Egy elhagyatott utca

Setét angyalok

Az Ő útjai kifürkészhetetlenek.
Bárki, aki azt hiszi, átlátja a tervét, téved és a reakciójából ítélve azt szűröm le, hogy Sariel nem éppen az én megjelenésemre számított. Nem rendült meg, nem fagyott le, amely jelek egyaránt arra mutatnak, hogy tudta, előbb vagy utóbb fel fog egy angyal bukkanni, azonban visszafogott, már-már félénk riposztjai azt sugallják, hogy messze nem én vagyok az, akit várt volna. Úgy vélem, Atyánk terve éppen ez. A váratlanra való játék. Illetve, kétség kívül az is közrejátszhatott, hogy ha valaki, akkor én vagyok a legvalószínűbb katona, aki képes arra, hogy visszacibálja őt a Mennybe. Elvégre, ő a végrehajtó, hasonló feladatkörrel rendelkező angyal.


Olyan, mint én. Legalábbis, ő hasonlít a legjobban arra a szerepkörre, ami miatt én magam is létezek.
- Tudod, hogy ez nem választás kérdése. - a szavak ugyan lágyan, szelíden peregnek le ajkaimról, puhábban, intha mondjuk egy bukott angyalról lenne szó, mégis, a vonásaim semmilyen érzelemnek nem adják meg magukat.
Mint jégcsap, úgy állok előtte, kifejezéstelen mimikával, ridegen csillogó íriszekkel. Az utasításom egyértelmű volt. Vissza kell vinnem. Én pedig ezt fogom tenni, akkor is, ha az a női angyal akaratával szemben megy. Miért? Egyszerű. Azért, mert így kell lennie.


Isten ezt követeli. Tehát így is lesz.
- Mennünk kell! - lépek lassan, higgadt tempóban közelebb hozzá, majd mielőtt bármi mást reagálhatna, enyhe, ám mégis szigorú erővel megragadom a karját.
- Most! - nyomatékosítom kijelentésemmel és kemény hanglejtésemmel azt, hogy így kell lennie.
Nekünk pedig engedelmeskednünk kell a felsőbb utasításnak.

Setét angyalok

A kihaltság szférájának csöndjét egyedül fekete cipőim halk koppanásai törik meg, amikor a nyirkos betonnal érintkeznek. Szinte sztoikus nyugalommal nézek le a nem túl messze lévő pocsolyára, miközben erőmet arra használom, hogy beazonosítsam, pontosan merre is jár a környéken az, aki miatt most alászálltam a Mennyekből. Mivel ő is arkangyaé, nem nehéz kiszúrnom a csak őrá jellemző sugárzást, a fátyolt, mely halandó szem számára érzékelhetetlen, előlem viszont egyikük sem rejtheti el. Az aura felém áradó hullámait. Átjárja a mennyei fény, Atyánk ereje. S Atyánk úgy szólott, hogy vissza kell térnie. Az Ő akarata. Én pedig érvényesítem. Ahogy tettem mindig. Nem fedem el előle saját energiáimat, hagyom, hadd érezze meg a jelenlétemet már azelőtt, hogy megpillanthatna. Felesleges is volna elkendőznöm az ittlétemet. Ezért aztán nem teszek mást, csak várok. A pocsolya víztükrét fürkészem. Gabrielt juttatja az eszembe és ettől a számba keserű íz költözik, jóllehet negatív érzéseimből arcomra egy sem költözik.
Nem engedek meg magamnak efféle luxust.


- Sariel. - egy kurta biccentés formájában viszonozom csupán a köszöntését, míg mimikámon rezdülésnyi változás sem áll be. Pillantásom mosolyára téved. Mily emberi. Azonban nem találkozik egyébbel, mint az én érzelemmentes ábrázatommal. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne örülnék annak, hogy látom, annak, hogy épségben van, mindössze nem futok kötelező köröket. Sosem tettem. És úgy hiszem, mindketten jól tudjuk, hogy nem is fogok változni.
- Tudod, hogy igen. - szigorú pillantással válaszolom meg a kérdését, amire minden bizonnyal már egyébként is tudta, miként fogok felelni. Hiszen tudja, hogy megy ez. Nekünk ez nem otthonunk és nem is maradhatunk itt egyhuzamban túl sokáig.
- Atyánk akarata az, hogy visszatérj. - tisztázom a jelenlétem okát, hogy ő is érezze, a testvéreim nyakára járás nem olyasmi, amit élvezek. Viszont olyasmi, aminek meg kell történnie. Vagy ez, vagy idővel majd egy még szörnyűbb parancsot kell végrehajtsak. És én végre fogom, mindegy, melyikükről van szó, vagy mennyit jelent a számomra.
Már nem engedek efféle tényezőknek. Nincs a feladataim között.


Ha valakinek, hát Sarielnek ezt értenie kell. Bizonyos tekintetben ő és én nm különbözünk sokban. Mindketten végrehajtó erők vagyunk. És mindketten teljesítettünk már olyan feladatokat, melyet bárki más sötétnek és hálátlannak titulált volna.
- Indulhatunk? - kérdés köntösébe bújtatom ugyan, de szavaim mögül kiérezheti a keménységet.
Azt, hogy nem tűrök ellentmondást.

A közel hétszáz évem kuriózumnak számít a boszorkánymesterek körében. A démonok nem túl gyakran hagyják életben ilyen hosszú ideig a saját gyermekeiket, amikor megfoszthatnák őket az örökkévalóságtól, ízletes csemegét és remek tápanyagot biztosítva a sötétségen és a halálon élősködő szervezetüknek. Úgy hallottam, Asmodeus kifejezetten szívesen játszadozik az utódai halhatatlanságával. Számukra ez csak játék, egy morbid sakkjátszma, ahol a gyenge és a haszontalan bábu kiesik. Ilyen értelemben bástya voltam apám oldalán, mindig az utolsó, aki talpon maradhat. Szüksége volt rám, így aztán életben hagyott. A halhatatlanságom nem ért számára annyit, mint amennyit úgy nyer, ha meghagyja nekem.
Az elmúlt hétszáz évben nem sokszor jártam a Földön. Mindig is vegyes érzelmekkel viseltettem az emberek iránt, egyszerre undorodtam tőlük és vágytam arra, hogy elvegyülhessek köztük. Számtalan ivócimborám akadt már, hangoskodó mondének, kótyagossá váló vérfarkasok, nagyotmondó tündérek... de nephilimet még sosem láttam lerészegedni. Így hát tudományos érdeklődéssel és őszinte kíváncsisággal lestem minden mozdulatát, és igyekeztem nem túl szélesen vigyorogni, nehogy bedurcázzon rajta és véget vessen a szórakozásunknak. Próbáltam eldönteni, az ittasság melyik jellemvonásait erősíti fel, de annyi új dolgot hozott a felszínre nála, hogy képtelen lettem volna egyetlen jelző mögé sűríteni azt a felturbózott ártatlanságot, megnyíló őszinteséget és felvillanyozó merészséget, ami őt kerülgette.
Látom, hogy a válaszom kényelmetlenül érinti, de hát hogyan máshogyan kellett volna reagálnom? Nem tartom magam érzékeny léleknek, a legtöbben azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik olyanom, a homokórába ragadt porszem, mely önmagában ketyeg. Pedig létezik, és attól még, hogy nem halad semerre, ketyeg. Működik, ezáltal érzéseim is vannak - habár ez már egy olyan rész, amit én magam tagadnék le legszívesebben -, és bár mellőzni szeretném előtte a gyerekes durcát, képtelen vagyok jó képet vágni ahhoz, ha alulmúlja a számításaimat. Pont azért, mert róla van szó, és pont azért, mert nem kéne, hogy róla szóljon. Egyszerre vagyok mérges rá is és magamra is, mert neki kedvelnie kéne, nekem pedig nem kéne kedvelnem őt. Még hogy a nők bonyolultak...
- Később még hálás leszel, szivi - hárítom el a panaszkodását egyetlen kacsintással. Jobb, ha magam is meggyőződöm róla, mit iszik, nehogy a végén még átejtsék. Láthatóan nem szokott túl közeli kapcsolatba kerülni az alkohollal, és eljutott abba az állapotba, hogy gondolkodás nélkül bármit megigyon, amit letesznek elé. Nem akarom fogni a haját egy bokor felett, hát erre fel ez a nagy elővigyázatosság. Meg arra, hogy ha le akarunk részegedni, biztonságosabb lett volna a saját lakásomon. Miért nem oda nyitottam portált? A tudatalattim nyilvánvalóan máshogyan gondolta; csakhogy attól még, hogy olyan mélyen van, nincs mindig igaza.
Nyers feleletére újra elnevetem magam. Értetlenül ülök a jókedvem előtt, mely a sértettségem ellenére is rövidebb, horkantásszerű felnevetésekben szakadozik át büszkeségem pajzsán. Elgondolkodva billentem meg a poharamban az italt, de egyértelműen nem ittam még annyit, hogy megártott volna, ami annyit jelent, hogy felpezsdült hangulatom Ebony érdeme. Nem tudom, örülnöm kéne-e ennek, vagy gyorsan elkezdeni vedelni.
- Látszik - jegyzem meg pimaszul, mielőtt kortyolnék az italomból. Nem akarom túlértékelni a naivitását, de tényleg süt róla, mennyire ártatlan. Ugyanakkor láttam, milyen a csatamezőn, és történetesen megmentette az életemet. Sosem esnék abba a hibába, mint mások, hogy elkönyveljem őt egy végtelenül jámbor és életképtelen nephilimnek. Nem, annál ő sokkal több, bájos amazon, még szunnyadó tűzvihar, akitől nagy tetteket láthat majd a világ. Mármint azon fele, aki a felszínen marad - Kösz az emlékeztetőt. Fanyar mosolyomat sietős korttyal lepleztem, s miközben az alkohol gőze szétcsapott lázadó sejtjeim közt, hősies lépésre szántam el magam: felkértem táncolni. Tudtam, hogy nem tud. Én sem tudtam. Nem számított.
- A táncolók 80%-a sem tud. Nem az a lényeg, tudsz-e - feleselek vele, ahogy a székéről lesegítve, ellentmondást nem tűrve a táncparkett felé húzom. Ha akarnám sem tudnám elmagyarázni, mi ütött belém. Talán csak megkedveltem őt annyira, hogy leperegjenek a falak, és megpróbáljam igazán jól érezni magam vele. Talán csak megérett a kapcsolatunk arra, hogy elképzeljem, milyen lenne, ha, és ha nem kötne gúsba a kötelesség. Látom a tehetetlenségét és épp a segítségére sietnék, mikor karja sután körbefogja a nyakamat. Ellágyul a mosolyom, apró biccentéssel jelzem csak felé, hogy jól csinálja, aztán közelebb rántom a csípőjét az enyémhez, hogy testünk átvehesse a zene rimusát. A jó kedvem elszabadul és felrobban a tömegben, nevetésemet elnyomja a hangfalak dübörgése, csak újra és újra kiszélesedő, teliszájas vigyorgásom imitálja a hangot egy-egy pördülése vagy érkezése után. Stabilan tartom, amint messzire sodródna tőlem, határozott mozdulattal húzom vissza magamhoz, pörgetve, döntve vagy éppen tovább forgatva. Szemérmetlenül kinevetem az ügyetlenkedéseit, hogy aztán békítőn megmutassam, hogy kell. Ahhoz képest, hogy valószínűleg ezt sem csinálja túl sűrűn, nem lehet okom panaszra.
Ahogy háttal érkezik a törzsemnek, kezem leragad a csípője két oldalán, fejem megpihen az övén, ajkaimmal lopva érintem a fülét, majd lejjebb, végigkarcolom leheletemmel a nyakát. Aztán hagyom, hogy a zene újból elsodorja tőlem, míg végül a spanyol dallamok vissza nem édesgetik karom ölelésébe. Egészen hihetetlen az a meghittség, amivel egymásba kapaszkodva, lelassulva ringatózunk - pusztán azért, mert sem belőle, sem magamból nem néztem volna ki ezt a fajta természetes intimséget. Összekulcsolt kezem a derekán pihen, megtalálva azt a keskeny sávot, mely még nem tolakodó, mégis kellően birtokló. Hüvelykujjammal lágyan cirógatom felhevült bőrét az atlétán át, míg tekintetem kérdések és válaszok után kutat lélektükrei mögött. Hajamban játszadozó ujjai egészen különleges bizsergést lopnak a gyomromba. Nem tudom, éreztem-e már valaha ilyesfajta békét - nem tudom, éreztem-e már valaha békét egyáltalán. Mosolyom kiszélesedik, ahogy pillantásunkat megszakítva lejjebb ugrik a tekintete, és én is az ajkait kezdem fürkészni, vágyódón töprengve, milyen ízük lehet. Legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban már meg is kapom a választ. Érett cseresznye. Puha és édes.
Egy minutumnak sem kell eltelnie, hogy visszacsókoljak, mohón harapva ajkai lágyságába. Meglepő módon tenyerem feljebb csúszik, a derekáról a lapockáján pihen meg, közelebb préselve mellkasát az enyémhez. Jobbom tovább szalad a hátán, egészen kócos fürtjei közé túrva. Markomba zárok a tarkóján annyit, amennyit csak tudok, megtámasztva fejét, hogy véletlenül se visszakozhasson. Túl hamar ér véget a csók, elégedetlenül morranok, ahogy elszakad tőlem, pedig csak most érzékelem, hogy a zene már rég váltott és mi sem billegünk többé az ütemére. Élethűen tükrözöm az értetlen kifejezést az arcán, néhány tompa pillanatra csupán, míg fel nem olvasztja fülig szaladó vigyorom. Nincs benne semmilyen gúny vagy önelégültség, épp ellenkezőleg, sebezhetően, fájdalmasan örömteli. Aztán anélkül, hogy bármit mondanék, a kézfejére fogok, tenyerét az enyémbe süllyesztem és magamhoz húzom olyan szorosan, másik karommal derekát ölelve, hogy fejünk egymás mellett kössön ki. Arcomat a nyakába temetem, dús fürtjei közé, miközben idomulok az új zene lassú ritmusához. Aprókat lépkedve ringatom, kezünket vállunk magasságában tartva, hüvelykujjammal lágyan cirógatja a csuklóján a vékony bőrt, míg másik kezem visszatalál a derekán magára hagyott csík simogatásához.
- Reggel gyűlölni fogod magad érte. - duruzsolom a fülébe, túlharsogva a zenét, mégis krémes tónust ütve, mintha arra csábítanám, ismételje meg, essünk bűnbe megint, együtt... Ha nem tudnám, hogy ez csak az alkoholnak szól és a mai eseménydús napnak, talán még el is töprengenék a dolgon, így azonban felesleges túldramatizálni a helyzetet. Józanul soha az életben nem csókolna meg - nincs semmim, amit rátehetnék ennek bebizonyítására, így kénytelen vagyok csak a meggyőződésemet és a szavamat adni. - És engem is - teszem hozzá kaján félmosollyal, felemelve a fejem a válláról. Arcunk finoman egymásnak simul, borostámmal ingerelve selymes bőrét, ahogy eltávolodom tőle annyira, hogy a szemébe nézhessek - majd közelítve annyira, hogy puha csókot lehelhessek a szájára. Biztos vagyok benne, hogy holnap mindketten utálni fogjuk magunkat, és nem az első csók miatt, hanem a folytatásért... Szelíd erőszakkal, fojtott vággyal csókolom meg ismét, kiélvezve ajkai frissítő varázsát, míg lágyan ringunk a körülöttünk hullámzó embertömegben. Csettintek a háta mögött, mire szikrák kezdenek lehullani a semmiből a fejünk felette. Fényesen szikrázva potyognak le és vesznek el a semmiben - ha már csináljuk, csináljuk jól.
- Szeretnél inni még egyet? - tudakolom ajkaitól, miután elváltunk, ha nem tolt volna el magától. Az ujja köré csavart ma estére. Bármit megtennék, amit csak kér - ha inna még, magam varázsolom kezébe a pultról az italt, ha pedig netán haza szeretne menni, ujjaimat az övébe kulcsolom, hogy a kabátját előteremtve indulhassunk.

