Már nem az vagyok, mint aki pár nappal ezelőtt voltam. Úgy érzem, hogy miután elkezdtem megérezni a valódi életet, gyorsan elkezdtem felnőni is. Megváltam a lila hajamtól amit elképzelni se tudtam, hogy éljek nélküle, de mostanra nagyon megszerettem a szőkét is. Minél többet néztem magamat a tükörben annál kevésbé éreztem idegennek azt a képet aki vissza nézett rám a tükörből. Annyira megszoktam már az életem során, hogy valaki vagy valakik vigyáznak rám, hogy kb elképzelhetetlennek tartom, hogy egyedül éljek főleg egy számomra teljesen ismeretlen és érthetetlen világban. Nem tudok semmit a mondénekről, a szokásaikról, egyszerűen nem tudok még annyit erről a világról, hogy magabiztosan tudjak élni itt. Nem sok cuccom van itt így nem is kell nagyon pakolnom, inkább csak az ágyon ülök és bámulok ki a fejemből. Próbálom kitalálni, hogy ezután hova is mehetnék. Mihez kezdjek? Viszont aztán meghallom Silvius kiáltását, hogy menjünk és keressünk egy motelt. Először nem is értem, hisz előbb még kiakart dobni és egyedül akarta ezt túlélni, mitől gondolta meg vajon magát? Mindegy is, nem is akarok ezen töprengeni csak örülök, hogy nem kell egyedül kitalálnom azt, hogy mégis hogyan tovább. - Itt vagyok, menjünk. – kilépek a szobából és követem őt. - Nem akarok a sorsommal játszani, de mitől gondoltad meg magad? – nem bírom ki és muszáj megkérdeznem tőle.- Hova akarsz menni? És mi lett a férfivel akit megcsókoltam? Meghalt?- rengeteg kérdésem van. Méreg volt a számon és megcsókoltam vagyis meg kellett halnia, de akkor miért kell most menekülnünk és tovább bújkálnunk? Azt hittem, hogy minden sikerült, de akkor valószínűleg valamit szokásomhoz híven megint elrontottam… Komolyan, tudok egyáltalán valamit jól csinálni? Ha eddig ilyen pechem volt nem számítok arra, hogy Lucifert megtalálom egyhamar.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 311 |Music: Borderline
Ódzkodva hagytam, hogy megcsókoljon a lány. Az összes porcikám kívánta ezt, de tudtam, hogy nem veszíthetem el az eszemet most. Mindenki érdeke az, hogy elváljanak az útjaink. Még ha azt is érzi Venus, hogy kidobom a nagy semmibe. A tündérek többsége ügyesen alkalmazkodik a mondének világához. Nem egy döntött úgy, hogy az Udvart otthagyva itt próbál szerencsét köztünk. Csodálatosan szépek, meg kell hagyni, ezt használják ki, hogy megvessék a lábukat itt. Venus is hihetetlenül gyönyörű, minden testrészem igazolja ezt, biztosan megtalálná a hivatását itt. Nem kell odavetnie magát nekem. Még akkor sem, ha az érzéseiről azt hiszi, igaziak. - Mindenki szerencséjére nem vagyok egy szerelem doktor. - vetettem neki oda végül, mikor nagy nehezen elhúzódtam tőle. Az ereimben cikázott a vágy, lüktetett bennem a kéj, és megnyaltam a számat. Nagyot nyeltem, igyekeztem az életemre koncentrálni a kávé ízű csók helyett. Tudtam, hogy néhány pillanaton múlt, hogy ne ragadjam meg a csípőjét és tegyem magamévá itt helyben. - Ellökni? - kérdeztem meglepve. Nem ellökni szeretném, hanem túlélni. Azt akarom, hogy mindketten élve megússzuk, és a felismerés keserűen csapott meg. Több száz évet éltem túl anélkül, hogy kötődjek valakihez, most pedig összeporlad az önállóságom a szemem előtt. Venus elsétált összepakolni. Belegondoltam, milyen volt nekem alkalmazkodnom az élethez. Elég régen születtem, rengeteg időszakot éltem meg, és bár a padlás után nehéz volt megszoknom azt, hogy szabad vagyok, édesanyám felkészített az életre. Megtanította nekem, hogy örökké rejtőzködnöm kell majd, hiszen nem ember vagyok. Valami sokkal több. Az ezzel járó magány és szabadság az elválaszthatatlan részemmé vált. Összefonódott a lelkemmel. De mi történne, ha nem kellene ennek így lennie? Magam is fogtam egy sporttáskát, beledobáltam egy adag ruhát. Egy másik táskába a mérgeimhez elengedhetetlen alapanyagokat szórtam, perceken belül indulásra készen álltam. - Siess, keresnünk kell egy hotelt magunknak. - kiabáltam Venusnak. Tudtam, hogy mérhetetlen őrültség ezt tennem. Mégis elviselhetetlenül akartam. Akartam őt. Már csak a józan eszemmel kellett megküzdenem.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Vas. Júl. 30, 2023 7:55 pm
silvius & venus
Igazából fogalmam sincs, hogy mit remélek az élettől és Silviustól, mi fog történni. Túl sokáig nem húzhatom már az időt és nem várhatok a csodára se, hogy majd egyszer jön valaki aki megment. Felvont szemöldökkel hallgatom a kiakadását. Nem igazán értem ezt. Tényleg ilyennek gondol? - Na jó, nem ismersz emiatt pedig nem is tudhatod, hogy milyen vagyok. Egyáltalán nem jön be mindig az első csávó, ahogyan téged sem akarlak elcsábítani. Minden csak jött...magától. Hidd el, nem csak eljátszom. – letettem a bögrét a konyhapultra majd oda lépek a férfihoz és nem várom meg, hogy válaszoljon, hanem megcsókolom. Nem is hiszem, hogy hogyan hiheti azt, hogy bármit is csak megjátszok vagy ezzel akarok bármit is elérni. Nem tudom hogyan és miért és mikor történt, de vonzódok hozzá. Tudom, hogy akár egy csettintéssel is képes lenne végezni velem, de a lelkem mélyén azt érzem, hogy bízhatok benne, nem fog bántani… A csók után egy kis lépést hátrébb állok tőle. Félek a reakciójától, hogy mit fog reagálni a csókra. Lehet pont most fog kinyírni. - Keressünk együtt egy új helyet. Nem muszáj ellöknöd magadtól... – inkább elhallgatok, mert félek, hogy a végén még nekem esne ha nagyon belefolyok itt a lelkizésekbe. Inkább bemegyek a vendégszobába és elkezdek összecsomagolni. Úgyse fogom tudni meggyőzni arról, hogy vele maradhassak, csak félek, hogyha egyedül maradok, teljesen saját magamra utalva, akkor bajom esik. Nem ismerem ezt a mondén világot ahogyan az itt élőket sem. Nem tudom hogyan kellene viselkednem velük. Hol keressek lakást. Hogyan éljek meg, hogyan találjam meg az apámat. AAHHHH, annyi minden idegesít most így egyszerre.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 422 |Music: Borderline
Nem mondom, hogy nem zavart az, hogy a saját konyhámban éreztem magam ilyen kínosan. Nagyon kellemetlen dolog megpróbálni lerázni valakit, aki nem akar eltűnni az életedből. Jobb lenne, ha ellenkezés nélkül menne, mert nem kellene a saját érzéseimmel és gondolataimmal megküzdenem. Egyszerűen képtelen volnék két lábbal kirúgni őt, és szavakba nem tudom önteni, mennyire felbaszott ez az újfent kialakult gyengeségem. A felém nyújtott kávét egy kérdő pillantás kíséretében elfogadtam. Nagyon otthonosan érzi magát itt, gondoltam magamban, és kicsit ideges lettem rá. Azért van pofa itt. Azt hinné az ember, hogy hajléktalanként kicsit több alázatot mutat majd felém - bár mit hittem, kis csitri a lány. Reménykedik, hogy megsajnálom, ha elég szerencsétlennek tűnik. Meg szexinek. Mégsem tudok mérges lenni rá, így nem szóltam semmit, pedig máskor nyomdafestéket nem tűrő káromlások közepette hajítottam volna ki őt az erkélyemről. Már megbántam, hogy első találkozásunk alkalmával nem gyilkoltam meg. Nem is nézett a szemembe, amikor megint ugyanazzal jött. Nem válaszoltam, a kávémat ittam. Nincs hozzá türelmem, mélyet sóhajtottam, az üres bögrét egyszerűen csak beejtettem a mosogatóba. A csörömpölés élesen törte meg a feszült, de csendes légkört. - Igen, ez a baj. El akarsz csábítani. - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Majdnem mindketten meghaltunk miattad. Több alkalommal. A másik meg, kislány vagy! Bármilyen férfi rád mosolyog, már azt hiszed, ez örökké tart majd! Én nem az a fajta vagyok. - Szívesen részleteztem volna, hogyan zajlanak ezek a forgatókönyvek az életemben. Ivás, csodálatos szex, alvás, reggeli szex, majd szó nélkül lelépés. Ugyanezen konyhában egy tucat nő fordult már meg, és nem éppen közös reggeli kávézás volt közöttünk. Én nem vagyok a puha, óvatos, odafigyelős alkat. A figyelmesség a szűz kisfiúk kiváltsága. A velem való bárminemű interakció alkalmatlan arra, hogy elsőként tapasztalja meg bárki is. Persze, azt ügyesen elhallgattam, hogy megijedtem attól, mi zajlik bennem a hatására. Rápillantva ösztönösen a szájára tévedt a tekintetem, majd a póló alá rejtett testére. Kénytelen voltam megint a tűzfalat bámulni. Vettem egy mély levegőt. Anyám ha látna most, nem lenne büszke. Én sem vagyok büszke magamra ebben a pillanatban. - Tudom, hogy senki se fogad be. Ideje önállóvá válnod. Menj el a cuccaidért, aztán adok pénzt szállóra. Ott összeszeded magad. Én se akarom itt tölteni a következő néhány napot. Meg kéne húznunk magunkat valahol. - Zártam le a témát, hátat fordítva neki. Kénytelen voltam visszalépni a nappaliba, mert a testem saját életre kelt, és rettegtem, mit tennék, ha egy pillanattal többet is ott kellene vele töltenem. A dohányzó asztalra hajított cigarettásdobozért nyúltam, remegő kézzel gyújtottam rá. Baszki, ez így nagyon nem lesz jó.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Vas. Júl. 16, 2023 7:34 pm
