Nappali

Komolyan mondom, hogy ezek a démonok még arra sem voltak jók, hogy megmozduljak. Nem tudom magam jó formában tartani ezekkel, hiszen egy csettintéssel el tudtam volna mind a kettőt pusztítani, de abban nincsen semmilyen akció vagy élvezet. S én pedig ezért a kettőért élek, ha nincs körülöttem ilyen dolog akkor már szétrobban a fejem. Adrenalin függés elég veszélyes, de ha tetszik akkor miért ne?
- Tévedsz. Isten mindig és mindenhol figyel. Attól, hogy nem vesszük észre a jelenlétét még itt van. Azért nem avatkozik közbe, mert akkor saját magát szúrná hátba. Ő adott az embereknek szabad akaratot, így nekik is kell megoldani a problémáikat. Az arcomon nem látszik semmiféle érzelem, mintha robot lennék és úgy mondanám végig a következő sablon szöveget, amit az angyaloknak szántak a Teremtéskor. Így soha nem beszéltem a legfőbb ellenségemről, Atyámról és még rendesen belefájdul a gyomrom. Büszke vagyok magamra, ennyire jól kamuzni. Szemrebbenés nélkül.
- Tetszenek a mondén építkezési stílusok? Szerintem nem a legjobb, itt-ott vannak hibák a szerkezetekben, de hát kinek a pap kinek a paplan. Vonok vállat és megvárom, hogy a nő hívjon egy taxit.
- Azt, hogy éreztem. Elkövettem az egyik legnagyobb bűnt. Úgy élveztem az emberi élet gyönyöreit, hogy közben erősebb érzéseket tápláltam az ember iránt. Megérdemeltem a büntetésemet, és megbántam. Sóhajtok egyet, és az arcomra fájdalmas mosoly ül ahogyan mesélem a történetet. Amint megjön a taxi már be is ülök és kifelé tekintek az ablakon.
- S te? Ha szabad kérdeznem és nem mély seb. Kérdezem tőle mikor már kiszálltunk a taxiból,hiszen ez nem tartozik olyan élőlényekre akik nem tudnak semmit. Hagyom, hogy a nő menjen előre hiszen ő tudja a járást, majd amint felértünk körülnézek.
- Szép lakás. Igazán jó az ízlésed. Dicsérem meg, s leveszem a kabátomat amit az elhullott démontól szereztem.
- Mennyire nehéz így élni?    

A bukásom miértje mese, direkt volt ennyire amatőr és sablonos. Minek túlkomplikálni a helyzetet, már elértem azt amit akartam. Egy olyan helyen lehetek majd vele kettesben ahol senki sem lát és végre levehetem magamról ezt az unalmas Mélység Angyalás álarcot mert megmondom őszintén, hogy már kezdek kicsit ki lenni tőle idegileg.
- Talán Isten-t miközben írta a leveleit? Kérdezem halkan kuncogva tőle. Nem, egyáltalán nem vicces. Legszívesebben sokkal +18-asabb poént löktem volna el, de hát az egy frissen bukott angyal szájából nem hallatszik túl bizalomkeltőnek nem igaz?
Követem a mozdulatait, amint a faliszekrényhez lép. Nem látom pontosan, hogy mit is vesz ki belőle csupán azt, hogy megvillan rajta a fény. Szárnyait kitárva a falhoz lök és felteszi végre az egymillió dolláros kérdést.
- Játszunk találd ki játékot! Fekete szárnyai, nagyobb, mint a többi angyalé de fekete démonszemekkel is rendelkezik. Na ki az? Ki tudod találni, vagy segítsek? Kérdezem tőle halkan nevetve, majd az utolsó szavam után az egyik elfojtott energiámat szabadjára engedem ami megrengeti a szoba falait.
- Tedd le szépen ezt a kis játékszert és beszéljünk normális bukott angyalokként. Nem szeretnélek bántani, sem megölni. De azért egy kávét elfogadok.    