♫ halfway there ♫

Anthony&ebony

-  Something new -

Tisztában vagyok vele, hogy az én körvonalam egyáltalán nem belepréselhető egy ilyen helyre. Ahhoz nem csupán külsőleg kellene kicsípnem magam, hogy rám bólintsanak, hanem belsőre is. Érzem, hogy a személyiségemet félre kell tolnom és hagynom, hogy felváltsa valami könnyedebb, valami karcsú, valami puha, valami, ami nem tart örökké, csak ideig-óráig. Valami, amire Anthonynak szüksége van tőlem most. Azok után, hogy az életem megmentésére sietett, a legkevesebb, hogy egy picit kiszakítom a vázamhoz ragasztott karót és hagyom, hogy úgy hullámozzon, ahogyan a dallam formálja láthatatlan kezei alatt, mindezt mosollyal arcomon. Még akkor is, amikor a tündér nő úgy dönt, hogy elvonja tőlem a férfit és magamra maradok. És akkor is, ha órákig tartó magányosságban lesz részem. És bizony akkor is, ha minden sejtem felrobban a rosszallás miatt, amit az enyelgésük vált ki belőlem. Ó, tudom én, hogy közöttünk nincs semmi. Nem pattognak szikrák. És még csak flörtölni sem tudok. Az ártatlanságomon (amit ő cukiságnak hív) kívül - ami maradjunk annyiban, hogy az ő szemében ereklyének tűnhet - nem igazán van rá módom, hogy magam mellett tartsam. És az, hogy nézem őket együtt lopva-lopva, nem is igazán arról szól, hogy szeretnék én lenni a nő helyében, mert nem. Én nem tudnék úgy mozogni, olyan bájjal és kecsességgel. Az nem az én világom. Inkább az bánt és szúrja meg a mellkasomban kopott ketyegőmet, hogy elfordul tőlem. Hogy most, amikor először eljutunk erre a pontra, hogy együtt szórakozzunk, van olyan, akivel látszólag szívesebben tenné. De hát ugyebár én vagyok a bolond, hogy azt feltételeztem sokat jelenthet neki is. Úgyhogy egyszerűen ráiszom a fájdalmamra a fickótól megajánlott italt, - remélem italokat - és megpróbálok felszabadulni. Egy kis időre.
Túl vagyok az elsőn, ami már úgy rendesen bekopogtat a koponyámon és szépen rendjével-módjával honfoglalósat játszik odabenn. Mámorfüggönnyel zárja el előlem minden gondom, bajom és megtölti vénáim forrósággal, örömmel, felszabadultsággal. Kuncoghatnékom támad, de még milyen!? Persze, mindkét karommal kapaszkodom a józanságomba, mert egyáltalán nem hiányzik egy újabb címke a hátamra. Meglepetten nézem, hogyan kapom vissza Tony társaságát, és bizony, elgondolkozok rajta, hogy a nő lekoptathatta őt. Ami meglep. Az ő szövegével azt gondolnám, bárkit az ágyába csábítgat.
-Bocs, hogy nem tartottam a gyertyát... - grimaszolva felelek, szinte már inkább sértettséggel. Ami meglep engem is, így hamar előre fordítom a fejem és finoman megrázom, hogy kiverjem belőle ezt a nem túl kedves és szimpatikus oldalam. Nyelek egyet, majd az előttem hagyott, üres pohárral játszanak ujjaim. Mosolyoghatnékom támad, amit képtelen vagyok elfojtani, viszont Anthonyra sem akarom rázúdítani, így hol a pultos lánnyal szemezgetek boldog ábrával arcomon, hol a tömegbe eresztem tekintetem, hol csak úgy spontán egy-egy alakot nézek meg magamnak.
Ő kérdez, én felelek. És nem is tudom elhinni, hogy kimondom azokat a szavakat egymás után, de kimondom. Előbb boldogan ingázik fejem, végül hagyva pár másodpercet már kevésbé. Úgy tűnik arcára fagy a mosolya és megváltozik benne valami. Én pedig egyszerűen leblokkolok. Zavarba jövök tőle, hogy -talán- sikerült megbántanom valamivel. Nyelnem kell és nagy beszívásokkal tölteni fel a tüdőm. Megfeszül minden izmom tőle. Az Angyalra, hát mit kellett volna mondanom? Ajkaim összemorzsolva játszom az italommal, amikor megszólal. Egyszerűen valami embertelenül erős vágyat érzek rá, hogy megnyíljon alattam a föld és elsüllyedjek valahová - méterekkel lentebb. A füleim biztosan vörösek! Fészkelődöm. Kényelmetlenül érzem magam. A tőle ellentétes irányba révedek. Kissé szédelgek az alkohol miatt, de azért annyira képben vagyok, hogy tudjam, mikor kell kiszaladni a világból. Igen, most kell!
Bátorkodom érdeklődni a nő után, hátha azzal jobb kedvre derítem, de úgy fest nem alakult túl jól a dolog közöttük. Szemlátomást bántja, így inkább nem firtatom. Ujjaimmal a pulton zongorázok, szemeimmel a plafont bámulom. Csodálatos fényjáték, ami odafenn pörög-forog, bár kezdem azt gondolni, hogy én képzelődöm, így inkább csak előre meredek. Kezd egészen új formát önteni a kapcsolatunk, vagy a társasága, az én társaságom mellette, így erősen él bennem a vágy, hogy búcsúzzak. Nyelnem kell újra és újra, majd kiinnom az italt, amit a lánytól kaptam. Jólesően hat. Képes vagyok lassan újra kuncogni és eltemetni magamba, hogy Anthony rossz passzban van. Mocorgok a székemen. És iszok. Semmi másra nem vagyok képes. És jól teszem, hogy így teszek, mert érzem, ahogy a görcsös feszültség ólálkodása megszűnik és helyette egészen könnyű hangulatot teremt körém az italom. Hálásan bólintok az üresedő poharam felé, mit sem törődve vele, ha bárki emiatt majd ostobának néz.
Megérdeklődöm, hogy meddig szándékozunk még maradni, és mindezt egy olyan nevető köntösbe öltöztetem, hogy kezd olyan érzésem támadni, mintha a létező legnevetségesebb helyzetbe kerültem volna. És talán így is van. Válaszát meghallva kiszélesedő mosollyal nézek el róla, majd a kapott italért nyúlok. Előbb megszimatolom. Összehúzza arcom a szag, amivel bír, ám ennek ellenére felhajtom. Látom, érzem, tudom, hogy Anthony nem érzi jól magát, de nem vagyok képes azonosulni a hangulatával. És nem is igazán értem, mire a nagy mélabús drámaiság. Így megpróbálom oldani a feszültséget és közelebb húzódom hozzá.
Hozzá bújok, cicásan, egy picit, csakhogy érezze nem kellene ilyen hangulatban lennie. És ahogy dörgölődzöm kissé, kuncogva helyezem vissza alakom eredeti pózomba. Fejem ingáztatva pillantok rá, mikor meghallom feleletét. Fejem csóválni kezdem és mintha nem érteném, úgy fordítom el róla figyelmem. Az ajkaim elnyílnak és résnyire szűkülő szemekkel nézek utána, mikor elveszi az italom előlem. Állkapcsom finoman oldalra siklik, hogy látszata legyen annak, mennyire nem gondolom helyesnek, hogy az én poharamhoz nyúlkál.
-És még én vagyok unalmas. - dőlök rá finoman a pultra, hogy bekukucskáljak, mire szomjazom most, hogy ital-fosztott lettem, de Anthony már intézi nekem. Gondolom egy narancslét kapok, vagy ilyesmi. Szemeim megforgatom és elfordítom fejem az ellentétes irányba. Akkor újból megszólal, így rákapom a tekintetem. -Aghhh. -  nyögöm újabb sóhaj kíséretében, majd amint megérzem nyakam köré tekeredő karját, megfeszülök ismét. Talán a meglepetés, talán a rosszallás, vagy a jól eső bizsergés miatt, ami felfut gerincem mentén, nem lehetne megmondani.
-Nem. - húzódom annyira el, hogy a szemeibe tudjam mondani a nyers feleletem. A hangomban benne van, hogy nem értem, miért fontos ez. Nem igazán akad olyan személy sem, és olyan helyzet sem, hogy én ilyen helyekre jöjjek. A komoly arcjátékom végül felváltja valami sokkal mosolygósabb. Ami inkább az alkoholnak köszönhető, mintsem neki. Megérkezik az italom, amiért rögvest elnyúlok. Koccint velem, ahogy illik. Aztán megszólal, én pedig kissé lemaradva tőle, iszom. Úgy érzem megbántottam és fogalmam sincs, hogy mivel, hogyan, így amikor lehajtom a teljes poharat, összerázom magam és szóra nyitom ajkaim, hogy tisztázzam a dolgot. Mire ő belekérdez a pillanatba. A fejem sebesen csóválni kezdem, közben szinte már kinevetve a gondolatát, hogy én meg a parkett. Esélytelen...
-Nem, én nem tudok... - próbálok ellenkezni, de már kezében a kezem és von maga után, ellentmondást nem tűrően. Esküszöm nem tudom, hogy hova bújjak. A pillanat töredéke alatt még a pult mögé is benézek, nem e találok ott egy zacskót, vagy ilyesmit, hogy a fejemre húzzam, de nem. Kellemetlenül érzem magam. Hiába vagyok felszabadult, éppen most, hogy forog a terem, nem biztos, hogy jó ötlet így táncikálni.
Szembe fordul velem és törzsemmel övének ütközöm. Alighanem lenyelem a saját nyelvem, amikor derekamra csúszik a keze. Eléggé értetlenül állok a dolgok előtt. A tőlem telhető leglazább mozdulattal próbálom átölelni a nyakát, míg másik kezemmel a mellkasán időzöm. Szemeim el-elvesznek a tömegben. A ritmusra próbálok ráérezni. Ami meglepően hamar sikerül. Hálás köszönet érte az alkoholnak és minden mellékhatásának! A dal közben megpróbálok csendben maradni és figyelni rá, hogy úgy ringjak, ahogy ő akarja. Időnként persze sikerül szép mozdulatot rajzolnunk együtt, de persze olyan is van, hogy széles fültől-fülig érő vigyorgásom közben mellette érkezem meg. És előfordul olyan is, hogy háttal simulok hátának és úgy hullámzok neki. Hagyom, hogy a gátlásaim feloldjanak és élvezem, hogy egy kicsit mindketten kifeszítjük a világainkat és egymásra korlátozódunk. Ha kiszabadulok a kezeiből, előtte is táncikálok, de olyan is megesik, hogy háttal a törzsének érkezem. Igyekszem jó partnere lenni, és persze, lesek a szomszédoktól. A túlzott fenékrázást azért nem másolom le, de a csípőm nem marad mozdulatlan.
A dalok jönnek-mennek. Én pedig valahogyan belesimulok az ölébe, és mindkét karom nyaka köré fonva, közelebb vonom magamhoz. Ujjaim belefutnak hajába, és egészen annyira vonom, hogy arca közvetlen enyém előtt legyen, alig pár centire. Érzem a leheletét, érzem feszes vázának emelkedését-süllyedését. Pihegek előtte. A tér elmosódik. A fények ugrálnak, ahogy az emberek táncolnak körülöttünk. Beszívom illatát, finoman lehunyva  - résnyire szemeim. Cirógatom ujjaimmal, simítok, rámarok hajára. Ajkaira terelődnek szemeim. Ki akar ugrani a szívem és átverekedni magát, hogy övéhez simulhasson. A következő pillanatban elrugaszkodom, hogy ajkammal övére kaphassak. Megcsókolom... Én! Őt! Úgy, ahogy az már szégyen első -és talán utolsó- alkalommal. Hévvel, és követelőzőn. Hacsak nem tol el, nem is engedem el, még egészen sokáig... Ha elhúzódik, eltol, megakadályozza, pironkodva kihátrálok a pillanatból és a kabátomért sietek. Képtelen lennék elviselni, ha elutasítana. Ha megteszi, futnom kell. Ellenben, ha hagyja, ha a döbbenet, vagy a vágy őt is legyűri, akkor miután elhúzódom, értetlenül nézem őt. Magam miatt. Miatta. Kettőnk miatt.
   