silvius & venus
Nem volt túlságosan jó éjszakám azt meg kell hagyni. Folyamatosan forgolódtam vagy amikor éppen nem egyik oldalamról a másikra feküdtem akkor a plafont bámultam és próbáltam rájönni, hogy vajon mit hozhat számomra a másnap. Félek a haláltól. Sosem gondolkodtam azon, hogy vajon hogyan fogok majd meghalni. Mindig úgy voltam vele, hogy bőven van még időm, de úgy látszik nem halogathatom a találkozást a végzettel. Próbálok felkelni és úgy tenni, mintha nem félnék annyira Silvius döntésétől. Igazából a markában tartja az életemet és bármit kezdhet vele amihez éppen kedve szottyan. Hiába feküdtem az amúgy nagyon kényelmes ágyban, nem lettem jobban szóval felkaptam egy felsőt meg alsóneműt és inkább kimentem kávét készíteni magamnak. Muszáj koffeint innom hátha az segít ezen a szar hangulatomon. Összerezzenek mikor köhintést hallok a hátam mögött, töltök egy bögre kávét neki és odaviszem hozzá, hátha kávéval indítja a napját akkor ő is jobb hangulatba kerül. - Pontosan tudod, hogy nincs hová mennem... – mondom halkan, de nem nézek fel rá. Nem fog megölni. Ha megakarna ölni akkor nem kérdezné, hogy hova tudnék menni. Nem kérdezem meg tőle, de vajon miért döntött úgy, hogy életben hagy? Hiszen csak a szart hoztam a fejére eddig. Pedig aztán nem sok ideje ismerjük egymást. Nekidőlök a konyhabútornak, kezemben a meleg kávémmal és a férfira pillantok. - Miért csinálsz úgy, mintha a tegnap éjszaka hiba lett volna? – kérdezem tőle halkan, de nagyon félek a válaszától. - Én egyáltalán nem érzem hibának azt ami majdnem történt. Igen, többször is megakartál ölni, de valamilyen okból kifolyólag vonzódok hozzád... – a mondatom vége felé inkább lepillantok a bögrémre. Nem bírok a szemébe nézve beszélni. Tudom, hogy úgyis csak kifog nevetni. Már az ismerkedésünk óta gyerekesnek tart és csak egy gyereket tud látni bennem. Valószínűleg ezért sem szexelt velem. Nem akar együtt lenni egy gyerekkel.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 422 |Music: Borderline
A konyhám hűvöse se segített igazán lenyugodni. Minden porcikám vágyott a nőre... Lányra. Azonban nem élhettem ki magam. Muszáj uralkodnom magamon, akármennyire is nehéz démoni véremet megszelídítenem. Rangidősként muszáj nekem józannak maradnom. Elbaszott dolog az a helyzet, ahol nekem kell észnél lennem... - Ahhoz, hogy haragudjak, érdekelnie is kéne a dolognak. - válaszoltam Venusnak, még mindig háttal. Szerettem volna, ha sikerül vele elhitetnem, hogy nem különösebben érintett meg a közös testi élményünk. Előkotortam egy cigit a konyhafiókba elrejtett dobozomból, és két ujjammal szikrát pöccintettem, amivel meggyújtottam a szálat. Beleszívtam egyet, vártam a megnyugvást de csak nem jött. Hallottam, ahogy a vendégem az erkélyre megy, friss levegőt szívni. Nekem is ezt kellett volna, de el akartam kerülni. A testem lassan megnyugodott, de a gondolataim a lány porcelánfehér selymes bőréhez, vonalaihoz, kipirult arcához tért vissza. Megráztam magam, belepöcköltem a mosogatóba a csikket. Ahogy Venus némán bevonult a plusz szobámba, kisétáltam magam az erkélyre. Az illata még ott derengett, és nagy levegőt vettem, hogy újra kicsit érezzem. Nem tudom, megbántam-e, hogy békén hagytam. Egyszer le kellene vesztenie a szüzességét. Bár választhatna magának egy tündérkét vagy egy fiatal boszit. Abban sem vagyok biztos, hogy halhatatlan-e a lány. Valószínűleg nem. Talán még ő sem tudja. A téglafalon kopogtattam, átgondoltam, mit tegyek, de annyira kesze-kusza volt minden, hogy inkább bevetődtem a nappalimba, elhelyezkedtem a kanapén, és elaludtam. Fél órával később, hajnali kettőkor nyílt ki a szemem, néhány sziréna rángatott ki édes álmomból, kék-vörös bábjátékot vetítettek a nappalim falára. Rettenetesen elfáradtam ebbe az egész éjszakába, és sok végtelennek tűnő perc múlva feltápászkodtam, hogy lemosakodjak, majd az ágyamba zuhanyjak. A puha paplanok édes öleléssel köszöntöttek. Reggel Venust követően keltem fel. Hallottam, amint a konyhában matat, Egy ideig hallgattam, de a kávé illatára engem is kirúgott az ágy. Fájt minden porcikám, fáradt voltam, és még mindig zavarodott, ami egyre jobban dühített fel. Sosem érdekelt még ennyire semmi. Miért nem öltem még meg? Miért nem dugtam meg? Hátha akkor megszabadulnék ettől a megszállotságtól. Kiléptem az ajtómon, a konyháig lépkedtem mezítláb, a testemet csak a lazán összekötözött köntösöm takarta. Venus egy fehér pólóban, bugyiban álldogált, kiengedett haja a hátát simogatta, és éreztem, amint a reggeli merevedésem elég keményre növi ki magát. Utáltam magam. Elárult a testem. Köhintettem egyet, hogy észrevegyen a lány. - Hova tudsz menni? - kérdeztem tőle. Már rinyált róla, hogy senkinek se kell, de ha így van, ideje egyedül elboldogulnia. - Ne maradhatsz itt. Nem akarom megismételni azt, ami történt. - mondtam, de nem néztem rá. A konyhaablakon bámultam kifele, a tűzfal ezerszer érdekesebbnek bizonyult. Attól legalább nem állt fel.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Pént. Júl. 14, 2023 4:25 pm
silvius & venus
Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy képes voltam elrontani ezt a pillanatot. Annyira élveztem ezt a sok új érzést ami a testemben áradt szét, de nem én hülye voltam és ki kellett nyitnom a számat. Nem hiszem el. Kb mindent elrontok. Nézem ahogy lemászik rólam majd felvesz magára egy köntöst. A kioktatására inkább nem mondok semmit csak felhúzom a lábamat és megtámasztom a kezemet a térdemen és sóhajtok egyet miközben feszülten beletúrok a hajamba. Nem jó érzés az amikor annyira kívánsz valakit, de végül nem kapod meg. Jobbnak látom ha nem maradok mellette ezért inkább felkeltem én is a kanapéról és összeszedtem a ruháimat, majd rögtön visszaöltöztem. Nézem őt a konyhában, háttal áll nekem. Nem tudom mit mondhatnék még neki. Azt sem tudom, hogy miért vonzódok ennyire hozzá, hiszen mióta ismerjük egymást kb csak a halálomat akarja. Mégis, képes lennék szexelni vele, SŐT, akarok is szexelni vele, de mégsem kaphatom meg. Pokoli basszus. - Ne haragudj... – mondom halkan, majd otthagyom a konyhában és inkább kisétálok az erkélyre, muszáj levegőznöm úgy érzem, hogy megfulladok. Az eső még mindig esik, de nem igazán tud érdekelni, sőt még jó érzés is ahogyan az eső cseppek ráesnek a felhevült testemre és elkezdik lehűteni kicsit. Nézem az utcán sétáló embereket és arra gondolok vajon nekik milyen problémáik lehetnek? Vagy boldogok esetleg? Hova siethetnek, van családjuk? Család...számomra ez ismeretlen fogalom, hiszen csonka családban nőttem fel. Sosem éreztem azt az igazi szerető családi légkört, sosem voltak boldog ünnepeink. Nem véletlen, hiszen miért lenne bármi is jó ha egy olyan helyen éltem ahova nem fogadtak be csak azért, mert félig más vagyok, mint ők. Bementem az erkélyről, majd nem szóltam hozzá a férfihoz, hanem inkább bementem a vendégszobába. Ott levetkőztem, a fekete miniruhát ráterítettem a fotel karfájára, majd bebújtam a takaró alá és csak bámultam ki a fejemből. Szerintem másfél óra is eltelhetett így addig míg végre sikerült bealudnom. Reggel nagyon fáradtan keltem. Átfordultam a hátamra és a plafont bámulva emlékeztem vissza az estére. Silvius szájára, istenem, olyan jól csókol...az érintésére, az ágyékára, minden porcikájára amire annyira nagyon vágytam… De muszáj ezeket kivernem a fejemből, mert úgysem lesz második esélyem nála. Felöltöztem inkább és kimentem a konyhába kávét főzni magamnak. A hajamat kiengedve hagytam, a sminket még alvás előtt lemostam magamról, vettem fel bugyit meg egy hosszú fehér pólót. A nadrággal nem volt kedvem vesződni.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 411 |Music: Borderline