Nem volt értelme ellenkezni, amikor megtámadott hiszen abból nekem nem származna semmi érdekem, hogy ezt a bukott angyalt elpusztítom, hiszen kell ahhoz, hogy a tervem sikerüljön. Többet ér élve, mint holtan.
Amint felteszem neki a kis találós kérdésemet, látom az arcán a reakciót s erre egy nevetés tör ki belőlem. Igen, ez a megszokott. Ha valakinek felfedem a valódi kilétemet, akkor legtöbbször lesokkol. Biztos a csodálatos arcom miatt.
- Teljes életnagyságban! Tudom, tudom, hogy most szóhoz sem jutsz hiszen egy ilyen hírességgel találkoztál, mint én de hát csak nem kellesz lelocsolni téged egy vödör vízzel. Egy nagy mosoly varázsolódik az arcomra és amint hátrébb lép tőlem, már ki is slisszolok a fal támaszából, vigyázva, hogy a penge ne sértsen meg. Kezeimet a hátam mögött összekulcsolom és sóhajtok egy nagyot.
- Jaj, tudod már mennyire untam a Mélység Angyalát? És tényleg létezett. Csak hát megöltem. Kuncogok halkan és az egyik kezemet kinyújtom és az ujjaimmal végigsimítok a kanapé vonalán.
- Az előbb mondtam, nem? Egy kávét. Sóhajtok halkan és rázom a fejemet mosolyogva. Figyelem a mozdulatot, ahogyan tölt magának inni és le is húzza azt a whiskyt.
- Gondolom már sejtetted, hogy a kis főnököd nem az, akinek kiadja magát. Ő Gabriel arkangyal az öcskösöm. Szeretném, ha ezt tudnád. Viszont azt ne mondd el neki, hogy tőlem tudod. Meglepetésnek szánom.     

Az alkohol nem rossz dolog, hiszen segít lenyugtatni az idegeinket egy olyan húzós nap után, mint a mai a nőnek. Szegénynek képzelhetem, hogy mennyire rossz lehet. Mintha a fejében két rossz manó folyamatosan ütlegelne egy dobot. Ez teljesen normális reakció. Percek alatt megtudta, hogy a főnöke a legnagyobbak egyike és azt, hogy maga az Ördög áll a nappalijában. Nem lehet valami kellemes biztos, hogy nem lesz benne a mostani időszak a top 10-es listájában a sejtésem szerint.
Kuncogva figyelem a házigazdát miképpen vesz néhány nagy levegőt, én pedig egy kicsit megnyitom az ablakot, mintha teljesen otthon lennék s azt csinálhatnék amit, csak akarnék.
- Így jobb? Nem fogsz elájulni nekem, igaz? Kérdezem tőle halkan kuncogva, majd a visszavágása nagyon tetszett és ez látszik is az arcomon.
- Ez tetszik, hogy ennyire fel van vágva a nyelved, Cerviel. Legtöbb bukott már szaladna is világgá, ha meglátná. Te meg még feleselsz is. Már tudom, hogy mit kedvel benned ennyire az öcsém. A gőg az alaptermészetem egyike. Nem hiába viselem én a Büszkeséget a Pokolban. Nálam jobb színész ebben a filmben nincsen, és soha nem is lesz.
A karfára dőlve figyelem miközben csinálja a kávét és közben fütyörészek, mintha teljesen rendben lenne a szobában, csak két jó barát kávézik egyet. Persze, ez pont így van.
- Köszönöm kisasszony, igazán kedves öntől. Biccentek és a konyhába sétálva teszek bele cukrot és egy kevés tejet a kávémba, majd helyet foglalok vele szemben a kanapén s én is belekortyolok a kis adrenalinbombába.
- Ó, akkor ezt tudtad? Ejha. Le vagyok maradva még. Az informátorom nem volt a legjobb. Rázom a fejem mosolyogva, aztán pedig a következő kérdése hirtelen rápillantok és az arcát kezdem el fürkészni.
- Miért tenném? Ha háborút indítanék, akkor nem maradna emberi élet a földön s nem lenne kit kínozni, bűnbe csábítani. Meg ha ez is lenne a célom, akkor szerinted miért nem kezdtem még el? Mondhattam volna a Hercegeknek, hogy támadjanak vagy a szabadjára engedhetem volna az Apokalipszis Lovasait is. Nem vagyok ilyen gonosz, miért nézel te annak?   