   

Be kell ismernem, hogy felszínes vagyok. Ez az én nagy vétkem. A hidrogénszőke haj, a telt keblek, a ringó csípő és a kivillanó fenék odavonzza a tekintetemet, és nem ítéltem el azokat a nőket, akiknek a szépségük volt a legnagyobb és az egyetlen erényük. Képmutatás lett volna ítélkeznem felettük, amikor élveztem a társaságukat és ugyanúgy megbámultam őket. Természetesen egyikükkel sem terveztem hosszabb kapcsolatra, hiszen az én esetemben a hosszú elég relatív fogalom. Bony tehát teljesen távol állt mind külsőre, mind belsőre attól a típustól, akikkel szórakozni szoktam. Kilógott a képből, és nem csak mellőlem, hanem az egész bárból is. Amerre csak járt, az ártatlansága belengte a teret, mintha minden lépésével glóriát vont volna maga köré. Vagy csak én láttam ilyennek? Most jöttünk egy démonöldökléssel egybekötött vámpírvadászatról, mégis, ahogy levette a kabátját és elhaladt mellettem, a samponja illata megcsapta az orromat és hirtelen az egész bár szűkebbnek és melegebbnek tűnt, mint azelőtt. Mindenki ilyennek látja őt, igaz? Nem én vagyok az egyetlen, akit megbabonázott - ugye?
Azon kapom magam, hogy keresem az ürügyet, amivel közelebb húzódhatok hozzá, lopva megérinthetem. Neki akarom szentelni minden figyelmemet, és nem tetszik, hogy a tündér nőcske elvon tőle. Az meg még inkább dühít, ahogy róla beszél, mintha valami tárgy lenne, ami felett rendelkezhetünk - mintha nem tudnám, hogy a népe hízelgő ajánlatai mögött miféle mocskos ügyletek húzódnak... Aztán amikor még tárgyiasítja is Ebonyt, megvillantva eddig remekül leplezett vonzalmamat iránta, elszakad nálam a cérna. Mondhatnám, hogy nem kenyerem az erőszak, de hazudnék; az értésére adom, hogy jobban teszi, ha nem idegesíti fel egy démon fattyát. Úgy tűnik, ért is a szép szóból, bár gyilkos pillantásokat vet rám, miközben kitessékelik a levegőre, mégsem mer szólni, én pedig elégedetten összecsapom a két tenyerem, mert végre visszatérhetek legkedvesebb nephilimem üdítő társaságához - aki közben beleesett a szórakozóhelyek legalapvetőbb csapdájába, és vaktában iszogat...
- Komolyan, csak öt percre hagylak magadra, és máris bewhiskyzel?
Leplezetlenül széles vigyorral mérem végig. Sejtettem, hogy nem bírja jól az alkoholt, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés a fejébe szállhat. Gondterhelt pillantást vetek a pultosra, számonkérőn, vezérli-e bármilyen hátsó szándék a partnerem leitatásában, de védekezőn csóválja a fejét, ezért úgy döntök, egyelőre megkímélem. De rajta tartom a szemem.
A cuki szó hallatán magasba szalad a szemöldököm, fojtott nevetéssel felelek csak. Hihető válasz, kissé komolytalan ugyan és kevésbé őszinte, de meg tudnék barátkozni ennyivel. Ebony viszont folytatja, és a mosoly szép lassan lekopik az arcomról, míg már csak egy udvarias, fölfelé görbülő ív nem marad, hideg és kissé száraz.
- Én voltam a legkényelmesebb megoldás, értem. Igyunk a makulátlanul maradt büszkeségedre! - intek a pultosnak egy kör Jack Danielsért, majd ujjaim visszatérnek a söröskorsó cirógatásához, tekintetem komoran a pohár fenekére szegezve. A kesernyés íz a számban valahogy lekúszik a mellkasomig és szorongatni kezdi. Nem tudom, miért esik olyan rosszul, hiszen az egész kapcsolatunk a kölcsönös érdekekre épült. Talán csak hinni akartam, hogy azért választott engem, mert megbízik bennem, vagy tudja, hogy számíthat rám vészhelyzetben, mintsem azért, mert én nem hozom kellemetlen helyzetbe a Klávé előtt, és ha már ló nincs, megteszi a szamár is. Szinte hallom apám gúnyos nevetését a vállam mögött: "tényleg azt gondoltad, méltó vagy többre?"
Lopva hátrapillantok a vállam felett a kérdése hallatán, majd Bonyról újból a pohárra szalad a tekintetem.
- Levegőzni - feleletem kissé még kelletlen, beárnyékolja az előző téma, de igyekszem lenyelni a csalódottságomat, a sértettségemet. - Hogy átgondolja, kikkel óhajt üzletet kötni.
Mondanék még valamit, de az első szótag néma formálása után lemondón elfordítom inkább a fejem. Hülyén érezném magam, ha kikosarazó felelete után hízelegni kezdenék, így csak a poharamnak dörmögöm el halkan, hagyva, hogy a zene elmossa a szavaimat: Mert senkinek sem engedem, hogy bántson téged.
- Fiatal még az este, drágám. Ne siess! Csak most kezdtem el iszogatni - Magam elé húzom a kapott poharat, nagyot kortyolok belőle. Érzem, hogy Jack lemossa a sör kesernyés ízét, jólesőn végigmarja a torkomat, bódító pofonnal üdvözölve elmémet. Pontosan erre van szükségem. A szemem sarkából látom, hogy Bony kedve az egekbe szökött, valószínűleg a benne tomboló alkohollal együtt. Mosolyra fakaszt a látvány, de nem fordítok neki nagyobb figyelmet, még mindig azon rágódom, miért is engem hívott, és hogy mégis miféle válaszra számítottam tőle, vagy mihez kezdtem volna, ha azzal áll elő, amire vágytam.
Merengésemből hirtelen a karomnak feszülő puhaságok rántanak ki, majd megérzem leheletét a nyakamnál és egy pillanat alatt megfagy bennem az alkohol. A közelségétől leblokkol az agyam, tarkómon a pihe szálak egyből égnek merednek, míg a forróság a fejem helyett egészen más irányba indul. Oldalra fordítom a fejem, egészen kicsit csak. Elég lenne egyetlen mozdulat, hogy elérjem az ajkait... Mégsem teszek semmit, érdeklődve figyelem az arcát, tekintetemmel cirógatom végig, majd tekintetem lejjebb siklik, bepillantok a dekoltázs által nyújtott látványba. Ahogy visszahúzódik a helyére, végigszalad a testén a pillantásom, és tudom, hogy most kéne visszaélnem a helyzettel, mégis beárnyékolja még a hangulatomat az előző beszélgetésünk. Ha lenne más elérhető warlock barátja, őt hívta volna - de én vagyok az egyetlen, és ettől elég hülyén érzem magam.
- Majd visszatérünk rá, ha kiment belőled a pia - odanyúlok és kiveszem a kezéből a poharat, elragadva előle az utolsó cseppeket. Beleszagolok, mielőtt felhajtanám, majd intek a lánynak a pult mögött, hogy mit keverjen be következőnek Bony számára. Könnyedebb és édesebb ital, elnyammoghat rajta, míg én legurítok pár kört. - Feltéve, hogy nem akarod ledobni a felsőd, és a pultra szökkenve táncot lejteni előttem...
Cinkos kacsintással fordulok felé. Ha esetleg megfordulna ittas fejében a gondolat, készen állok rá, hogy visszatartsam - csak a biztonság kedvéért résen maradok... Közelebb húzódom annyira, hogy karomat a nyaka köré fonhassam, lazán rátámaszkodva.
- Nem szoktál ilyen helyekre járni, mi? - kérdésem kivételesen egyáltalán nem csipkelődő, inkább csak érdeklődő, együttérző. Látszik rajta, hogy nem szokott sem a féktelen piáláshoz, sem a bulizáshoz, és ezért egyszerre szánom és megértem. Amint megkapja Bony az újabb kört, megemelem félig üres poharamat felé. - A mai estére. A csapatmunkára. - Pohamarat az övéhez koccintom, ha engedi, mielőtt felhajtanám egy kortyra a maradék italomat. A következő körért intek, ekkor hangzik fel egy ismerős dallam. Fontolgatom, éljek-e a lehetőséggel, végül úgy döntök, miért is ne. Mindkettőnkre ránk fér egy kis szünet.
- Táncolunk?
Fejem oldalra billentve fordulok felé, kérdőn, aztán a válaszától függetlenül leszállok a bárszékről. Még szép, hogy táncolunk! Ahogy elhúzom a nyakából a karomat, gyengéden végigsimítok a vállán, meztelen karján, míg el nem érek a kézfejéig, melyet egyből a tenyerembe zárok. Aztán már húzom is, nem adok időt vagy módot az ellenkezésre, hanem a táncolók felé vontatom, bele a tömeg kellős közepébe, szorosan fogva a kezét.
Ha sikerül valahogy a parkettre rángatnom, szembefordulok vele, a keze helyett a derekát kapom el, hogy közelebb húzzam magamhoz. Amíg szól a zene és körülvesz minket a tömeg, könnyen megfeledkezem a tényről, mik vagyunk és milyen világban élünk, és mennyi minden választ el minket egymástól. Amíg itt vagyunk, ő csak egy nő, ahogy én férfi vagyok, épp olyannyira és mégis oly kevésbé emberi, mint ő.