Lefektettem a kanapéra, óvatosan rádőltem, meztelen mellkasommal az ő gyönyörű, meztelen testéhez simultam. A bőrünk valósággal égett, és Venus minden egyes pikkelyes foltomat kivehette, ahogyan az ő selymes porcelánfehér bőréhez értem. Levegőt venni is elfelejtettem, annyira egymásba gabalyodtunk. A csókolózás nem az én műfajom. Sokkal hasznosabb is tud lenni az ajkam máshol, és az eddigi partnereim sem a nyelvcsatára vágytak tőlem, mindig hamar a tárgyra tértünk. Azonban Venust csókolni egy igazi lelki üdvözítés volt, és azt hiszem, most először igen hosszú életem során, élveztem ezt a részét is a szexet megelőző szertartásnak. Főleg mert azt éreztem rajta, hogy ő is ugyanígy éli meg a dolgot. Nem volt gondom a partnerkereséssel soha, és nem is szégyelltem a külsőmet. A végeredmény így-úgyis ugyanaz lesz, mindegy, hogy az aktuális kor szépfiúja dug meg téged, vagy én, a megviselt pofámmal. Venus azonban... Azt éreztem, tényleg engem akar. Nem csak akárkit, hanem azt a személyt, aki néhány órája még legszívesebben megölte volna. Igazság szerint nekem is támadtak kétségeim, meg akarom-e őt ölni. Már a klubban sem voltam biztos benne, hogy csak egy idegesítő vakarcsot látok benne. Mindegy is, a lényeg az, hogy ez szenvedély a személyemnek szólt. Én legalábbis így könyveltem el. A kezeimmel épp kezdtem volna felfedezni, mit tartogat számomra a teste, mikor abbahagyta a csókunkat, és megszólalt. Eleve baljóslóan kezdte, de amit mondott, teljesen letaglózott. Éreztem, hogy tapasztalatlan még, de nem hittem volna, hogy ennyire. Majdnem megdugtam egy szűz kislányt. Nem sok minden üt szíven, de ez a hír most kalapáccsal csapott a bordakosaramra. Kissé feljebb húzódtam, éreztem, ahogy a vágy heve, ami az ereimben cikázott, mint ezer apró villámcsapás, csipkedi a bőröm, így, hogy nem adok neki szabad kezet a testem irányításában. Fájóan feszült az ágyékom, és csak összeráncolt szemmel néztem az alattam fekvő, ijedt lányra. Mit lehet erre mondani? Az égető vágy szépen lassan alakult át feszültségé és haraggá. Annyira könnyen egyensúlyozott ez a lány eme két állapotom között... - Öltözz fel! - utasítottam Venust, én pedig feltápászkodtam róla teljesen. Igen, valóban meg kéne ölnöm. Majdnem igazat adtam neki, de óriási örvény kavargott a fejemben, tudtam, hogy itt kell hagynom kicsit ezt az egészet, és el kell számolnom magammal. - Ha nem kérdeznéd ezt minden pillanatban, érettebbnek tűnnél. - vetettem oda, háttal neki. Igyekeztem összeszedni a köntösömet hogy magamra vessem. Összegyűrve találtam, magamra kaptam, aztán egy hosszú levegővétel után, amitől kis józanságot reméltem, ránéztem. - Holnap reggel kitaláljuk, mi legyen veled. - Ezután rá se nézve a konyha felé vettem az irányt.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Pént. Júl. 07, 2023 6:28 pm
silvius & venus
Sosem tudtam uralkodni a démoni énemen és ezt mutatja az is, hogy ahogy egyre jobban vágyok a férfira, megvillannak a zöld szemeim, és bárcsak eltudnám tüntetni ezt. Bárcsak eltudnám magamból tüntetni Lucifer nyomait, de nem tagadhatom le, a családunkat sajnos nem mi választjuk. Pár napja jöttem csak el a tündérektől és máris kétszer megakartak ölni, a lila hajamat elvarázsolták szőkévé ami valljuk be nagyon tetszik. Egyre többet néztem magamat a tükörben úgy kezdett el egyre jobban tetszeni, tényleg illik hozzám ez a hajszín, ahogy a szögegyenesre vasalt haj is. Talán még a kihívóbb ruhákat is megtudnám szokni egy idő után. Valószinüleg Lucifer amúgy se állna szóba velem, ha a sima hétköznapi ruháimban keresném őt fel. Érzem, hogy ő is mennyire akarja amit én, mindkettőnkben ég a tűz és nem hiszem, hogy lefogunk tudni már állni. Nem is értem, hogy hogyan vágyhatok annyira egy olyan dologra amit még egyszer sem éltem át és azt sem tudhatom, hogy milyen érzés lesz. Mármint csak annyit tudok róla, a szexről amiket másoktól hallottam, hogy fáj az első stb stb stb. Lábaimmal gyengéden átkarolom Silvius derekát, de a csókot egy pillanatig sem szakítom meg. Túlságosan élvezem ahhoz, hogy elváljak az ajkaitól, így csókolom akkor is amikor a kanapén a hátamra fektet, viszont a félelem elkezd bennem egyre jobban motoszkálni és muszáj megszólalnom. - Mondanom kell valamit. – válok el a szájától és próbálok újra lassabban levegőt venni, szívemet visszatéríteni a normális ritmusába. - Szóval, izé..ezzel most biztos mindent elrontok amit rohadtul fogok bánni, de még én...szóval. Nem voltam még senkivel... – félve pillantok a szemeibe és úgy várva a reakciójára. Valószínűleg elrontottam a hangulatot, és ha eddig nem akart megölni akkor most fog véget vetni az életemnek. - Megfogsz ölni engem, igaz?... – valósággal rettegek a választól. Nem halhatok meg, hiszen még az apámat sem sikerült megkeresnem.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 332 |Music: Borderline
Nem vetem meg az alkalmi kapcsolatokat. Gyakran akadtam össze mindenféle vámpírral, boszorkánymesterrel, szinte szokásomnak lehet tekinteni ezt. A testi örömök a legjobb szórakozás, és akinek a világ minden ideje a rendelkezésére áll, meg kell tanulnia elütni azt. A szex pedig tökéletes módszer erre. Boszorkánymesterként nem kell aggódnom amiatt, hogy világszerte elszórt magjaimból gyermekek cseperedjenek fel, és a nemi betegségek járványainál se féltem, tudva, hogy pillanatok alatt varázsolhatok gumit magamra - szó szerint. A pillanat hevében is védve voltam, még egy ok, amiért áldom anyám, hogy démonnal hált. Bárkivel, bármikor, ez a jelszavam amikor elönt az unalom. Azok a kapcsolatok azonban kizárólag a szexről szólnak, nem is muszáj tudnom a partnerem nevét. Ezért is olyan zavaróan más ez most Venusszal. Mint a pincsikutya, úgy akaszkodott rám, és nem terveztem, hogy ideáig fajuljon a vele való összetűzés - reméltem, minél rövidebbre zárhatom. Ahelyett pedig a fürdőszobámban másztunk egymás szájába. Nem is tudom, mit gondoljak a helyzetről. Abban a pillanatban nagyon jó érzés volt szinte helyesnek is tűnt, utólag viszont... Nem mondom, hogy megbántam. Azért voltak bennem fenntartások, és ezek az ellentétek nem oldódtak fel bennem egycsapásra. Kezével átkarolta a nyakam, és a hajamba túrt. Nem mondom, hogy nem indított be még jobban a tudat, hogy így lángra lobbant a teste tőlem. Ha csak a túlélésért játszik, el kell ismerni, kurva jó színész. Kezdtem azonban azt hinni, talán valóban vonzódik hozzám. Nyelvével az enyémet cirógatta, amire hevesebben válaszoltam, és a frissen felszabadult melleire vándorolt az egyik kezem. Pontosan beleillettek a tenyerembe, és azonnal simogatni kezdtem őket. A selymes lágyságuk eszembe juttatta milyen fiatal. Venus a farmerommal szórakozott, és annyira kis gyakorlatlanok voltak az ujjai, hogy hirtelen kitisztult a fejem, eloszlott egy percre a kéj köde, és lassítani kezdtem. Erősen tűnődtem, hogy megkérdezzem, lefeküdt-e már alvilágival, de túlságosan finom volt az ajkának az íze, így inkább lecsúsztattam a kezeimet a combjához, és felkaptam őt a levegőbe, várva, hogy átkulcsolja a derekamat. Így még közelebb lehetnek a csípőink egymáséihoz. Hátraléptem egyet vele, elindultam a kanapém felé, botladozva.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Csüt. Júl. 06, 2023 8:16 pm
silvius & venus