Figyelem az arcát miközben kinyitom az ablakot az otthonában és olvasok róla, s ez csak egy újabb nagy mosolyt varázsol az arcomra. Annyira élvezem idegesíteni a lényeket, legyen az ember vagy angyal, hogy az valami elképesztő. Nekem ez ad másodperci boldogságot, olyan ez, mint az embereknél a csoki. Felemelő érzés.
A következő szúrásnál már rendesen elnevetem magam. Hát ezt nem hiszem el. Nem is tudom, hogy utoljára mikor voltak velem ennyire tiszteletlenek, mint most ő. Más, hol merne ilyet mondani? Ott nyalna, ahol tudna.
- Ne bántsd a gyermekeim! Nem is bénák. Jó az igaz, hogy a sarjabb fajtát mutattam meg neked, de vannak aztán igazán murisak. Gondolok itt a Lovasokra, a Pokol Hercegekre. Ezek a Nagyobb démonok olyan erővel rendelkeznek, amire nagyon büszke vagyok.
- Ezt komolyan kérdezed? Nem mondták el neked ezerszer úgy, mint a többi angyalnak fent? Vagy azt hiszed, hogy hazugságban éltél eddig? Nem hiszel Atyámnak? Ejj, ejj. Vigyázz csak meg ne tudja, elég nagy az egója. Térek ki a válaszadás alól és belekortyolok egy újat a kávéba, majd újra ráemelem a tekintetem.
- Gondolom már tudod, hogy mit szeretnék neked ajánlani. Egy szövetséget. Nem kell hozzám csatlakoznod, megmaradhatsz nyugodtan ilyen szabadnak, mint most. Csak annyit kérek, hogy ha szólok akkor tegyél meg nekem valamit. Nem fogod megbánni, ezt garantálom. Megkapod a védelmem és azt, amit csak kérsz.    

Igencsak tetszene ha ez a leányzó az én táboromat erősítené, hiszen szórakoztatóbbá tenné a Poklot. Egy olyan bukott angyal aki folyamatosan szívja az Ördög vérét? Ohh, tetszik, nagyon tetszik. De hát ez nem fog összejönni, tudom, hogy lehetetlen küldetés s én pedig nem fektetek olyanba energiát amiről sejtem, hogy nem keresztülvethető.
- Majd egyszer talán elmondom neked, ha méltónak talállak rá. Mondom neki egy kedves mosollyal. Miért teregessem ki pont neki, pont most a lapjaimat? Nem jelent nagy veszélyt rám, így nem látom értelmét. Úgyis meg fogja majd tudni, mikor eljön az apokalipszis.
Feldobtam neki a legnagyobb labdát, amit minden bukott le akar csapni. A védelmem nagyon sokat számít, hiszen így a démonok nem támadhatnak rájuk, inkább védelmeznék őket az angyalokkal szemben. Bolond az, aki visszautasítja, de úgy látszik, hogy most épp azzal van dolgom.
- Biztos vagy ebben? A szavamat adom, hogy szabad maradhatsz. S nem is fogok nagy dolgot kérni tőled, pusztán annyit, hogy ha szólok akkor ki kell nyitnod nekem egy ajtót. Ennyi és nem több. Vonok vállat mosolyogva, majd hirtelen mellételeportálok és az egyik kezemet ráteszem az arcára s a fekete démonszemeimmel pillantok rá.
- Mondd el nekem, Cerviel, hogy mi a leghőbb vágyad? Mit szeretnél elérni? Az erőm átsugárzásával veszem rá, hogy mondja el nekem ezt a kis apró dolgot. Egyedül csak az arkangyalokon nem tudom használni ezt a fajta képességet. Ez a válasz, nagyban meg fog határozni mindent.    