♫ so dysfunctional ♫

Anthony&ebony

-  You give me million reasons... -

Rosszalló pillantásomon túl szívesen adnék még neki pár kéretlen szót is az elfuserált portálja végett, de egy - nem akarok jelenetet rendezni és kettő, azt hiszem nem vagyok abban a helyzetben, hogy számon kérjem. Megmentett? Meg! Élek még? Élek. Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor jobb ha szépen összecipzározom azt az egyébként sem túl nagy számat és azon kezdek gondolkozni, hogy hogyan jussak haza. Szemeim rögtön a kimagasló épületek után kutatnak. Bármelyik jó, amelyik elég feltűnő és ismert. Tudom, kérdezősködhetnék is, ezért letisztázom magamban, hogyha más nem a könnyes búcsúnk után a legjózanabbnak ítélt alak után nyúlok és kifaggatom, hogy merre kell menni. Ez azért röhejes! Az árnyvadászok gyöngye lehetnék ilyen térképpel a fejemben. Karjaimmal rögvest ölelném magam, hogy elzárhassam alakom az alvilágiaktól - mert ha valamit érzek a rám szegeződő pillantásokból, az hogy nem igazán vannak oda értem.
Körbefutkosó tekintetem akkor állapodik meg az előttem ácsorgón, amikor szavát adja, hogy ha eleget ivott és pihent, hazajuttat. Nos, ez hízelgő és talán biztató is, de le kell fektetnem magamban a kételyeim. Mi lesz, ha túl issza magát? Ha oda a limit? Ha ismerősbe botlik, vagy elcsavarják a fejét? Szemeim ezeket a kérdéseket teszik fel, amíg ajkaim morzsolgatva rugózom enyhén. És hiába is felelnék, már von maga után. Nem marad beleszólásom. Ami valamilyen szinten nem is olyan rossz. Megtapasztalhatok új dolgokat és nem kell egy idegentől segítséget kérnem. Nem mintha Anthony annyival szorosabb ismerős lenne, de mégis ismerem egy ideje. Vagy legalábbis a ma estig azt gondoltam... A démonnal folytatott beszélgetése óta azonban nem vagyok benne biztos, hogy tudom ki ő.
Befelé menet kényelmetlenül érzem magam. Túl vagyok öltözve, ráadásul úgy gondolom, hogyha Tonynak szórakozni támad kedve az idegeimmel, egy kicsit megpróbálhatok rákontrázni. Kitépem kezem övéből, majd levedlem azt, ami nem kell és finoman átalakítom küllemem. Ettől még nem lesz az oldalamon elszakított ujjatlan kevésbé lukas, vagy a bőröm helyenként koszos és vérfoltokkal díszített - amire minden bizonnyal a vámpír bagázs rögtön ugrani fog - de legalább nem úgy nézek ki, mint egy karót nyelt Lightwood (legalábbis a legidősebb eléggé annak tűnik, nem ismerem túl jól). Mindentudó pillantással csóválom meg a fejem, ahogy tekintetünk találkozik, mikor elhaladok mellette. A pulthoz hamarabb érek, így van időm kapcsolatot teremteni a mögötte álló pultossal és kérni az italaink. Anthonyéban biztos vagyok, a magaméban kevésbé, de segít a szomszéd fickó, akinek egyébként ezért hálás is vagyok.
Anthony mellém érkezik, majd mosollyal a képén figyelni kezd, ami borzasztóan kellemetlen. Ilyen közelségből meg pláne. Nyelnem kell, majd az első kérdést, ami eszembe jut, felteszem. A hangos zene miatt nem hallja, így közelebb húzódik hozzám. Ha az előbb kellemetlen volt a közelsége, akkor most gyilkos! Én pedig reflexből hátrébb próbálok fészkelődni, amennyire engedi a kakasszék támlája. Pillantásom kérdő, majd szemeim résnyire szűkülnek, enyhén megbillentem fejem, mert mégis csak tudnom kéne mit kérdez ahhoz, hogy válaszolhassak. Épp elnyitom ajkaim, de társasága akad. Így a kérdéssel együtt én magam is fölöslegessé válok. Lenyelem a szavaim és elfordulok tőle, tőlük. Kissé kínosan érzem magam ebben a szerepben, de vigasztal a tudat, hogy életem első komoly italán lehetek túl másodpercek múlván és ez egy újabb bakancslistás dolog a részemről. Mióta van nekem olyan?
 Puhán figyelem a lányt, hogyan mozog a pult mögött. Időnként össze találkozik a tekintetünk. Arcán rengeteg a kérdőjel. Talán a sok alvilági miatt furálja, hogy itt vagyok. Nem lepne meg. Ahogy a férfi ragyogó tekintete, aki az italt kínálta, ő sem kevésbé. Lerí róla, hogy vámpír. Még sem érzem úgy, hogy távoznom kéne. A felszín alatt meglapuló érzelmek ellenére, úgy hiszem eléggé barátságosak. Szelíd mosolyommal és nyugodt mozgásommal pedig igyekszem őket meggyőzni, hogy nincs miért rám figyelniük. A mellettem összesimulókra kapom tekintetem. Forró csóknak tűnik az én oldalamról a jelenet közöttük, menten el is fordítom fejem ellenkező irányba kikerekedett szemekkel. Elég nagy szerencse, hogy az italunk előttünk landol. Épp időben!
A whisky eléggé lefoglal ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a körülöttem történő eseményekről. A fintoromra a pultos lány nevetni kezd. Köhögnöm kell, enyhén megkapargatja a torkom. Talán még bele is könnyezem. A férfi -aki küldte- tenyerét mellkasára téve, pontosan szíve fölé kéri bocsánatom, mire én vállam rántom, majd akkor kezdek faggatózni a lánytól, hogy mégis mi az a borzalom, ami a poharamban volt és már a gyomrom marja. Kacagva válaszol, majd felajánlja a nőiesebb italt. Én meg csak széles mosollyal bólintok, elfogadva a kedvességét. Épp a táncolók felé pillantok, amikor Anthony visszatér a társaságomba.
Kérdőn fordulok irányába, ahogy letelepszik mellém, majd meglepetten pislogok, mikor belehajol a hajamba és úgy teszi fel a kérdését. Ezt a helyzetet kihasználva megpróbálok válla fölött átnézni, hogy a tündér nőci után nézzek, de nem találom. Ami meglep. Valószínűleg lebeszélte vele, hogy előbb ledob engem. Megvárom, amíg elhúzódik, majd rosszalló mosollyal tekintek rá. A szemeim is megforgatom, látványosan, hogy érezze - neki szól!
Szemem sarkából figyelem, ahogy lehajtja a sört, amit magához vesz. Abban a percben, hogy a pohara feneke ütközik a pult felszínével megérkezik a kikevert ital. Vörös, és barna és krémes. Megmosolyogtat. Állam szegve, valószínűleg - ragyogó szemekkel nézek a lányra, amiért így elkényeztet. Talán megsajnált. Nem lepne meg. Bejövök ide, az alvilágiak közzé. És az egyetlen, akit ismerek elfordul tőlem. Szemeiben ott az együttérzés, ezért hagyom mosolyom kiszélesedni. -Köszönöm! Nagyon jól néz ki...- húzódok közelebb hozzá, hogy hallja, amit mondok. Bájos arca van, szerte ágazó tincsei gyönyörű keretet adnak arcéleinek. Bazsalyogva pillantok le a poharamra, hogy a szívószálat ujjaim közé fogva kavargatni kezdhessem a löttyöm. Egészen addig belebámulok, amíg Anthony hangja meg nem üti fülem. Ám túl halk ahhoz, hogy megértsem elsőre, így szemeim résnyire szűkülve pillantok rá, némán arra kérve, ismételje meg, picit nagyobb hangerővel. Amíg hallgatom a kérdést, belekóstolok az italomba, ám kis híján félrenyelem, amint megértem a kérdést. Igyekszem rendezni az arcjátékom, ami meglepően hamar sikerül is. Valószínűleg a már felszívott alkohol lett az oka. Bárhogyan is, képtelen vagyok mosoly nélkül nézni őt.
-Mert cuki vagyok és máig volt érvényes a kuponom...- vállam fölött pillantok rá, majd elkapva róla tekintetem fészkelődni kezdek. Nem javítom ki rögtön a válaszom, helyette elidőzöm azzal, hogy kavargassam a színkavalkádot a poharamba. Újabb korty. Újabb mosoly. Ezúttal szélesebb, azzal az arccal nézek ismét rá, hogy fejem csóváljam puhán és úgy válaszoljak. -Nem akartam beégni a Klávé előtt, hogy erősítést hívok... Rajtad kívül nem ismerek mást. Jó, ez így nem igaz.- kuncogva megcsóválom a fejem, majd előre dőlök kissé, hogy ismét kortyolhassak. Úgy érzem kiszáradok, ha nem iszok! -Magnus Banet is hívhattam volna, de a legutóbbi küldetésem során előttem a bónuszt, amivel tartozott nekem. És jó-fej-ségből nem jött volna el. Akkor ott van még egy mondén is, akikről tudjuk, hogy nem túl gyorsak és biztosan nem ért volna oda időben el hozzám...- rázom a fejem, majd mutatóujjam begyével lerajzolom a poharam szélét, finom körként ábrázolva  -Bíztam benne, hogy úgy döntesz még egyszer utoljára megérdemlem, hogy a segítségemre siess, és tá-dám. Így is történt.- tárom szét a karjaim egyetlen másodpercre, majd elfordulok és előre révedek. Kissé talán bele is szédülök a bárpult hátfalán táncoló színekbe.
-Hová küldted?- könyökölök fel a pultra, majd vállaim finoman felhúzom. Úgy kérdezem, közben cinkos mosollyal bökve a háta mögé, utalva a tündérnőre. Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de vak az nem!  -Iszol még egyet, vagy ezután mehetünk?- fogalmam sincs miért, de a kérdés végén nevethetnékem támad. És kuncogni is kezdek. A fejem csóválom, majd bal tenyeremmel megtámasztom fejem és úgy kapom ismét ajkaim közé a szívószálat, hogy szürcsölhessek még egy kicsit. Bármit is iszok, ízlik. A pultban álló leányzó rám vigyorog újra, mire fel én is így teszek, amikor ismét rám pillant. Egészen jól érzem magam! Aggódnom kéne?
-Kitaláltad már, hogyan kell megfizetnem azt a so-o-o-ok segítséget, amit kaptam tőled?- dőlök rá a karjára, nyakam elnyújtva, hogy a fülébe súgva kérdezhessem, ami annyira motoszkál bennem. Kuncogva simulok hozzá, észre sem véve, hogy mikor dörgölöm nyakívének orrom hegyét. De amint észhez térek, már el is húzódom. Vissza a helyemre és ott tovább nevetgélve - félre dobva a szivárvány színű szívószálat - megiszom az utolsó cseppjeit is az édességemnek. Miért integet a pultban lévő lánynak, miközben a poharamra mutogatok? Még egy ilyen és az asztal alá zúgok. Ugye elkapsz?
   