Anyám vajon büszke lenne rám, ha tudná mit művelek most? Képes vagyok szexelni csak azért, hogy életben maradjak, na de vajon ez tényleg így van? Csak a túlélés miatt csókoltam meg ezt a boszorkánymestert? A testem kívánja őt, minden porcikám érezni akarja Silviust, és fogalmam sincs, hogy mi indított be ennyire. Talán az élet-halál közti játszma, vagy a tudat, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok és ezek az utolsó cselekedeteim? Szabad kezemmel leküzdöm magamról, a derekamról a ruhámat, immáron egy szál alsóneműben tapadok a férfihoz, akin még farmernadrág van. Átkarolom a nyakát, beletúrok a hajába és nyelvemmel gyengéden, enyhén követelőzően simogatom a férfi nyelvét. Fogalmam sincs, hogy a testem honnan tudja ezeket, hogy mit csináljon, hiszen sosem voltam még ilyen szituációban. Most fogom elveszíteni a szüzességem azzal a férfival aki immáron már kétszer akart megölni és valószínűleg még most is a halálomra szomjazik. Pár pillanatra elválok ajkaitól és a nadrágjával kezdek el bíbelődni. Kigombolom és lehúzom a sliccét. Vajon a boszorkánymesterek képesek a gyereknemzésre? Na és a tündérek? Nem merem tőle megkérdezni, mert nem akarom, hogy még inkább gyerekesnek gondoljon, de nyilván más se hiányzik az életemből így huszonévesen, mint egy nemtervezett baba. Csak remélni tudom, hogy ő ebben a természetfeletti-szex dologban jártas és tudni fogja, hogy mit kell csinálnia. Vajon fájni fog? Durva lesz vele a szex? Megannyi kérdés kavarog a fejemben, de próbálok úgy tenni, hogy ez ne látszódjon rajtam és inkább visszatérek az ajkaihoz, hogy ő se vegye észre, ne jöjjön rá, hogy vajon milyen gondolatok suhantak végig az agyamban amíg a nadrágjával foglalatoskodtam.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 336 |Music: Borderline
Keze az enyémen pihent, éreztem, mennyivel kisebb a sajátoménál. Erre az érintésre koncentráltam, kit érdekelt, amit mondott? Én is voltam démonkölyök emberek között. Anyám engem is a padláson rejtegetett. Mégis felnőttem. Sehova se tartozni szabadság - hisz bárhova mehetek. Nem fog visszahúzni egyetlen közösség se. Az egész világ az enyém lehet pont azért, mert nincs ki hazavigyen. Nincs semmilyen hely, ahol lennem kellene, honvágyam sincs egyetlen hely vagy személy iránt. Ez az igazi szabadság. Majd ő is rájön. Persze, ha lesz rá elég ideje. A jövőjén ráérek később gondolkozni, mikor már nem a farkam irányítja a testem, és a gondolataim nem a melléről szólnak majd főleg. Bátornak próbálta mutatni magát, és nem szállt ki. Mélyen beszívtam a levegőt, az ő friss illatát, tudtam, nem fogok már megállni. Elkezdett bennem motoszkálni valamiféle belső ellenállás. Mégiscsak egy gyerek. Szinte gyerek. Gyerek lélek felnőtt testben egyeztem ki magammal. Még mindig körbefogom a torkát, sosem sejtettem, igazából ez mennyire erotikus mozdulat tud lenni. Újabb mély levegőt vettem, testünk szinte egybeforrt, és az a kósza érzésem támadt, hogy neki is tetszhet a dolog, ami itt zajlik köztünk. Mennyire jó ötlet kihasználni egy gyereket, aki a túlélésért engedi, hogy a bugyijába jussak? Még mindig megölhetem, nyugtattam meg magam, amint szóban is felajánlotta magát, és leküzdötte a kezemet nyakáról. Nem akarod te azt, gondoltam, de mire szólásra nyitottam volna a számat meg is csókolt. Immáron meztelen mellkasommal dőltem neki, egyik kezemmel a hátához nyúltam, próbáltam kiügyeskedni a melltartója zipzárját. Másik kezemmel a hajába túrtam, ne tudjon tőlem egykönnyen elhúzódni és igyekeztem minél jobban elmélyíteni a csókunkat. Ajkai puhának érződtek, élveztem , hogy megízlelhetem őt. A haja ujjaim közé folyt, csiklandozott, de nem engedtem el a koponyáját. Nem tudta, mit művel, mikor azt mondta, bármit tehetek vele. Arra tippeltem, sosem műveltek vele még olyat, ami számomra egy átlagos péntek este volt. Megszólalt bennem valami lelkiismeretnek csúfolható dolog, és majdnem abbahagytam a csókolózást, hogy megkérdezzem, szexelt-e már olyannal, aki képes lett volna egy pillanat alatt összeroppantani, de végül csak még inkább magamhoz szorítottam apró testét.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szer. Júl. 05, 2023 4:08 pm
silvius & venus
Szerintem egyikünk sem gondolt arra, hogy a ma esténk így fog végződni. Szerintem mindketten úgy terveztük, hogy a terv tökéletesen fog sikerülni, nem gondoltam arra, hogy én leszek az aki ismét elszúrja… - Hova? Híd alá? Köszi, de nem fogok csövest játszani. Akkor már inkább elmegyek Pandemoniumba, hátha megtalálom Lucifert és lakhatok nála...- bár ennek elég kicsi az esélye. Ha Lucifer ellenségei megtudják, hogy van egy lánya akkor én leszek a főcélpontjuk, hisz én leszek az a bizonyos gyengepont, gyengébb láncszem. Ösztön szerűen kapok kezemmel a kezéhez amit a nyakamhoz tesz, de végül nem veszem el onnan, csak megpihen hűvös kezem az övén, úgy pillantok a szemében. Látom rajta, hogy ő is akarja azt amit én. Nem fog megölni. Valamiért ezt érzem, hisz annyi lehetősége lett volna rá, de én még mindig itt vagyok. Életben. Vele. - Nem fogsz tudni lerázni. – mondom és habár nem vallom be neki, de jól esik amikor hozzám nyomja az ágyékát. Én váltottam ezt ki belőle, vagyis mégsem vagyok közömbös neki. Hiába fogja a nyakamat, próbál megijeszteni, de nem fog bántani. Nem akarom neki bevallani, hogy még sosem szexeltem, már ígyis gyereknek hisz, ha ezt elmondanám esélyem se lenne vele ágyba bújni. Örökké egy gyerek maradnék a szemében. Sajnos a tündérek nem akartak tőlem semmit, mivel tudták, hogy ki az apám és jobban féltek tőle annál, minthogy bármennyire is közeledni merjenek felém. Démonokkal pedig nem igen barátkoztam, mondének közé nem mentem, szóval lényegében az első csók is ismeretlen fogalom a számomra. - Azt tehetsz amit csak szeretnél. – mondom, majd kezemmel lefejtem a jobb kezét a nyakamról, közelebb lépek hozzá, hogy semmi se férjen immáron közénk és nem gondolkodom, leállítom az agyamat és hirtelen felindulásból megcsókolom, nem várva meg a reagálását, sőt, inkább le is kapom róla a vizes felsőjét, ezzel is szabaddá téve nedves felső testét.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 381 |Music: Borderline
Annyira búvalbaszottnak nézett ki ott a tükör előtt, elázva, összeesve. Ebben a pillanatban nem tűnt másnak, mint egy szerencsétlen mondénnak. Egy elveszett kislánynak, aki bármit megtesz a túlélésért. Semmit se tud, de muszáj mindent megtennie, mert valóban az élete forog kockán. Már-már megszántam, aztán eszembe jutott, hol lyukadtunk ki ma este is. Nem csak magát, de engem is majdnem kinyiffantott. Mindkettőnk életébe fog kerülni, ha velem marad. Tudtam, hogy nem engedhetem meg ezt neki. Nem terveztem még kicsekkolni az életből, úgyhogy meg kellett őriznem a józan eszemet. Igyekeztem pókerarcot vágni, mikor Venus megfordult, és minden erőfeszítésével próbálta a ruháját magán tartani. - Valahova menned kell. - válaszoltam halkan. A szemébe néztem, vártam, hogy reagáljon, de csak elengedte a ruháját, ami lassan alább csúszott, a csípőjénél állt csak meg. Tekintetemet, mint a mágnes, vonzotta a melle, és ha nem Venus lenne ebben a testben, már rég letéptem volna róla a melltartóját. Ittam a látványát, a porcelánfehér bőrét, a vonalait, a kurva életbe, hogy lehet ilyen jó nő? Nyeltem egyet, igyekeztem elrejteni, hogy tetszik, amit látok - sőt rosszabb. Teljesen megbabonázott. Elképesztően nagy szarban vagyok, mantráztam magamnak. Venus nem állt meg, egészen közel lépett hozzám, és megsimította az arcom. Ez az apró gyengédség végtelenül összezavart, de legalább kirántott ebből a képtelen bűvöletből. Engem a nők nem simogatnak, és én sem simogatom őket. Őt sem ápolgatom. Suttogása nyomán meleg fuvallat simogatta a bőröm, és mondandójára óvatosan a nyaka köré fontam a jobb kezem. Na igen, ez már ismerős. - Megölni téged. - feleltem én is suttogva egy alig józan pillanatomban. Egyik pillanatban legszívesebben összeroppantanám, a másikban pedig magamévá tenném. Menthetetlenül összezavart. Azonban tagadhatatlanul tetszett a helyzet. A tenyerem alatt a puha nyaka annyira izgatóan hatott, rá kellett szólnom a testemre, hogy ne reagáljon. Nem is figyeltem arra, amit beszél, csupán a gégéjének mozgására koncentráltam, ami a tenyerem bőrét simogatta. Csak azt érzékeltem, hogy néhány milliméter választja el az ő ajkát az enyémtől. Elvesztettem az uralmat a farkam felett, és elkezdtem megkeményedni. - Nem fogod túlélni, ha itt maradsz. - feleltem végül, és megnyaltam az ajkait, ízlelgettem a méregtelen bőrét, nyakán kicsit erősítve a szorításomat. - Most sikíts, ha nem bírod. - figyelmeztettem, és csípőjének nyomtam az ágyékom. Ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy elmeneküljön előlem, mert tudtam, innen nem fogom tudni leállítani magam.
