin igazából nem is csodálkozom, őszintén megmondva. Egész életemben a tündérek közt nőttem fel, ők neveltek fel, mintha az cseppet sem számítana, hogy félig egy bukott angyal vagyok. Senki nem foglalkozott vele, talán azért, mert nem akárkinek a lánya volnék. Talán pont emiatt a viselkedés miatt döntöttem úgy, hogy többé nem akarok jó lenni, izgalmat akarok az életembe. Nagyon zavart az a tudat, hogy a tündérek sosem hagyták, hogy mindkét felemmel igazán kibontakozhassak, így hát inkább elpártoltam tőlük. Elköltöztem Tündér Birodalomból és inkább az emberek közt élek, mintsem ott legyek velük. Nem szeretem a tündéreket, még én is kétszínű kis dögöknek tartom őket, pedig anyám is egy tündér. Nem tudnak hazudni, de a valóságot eléggé frappánsan kitudják fordítani. Bukott angyal létemre még én is jobban szeretem az olyan embereket akik egyenesek és a szavakat nem fordítják ki magukból. Már két hét telt el kb azóta, hogy ott hagytam a biztonságot nyújtó otthont és úgy döntöttem, hogy saját lábra állok és egyedül fogom irányítani az életemet, és be kell vallanom, nagyon jó érzés. Kicsit a külsőmön is változtattam. Egyenes hajamat immáron hullámosan hordom és a szőke tincseimet befestettem lilára, hogy többé ne tűnjek olyan jó kislánynak. Kicsit kezdett már elegem lenni abból, hogy mindenki az aranyos, a cuki és hasonló jelzőkkel illettet. Lucifer lányaként nem akarok többé aranyos lenni. 18 éven keresztül egy burokba voltam bezárva, mindentől védve, mintha nem tudnám megvédeni magamat, mintha olyan törékeny lennék. Végtére is, Lucifer lánya volnék, nem lehetek akkor olyan szerencsétlen, hogy ne tudnám megvédeni magamat. Ezért is örültem meg annak amikor kaptam egy olyan feladatot, egy alvilági személytől, hogy meg kell ölnöm valakit. Ez az első komoly küldetésem, amivel bebizonyíthatom mindenkinek, de leginkább magamnak, hogy méltó vagyok arra, hogy a sátán lánya legyek. Nem titkolom az alvilágban sem, hogy ki az apám, hagy tudjanak csak, ettől csak tekintélyt kapok és kevesebb az esélye annak, hogy újat akarnak húzni velem. Egy olasz étterem mögött várok a hibridre. Ugyanolyan, mint én, viszont ő másnapot már nem éli meg. Amikor meglátok egy férfit és tudom, hogy nem átlagos ember, a szemeim megvillannak. Nem hiszem el, hogy tönkre teszik az első küldetésemet. A tetőről figyelem a férfit, ahogy cigizik, majd felvonom a szemöldökömet amikor hangosan köszön. Végül gondolok egyet és leugrok a tetőről, pont szemben megállva vele, szemem még mindig élénk zölden világítva, arcomon pedig az őszinte elégedetlenség ül ki. - Rohadtul nem neked kéne itt lenned. – mondom érzéstelen hanggal, csak úgy, köszönés nélkül.