   

Ahogy a fricskázásra reagál, egyszerűen megfizethetetlen - még nem az igazi, de máris sokkal emberibb reakció, sokkal inkább bonys, mint az eddigi kába, elrévedő mozdulatai. Arcomon egyből kiszélesedik hát a mosoly, két tenyerem védekezőn emelem magam elé, jelezvén, fegyvertelen vagyok és nem tervezek újabb támadást indítani ellene. Jókedvem azonban hamar tovaszáll, ahogy igyekszik megadni az esténknek a végszót. Úgy érzem, nem engedhetem el így, ennyivel, pedig egyáltalán nem tudom, mi többet várhatnék még tőle. Talán csak attól tartok, nem keresne többé, nem kérné a segítségemet, és nem akarok abban a tudatban elválni tőle, hogy talán ez lesz az utolsó találkozásunk ebben az életben. Egy futó ég velednél már többet jelentesz nekem... Vagy csak meg óhajtom kímélni a jelentésírás borzalmasan unalmas perceitől? Ez lenne a legtonysabb válasz, mégis tudom, hogy ez a legkevésbé igaz.
Így hát már nem is olyan meglepő a tény, hogy rossz helyre sikerült portált nyitnom. Első pillantásra persze meglep, hogy nem sikerült, illetve nem úgy, ahogy terveztem, mert ez azt jelenti, hogy igenis fáradok, és már képtelen vagyok úgy koncentrálni, ahogy azt kellett volna. Ezt azért elég kínos beismerni, főleg Bony előtt, de szerencsére nem igazán veti a szememre a félresikerült manővert - sőt, talán még azt is kinézi belőlem, hogy szándékosan tévesztettem el az úticélt.
- Bocsi - tárom szét a karom ártatlanul, fejem kissé oldalra biccentve sajnálkozó grimaszt vetek rá. Ennél többet nem tehetek. Kizárt, hogy meg tudnék nyitni még egy portált most rögtön... Előbb pihennem kell egyet, feltöltődni, inni valami töményet, és hoppá, egészen véletlenül ez a hely alkalmasnak tűnik rá. Kezdem úgy érezni, a tudatalattim elég szemét egy lény.
- Igen, ezt már mondtad - jegyzem meg harsányabbra forduló mosollyal. - Gyerünk már, Bon! Tedd félre a jelentésírás iránti beteges megszállottságodat egy órára. Elfáradtam, kiszáradtam... Pihenjünk! Utána démoni becsszavamat adom, hogy hazaviszlek.
Ajánlhatnám az emberit is, de jó kis erkölcsi vitát lehetne kezdeményezni azon, pontosan melyik faj híresebb az ígéretei betartásáról. A démonok gonosz, manipulatív lények, ezt aláírom, de az esetek többségében, bármily meglepő is, betartják a szavukat. Általában olyan, számukra kedvező üzleteket kötnek, hogy nincs abban semmi, ha teljesítik a másik fél kívánságát is. Persze akadnak kivételek, az emberek közt azonban mégis hétköznapivá vált a szabályok átformálása és mások átejtése, így kivételesen a démonvérre teszem a voksom.
Csak a szememet forgatom a válaszán, és inkább behúzom a bárba, mielőtt még a csinos tündér hölgyemény elcsábítaná mellőlem a szép szavaival. Biztos vagyok benne, hogy a tündérekről is oktatnak az akadémián, de hozzájuk néhány betanult lecke és pár intő figyelmeztetés kevés. Aljas kis dögök, jobb résen lenni velük.
A tudatalattim egész jó kis helyet talált. Elégedetten szívom magamba a látványt, miközben utat török kettőnknek a pult felé. Annyira elvonja a figyelmem a zene és a tömeg, hogy arra eszmélek, Bonbon lemaradt mögöttem. Megtorpanok, hogy bevárjam, ám ahogy megpillantom, egyből feltűnik, hogy valami nem stimmel vele. Az előbb még több ruha volt rajtad, nem? Egyetlen pillanatra elakad a lélegzetem, ajkam néma ó-t formál, ahogy kerek szemekkel bámulom őt. Nem mondhatnám, hogy túlzottan kicsípte magát, koszosan, megviselten és tépetten, mégis megváltozott az aurája, és ledobta végre azt a ronda kabátot magáról. Egészen szemkápráztató látvány... Becsukom végre a szám, ahogy elhalad mellettem, és szemügyre veszem hátulról is, mielőtt kaján félmosollyal a nyomába szegődnék. Ohó, szóval játszani akarsz, kislány?
Mire a pulthoz érek, már szóba elegyedett a pultossal. Nem hallottam, mit rendelt, ezért egy kissé aggódom. Ha már beültünk egy bárba, nem szívesen kóláznék... Letámaszkodom mellette a pulton és várakozó mosollyal fürkészem. Látom, hogy ajkai szavakat formálnak, de egy szót sem hallok az üvöltő zenétől, így hát közelebb hajolok hozzá, betörve az intim szférájába.
- Hogy mondod?
Mielőtt azonban választ kaphatnék, valaki megragadja a vállamat és elhúz tőle. Megvillan a tekintetem, de látván, hogy csak a tündér az, leengedem a védelmem - egy egészen kicsit csupán. Egészen másfajta pajzsokkal vértezem fel magam vele szemben. Kezdetnek például elszigetelem Bontól azáltal, hogy a pultra támaszkodom mellette, és a derekánál fogva közelebb vonom magamhoz a nőt. A hátránya, hogy háttal kell fordulnom a nephilim harcosnak, és fogalmam sincs róla, miket művelhet a hátam mögött.
- A barátnőd finomnak tűnik! - duruzsolja édes, csilingelő hangján. Egész közel hajolunk egymáshoz, hogy minden szavát érthessük a másiknak. Cirógató keze a mellkasomon eszembe juttatja Ebony érintését korábbról. Nem tetszik ez az összehasonlítás...
- Nem tudom, még nem kóstoltam.
A feleletem túlságosan pimasz a tündérek kifinomultságához, ő mégis csak nevet rajta, mutatóujja körmét végighúzza az arcomon. A másnapos borosta finoman serceg az érintése nyomán.
- Bemutatsz neki, Boszorkánymester? A nephilimeket különösen kedvelem... Jól megfizetnélek cserébe. Egy tündér sosem hazudik... - közelebb hajol hozzám annyira, hogy ajkai az enyémet súrolják, bőrömre lehelve minden egyes szavát. - Vagy szeretnéd esetleg hármasban...?
Kiszélesedik a mosoly az arcomon. Ujjam gyengéden simítom az álla alá, ártatlan, kedveskedőnek tűnő mozdulattal cirógatom végig torka lágy ívét. Figyelem, hogyan ül ki a rettegés a tekintetébe, ahogy összezárulnak a légcsövei. Fuldokolva a torkához kap, míg ujjaimmal a levegőben zongorázok, mintha csak az állát becézném.
- Azt javaslom, felejtsd el őt. Ma nem vagyok túl jó kedvemben... Kár lenne elcsúfítani a szépségedet. - tekintetem körbevándorol a táncolókon, ráérősen kanyarodik csak vissza a fuldokló tündérhez, ki kétségbeesetten szorongatja egyik kezével a torkát, a másikkal a csuklómat. Íriszeim helyén démoni tűz lobban, míg bestiális mosolyom mögül elővillannak hegyes fogaim. - Megértetted?
Bólint, mire egyetlen csettintéssel feloldom a mágiát. Az oxigénhiánytól aléltan omlana össze, de elkapom, a derekánál fogva emelem oda a legközelebb állóhoz, elmagyarázván neki, hogy a hölgy rosszul lett. Felajánlja, hogy kikíséri levegőzni, én pedig terhemtől megszabadulva fordulok vissza Ebonyhoz, mintha mi sem történt volna - erre azt látom, hogy már javában vedel.
- Ejha! - Magam elé húzom a sörömet és letelepszem mellé a bárszékre. Közel hajolok annyira, hogy ajkaim haját érintik a füle mögött. - Szóval nekem egy kör üdítőt rendeltél, miközben te vadul nyomod a töményet? Ennyire megihletett a whisky szökőkút?
Kérdésemet követően elhúzódom tőle, hogy láthassam, milyen arcot vág. Mohón, szomjasan kortyolok a sörömbe, le is húzom egy lendülettel a felét, majd nagyot sóhajtva elszakadok a pohártól, kézfejemmel letörölvén a habot a számról. A tekintetem újfent megakad a fedetlen vállakon, és el is időzik ezúttal rajta, követve az atléta vonalát a kivillanó kulcscsonton át, le egészen a dekoltázsig...
Zavartan elfordítom a fejem.
- Miért engem hívtál ma? - szegezem végül neki a kérdést, mely nem igazán nyugtalanított, egészen mostanáig. Ha nem hallaná elsőre, akkor újfent közelebb hajolok, hogy hangosabban megismételjem. Tekintetem ezúttal végig rajta tartom, a válaszára várva. Nem hiszem, hogy én lennék a gyorshívójában az első, mégis hozzám fordult segítségért. Szerettem volna azt hinni, hogy több oka van ennek, mint egy sima "bepánikoltam" vagy "te vagy az utolsó a híváslistámban". Szerettem volna, ha... Igazából magam sem tudom, milyen válaszra vágytam. Mégis miért teszünk fel olyan kérdéseket, melyekre lehet, hogy nem is akarjuk tudni a választ?