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Kedd Júl. 04, 2023 5:06 pm
silvius & venus
Pár pillanatig csak bámulom magamat a tükörben és próbálok rájönni, hogy ezek után hogyan tovább. Már elkezdtem lehúzni a ruhám cipzárját amikor a tükörben megpillantom a méregkeverőt. Nem tudom, hogy az alkoholtól vagy az eső által elázottságtól, de most, jelen pillanatban nem igazán félek tőle. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Felé fordulok és közelebb lépek hozzá, míg az egyik szabad kezemmel fogom a hátamnál lévő cipzárt, nehogy lejjebb csússzon a ruha, mint amennyire most is lent van. - Nincs hova mennem. A tündérek kitagadtak, démonokhoz nem kellek, emberek közé pedig jobb ha nem megyek. – mondom halkan és őszinte szomorúsággal a hangomban. Pokoli szar érzés tud lenni amikor rádöbbensz, hogy sehova se kellesz. Viszont rádöbbenek valamire: megakart csókolni, tetszem neki, talán ezt felhasználhatnám, hogy itt maradhassak és talán még életben is tudok maradni. Egy mély levegő kíséretében elengedem a cipzárt és hagyom, hogy a derekamig lecsússzon a fekete, immáron elázott ruhám és megálljon a csípőmön, megmutatva a fekete csipkés-pánt nélküli melltartomat. Közelebb lépek felé és immáron nem kell félnem a rúzstól, mert lemostam az összes sminket magamról. - Kint a klub mögött, amikor közelebb jöttél, akartál valamit... – suttogom és felpillantok rá, kezemmel végig simítok arcán és csak remélni tudom, hogy nem tévesztettem el a jeleket amiket kaptam tőle. Az is lehet, hogy ezzel csak még jobban felidegesítem és most nyomban kifog engem nyírni. Ha tényleg kidob napfelkelte előtt, őszintén szólva fogalmam sincs hova mehetnék. Nem ismerek senkit itt és a Tündér Birodalomba sem mehetek vissza. Kitagadtak onnan, démonnak pedig túl tündéri vagyok, szóval tényleg nem tudom hova illenék be. Mocskos dolog félvérnek lenni. - Nem akarok azon kattogni, hogy meghalhatok vagy nincs hova mennem vagy éppen hogy semelyik fajnak nem kellek. Életemben először kiakarom kapcsolni az agyamat és csak a jelennel foglalkozni. – mezítlábamat hűti a hűvös padló amikor az utolsó pár centis távolságot is megszüntetem kettőnk közt és szinte érezzük már egymás leheletét.
Venus & Silvius We're on the borderline Dangerously fine and unforgiven Possibly a sign I'm gonna have the strangest night on Sunday Words: 445 |Music: Borderline
A lakásomhoz vezető út kussban telt. Úgy tűnt nem követ minket senki, valószínűleg a megdöglő alvilági lefoglalt a környéken mindenkit, de nem lehettem semmiben sem biztos. Nem a lakásomra kellett volna jönnünk, de nem volt erőm máshol átvészelni az éjszakát, így maradt az otthon, édes otthon. Kétlem, hogy sokan tudnának arról, hogy a kedves megbízónk épp kit és kivel akart megöletni. Mint egy ázott kutya, úgy léptem be, és ahogy becsukódott az ajtó máris újra a saját arcomat viseltem. Újabb cigiért nyúltam, és a saját magam által keltett aprócska lángot figyeltem, nem néztem rá a lányra. Igyekeztem nem tudomást venni Venus kérdéséről. Őszintén, meg kéne ölnöm. Igennel kellene felelnem. Azonban abban a pillanatban nem tudtam eldönteni mit bánnék meg jobban, ha megfojtanám, vagy ha nem tenném. Amíg a fürdőben szedte össze magát, letelepedtem a kanapémra. A cigarettámba nem szívtam bele, csak meggyújtottam, néztem, ahogy ég, és a hamut a teli kristályhamutálba pöcköltem. Mi történik velem? Teljesen hülye vagyok. A háromszáz évem alatt sosem követtem el ekkora hibát, ráadásul sorozatosan. Volt már dolgom eszméletlen nőkkel, akik bárkit bevonzottak volna, miért pont a tinédzseres naiv dachoz kell vonzódnom? Sosem éreztem ekkora magnetikus fezsültséget senkivel. Nem tartom magam etikus vagy morális lénynek, azon a bérgyilkos mivoltom elég hamar túllendített, de nekem is sok, hogy egy gyereklány mozgatja meg a szívem meg a farkam. Nem is csak az éppen trendi társadalmi konstrukciók zavarnak, inkább az, hogy mit tudna nekem adni ez a lány? A teste csodálatos... Bevallom, nehéz nem simogatni őt a tekintetemmel, de mit tudhat, őszintén? Az életét? Azt már odaadtam nekem. Ezen felül nem tudom, mi lehetne kettőnk között. Testiség? Tapasztalatlan, azt se tudja mi az élet, és majdnem megöletett minket már néhányszor. Muszáj elzavarnom őt innen. Mindkettőnk érdekében. Feltápászkodtam, ledobtam magamról a nedves kabátom és a pólóm egy kupacba a padló közepére. A fotelhez léptem, amire csak úgy rádobtam az otthoni köntösömet legutóbb. Magamra hajítottam, a selymes érintése legalább kicsit megnyugtatott. Ráléptem a bakancsom sarkára, és lazán lerúgtam őket a lábaimról. Mezítláb, halkan sétáltam el a fürdőbe, és amint a látóterembe került Venus, le se vettem róla a szemem. Így elázva még csinosabb volt a szinte semmit se takaró ruhájában, a haja száz apró kígyóként tekergett porcelán bőrén. Néhány pillanatig csak csodáltam őt, nem akartam elrontani ezt a pillanatot. Mielőtt még megszólalhatott volna, belekezdtem talán életem egyik legnehezebb mondatába. - Amint feljön a nap el kell innen húznod, világos? - Próbáltam a szemébe nézni, reméltem, megérti, hogy mekkora kegyelmet kapott tőlem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy tovább a közelemben legyen. Ha eltűnik, minden visszatér a régi kerékvágásba, legalábbis nagyon reméltem, hogy így lesz. Visszatérhetek a munkámhoz, a magányomhoz, a halhatatlan nőkhöz. Újra a régi Silva lehetek.
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Hétf. Aug. 05, 2019 7:11 pm
KÁROMKODÁS
VENUS & SILVIUS My home is my castle, and I am the king of it.
Alig észrevehető fájdalom ül ki bájos arcára, mikor a tündérekről beszél. Talán nem tárt karokkal fogadták őt, de az a sejtésem, hogy nem tudták őt elfogadni és kívülállóként kezelték. Persze ezt én is átéltem, évszázadokon át, de ő még csak egy kislány és nem hiszem, hogy hozzászokott volna az örökös tekintetekhez, a kicsit sem észrevehetetlen kerülő mozdulatokhoz, a halk pusmogáshoz. Ennek a lánynak rengeteg megoldatlan és feldolgozatlan problémája van, de egyelőre a legfontosabb az életében az, hogy túléljen, aztán kereshet egy démoni terapeutát, vagy tudja a halál, mit kezd magával, már ha élve hagyom. Aggodalmaira felnevetek. - Szerinted nem tudnék olyan mérget összekutyulni, ami téged nem bántana? Vagy nem tudnék megitatni veled valamit, ami egy kis időre megvéd? - kérdezem kissé felháborodva. - De mondom, ha félsz, nem kell neked elvégezni a piszkos részét. Csak csalogatnod és bevetned... amid van. - kissé kényelmetlenül ért, hogy egy gyereklányról beszélek így. - Ugye nagykorú vagy? - bököm ki végül. Általában nem szokott érdekelni mit tesznek magukkal a nők, de a gyerekektől mindig kivert a víz. Manapság teljesen elkorcsosult a világ, és a gyerekek nem gyerekek többé. Persze régen 14 évesen már kétgyermekes anyaként rohangáltak a nők, de legalább nem árulták magukat, nem a testüket használták célok eléréséhez - a férfiak használták őket. Nekem sosem volt fogam ehhez, mondén nőkhöz se, inkább több száz éves halhatatlanok társaságát kerestem. Rengeteg boszorkánymester, vámpír, meg ki tudja még mi volt az ágymelegítőm, de még második randevú sem volt soha. Rejtve kell maradnom, és nem tudok megbízni másban, már pedig ha elköteleződnék valaki mellett az minden vagy semmi lenne. Megrontani meg senkit nem akarok, főleg nem olyat, akit aztán megölök. A konyha legbelső sarkába mentem, felnyúltam a konyhaszekrénybe és leemeltem egy kőmozsarat, melyben még az előző keverésem hozzávalóinak pora rejtőzött. Gyorsan kiöblítettem a csapnál egy vékony vízsugár alatt, majd egy másik polcról magam elé emeltem egy fűszertartót, tele mindenféle jóval. Izgatott vagyok, mert végre újra azt csinálhatom, amit nagyon szeretek, a piromániás tevékenységeim után a világon a legjobban. - Ha jól sejtem, a megbízóm egy vámpír, vagy dhampír, szóval a "gyógynövényeim" mellett néhány különlegességet is használni fogok - nyugi, nem lesz benne vas. - Az egyik fakkból elővettem egy fehér szilánkot. - Macska lábszárcsont. - magyarázom és a mozsárba ejtem. Szinte pillanatok alatt belejövök a magyarázásba. - Fogalmam sincs miért működik, de használ, szóval ja. - A legtöbb receptem próbálgatások alapján lett tökéletesítve, sosem voltam a könyvbújós, tanulgatós fajta, az empirikus művelődés híve vagyok. - Látványos legyen a halála, vagy csak kiszálljon belőle az élet, vagy ami bennük van, aztán magunk öljük meg? - kérdezem, amint a hamuhoz nyúlok és ráöntök egy kicsit a csontszilánkra. - Kell majd fehér szegfűlevél, kakaóvaj illetve hélium. - sorolom, ahogy elkezdem a mozsárban összetörni a csontot. - Illetve nekem valami kaja, hogy legyen elég erőm elvarázsolni a mérget. - kacsintottam a lányra.
Kérdésén elmerengek pár percre. Vajon nem is aggódnak értem? Úgy vannak vajon vele, hogy számukra úgyis csak veszélyt jelentenék és jobb nekik úgy, hogy nem vagyok ott velük, hogy rájuk szabadítsam a poklot? Fogalmam sincs. Nem tudom. Igazából ezen még nem is gondolkodtam el mióta eljöttem a Birodalomból, de most, hogy ez így eszembe lett juttatva, kicsit fáj, hogy semmi aggodalmat nem mutattak az irányomba. Még anyám se! Nem is tudom melyik esik most rosszabbul nekem. - Hát látod. - nemes egyszerűséggel vállat vonok. - Ha aggódnának akkor most nem lennék itt és kutakodnék apám után. - próbálom kizárni annak a gondoltatát, hogy még csak a saját anyám sem aggódik értem. Nagyon rosszul esik.
