Nappali

     

Tudom, hogy a bátyámnak nem volt kötelessége a gondomat viselni. Egyik napról a másikra veszítettük el mindkét szülőnket, ugyanazon a napon, és mindennek meg kellett változnia akaratunkon kívül. Ki hinné, hogy én néha azt kívánom, bárcsak úgy lenne minden, mint régen? Anya inna, kiabálna, veszekedne, apa pedig sosem lenne itthon, de legalább Zachet nem kötném le évekre, és kezdhetett volna valamit magával. Apám oldaláról a család legnagyobb része tanult, diplomás ember, anyáméról pedig szorgosan dolgozó, kreatív művészek. Zach kicsit mindkettőből örökölt, okos és tehetséges is, de elsősorban egy hatalmas szívű ember. Hálás vagyok érte, hogy itthon maradhattam vele, és nem kellett egy gyermekotthonba mennem, de ezzel egy jó nagy adag bűntudatot is terhelt rám, nyilván nem direkt. Elrontottam a jövőjét, egyre csak ez jár a fejemben. Akárki lehetett volna belőle, híres zenész, vagy egy vállalat vezetője, orvos, akármi, de én visszahúztam őt. Persze, inkább csendben kéne lennem. Egy szavam se lehet rá - dolgozik, eltart, és igyekszik erején felül is támogatni engem lelkileg. Világ életünkben így volt, ő és a nővérem volt nekem mindig is, ha valamit nem értettem a suliban, hozzájuk fordultam, ha unatkoztam, őket zaklattam, ha történt velem valami, nekik mondtam el, apám csak a pénzt kereste, anyám meg elverte azt. A nővérem azonban cserbenhagyott bennünket, még mielőtt minden rosszra fordult volna, talán sejtése sincs, mi történt a szüleinkkel. Így maradtunk ketten, ő és én.
Mikor azt mondja büszke rám, elmosolyodom. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ezt mondja, mert rajta kívül senki sem volt még soha büszke rám. - Köszönöm. - mondom, és őszinte mosolyom nem is lehetne szélesebb. Megállok a főzésben egy pillanatra, be akarom inni magamban ezt az érzést - valaki számára fontos vagyok. Olyan rég éreztem ezt. Zach sosem ér rá, és nem hibáztatni akarom, de nagyon-nagyon hiányzik nekem. Régebben, mikor hazaértem a suliból, ő itt volt, és órákat lógtunk együtt, most meg már alig van időnk egymásra, de megértem. Dolgozik, meg van a saját élete, és nekem kéne lefoglalnom magam. Nem sokára 18 leszek, és nem köti Zachet többé a törvény hozzám, jó lenne összeszednem magam és kialakítanom a saját életemet, a saját lábamra állnom.
Astrid nevére kissé összeszorul a gyomrom. Nem a lánnyal van a gondom, hanem azzal, hogy úgy érzem, kettejük között állok. Ki szeretne egy olyan fiatal sráccal járni, akinek van egy kolonc a nyakán? Zach egy főnyeremény, félre ne érts, csupán attól félek, Astrid egyszer azért hagyja el, mert nem tud neki annyit nyújtani, amennyit érdemelne, mert ketté kell szakadnia a barátnője és a húga között. Sóhajtok egyet, de mosollyal az arcomon fordulok a bátyám felé.
- Örülnék neki, rég láttam már. - Jól el szoktam vele beszélgetni, és tényleg szimpatikus számomra. Igazán úgy érzem, a bátyámhoz való lány, és tényleg nem akarom, hogy miattam legyen ennek a kapcsolatnak vége. Úgy érzem, talán Astrid az oka, hogy Zach kissé eltávolodott tőlem. Próbál több időt szerelmével tölteni, és nem hibáztathatom érte, de nem tehetek róla, hogy fáj a dolog. Hiányzik az, ahogyan régen éltünk.
A tojás elkészül, és leveszem a tűzről. Előkapok egy tányért, és kimerem Zach vacsoráját. - Parancsolj! - nyújtom felé. - Főzhetek valamit, ha átjön Astrid majd, csak mond, mit szeret. - ajánlom fel.

     