♫ it's always darkest before the dawn ♫

Anthony&ebony

-  What the hell? -

Egyszerűen nem tudok hadakozni. A kapcsolatunk maga a civódás. Minden, ami elhangzik közöttünk igazából vagy burkolt, vagy valós szurkálódás. Nincs egymás iránt köztünk kedvesség, vagy törődés. Ez a felszín és talán a mélyebb réteg is. Ahogy kimondja, ahogy mondja, ahogy megfogalmazza hirtelen becsapódik és még egyet belém üt láthatatlan karjaival lelke, enyémbe. Nem értettem a szív dolgaihoz, sem a férfiakhoz, fiúkhoz. Soha. Mert soha nem érdekelt. Soha nem foglalkoztam vele. Ahogy azonban belefutottam Anthonyba lassan tisztulni kezdett körülöttem a kép. Meg aztán az Intézet falain belül is láttam ezt-azt. Aki nem feltűnő gyakorlatilag bárhol képes észrevétlen maradni. A kijelentése pedig apró tűszerű szúrásokat ért el a ketyegőmön. Bárhogyan is, előbb-utóbb felnyílt volna a szemem a róla, a világról és a kapcsolatokról alkotott véleményeimmel kapcsolatban. A színjátéknak hitt előadása után kétségtelenül körvonalazta bennem az eddig ostobaságnak elkönyvelt ábrát. Hogy maga a démon, vagy ez a felismerés ejtett rajtam nagyobb sebet, nehezen állapítanám meg. Így azt teszem, ami a legkönnyebb. Megpróbálok kibújni ez alól a teher alól.
Kérdésére puhán felnézek. Nem az íriszeibe. Még csak nem is az arcára. Úgy nagyjából bemérve körvonalát. Ajkaim morzsolgatom. A kirakósaim darabkáit terelgetem éppen helyükre. Nem tudnék megszólalni, nyelnem kell. A szavak elszöknek. Igen, megértelek. Megértek mindenkit, aki lemond rólam. Csendesen ücsörgök mellette. Enyhén előtte. A lehetséges sérüléseit kezdem kutatni. Szemeimmel bebarangolva az alakját. Azokat a pontjait, ahová úgy hiszem, úgy érzem sérülést kellene lelnem rajta. Valószínűleg túl feltűnően, mert kijelenti, hogy jól van.
-Jó. Jó, jó, persze. Jó.- hebegek össze-vissza, mintha félálomban lennék és csak képzelném azt, hogy előttem van. Talán az ő szemeivel nézve ostobának tűnök, de mit is foglalkozom vele, hogy mit gondol rólam? Azok után, hogy a karjaimban vérzett el, nem kell meglepve éreznem magam azon, hogy hegek után kutakodom. Elérzékenyülök. Talán. A kijelentései, a csipkelődései ellenére, rettegtem tőle, hogy elveszíthetem. És egy részem ott maradt abban az illúzióban és még mindig őt siratja. Közelebb húz magához, amire meglepetten, főként zavartan reagálok. Hagyom. Nincs bennem tiltakozás. Eddig még egyetlen alkalommal sem érintett így. Finoman, puhán. Törődön? Vagy ez újabb színjáték? Bárhogyan is beleidomul körvonalam övébe. Furcsa, már-már nevetséges pózba kényszerítve mindkettőnket. Halovány mosollyal sütöm le szemeim. És ez a görbe vonal valójában nincs is arcomon, a felszín alatt rajzolódik ki. Kihasználom a pillanatot, megtapogatom mellkasát, nyomokat keresve rá, hogy megsérült-e.
A következő percben már eltávolodom tőle. Kényelmetlenül érzem magam. Olyan sokféle érzelem uralkodik a szívemen. Egy részem rögtön talpra állna és üvölteni kezdene vele. Egy másik csak hálálkodna és talán még vissza is könyörögné magát a karjaiba. A harmadik pedig magába zuhanva mantrázza, hogy 'Nem vagyok egy a sok közül.' - érdekes mennyiféle érzelemre képes egyetlen személy.
-Ó, igen, valószínű, hogy hallanád még a hangom...- utalok itt arra, hogy ha a démon egyedül talál rám, nem biztos, hogy megúszom ennyivel. Enyhe nevetésbe erőszakolt sóhajjal csóválom a fejem, miközben felsegítem. Érzem, hogy nem támaszkodik rám teljes súlyával, miközben felhúzom. Elpillantok róla, majd türelemmel ácsorogva koncentrálok arra, hogy léphessünk innen és pontot tehessünk az estére.
-Nem, én...- kezdek bele, de ahogy az orromhoz ér, attól kész volnék kifutni a világból. Lehunyom szemeim egy pillanatra, hogy mély levegővel töltsem fel a tüdőm és emlékeztessem magam, hogyan éreztem, amikor az illúzióban láttam meghalni. Igen. A fájdalom. El kell nyomnia azt, hogy most ezért a mozdulatáért szívesen felnyársalnám. Elhúzódok tőle a fejem csóválva, ajkaim beharapva. -Ezt többet ne csináld!- nézek rá határozottan. Nedvesítek torkomon. Hangom nem erőteljes, ahogy elképzeltem. Fáradt. A rengeteg érzelem. Hogy roskadhatott ekkora súly a vállaimra? Elpillantok róla. Épp azon kattogok, hogy talán jobb lenne elindulnom valamerre. Távol tőle, mikor megszólal. Arcom abban az irányba marad, szemeim ugranak rá a kérdését meghallva. -Vissza kell mennem az Intézetbe, jelentést kell írnom.- lesütöm szemeim, vállat rántok. Az Angyalra, nem fogok magyarázkodni! Nem kell magyarázkodnom. Miért kéne? Nézem, ahogy ellépve tőlem kört rajzol a levegőbe, majd megnyitja a portált. A mellkasomról hirtelen mázsás súly zuhan le a gondolattól, hogy nem kell hadakoznom vele ezért. Mosoly szökik arcomra a gondolattól, hogy a zuhany alatt állhatok pár perc múlva és letehetem a fejem. Kialudhatom magam. Elzárkózhatok ettől az egésztől.
Gondolataim közül a felém nyújtott keze zavar fel. Kérdőn pillantok tenyerére, onnan megint arcára. Megindulok, hogy mellé lépjek, de a kezeink összekulcsolása úgy érzem nem szükséges, ezért eloldalazok mellette. Mindezt hiába, mert utánam kap és magához von. Olyan szorosan, hogy alakommal övébe simuljak. Ettől kellemetlenül érzem magam. Rosszallón pillantok fel rá, ám nincs túl sok időm erre, mert átlépünk hamar a portálon. Én pedig fellélegezve nyitom fel szemeim, hogy az Intézet falai után kutassak szemeimmel. Kiszélesedő mosolyom azonban hamar értetlenbe csapódik át. Tekintetek ugrálni kezd a látványon, ami fogad. Az embereken. Zavartan, sűrűn emelkedő mellkassal pillantok Anthonyra. A kijelentését hallva homlokomig felfutó szemöldökeim alól nézek rá, fejem enyhén rázva a döbbenettől. -Ugye ezt nem mondod komolyan?- hámozom le magamról a karját és lépek ki fogásából. Nem eltitkoltan csalódott és mérges vagyok. Szemeim sután körbefutnak a körülöttünk állókon. Egyáltalán nem érzem jól magam ebben a közegben. Ráadásul soha korábban nem jártam még ilyen helyen. Ezt nem kötöttem az orrára, de a reakciómból biztosan leszűri. Vagy leszűrte már régen, csak nem hoztuk szóba. Nyelnem kell, és vennem pár mély levegőt. Tekintetem rögtön az utcán kalandozik, kimagasló épületek után kutatva. Legalább táppontom legyen, merre induljak...
-Vissza kell mennem az Intézetbe.- ismétlem dacosan, értetlenül nézve, ahogy ismét a kezem után kap. A francba! Arcomra kiül az ellenkezésem. Legkevésbé sem vágyom rá, hogy bemenjek oda. -Nincs. Miből jöttél rá?- szemeim lustán újra végig szaladnak a tagokon, akik körbevesznek minket. Végül fókuszom megakad a tündéren, aki minket stíröl. Rossz érzésem támad miatta. Ha Anthonyra fáj a foga, jó szívvel átadom neki és itt hagyom őket egymásnak. Esküszöm. Mégis, ahogy elrugaszkodik és felénk halad, úgy fest inkább engem méricskél, amitől furcsán zavarba jövök. A mellettem álló szavai rángatnak ki a dermedtségemből. Felkapom fejem és a szemébe nézve csóválom a fejem.
Vonni kezd magával, nekem pedig nem marad választásom. Lenyelem a büszkeségem és követem. Kikerülve a nőcit, aki kiszúrt minket. (Jobb azt hinnem, hogy mindkettőnket, vagy csak Tonyt.) A hangos zenére összeszaladnak szemöldökeim, a jobbról-balról táncoló, vonagló alakok miatt ide-oda hullámzik alakom, miközben követem Őt.
Szemeimmel felmérem a terepet és rádöbbenek, hogy ezt még vissza is fordíthatom rá. Miközben haladunk, beletúrok hajamba, hogy rendesen szétszedjem. Majd megállva kitépem kezem fogásából és lekapom magamról a kabátom, hogy derekam köré csavarjam. Zavarba akarsz hozni? Rendben! Lássuk, melyikünk fogja hamarabb beadni a derekát. Amint megvagyok ezzel, követem tovább - ha megáll a hirtelen leszakadásomra, akkor kikerülve őt a pult felé lépdelek mosollyal arcomon. Az egyik kakasszékbe helyezem székhelyem, majd onnan figyelem a boszorkánymestert.
-Hello.- nézek a pult mögött álló nőre, aki méricskél - nyilván azon gondolkozva, vajon látott-e már -Lenne egy sör neki...- szemeimmel Anthony alakjára bökök, majd ajkaim morzsolgatva körbepillantok az italkínálatot fixírozva, amikor a mellettem ülő idegen férfi poharát megemelve jelzi, hogy talán nekem is azt kellene innom, legyen bármi is. Gondolván, miért is ne?! Bólintok felé mosollyal arcomon, majd a pult felé fordulva hízelgően megjegyzem. -Egy olyat kérek én is.- bármi is az, lenyomom a torkomon. Ha erős, annál jobb! Még soha nem ittam, de úgy érzem, most itt az ideje. Ha közben Anthony mellettem van már, akkor széles mosollyal pillantok rá. -Megisszuk ezt, és mindenki megy a dolgára?- kérdezem, bár túl halkan, a zene elnyom. Nem vagyok az a kiabálós típus, ezért zavartan harapom alsó ajkam, majd fejem csóválva kuncogni kezdek.
Épp szóra nyitnám a szám, hogy újból megkérdezzem, csak közelebb hajolva hozzá, amikor a tündér nő vállára simítja tenyerét és maga felé fordítja, ellentmondást nem tűrően. A levegőbe marad így meg sem kezdett kérdésem, és elhúzódom. Vissza a helyemre. Úgy ücsörgök, mint egy kuka! Leejtem pillantásom térdeimre, majd a dallamot figyelem. Állam felszegem a dallamra és enyhén jobbra-balra kezdek hullámzani finoman. Nem igazán ismerem a mai dalokat, nem is tudom, hogy milyen a stílusom, de ez kifejezetten tetszik. Széles mosollyal hallgatom. Anthonytól az ellenkező irányba. Igazán nincs kedvem nézni, hogyan enyeleg a nővel. A pultos leányka elénk tolja az italt, mire hálásan bólogatok felé. -Köszi!- meg sem várom vele a velem érkezőt, ujjaim az üvegre tekerednek. A férfi, aki rávett erre széles vigyorral megemeli poharát, mire kissé zavartan utasítom kósza tincseim fülem mögé és sután leutánzom a mozdulatát. -Köszönöm!- tátogok, majd megszimatolom. Kesernyés illata van. Szemöldökeim enyhén összefutnak, majd belekortyolok. Végül az összehúzza arcom fintort rajzolva rá, mégsem foglalkozom vele. Lehajtom. Egybe. Az egészet. Jól esik? Nem. Marja a torkom, a gyomrom és hirtelen fejbe csap. Szemeim résnyire szűkülnek, úgy pillantok a férfira, aki még egyet inteni akar nekem. Majd el róla Anthonyra, legalább tudjak róla, ha lelép a nővel. A pultból a nő kihajol közben és megkérdezi, hogy kérek-e még egyet. Gondolván, lehet hogy magamra maradok, fejem ingázva bólintok. -Jöhet. Egyébként mi ez?- kérdezem tőle, fészkelődve a székemen. A kabátom közben lecsavarom derekamról és a székem támlájára igazítom. Egy sötét atlétában ücsörgök, kihúzott vázzal, borzos hajjal. Biztos remekül festek! A nő azt feleli tiszta whiskey! Miért is társítom ehhez a szökőkút szót? A nő kinevet, mindezt bájosan teszi. Bárki is ő, azért kedves tőle, hogy nem ragasztja a fejemre a nyomi' táblát. Bocsánatkérő a pillantásom felé, mire azt mondja kikever nekem valami nőiesebbet, ami könnyebben fog csúszni. -Szuper!- felelem, felkönyökölve a kakasszékemre, majd elpillantok a táncolókra.