Szívesen elmondanám neki a bukásom okát, de hát minek lebbentsem fel azt a bizonyos fátylat? Változtatna az valamin? Nem hiszem. Meg hát valljuk be, elég okos lánykának tűnik és ha talán bogarat ültetek a fülébe akkor maga fog utána járni a dolgoknak és talán kiderítheti azt, ami lehetetlen. Össze tudná tenni a képeket, hogy egy bizonyos időről miért van rajtam kívül mindenkinek halvány lila gőze se.
- Kérdezd a Főnököd, hogy mi történt a Teremtés után közvetlenül. Ha nem fog tudni válaszolni, akkor talán valami nincs itt rendben. Igaz? Kuncogok halkan, ezzel a kérdéssel a bukásom igazi okára célozva.
Amint azt mondja, hogy meggondolja az ajánlatomat, elmosolyodom.
- 48 órád van eldönteni, ha nem kell, akkor másnak felajánlom ezt a páratlan lehetőséget arra, hogy nyugodt élete legyen. Démonoktól, angyaloktól, vadászoktól mentes. Nagyon sok bukott szeretne békében élni. Mosolygok sejtelmesen a nőre. Igen, ezért a kiváltságért még ölni is tudnának. Nyugodt, majdnem normális élet? Egy apróságért cserébe? Megéri.
- Nyugodtságra? Akkor dönts hamar, és megkaphatod. Engem sem fogsz látni, amit kérek azt is mással fogom megüzentetni. Végigsimítok az arcán, majd felállok és a konyhába sétálok s a mosogatóba teszem a bögrét, majd kiszolgálva magam töltök egy pohár whiskyt magamnak s azzal a kezemben sétálok vissza a nőhöz.
- Mesélj nekem, Gabrielről. Mivel mulattja az időt mostanában az én kisöcsém?     

Annyira viccesnek tartom azt a szituációt, hogy egy bukott már maga kételkedik az ősi történet igazában úgy, hogy senki sem ejtett el morzsát a füle mellett, hogy abból rájöjjön, hogy van itt valami a háttérben. Amint egy angyali lélek elveszti a Mennybeli energiáit és csak zuhan és zuhan, hirtelen szebb és igazabb képet kap a világról, amiben nincs ott a szent butítás és az a kód, amit egykor Atyánk beleültetett a gyermekei fejébe. Nem kötik őket már a szabályok, végre élhetik a saját életüket úgy, hogy nem szól bele úgymond senki. Persze ha rossz fát tesznek a tűzre akkor egy árnyvadász vagy egy angyalka elkapja őket, de az már csak az ő bajuk ha nem tudnak élni az újdonsült szabadságukkal.
- Ha azt hiszed, hogy Gabci megölne akkor még egyáltalán nem ismered, kedvesem. Nem tenné meg, maximum szólna Michaelnak vagy a többieknek. De ő maga nem. Nincs ahhoz elég vér a pucájában. Belemosolygok a poharamba s aztán pedig iszok még egy kortyot, ha már kiszolgáltam magam. Gabriel soha sem volt a tettek embere. Mi inkább tettük meg ezt helyette. Persze ha elszánta magát akkor őt se kellett félteni, de az biztos, hogy hármunk közül ő az egyetlen aki nem vonzódik annyira a harchoz. Én meg Michael persze folyamatosan azt csináljuk, nem is tudnánk magunkat elképzelni máshogy csak is fegyverrel a kézben.
Még a szeme se rebben amikor végigsimítok az arcán és erre csak elmosolyodom. Túl sokáig nem látogattam meg őt, nem vettem róla tudomást. Pedig igazán érdekes egy bukottka az is biztos. Értékes tagja lehetne a csapatomnak, de mint tudjuk ez így nem jöhet létre, ha elfogadja a szerződést mert akkor én békén fogom hagyni. Mindig állom a szavam, ezzel szívom meg valamikor.
- Igen, ha elfogadod akkor nem fogom meginni a kávéd és a whiskyt. Pedig annyira kedvemre való lenne itt lenni egész nap és veled tölteni a napot... Kacsintok rá vigyorogva. Persze ha még tehetném se tenném meg, hiszen ebből a csodából mindenkinek kell adni nem csak neki.
- Hát azt hittem, hogy az vagy. Tudod olyan titkárnős kinézeted van. Vonok vállat miközben csipkelődök egy picikét, de csak egészséges körülmények között. Majd amint azt mondja, hogy benne van az alkunkban akkor az arcomra egy eddigieknél is nagyobb mosoly varázsolódik, aztán pedig a vérpecsét hallatán felvonom a szemöldököm.
- Az is elég lenne ha megcsókolnálak, de ha ezt szeretnéd... Nevetek halkan, majd hirtelen lehervad a vigyorom és közelebb hajolok hozzá.
- De ha nem teszed meg azt, amire kérlek akkor bizony az enyém vagy. Örökre.