Az iskolában gyakran hallok a többiektől olyan sztorikat, hogy ők mennyire utálják a testvéreiket, mennyire idegesítőek, milyen jó nekik, hogy egy hónapig nincs otthon az öcskös, örömtáncot járnak, ha elköltözik főiskolára a nővérük, és beköltözhetnek az ő nagyobb és menőbb szobájába. Én el se tudom képzelni, hogyan is örülhetnék bárminek is, ha elválasztanának a bátyámtól, az utolsó családtagomtól. A nővérem is nagyon közel állt hozzám, amíg el nem hagyott minket, és akkor is úgy éreztem, ha a szívem tépték volna ki. Még csak nem is jó helyre került, hiszen a bántalmazó barátjával szöktek meg.
Ez a kis idő, amelyet Zach a munkában töltött még, örökkévalóságnak tűnt. Annyira félek, hogy egyszer csak nem jön haza, mint Briana egykor, hogy a telefonomon nézegetem az időt minden délután. A leckeírást minél hamarabb letudom, hogy mire hazaér Zach, beszélhessek vele. Néha úgy érzem csak púp vagyok a hátán, egy teher, amit jólneveltsége miatt vállalt magára, a társadalmi nyomás miatt, nem pedig, mert fontos vagyok neki. Kisebb koromban tudtam, hogy szívesen foglalkozott velem, a saját figyelmét is lekötötte a gitározással és az énekléssel, de most már megszabadult a szüleinktől. Nem kell többé elviselnie anyánk balhéit, apánk agresszív, olykor rideg viselkedését, élhetné a saját életét. Persze, megakadályozom benne.
- Jól van, csak nem szeretném, ha megnyúznának. - felelem halkan. Miattam dolgozza ki a beleit, miattam kell ennyi műszakot vállalnia. Az én kis fizetésem a pár órás délutáni munkámmal nem sok mindenhez tudok hozzányúlni, egyetlen számlára is alig elég. Nem panaszkodom persze, inkább megpróbálok minél többet spórolni a dolgokon, s minél több túlóradíjat összeszedni, bár nem fizetik meg azt se valami jól. Főleg, hogy kiskorú vagyok.
- Rendben, egy rántotta rendel! - mondom, s a hűtőhöz sietek. Szerencsére amerikai konyhánk van, így a beszélgetést nem kell megszakítanunk miközben a tojásokat egyenként feltöröm és felverem. Egészen fiatal korunk óta magunknak kell gondoskodni a háztatásról, és ebbe beletartozik néhány egyszerűbb fogás is. Na, nem a rántottára gondolok, azt bárki meg tudja csinálni, hanem húsok, köretek, levesek.
- Vágjak alá hagymát? - kérdezem Zach-et, miközben előkapok egy serpenyőt. Ma a kedvére akarod tenni, mert bűntudatom van miatta.
- Á, mi lett volna? Kémia dolgozat, halál unalmas töri, de legalább irodalmon filmet néztünk. - mondom félvállról. A jegyeim miatt nem kell aggódnia a bátyámnak, a suliban sem művelek semmi, nem balhézom. Nem szeretek senkinek sem gondot okozni, az nem én lennék.
Az utolsó kérdésére összerándul a gyomrom. Nincsenek közeli barátaim, sőt, annyira haverok sem igazán. Jól elbeszélgetünk ebéd alatt, de még egy kávézóba is képtelenek eljönni velem. Jól láthatóan, ám lassan megrázom a fejem.
- Nem igazán. Nem divat az ott alvás nálunk. - hazudom, s mielőtt lebukhatnék, elárulhatna az arcom és a pirosságom, a sercegő serpenyő felé fordulok, amelybe beleöntöm a nyers tojást.

     

Sokáig nem értettem a hasonlatot, amelyben egy kő esik le az ember szívéről. Számomra ismeretlen érzés volt a rettegve aggódás, a bénító félelem, hiszen engem a testvéreim egy jól lezárt burokban tartottak. Nem, mintha bánnám, épp ellenkezőleg, egy hat évesnek a félelmet hírből sem kellene ismernie, és a legtöbnen meg is ússzák, így nem csoda, hogy a gyerekek gyakran bugyutának tartják ezeket a mondásokat. Milyen kő? Hogy került oda? Jogos kérdések. Az átvitt értelem, az elvont, absztrakt gondolkodás később fertőzi meg az embert, miután felnőtt. Sok, nálam idősebb fiatal sem tudja ezeket még felfogni, de nekem fel kellett nőnöm, nekik meg még van idejük, hova is siessenek? Nekik nem nyomta a teljes Alpok még a szívüket.
Egyszóval: Megkönnyebbülök, mikor meglátom a bátyám arcát. Kicsit fáradtnak, megviseltnek tűnik, de nem figyelem meg jobban, az öröm, hogy hazajött, eláraszt, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy csoda történt! Már minden tragikus, véres, kétségbeejtő jelenetet elképzeltem magamban.
- Mondd meg a főnöködnek, hogy nem tarthat bent ilyen hosszú műszak után! - mondom durcásan, de a hangomból kihallatszik az öröm, meg sem próbálom elrejteni. Bízok benne, hogy ezzel nem ijesztem őt meg, nyilván nem akar egy hisztérikus húggal foglalkozni még meló után. Lehetne egyetemista, most bulizhatna a haverjaival, ehelyett a kis kolonca, aki miatt ez mind meghiúsult, még zaklatja is.
- Igen, egy kicsit. Neked csináljak valami vacsorát? - kérdem gyorsan. Nagyon nyúzottnak tűnik, s bár nem akarom zavarni, szeretem, szóval kicsúszik a számon a kérdés.
- Húzós volt a napod? Nagyon rosszul nézel ki. - Remélem, nem beteg, nem tudom, futná-e gyógyszerre. A suli nem fontos, itthon tudnék maradni őt ápolni, azonban ő biztosan viaskodna velem, és bemenne minden józan ész ellenére dolgozni. Ő ilyen. Kötelességtudó, szorgos, kitartó. Sosem volt neki büdös a munka, amiért tisztelem nagyon. Minél idősebb leszek, annál inkább érzem azt, hogy csak púp vagyok a hátán. Lehetne híres zenész, vagy szövegíró, de ő azt választotta, hogy engem nevel fel. Félek, egyszer ez a szeretet elmúlik, vagy csak szimplán nem lesz elég már ahhoz, hogy velem maradjon, és új életet kezd nélkülem. A jég hátán is megélne, ez nem vitás, nem is őt féltem igazán. Önző módon magamat.