A nosztalgia és én mindig is tartottuk egymástól a távolságot. Többféle boszorkánymester létezik, de egy dolog nagyjából közös bennük: minél idősebbek lesznek, annál többször tekintenek vissza a múltjukra. Emlékeket cipelnek a hátukon, benyomásokat és érzéseket, melyek már rég elsárgultak és kikoptak, mégsem hajlandóak megválni tőlük. Ettől szentimentálisak lesznek, depressziósak, egész egyszerűen képtelen tovább lépni, és sokan fel is adják ezen a ponton. Ezért én már idejekorán megtanultam a leckét és hátrahagytam mindent, ami valaha számított. Sosem néztem hátra. Az emlékek csak elgyengítenek, és nem engedhettem meg magamnak, hogy feleslegesen sirassam a múltat, amikor előre kellett néznem. Csak úgy élhettem túl, ha haladok, a holnapot és az eljövendőt várva; nem fordulhattam vissza. Nem törődhettem még azzal is, ami már a hátam mögé került.
Volt viszont pár pillanat, miközben az oxigénhiány elérte az agyamat és biztosra vettem, hogy végem van, amikor megrohamoztak az emlékek. Emlékképek, sőt, talán inkább csak egyetlen ragyogó, színes jelenet édesanyámról, kinek napsütötte arcát már fel sem tudom idézni, gyűrű göndör, szőke haja és puha, erős keze mégis tisztán élnek az emlékezetemben - és a hangja, hangjának lágysága, azok a krémes szavak, melyeket a fülembe suttogott. A kép örvényként mosódik össze a szemeim előtt, ahogy élesebb, harsányabb zönge csúszik be anyám zöngéjébe. Aztán megpillantom Ebonyt és az egész kép kitisztul.
Jól esik kiereszteni kissé a haragomat a lányra, csak azzal nem számolok, ahelyett, hogy visszapattanna róla, inkább elnyeli. Mi az? Semmi rossz szó, semmi szúrósabb pillantás? Gyanakvón fürkészem az arcát, hátha leolvashatom róla, miféle csata zajlik éppen a megviselt szempár mögött. Ebben sosem voltam valami jó, a fizikai sérülésekhez értek, begyógyítok bármit, ami materializált és kézzel fogható; a lélekkel, a szívvel és annak sebeivel szemben viszont tanácstalan vagyok; fegyvertelen, felkészületlen. Legfőképpen pedig tehetetlen. Így hát csak néztem őt és vártam, hogy mondjon valamit, bármit, amivel segíthet kitalálni, pontosan mi játszódik le benne.
- Megérted? - kérdezek vissza gyanakvón, hátha ez az egész csak egy trükk, és mindjárt ordibálni kezd velem, hogy mégis mit képzelek. De nem, csendben marad és rajtam kívül minden mást megtisztel a figyelmével. Amikor mégis rám néz, szinte érzem a pillantásából áradó érzelmeket, lúdbőrzik a bőröm és égeti, amerre jár.
- Jól vagyok, Bon... - Hangom bizonytalan, nem azért, mert nem vagyok benne biztos, megmaradok-e, hanem mert afelől akadnak kétségeim, hogy aggódik-e értem. Azt mondanám, nem, dehogy, mégis olyan furán bámul rám, és olyan szokatlan az egész viselkedése is... Képtelen vagyok távol tartani magam tőle, úgy húzom közelebb, mintha vaktában óhajtanám minden gondját enyhíteni. Ha nem is tudom lokalizálni a fájdalom helyét, mert az én szememnek láthatatlan, attól még szeretném, ha annyi erőt merítene belőlem, amennyivel be tudja foltozni a saját hézagjait. Érzem a mellkasomra nehezedő ujjait, és hirtelen megértem, hogy tényleg aggódott miattam - ez a felismerés furcsa melegséggel önt el, ugyanakkor ezernyi más érzelem is a nyakamba zúdul vele. Zavartság, főként. Nem igazán szerencsés fordulat, ha pont most kezdi el a szívén viselni a sorsomat. Jobb lenne, ha nem törődnél velem.
Hamar kibontakozik az ölelésemből, s én hagyom elhúzódni, amúgy is furcsán kellemetlenre sikeredett a pillanat. Nem állunk olyan viszonyban, hogy teljes nyugalommal vigasztalhassam. Ahhoz át kéne lépnünk egy határt, és erre az ugrásra még kölcsönösen nem állunk készen.
- Persze, utána meg hallgathattam volna a rikácsolásodat, hogy miért hagytalak ott...
Pimasz mosollyal ragadom meg a felém nyújtott kezet, inkább csak a formaság kedvéért, mert kímélem őt és nem nehezedem rá túlzottan, ahogy feltápászkodom. Most érzem csak, hogy mindenem sajog, és mennyire jól esne egy zuhany.
- Sose becsüld le az erőmet, kislány - közelebb lépek hozzá és mutatóujjam bütykével megfricskázom az orrát. Szemtelen vigyorom rögtön kiszélesedik az arcomon, fültől fülig ér, és nagyon is élettel teli. Ugyan nem pontosan értem, mi a baj, de ha kell, addig provokálom, míg ki nem robban belőle. Biztos, hogy nem engedem ilyen állapotban haza. Mert... mert. Kötelességtudat és kész - a boszorkánymesterekből sem halt még ki teljesen. - Ilyen gyorsan le akarsz rázni?
Pedig nincs ellenemre a társasága, sőt, szeretném, ha velem maradna, semmilyen jó ürügy nem jut azonban eszembe, amivel marasztalhatnám, így hát ellépek tőle annyira, hogy balommal kört írhassak le a levegőben. Egy csettintés, és a portál máris megnyílik előttünk. Elégedett félmosollyal könyvelem el a sikert, majd tenyérrel fölfelé a lány felé nyújtom a kezem.
- Gyere!
Nem várok rá sokáig, ha nem fogja meg önként, akkor én nyúlok oda, hogy ujjaim rabságába ejtsem a kézfejét, és olyan közel húzom magamhoz, hogy karomat a dereka köré fonhassam. Így lépek be a portálba, magammal húzva őt is. Az Intézet gótikus tornyai helyett azonban egészen másfajta látvány fogad minket. A hangos zene azelőtt megüti a fülemet, hogy kilépnénk a portálból - könnyedén, mint mindig, a derekánál fogva tartva Ebonyt -, a fejünk felett villódzó neonfelirat nagy betűkkel hirdeti a szórakozóhely nevét. A tömeg elviselhető, de viszonylag sokan vannak, alulöltözött tinédzserek és kalandra kész alvilágiak. Egy testét áruló tündér a bejárat mellől ránk kacsint, mire öntudatlanul is megszalad a vigyor az arcomon.
- Hát, ez nem az Intézet. Hupsz.
Valószínűleg túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy elég erősen koncentráljak a hazajuttatására, ehelyett inkább hagytam, hogy tudatalatti vágyaim belopják magukat a varázslatba. A mágia pedig kiszolgált, elhozott oda, ahol a legszívesebben lenni akartam.
- Tulajdonképpen innék egy sört. Gyere, Bonbon, a vendégem vagy! - Ha elhúzódott volna tőlem, újból a keze után nyúlok, ha viszont mellettem maradt, akkor egyből magammal vonom. - Persze, csak ha van kedved.
Kérdőn pillantok le rá, és a szemem sarkából látom, hogy a tündér leányzó nagyon tekergeti a haját, azt várva, mikor szakadunk el egymástól, hogy lecsaphasson egyikünkre. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy a kitüntetett figyelme nekem szólna; szerintem éppen Bonyt lesi, és el is indul, hogy leszólítsa.
- Tulajdonképpen nincs választásod. Törlesztened kell, emlékszel? - teszem hozzá gonosz félmosollyal, és azzal a lendülettel magammal rántom, be a hangos zene, a vonagló testek és a fényárban úszó falak közé.