“I am a demon, a killing machine, a heartless, ruthless hitman”
Már érzem a vér fémes ízét a számban, pedig semmi sem történt még, de a testem és az elmém már a gyilkolás édes ízére hangolódott. Úgy sétálok az emberek között, mintha semmire sem készülnék. Ők is mennek a dolgukra, sietős léptekkel, és én is megyek a dolgomra - van egy elintéznivaló munkám, ahogy nekik is. Munka ez is, csak nem olyan mocskos unalmas, mint egy bankban ücsörögni és a szánni való mondénok nevetséges problémáit hallgatni például. Meg amúgy is, egy lezüllött drogos vagyok egy fényes utcán, ki gondolná, mire készülök? Na, jó, sokan gondolnák, hogy valami sötét dolog jár a fejembe, és még képes is volnék ölni egy kis heroinért, de rácsesztek, mert nem szeretem a heroint - a kokain az én szerelmem. A lényeg viszont ugyanaz. Semmi különös nincs bennem - New York utcáit rengeteg drogfüggő járja. Ez a személyes csáberőm. Ezért vagyok az, aki, ezért jönnek hozzám újabb és újabb Alvilágiak, hogy tegyek pontot a rivalizálásukra, féltékenykedéseikre, meg ilyesmi faszságokra. Senki sem sejti, ki vagyok igazából. Senki sem tudhatja, ki vagyok én. Az Árny. Szeretem fényezni a saját elcseszett egóm. Néha Árnynak becézgetem magam, és a nőknek is azt mondom, hívjanak így. Mennyivel jobb, mint a Silvius? Anyám Artemusnak nevezett el, de azóta rohadt sok nevem volt már. Ackerley, Garfield, Laurentin, meg minden ilyen reneszánsz, régi, erőltetett szarság. De ennek is meg van a maga varázsa. Olyan mágikusan hangzanak. Ősinek. A ma élő halandókhoz képest ősi is vagyok. Ők csak egy porszem az idők gépezetében, mondhatnám, de csak életképtelen felesleges lények, akik olyan szerencsések lehetnek, hogy egy levegőt szívhatnak velünk, Alvilágiakkal. Könnyű is őket megölni, de annyira is képtelenek, hogy igazán számítsanak valakinek. Senki sem költene egy rövid életű ember megölésére. Egy fontos Alvilági haláláért azonban vagyonokat fizetnek. Mindig ugyanaz a végkimenetel, nyüszítenek, s elvéreznek valahogyan. Régebben, mikor még nem létezett rendőrségi nyomozás, általában tűzzel öltem - könnyebb volt elégetni az áldozatokat, és nem is hagyott semmi nyomott, csak hamut maga után. A pusztítás is hatalmas volt, nem csak a célpontot, de a házát, a családját is elmossa a Föld színéről. Aztán később rátértem a mérgekre. Nem szeretem bekoszolni magam, jobban kedvelem távolról figyelni, amíg az élet elhagyja a testüket. Plusz a rendőrök és tudósok összezavarodott pillantásai, ahogyan igyekeznek megfejteni milyen anyag végzett azzal a szerencsétlennel, igazán kielégítő. Sok saját keverést adtam már el, és néha magam adtam be ezt az áldozatoknak, bár ez feláras. Már lassan kétszáz éve kísérletezek mérgekkel, érdekel a kémia, mit mondhatnék. Először csak a szívet állították meg ezek az italkák, semmi vizuális effekt, de mára sikerült olyan kis koktélt is kikevernem, amely a célpont minden testnyílásából vért csorgat. Mindenki ízlését ki tudom elégíteni. A mai viszont egy különleges megbízatás. Saját magam kell a két kezemmel megölnöm a célpontot – rengeteget fizettek érte, és mostanában kicsit pang a piac, kénytelen voltam igent mondani, különben halálra untam volna magam. És lassan kifogyok a kokóból is. Tudod mennyit kell fogyasztanom, hogy beüssön egyáltalán? A tízszeresét minimum, mint egy mondénnak. Mindegy is. Fej leszegve szelem az utcákat, lassan magam mögött hagyva a tömegeket. Az emberek egyre ritkásabbak lesznek, míg egy elhagyatott kis utcácskába érek. Egy olasz étterem mögött kell várnom az áldozatomra, egy hibridre. Azt hiszem valami vámpír, de nem emlékszem nagyon rá, csak a fejét jegyeztem meg. Rágyújtok egy cigire, a füst átjárja a tüdőmet. Izgatott vagyok. Végre újra ölhetek. Azonban valami nem stimmel, úgy érzem nem vagyok egyedül. Valaki itt van rajtam kívül, és nem, nem az áldozat egyelőre. Nincs vesztenivalóm, gondolom, és hangosan megszólalok. - Üdv. - kiáltom, de a tekintetemet a parázsló cigimen pihentetem.
Kezdőlap
Re: Olasz étterem ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:05 pm