- A tündérek biztonságban vannak a Birodalmukban, hülyék lettek volna követni engem. - mondatom végén kissé elnevetem kínomban magamat. Belém hasít a fájdalom miszerint senkinek nem kellettem. Lehet ennek a boszorkánymesternek igaza van és semmi hasznom nincs ebben a világban. Még az is lehet, hogy a tündérek örültek annak, hogy megszabadultak tőlem...
Kissé elkerekedik a szemem amikor az 1600-as évekről beszél. Azta, gondoltam, hogy nem mai gyerek, de azért ennyire idősnek sem gondoltam, én meg itt állok előtte mindössze a 19 évemmel... Hm, van pár év köztünk. Csak egy kevés. Haha.
Amikor arról kezd el beszélni, hogy a megbízója már biztos tud rólam, csupán csak szemetforgatok. Nem félek a haláltól ahogyan az idegenektől sem, mert tudom, hogy ha sikerül összekapnom magamat akkor megfogok tudni bírkózni az illetővel, bárki is legyen az. Megtaláljuk és elintézzük, ilyen egyszerű. Nem kell túl komplikálni a dolgokat, mert akkor az lenne a vesztünk. Én sem komplikáltam túl azt, hogy eljöttem a tündérektől. Bár az is igaz, hogy nem igen marasztaltak.
- Ez mind szép és jó, de mi lenne a garancia arra, hogy én nem hallok meg a mérgedtől? Hiszen ha a számon van és smárolnom kell vele, akkor simán benne van a pakliban az is, hogy én is belehalhatok, az pedig ha nem emlékeznél; nincs a céljaim közt. - szavaim kissé gúnyosan hatnak, de inkább nem is folytatom tovább a mondandómat, hanem követem a férfit, bár nem tudom mit akar a konyhában. Csak nem akar nekiállni most főzöcskézni? Vagy igen? Hm, mondjuk nem is tudom mikor ettem utoljára, de őszintén szólva jelenleg nem is vagyok éhes. Inkább ezt az egészet leakarom tudni és megkeresni Lucifert, hiszen azért jöttem el otthonról, nem azért, hogy napokat töltsek egy idegen lakásán, aki ráadásul még rendet sem tud tartani maga körül.
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szomb. Aug. 03, 2019 10:55 pm
KÁROMKODÁS
VENUS & SILVIUS My home is my castle, and I am the king of it.
Talán igazi tündért sem láttam még életemben, nem hogy egy félvért, így szavaira csak meghúzom a vállam. Éppúgy hazudhat, mint én, vagy az is megeshet, hogy igazat mond, nem is számít, mert nem lesz sok ideje már ezen a földön. Nem sokára találkozhat apucijával, ha rajtam múlik a dolog. Ő is megkapja, amit szeretne, és én is, úgy érzem én mindenki legkülönlegesebb elvárásait is ki tudom elégíteni egy szempillantás alatt. Egy kibaszott ajándék vagyok ennek a tetves világnak. Még mindig azt csodálom, milyen jó munkát végeztem a haján, mikor válaszol nekem. - Én azt értem, hogy csak örülnek, hogy nem ott foglalod a helyet, de nem féltett senki sem, hogy egyedül a nagyvilágban elvérzel percek alatt? - teszem fel a kérdésemet újra, egy csepp aggodalommal fűszerezve. Egy rántottát nem bíznék rá, nem hogy egy apa-megtalálós-erő-kitanulós önfelfedező túrát tök egyedül egy mondén világban, ahol parádés kinézete pillanatok alatt lebuktathatja magát igen veszélyes alakok előtt. Egyszerűen elképeszt a felelőtlensége és az óvatosságának teljes hiánya, mintha soha senkivel nem beszélt volna. Fel nem tudom fogni, hogy a szülőanyja meg úgy az egész tündér brancs hogy engedhette ki onnan őt tök egyedül. Csak a fejem rázom. - Legalább valaki tarthatott volna veled. - fejezem be. - Akkor most nem lennék szarba. - morgom, hogy épp csak hallja. Az asztalon pihenő hamutálban elnyomott fel szál cigiért nyúlok, az ujjaimmal újra meggyújtom és belenyúlok. Panaszkodásaira nevetek egyet. - Ne röhögtess. Azt hiszem nem te voltál démonfajzat az 1600-as években, hanem én. Engem mindenért elítéltek. - püffögöm. Emlékszem a rengeteg elítélő pillantásra, átkokra, keresztekre, amik igazából szórakoztattak, de ha mindenki a tragikus elősztorijával jön elő, nekem is be kell dobnom a pikkelyes hátú kisördögöt a kosárba. - De cserébe megéltem az alkímisták fénykorát. Jobban értek a mérgekhez, mint bárki, akit ismerek, azt hiszem ezt kijelenthetem. - dicsekszem el. Imádom a mérgeket, olyan, mintha egy konyhában kutyulhatnék, és a kezem alatt szinte életre kelnek a varázslatok, amiket folyékonyan palackozok apró kis üvegekbe, mint valami jófajta mézédes bort. Szinte bármire képes vagyok valamit összekeverni, akár egy tapasztalt pultos, aki ránéz a betérő alkoholistára és már azonnal tudja milyen fegyvert választ majd a mája egészsége ellen. Mikor elém áll, jól szórakozom. Semmi sincs a kezében. - Kicsilány, a megbízom bizonyára tud rólad meg a csinos lila hajadról most már. Azt hiszed, hogy nem öl meg téged? Vagy a hibrid esetleg, akinek nem sikerült elvágni a nyakát? Egyelőre ezen jussunk túl, és ha csendben maradsz, talán életben hagylak. Capiche? - felelem cigivel a számban, majd mondandóm végére szinte a szűrőig érek, így gyorsan elnyomom és magam is felpattanok. Kérdéseire elmosolyodom, de gyorsan felelek is. - Mondanám, hogy esetleg smárolj vele, és az ajkadon csorgó méreggel öld meg, de igazából elég, ha csak becsalod valahova, és majd én elvégzem a piszkos munkát. Szóval ja, rázd magad, az a lényeg. - húzom meg a vállam. Kíváncsi vagyok, vajon valóban mennyire megy neki ez a tánc dolog, és vajon ez be fog-e jönni annak a faszinak. Neve hallatára összehúzódik a szemöldököm. - Kreatív... - mormogom. - Engem pedig hívj csak Árnynak. Vagy sehogy. - Errefele csak így ismernek, és nem is baj ez. A Silviust is már túl sokan használják, lassan kellene nevet váltanom, de addig is megteszi ez a becenév. - Gyere utánam! - rá se nézek a lányra, ahogy megelégelem a témát és a konyha felé lépdelek.
- Tekintve, hogy félig tündér vagyok, nem, nem tudok hazudni. Ezért is lesz jobb, ha lassan végre elhiszed, hogy igazat mondtam azzal kapcsolatban, hogy Lucifer lánya vagyok. - amúgy is, minek hazudnék? Semmi értelme nem lenne, mert viszonylag elég könnyen kilehet deríteni, hogy vajon igazat mondok-e, avagy sem.
Jó, bevallom, tényleg hülye kérdés volt feltenni, hogy a hajamat minek kell befesteni, csak szerettem az eredeti hajszínemet és most nagyon furcsa, hogy a lila színtől meg kellett válnom. Azt sem tudom, hogy meddig leszek szőke, hiszen még sosem volt rajtam alkalmazva semmilyen varázslat sem. Nem tudom, hogy milyenek a boszorkánymesterek, milyen képességeik vannak, róluk is csak annyit tudok amiket anya mesélt róluk, de ő sem tudhat mindent, hiszen mióta terhes lett velem azóta a Tündérek Birodalmában él, mert úgy gondolta, hogy ott megvédhet minden bajtól és ellenségtől ami rám várna, ha kiderülne, hogy ki az apám. Csoda, hogy a tündérek nem öltek meg, hiszen Lucifer rájuk is veszélyes. Szerintük mindenkire veszélyes. Szerintem nem. lehet naiv vagyok, de nem hiszem, hogy olyan rossz ember lenne, mint amilyennek beállítják.
Akaratomon kívül is felnevetek a kérdésén, hogy hogyan jutottam ki a birodalomból. - Nem olyan nehéz onnan kijutni, mint amennyire ti azt gondoljátok. - mondom miután kijöttem a fürdőből. Hát, nem lesz könnyű megszoknom az új hajszínemet. Gondolom ruhákból is valamennyivel visszafogottabbat kell hordanom, vagy legalábbis nem ezt a lila színűt ami most is rajtam van. - Egyszerűen csak eljöttem onnan. Anyának szóltam, hogy ne keressenek, ő meg szerintem végig sejtette, hogy egyszer eljön az idő amikor felakarom fedezni a másik énemet is, hogyha kiképeznek akkor mire lennék képes a démoni felemmel. - egyszerűen csak vállat vonok. Hiányzik anya, nagyon szeretem őt, de tudom, hogy ő is nagyon jól tudja, hogy meg kellett ezt tennem. Meg kell tudnom, hogy milyen vagyok félvérként. Mire lennék képes. - Nem sokat tudok rólatok, csak annyit, hogy tudtok varázsolni, de kb ennyi. A tündérek nem sok mindent mondtak nekem, mintha félnének bármit is megosztani velem... Tudod, nem könnyű úgy élni, hogy elítélnek téged az apád miatt. - nehéz volt 18 évig így élnem, nehéz volt ott élnem amikor tudtam, hogy súgdolóznak a hátam mögött, hogy arról beszélnek, hogy veszélyt jelentek számukra.