     

Aggódtam. A bátyámnak már rég itthon kéne lennie a munkából, sosem késik. Tudja, hogy nem szeretek otthon lenni egyedül, főleg mióta csupán ketten vagyunk egymásnak. A rossz emlékek mindent megmérgeztek. Egy perc alatt képes vagyok elképzelni, ahogyan hatféle módon baja esik Zach-nek, elég grafikusan. Láttam már ilyet testközelből, tudom, milyen a vér színe, tudom... Nem is gondolok erre.
A nappaliban járkálok fel s alá, idegesen tördelem a kezem. A szemem előtt újra rémképek cikáznak, le kell ülnöm. Nem szabad erre gondolnom. Biztosan csak túlóráznia kellett, hazakísért egy lányt, el kellett mennie valahova, lemerült a telefonja, biztos.
Biztosan nem esett semmi baja.
Hiszen tisztában van vele, mennyire félek, hogy baja esik. Eddig csak szerencsétlenség, baj, rossz jutott nekünk, így badarság lenne részünkről, hogy másra számítsunk.
Próbálok másra gondolni, eszembe jut, mikor kiskoromban felmásztam egy fára, de nem tudtam lejönni, ezért Zach utánam jött és lehozott, vagy mikor eltévedtem a Central Parkban és a testvéreim órákat töltöttek a felkutatásommal. Vagy mikor kaptunk egy kevés zsebpénzt, és próbáltuk beosztani.
Úgy tűnik, mintha ezer éve történtek volna ezek.
Gyorsan kellett felnőnünk. Még én jártam a legjobban, hiszen nekem volt két nagyobb testvérem, akik igyekeztek megteremteni nekem mindent, hogy elfeledtethessék velem az erőszakot, az alkoholista anyámat, a romba dőlt családunkat. De nekik nem volt senkijük, aki utat mutathatott volna, megvígasztalhatta volna őket. A nővérem le is lépett, itt hagyta Zach-et, az egyedüli ember, aki tudta min ment ő keresztül értem. Őt is mindenki elhagyta.
És félek, hogy ezt megelégelve, rajta a sor, hogy elmenjen.
Mi van, ha talált magának egy barátnőt, és összeköltöznek? Erre a gondolatra rémülten felállok, benyitok Zach szobájába, hogy megnézzem, megvannak-e még a holmijai. Borzalmasan érzem magam utána, minden a helyén, szégyenlem magam, hogy így betörtem a privát szférájába. Valami baj van velem, az biztos.
Az ötlet, hogy egyedül hagy, remegéssel tölt el.
Nem félek attól, hogy éhen halok, hogy rám omlik a ház a rumlitól, hiszen elég önálló vagyok már, én főzök, takarítok, az se zavarna, ha egy árvaházba csuknának. Az fájna a legkevésbé, ez a ház nekem nem otthon, itt csak azért maradok, mert muszáj. Attól viszont rettegek, hogy senkinek, még a saját bátyámnak sem kellek. Soha, semmi rosszat nem tettem senki ellen. Lehet, hogy jót se. Csak a gond van velem, még ha az az is, hogy etetni kell engem. A bátyámon élősködöm tulajdonképpen.
Egy teher vagyok számára.
Befogom a számat, hogy ne szökjön ki rajta hang, de a könnyeimet nem tudom visszatartani, így a nappali közepén állva, szerencsétlenül, némán bőgök. Ez jutott nekem. Ez vagyok én.
Néhány perc múlva megnyugodtam annyira, megmossam az arcom. Még mindig piros, de már valamivel jobb. Elfoglalom a helyem újra a régi kanapén, és várok. Túl sokat késik. Valami baj történt.
Mikor meghallom a zár zörgését, hatalmas kő esik le a szívemről. Felpattanok, és azonnal az ajtóhoz sietek.
-Zach, te vagy az?