Megállok vele szemben, karomat pedig a derekamra teszem. - Segítek megölni a megbízódat, te pedig életben hagysz. - furcsa módon nem félek attól, hogy baj fog történni, mert vagyok annyira optimista, hogy minden nagyon jól fog alakulni. Közelebb megyek a fotelhez, a fotel két támláján megtámaszkodok és úgy nézek a szemeibe. - Még is miféle táncot szeretnél? És mi lenne pontosan az én feladatom? Eltáncolgatok vele és ennyi? - nem érzek frusztációt amiért a fotel támláján támaszkodok, szemeim sem villognak világos zölden. - Venus vagyok, és te?- anya adta nekem ezt a nevet, a szerelem istennőjéről akart elnevezni, hamár az ördög gyerekét szülte meg. Ironikus, nemde?
[/i][/i]
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Pént. Aug. 02, 2019 12:32 am
KÁROMKODÁS
VENUS & SILVIUS My home is my castle, and I am the king of it.
Ő szintén mulatok a válaszán, egy hangos horkantás hagyja el a számat, hitetlenkedő mosolyt eresztek el. A gyermeki naivitás, mely sugárzik minden szavából ennek a lánynak, annyira nevetséges számomra. Tudom, az újszülöttnek minden vicc új, de nem tudom leplezni azt, mennyire elképeszt hogy emberek meg alvilágiak (a nephilimeken kívül) jóról meg rosszról beszélnek a mai világban, mintha ez a két dolog nem csak valami koncepció lenne, ami ezer más dologtól függ, és sosem ugyanaz. Valaki ezt még elhiszi? Nem bizonyították már elégszer, hogy nincs jó se rossz? Jóra használni bármit is... Kinek mi a jó? Én a tüzet jó dolgokra használom, számomra jók, az áldozataim számára kevésbé, úgy hiszem. Egyébként is, a tündérek nem az ördög teremtményei? Vagy hát fasz tudja, tényleg nem ismerem őket annyira. Titkolóznak, rejtőzködnek, és nem is tudom, mikor láttam egyet utoljára. Azt viszont tudom, hogy képtelenek hazudni, így hát az igazságot facsarják ki, amennyire csak lehet, ravasz kis dögök. Óvatosnak kell lennem ezzel a csajjal, nem tudhatom igazából mennyit örökölt felmenőitől. - Hazudni tudsz? - teszem fel a kérdést, mert őszintén érdekel a válasza. Ha nem tud, akkor valóban Lucifer lánya, és bár nem gondolom, hogy szarban lennék, mert miért érdekelné az ördögöt ez a kis szerencsétlen, üzletnek még talán jól jöhet. Mert esze nincs sok. - Minek kell befesteni a hajad? Nem tudod mi elől menekülsz, Kicsilány. - püffögöm mérgesen. Hogy' lehet ilyen hülye kérdést feltenni? Lila hajjal minden lehet, csak észrevétlen nem. Messziről ki lehet szúrni, megjegyzik az emberek, felfigyelnek rá, könnyű célpont. Annyira könnyen meg tudna öletni minket. Ha velem akarja túlélni ezt az egész galibát, akkor panasz és hiszti nélkül engedelmeskedik, különben a fejünket hagyjuk el, és a sok száz éves életemre egy pillanat alatt pontot tenne. A szellő kellemesen simogatja loknijaimat, táncoltatja köntösöm szélét. A Tündérek Birodalmában élt, mégsem tanították meg semmire, és elengedték így, tapasztalat és józan paraszti ész nélkül. - Hogy engedtek ki onnan téged? Semmit se tudsz a világról. - mondom, majd sóhajtok. - Tudod mire képesek a boszorkánymesterek? - kérdezem. Tud egyáltalán bármit is bármiről is? Láthatóak a frusztrációm nyomai, és lassan kezdem megsajnálni ezt az újszülöttet, aki alig élt még, de már elindult a végzete irányába. A lány elindul befelé, nem megyek utána azonnal. Megvárom még belép a fürdőbe, csak akkor megyek utána és a fürdővel szembeni kanapéra dőlök le. - Van egy tervem. Tudod, értek a mérgekhez, sőt ez nem is kifejezés. És ha te tudsz táncolni, akkor nem lehet probléma. - mikor befejezem elkezdem az ujjaimat ropogtatni, a csendet kettéhasítja a kattogások sora. Várok egy kicsit. - Reméljük, túléled. Én akarok végezni veled. - fejezem be könnyeden, nem is gondolom komolyan. Az iránta érzett haragom kezd elszállni, és képtelen vagyok ezzel mit kezdeni. - Nem is tudom a nevedet. - fejezem be, és az irányába nézek. Tényleg sokkal jobban áll neki a szőke haj.
Szemet forgatok a kérdésére, miszerint nem kellettem a tündéreknek. Kivülről azt mutatom, hogy megvetem ezt a kijelentését, de eközben magamban elkezdek ezen agyalni...vajon tényleg nem kellettem volna nekik? Ezért nem tanítottak nekem semmit? Ezért nem mutatták meg, hogy hogyan használjam mindkét énemet? Talán túl nagy fegyver lettem volna, ha engedem, hogy a démoni énem előbújjon a lelkem mélyéből... Fogalmam sincs, de a srác kérdése erősen szöget ütött a fejembe. Lehet tényleg senkinek sem kellek... Lehet Lucifernek sem fogok kelleni... - Nem erről van szó, de nem tudták kezelni a démoni energiáimat, nem tudták, hogy hogyan tanítsanak meg rá, hogy hogyan használjam fel jó dolgokra. ha ezt egyáltalán jó dologra fel lehet használni... - utóbbi mondatomat leginkább magamnak, sejtelmesen mondom, elgondolkodva az életem ezen részén, hogy vajon miért voltam ennyire elhanyagolva, miért csak azokra adolgokra koncentráltak amik az Ő érdekeiket szolgálták?
Kicsit meghökkenek amikor egyszer csak csettint és a lila hajamból szőke lesz.Megfogok egy tincset és azt nézegetem, majd előveszem a telefonomat, bekapcsolom a kamerát, hogy jobban szemügyre tudjam venni magamat. - Ez annyira...más. Fura. Mintha nem is én lennék. De minek kellett megváltoztatni a hajszínemet? Hiszen nem is ismernek. - még meg kell barátkoznom ezzel a színnel, főleg, mert sosem akartam hajszínt váltani, szerettem a lilát, az sokkal jobban illett hozzám, az jobban illet a démoni énemhez és a világoszölden felvillanó szemeimhez. Nah, az lesz még szép munka, hogy ha dühös vagyok azok ne villanjanak meg. Mintha egy táborban lennék, oktatás kezdő démonoknak. Haha.
Felvont szemöldökkel nézek a boszorkánymesterre, majd az erkély bejáratának dőlök és úgy nézem őt. - 18 éven keresztül a Tündérek Birodalmában éltem, nem találkoztam emberekkel, se más lényekkel, csak olyanokkal akik szintúgy ott laknak. - nem igazán értem, hogy miért érdekli, hogy tudok-e táncolni, meg, hogy emberek közt éltem-e. Nem nézem ki belőle, hogy annyira érdekelnék a mondének sorsa, sőt, szerintem ő élvezi azt, ha gyilkolhat. Ha az étteremből nem szűrödnek ki ilyen-olyan zajok és nem kell onnan eljönnünk, akkor szerintem már én is régen halott lennék. Mondjuk még most sem biztos az, hogy életben fog hagyni, csak reménykedhetek abban, hogy ha segítek neki abban, hogy megölje a megbízóját akkor cseréből életben hagy. Nem akarok meghalni. Megakarom ismerni Lucifert. Borzalmas dolog felnőni úgy, hogy nem ismered az apádat és csak azokat tudod róla amiket másoktól hallasz, vagyis csupa rosszat, de nem hiszem, hogy ő ekkora szörnyeteg lenne, csak rejtegeti a rendes énjét, hiszen nekem is van jó oldalam, és a gyereke vagyok, így hasonlítunk. Remélem. - Miért olyan fontos, hogy tudok-e táncolni?[i]- kérdezem meg végül amikor visszatérek a valóságba a gondolataim közül. [i]- Amúgy pedig, tudok táncolni, de remélem megtudom, hogy mit tervezel. - mondom, majd bemegyek a lakásba, megkeresem a fürdőt, kicsit sem zavartatva magamat, majd a tükörben nézem magamat és az új hajamat. Olyan furcsa, annyira más. Nem lesz egyszerű megszoknom az biztos. Anya szerintem rám sem ismerne.
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Csüt. Aug. 01, 2019 10:37 pm
KÁROMKODÁS
VENUS & SILVIUS My home is my castle, and I am the king of it.
A lakásom sosem volt valami szép, de soha nem érdekelt ez. Egyszerű lenne mágiával legalább elviselhetőbbé tenni a környezetemet, de csak a kiégett függönyt szoktam csettintéssel újrafoltozni. Nem szeretem, ha belátnak, mikor nem akarom - habár ezen is könnyen segíthetnék varázslattal. Csupán csak nem érdekel, hogy néz ki az otthonom. Rengeteg volt már, de egyik sem volt annyira megnyugtató és otthonszagú, mint a régi kocsma padlása, ahova anyám előszeretettel zárt el. Ez a lakás csak kicsit hasonlít erre a bizonyos padlásra; eldugott, kicsi, úgy ahogyan szeretem, de túl világos és nem cincognak az egerek a sarokban. Nincs mit féltenem benne, így csak leeresztem a pólómat a földre, miután áthúztam a fejemen azt. Bőrömön érzem a levegő hűvösét, sejtjeimben még a tűzkör forróságának emléke él, de most valami más éget - a lány tekintete. Igyekszem nem észre venni, inkább szavait hallgatom. - Szóval a tündéreknek nem kellettél? - húzom fel a szemöldökömet, ahogy kilépek az erkélyre. Pedig első ránézésre azt tippeltem volna, hogy értékes harcosuk lehetett volna. Picike, gyönyörű, de talpraesettnek tűnik - az már más dolog, hogy nem az. Talán ha tanították volna... Mindegy is, én nem tudok semmit se a tündérekről. Az én mágiámról azonban nagyon-nagyon sokat. Panaszkodásaira csak megforgatom a szemem, hát persze, hogy nincs semmi pénze, beleszívók a cigimbe, aztán csettintek egyet, hogy színpadiassá tegyem a kis bűvésztrükkömet. - Remélem tetszik, mert nem fogom megváltoztatni. Amúgy is ez jobban illik hozzád, kevésbé idegesítő így az arcod. - vetem oda. Ez a kis mutatvány semmi, ahhoz képest amiket a mérgekkel tudok művelni, de biztos, hogy ez a látványosabb. Bár vannak olyan kutyulmányaim is, amik parádés eredményt hoz, ezt sem tagadhatom, de alig van rá alkalom, hogy ezekkel játszadozzak. A lány utánam jön, de nem szorítok neki sok helyet idekint. Úgy sincs mit néznie, csak az unalmas téglafal meg a galambszaros erkélyek várnak itt rá. Rá sem nézek, miközben beszélünk, mert utálom egyszerűen bevallani hogy egy ennyire fiatal és tapasztalatlan emberre vagyok utalva, hogy túléljek. Kurva életbe! Hogyan jutottam ide? Évszázadokon át éltem túl egyedül, öltem meg bárkit, aki csak egy másodperc töredékére is rám vetette a pillantását, most meg nem tudok megölni egy bosszantó, fiatal félvér lányt. Megpuhultam volna talán? El kellett volna égetnem. Régen mennyire élveztem volna ezt! Látni, ahogy a lángok elemésztik, maguk köré ölelik márvány fehér bőrét... hjaj. Itt a vég nekem vagy mi van velem? Annó soha sem hagytam volna magam akadályozni, de azt hiszem kiestem a tempóból, annyira kevés munkám volt mostanában. Nem éri meg rutinból dolgozni, az az igazság, és úgy tűnik ki kellene irtanom az új generációt, hogy újra én legyek az Árny. - Félvér... Mondénok közt nőttél fel? - teszem fel a kérdést, majd nagy nehezen szembefordulok vele. Jobban áll neki a világos szőke. - Mert nagyon remélem, hogy tudsz táncolni.
Az út alatt nem szólaltam meg. Jobbnak gondoltam, ha inkább csöndben maradok, nem akarom mégjobban magamra haragítani őt, hiszen szemmel láthatóan sokkal erősebb, mint én, és ezért is lesz nagyon nehéz túlélnem ezt az egészet. Anya mindig azt mondta, hogy tartsam közel az ellenségeimet, most is ezt teszem, hiszen talán ez lesz a legjobb és az egyetlen módja arra, hogy túléljem azt, hogy magamra haragítottam egy boszorkánymestert. Nem rohanhatok már most rögtön apához, hogy megvédjen. A saját lábamra kell állnom! Mindig megvédtek engem, a levegőtől is óvtak, hiszen ki nem akarná az Ördög gyerekét holtan látni? A tündérek 18 éves koromig védelmeztek, de mostmár meguntam és eljöttem tőlük. Muszáj volt. Nem illek közéjük. Nem vagyok odavaló.
Amíg haladunk a lakása felé és a mondének közt mászkálunk, kerülgetjük őket, rengetegen megnéznek engem. Az biztos, hogy elég nagy feltűnést keltek a lila-fekete testhez simuló nadrágommal, pólómmal és a lila hullámos hajammal. Lehet nem volt éppen jó ötlet így megjelennem...elég nagy feltűnést keltek magam körül.
Becsukom magam után az ajtót amikor belépünk a lakásába. Kissé felvont szemöldökkel nézek körbe. Oké, én sem vagyok túlságosan rendmániás, de ez a srác szerintem több hónapja, hogy nem pakolt el maga után. Bár, a whisky kecsegtető látvány, de biztos, hogy nem fogok inni a társaságában. Életben kell maradnom! Csak ez lebeg most a szemem előtt.
- Mivel a tündérek nem tudták megtanítani nekem, hogy hogyan használjam a másik felemet, így azt nem tudtam volna használni, pengénél maradtam volna. - neki dőlök a falnak, mellkasom előtt összefonom a kezeimet és onnan vizslatom őt, minden egyes mozdulatát, ahogyan lehuppan a fotelre és elővesz magának egy szál cigarettát.
Sosem gondoltam még arra, hogy befessem a hajamat. Démoni részemnek köszönhetően a lila az eredeti hajszínem. Nem is gondolkodtam azon, hogy máshogyan nézzek ki, mert így talán jobban hasonlítok démonra, mintsem tündérre. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de nem akarok a tündérek közé tartozni.
- És mégis honnan szerezzek festéket? Ha így lemegyek a boltba mégjobban megbámulnának az emberek, és pénzem sincs. - fényes nappal csak nem lophatok, nem tervezem lebuktatni magamat.
Akaratlanul is a kelleténél tovább bámulom amikor lekapja magáról a pólóját. Magával ragadnak a tetoválásai és csöppet sem zavar, hogy néhány helyen látszik a pikkely a bőrén.
- Félvér vagyok. Félig tündér, félig démon. Hála apámnak. - vonok vállat, majd kisétálok az erkélyre, ahonnan csak néhány helyet lehet belátni, ahol emberek sétálgatnak.
Silvius S. Hildenborough
Boszorkánymester
331
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Nappali ↠ Csüt. Aug. 01, 2019 5:58 pm
KÁROMKODÁS
VENUS & SILVIUS My home is my castle, and I am the king of it.
Fogalmam sincs mibe másztam bele. Mialatt a lakásomba értünk egy büdös szót sem szóltam a lányhoz, akkor is, ha ő beszélt hozzám, csak igyekeztem lenyugodni. A nyüzsgő reggel nem nagyon segített ezen, ahogyan vállak lökdösődtek egymásnak, az árral szemben igyekeztünk eltűnni a helyszínről és időt nyerni magunknak. Idegesítő ez a többesszám. Legutoljára anyámmal közösködtem bármin is, és az néhány száz éve volt. Azóta nem dolgoztam együtt senkivel, és most sem terveztem. Kinek kell egy púp a hátára, aki ráadásul halálos veszélybe keverte? Nem akarom elhagyni New Yorkot. A picsába is, szeretek itt élni, ebben a mondénoktól túlcsorgó áradatban, ahol egyszerű droghoz, nőkhöz és munkához jutni. Egész életemben vándoroltam, de régóta nem éreztem magam ilyen jól sehol, és kurvára nincs kedvem újra útra kelni. Itt telepedtem meg, és ezt nem fogom feladni. Meg fogok szabadulni azoktól, akik üldöznek engem, aztán ezt a kis csitrit is kinyírom. Aztán eltűnök egy időre. Az ajtóm elé érve kinyitom azt, majd azonnal be is lépek rajta. A nappalim kupis, a tegnapi zoknim a fekete fotelem támláján pihen, egy kupac üres pizzásdoboz hesszel a sarokban szakadtan, a kopott asztalomon egy teli hamutál bűzölög, a konyhám ragacsos pultján pedig egy félig üres whiskeys üveg áll. Nem szabadkozom, csak ledobom magam a foltozott puffomra, előkapok egy cigit, és rágyújtok. Ez a kiscsaj zavarta meg az én életemet, viselje el a szennyesem szagát. - Hogy akartad csinálni? - kezdem. Érdekel, mit tett volna azzal a hibriddel, hogy ölte volna meg. - Penge? Golyó? - Ereje nincs sok, se fizikai se mágia, így nem tudom elképzelni, hogy fegyvertelenül érkezett volna. Mialatt hallgatom őt, lekapom a felsőmet és egy laza köntös dobok magamra, felfedve tetoválásaimat, mely legmélyebb titkaimat hivatott elfedni. A pikkelyeket, amik foltokban virítanak a testemen, mint démoni trófeák, bizonyítékok a származásomról. Sóhajtok válaszát követően, majd kisétálok az erkélyemre. A tűzfal nem a legszebb kilátás, de én szeretem, mert elrejt, és nem kell mondénokat nézegetnem ahogy sétálgatnak nevetgélve, mintha bármit is érne az életük. Beleszívok egy utolsót a szálamba, majd a még égő szálat leengedem a negyedikről egy pocsolyába. Nem lenne jó ötlet most tüzet okozni, épp elrejtőzni igyekszem. - Nem sokára ránk találnak. Fesd be a hajad és igyekezz ne villogtatni a szemeid. - ajánlom a lánynak. Hogy élek túl? Hogy élünk túl? Őszintén, egyelőre nekem sincs ötletem. Nem sokat tudok a megbízómról, szóval őt kell először elővarázsolnunk a sötétségből és minél többet megtudni róla, anélkül, hogy megtaláljon minket. A lányra emelem a szemem. Szükségem van a segítségére, ezt nem tagadhatom, de csak az jár a fejemben, hogy halott ember vagyok, mert visszahúz az amatőr kislányos hülyeségeivel. Azt se tudom, hogy lehetne ő a hasznomra. - Egyébként is, mi vagy te? Tündér vagy nem is tudom micsoda, boszorkánymester? - őszintén, egyikre se hasonlít, mindkét faj erősebb és sokkal több mágiával rendelkezik. Nem tudom hova tenni őt, a vakmerőségét, ami inkább végzetes hülyeség, de nem hagyhatom, hogy szabadon elmehessen, mert eljárhat a szája, megölni meg nem merem, mert nem tudom ki küldte őt. Nem vagyok naiv, biztosan nem Lucifer, de rengeteg kemény alak használ bérgyilkosokat.
Kezdőlap
Re: Nappali ↠ Szomb. Aug. 19, 2023 3:38 pm