Anthony&ebony

-  So what about now? -

Egyáltalán nem riaszt el a démon, amivel szembe találjuk magunkat. És ez hiba! Vonatkozzon ez bármilyen-féle ellenségre, sosem szabad lebecsülni őket. Ahogyan most nekem sem kellene, de az angyalra is, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, hogy akkor érkezik a napom csúcspontjára a füstölgő rettegés, amikor már kilátástalannak tűnő ütközetek során túl, felhívtam Anthonyt. Elborzaszt a gondolat, hogy látnia kell mindezt. Nem is hagyom, neki feszülök a távolságnak - talán korábban, mint kellene. Őszerinte legalábbis biztosan túl hamar, mert láthatatlan erőnyalábbal fog közre és ránt a közvetlen közelébe, ami több szempontból sem esik jól. Egyrészt a beton még mindig fáj a bőrömnek, másrészt nem tetszik, hogy nem bízik bennem annyira, hogy elhiggye, képes legyek végezni a démonnal. Márpedig csemete korom óta arra készülök, hogy ilyenekkel küzdjek meg!
A válaszát meghallva attól tartok a szeráfom a démon helyett felé irányul. És a grimasz?! Az a grimasz!!? Elnyílt ajkakkal, résnyire szűkülő szemekkel nézek rá, majd fejem csóválva el róla. Hamar azonban kizuhanok a térből és érthetetlen pozícióba kerülök, ugyanis Anthony párbeszéde a démonnal valahová elsodor, amire talán még nem is állok készen. Szólni akarok, kérdezni, többet tudni, de sem a hely, sem az idő nem a megfelelő erre, így mentális emlékeztetőt állítok ezzel kapcsolatban. De hiába. Hiába tudom, hogy nincs itt az ideje, elkalandozok. Nesze Drake!
... A démon elér, és kiesem az ütközetből. Olyan eleven és intenzív érzelmeket szabadít fel a mellkasomban, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek bennem. Elveszek és nincs elég erőm védekezni ellene. Belezuhanok az illúzióba, a füstje körém tekeredik és hiába kapaszkodik egy részem a valóságba, meggyőzően manipulálja a maradék küzdeni-akarásom. Végül igazából nem tudom, hogy mi vesz rá, hogy kitörjek a fogságból, de sikerrel robbantom ezer szilánkra a képet, amit kedvére formál fejemben. Talán az, hogy látlak szenvedni...
A szeráfom előkapva hasítok belőle egy darabot, méghozzá elegendőt ahhoz, hogy megsérülve háríthassam Anthony körül. Ez amolyan vissza-labda lehet, hiszen gyanítom köze lehet hozzá, hogy képes voltam felébredni, miután beengedtem a démont. Mozdulatlanul állok a szeráffal, amikor ő megszabadulva az utolsó döféssel szolgál a démon ellen, ami egyszer s mindenkorra elillan, megadva magát nekünk.
Pár pillanat és máris sietek az aszfalton fekvő felé. Amint elérem, letérdelek mellé. Zaklatott vagyok és kimerült. De inkább csak próbálom összerakni az imént átélt kirakós darabkáit. Hirtelen álomszerűen hat, hogy életben van, ugyanis a halálának pillanata olyan elevennek és valósnak tűnt, hogy...
-Kicsit későn, ha engem kérdezel...- nyögöm és máris távolabbinak érzem magamtól. Bizonyára neki meg sem kottyan, de gondolhatna rá, hogy nem mindenki találkozik naponta velük, ráadásul egymagamban még nem is volt dolgom szembe nézni egy ilyennel. És fel sem készítettek rá! Enyhén megforgatva a szemeim végül elhúzódom tőle. Látszik, hogy semmi baja, különben nem azzal kezdené, hogy megszid. Lábaim magam alá gyűrve ücsörgök, valamennyire távol tőle. Közben minduntalan azt a pontot bámulom, ahol utoljára láttuk a démont. És egészen addig nem is igazán mozdulok meg, amíg újra meg nem szólal. Akkor vállam fölött rápillantok.
-Oké, megértem, hogy eltörlöd.- ingázik a fejem, majd felpillantok a sötét égboltra. Nedvesítek ajkaimon, de valahogy nincs erőm felvenni vele a csatát. A mai este leszívott, kimerültem. Pedig, ha erőm teljességében lennék, biztosan szólnék valamit, amiért lecukizott. Elfordítom a fejem, miközben hallom, hogy mocorog. Lopva felé pillantok, de csak rövid időre. A combomra tapasztom a szemeim és egészen addig ott is hagyom, amíg meg nem dicséri a döfésem. Akkor állam szegve felkapom a fejem és felé fordítom arcom.
-Köszi.- jegyzem meg puha mosollyal, elnézve őt. Most, hogy fejmagasságban vagyunk nyomon követem alakját, nem e sérült meg. Kétlem, de azért jobb félni, mint megijedni. Szemeim kiváltképp a mellkasán időznek, hiszen az illúzióban ott érte a csapás. Talán emiatt,... Igen, biztosan ezért bámulom úgy, mintha minden percben átlyukasztgathatná valaki, vagy valami. Arcom elváltozik, észre sem veszem, mikor kezdi letörölgetni a könnyeim lenyomatát, de amikor végre érzékelem, kissé megrezzenve pillantok a szemeibe. A tenyere megpihen arcomon, amitől furcsán érzem magam. Tapasztalatlan vagyok e téren és nem segít, hogy az ajkaimat kezdi fürkészni. Ó, de még mennyire, hogy nem segít. Kezem megindul és a mellkasán, pont középen, ott ahol megtámadta a démon - a mérgezett álomban - pontosan oda tapad tenyerem, bátortalanul hajlítgatva ujjaim, hogy ezáltal érinthessem és megnyugtathassam magam, hogy valódi és életben van. Meglep, amikor tovább vándorol tenyere, kérdővé válik pillantásom, suta pillantás. Megindul felém, amitől megfeszülök láthatóan és láthatatlanul is. Mégis elhalad mellettem és átölel. Vagy legalábbis arra hajazó mozdulatba bűvöl.
Nyelnem kell. Fogalmam sincs, hogy miért ugrik be a gyomrom a liftbe és hogy miképpen kell megküzdeni ezzel a jelenséggel. Szerencsém, hogy ő megszólal helyettem, mert azt kihasználva eltudok húzódni.
-Igen, mehetünk.- mosolyom lágy, miközben elhúzóm tőle a kezem és rendezgetve magam felegyenesedem. Nem vagyok jó az érzelgősségben, sem a testi kontaktusok megélésben, ez bizonyára látható, ahogyan menekülök, de hogy ne értsen félre, a kezem nyújtom, hogy felsegíthessem.
-Köszi, hogy nem hagytál itt.- mosolyodom tovább szélesedik. Jól tudom, hogy az este végéhez érünk és most jön egy portál, amin átlépve a mai napnak, kettőnknek vége lesz. De rendben vagyok ezzel. Legközelebb nem fogom keresni, legalábbis úgy hiszem. Cikáznak fejemben a gondolatok. A hallottakról és így tovább. Távolságot kellene szüljön közénk az, amit éreztet bennem, de közben meg vonz magához. Mint az éjjeli bogár, ahogy a fényre sóvárog! Na, pontosan olyan öngyilkosság hagyni, hogy az érzéseim vezéreljenek irányába. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Rendbe kell raknom az érzéseim.
-Ha nyitnál egy portált valahová a városba...- akkor hamarabb elválhatsz tőlem ~ nem fejezem be, úgyis tudja a folytatást. Kiengedem a hajam és szanaszéjjel borzolom. Várakozok, türelemmel. Ha nem maradt elég ereje, akkor kár a gőzért, haza sétálunk. Sétálok. Fogalmam sincs. Aggaszt, amit hallottam a démontól és tőle, ráadásul nyilvánvalóan nem fog beavatni. Én pedig abba nem, amit én láttam a füstfelhő közepén. Miért érzem ennyire pocsékul magam?
-Persze, csak ha maradt még erőd.- egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatok, vagy mit nem kellene. Bizonyára elég erős hozzá, én mégis most úgy érzem visszaestünk legalább három fokot. Eddig sem zavart, hogy nem ismerem és ez most sem változott, de tudva, hogy okkal bujtatja az igazát előlem, nem esik jól. Az árnyvadász oldalamnak. Igen. Persze. Hát nem. Az angyalra dehogy, nem érdekli az árnyvadász oldalam, nem....

Sosem értettem, miért vágynak annyira a halandók a halhatatlanságra. Nem mintha gyűlölném, hogy az életem homokórájában megakadtak félúton a szemek, egyszerűen csak nem értem, miért törekszenek rá évtizedek óta a mondének, és miért irigylik tőlünk annyira mások. Csábítóan hangzik a gondolat, hogy évszázadokon át élhetünk, megtapasztalva különböző korok hangulatát, közben pedig elfeledkeznek arról, miért is szeretnének örökéltűvé válni: hogy több idejük legyen azzal, akit szeretnek. Kíváncsi vagyok, belegondoltak-e, hogy a halhatatlanság nem csak egy égből kapott ajándék, hanem súlyos ára van: képtelenek vagyunk utódokat nemzeni, és végig kell néznünk, ahogy az összes szerettünket elragadja a halál. Sosem alapíthatunk családot, sosem telepedhetünk le egy helyen túl sokáig. Nem olvadhatunk be a mondének bugyuta társadalmába. Egyetlen vigaszunk csupán halhatatlan társaink társasága, akikhez nem kellenek évszázadok, hogy rájuk unjunk. Hiába élünk új korokat újra és újra, az idő menetében megfigyelhető egyfajta körforgás, állandó ismétlődés, amely - az én esetemben - közel hétszáz év után igazán fárasztó már. Elkopnak az örömök, nem nyújt izgalmat semmiféle mulatság. Az unalom marad, az őrjítő unalom, az érzéketlenség és a magány.
Felesleges annyira irigyelni minket. Száz Nap köztünk a távolság...
Sosem törődtem különösebben az árnyvadászokkal, egyrészt mert az életem nagy részét démonok és más boszorkánymesterek társaságában töltöttem, vagy éppen a mondének közé vegyülve dacoltam az elkerülhetetlen végzetük ellen. Csak az utóbbi évszázadban maradt rá időm, hogy jobban elmerüljek a természetfelettiben, kipróbáljam farkasok, vámpírok, tündérek és nephilimek társaságát, de egyikük sem ragadta meg úgy a figyelmemet, mint Ebony. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy lány, egy egyszerű nephilim halandó, akit bűn lenne megkedvelnem, egyrészt mert származásunkat tekintve messziről sem vagyok hozzá való, másrészt mert hamarosan elszakít minket egymástól az idő. Gyűlölöm, hogy amit megszeretek, abból előbb-utóbb csak egy felirat marad egy kopott kőtáblán. Éppen ezért mindent megtettem, hogy ne engedjem túl közel magamhoz, de hát hogy lehetnék győztes egy vereségre ítélt csatában? Hiszen mindenki tudja: a szív erősebb, mint az ész...
Felmérem az erőviszonyokat és úgy ítélem, Ebony egymaga nem bír el a démonunkkal - nem azért, mert lebecsülném az erejét, amit már elégszer megvillantott a vámpírokkal szemben is, hanem mert ismerem a démonokat, tudom, milyen alattomosak a harcok során. Kihasználják az emberi gyengeséget, ellenünk fordítják az érzelmeinket. Ha le akarjuk győzni, nem ronthatunk rá külön-külön, úgy, hogy számít ránk. A nephilimek mindig is így küzdöttek, tisztán, önhitten, arrogánsan, senki nem tanította meg őket mocskosan csalni. Épp itt az ideje; valamit trükközni kell, ezért döntök úgy, hogy mágiámból láthatatlan láncot szőve visszarántom magamhoz. Másrészt pedig: igen, féltem is, még ha ezt nem óhajtom beismerni...
- Nagyon szívesen! - grimaszolok felháborodott kérdését hallva, és a szememet forgatva szembenézek a támadónkkal. Nem mintha lenne hova néznem, haha - érted, nincs is szeme... Khm. Remélem, Ebony sosem figyelt az Akadémiai órákon, és nem keni-vágja kívülről az összes nagyobb démont, a pokol hercegeit. Remélem, rövid magánbeszélgetésem az ellenfelünkkel értetlen fülekre lel nála, ezért inkább elengedi a hallottakat és veszni hagyja a témát. Túl korai még, hogy fényt derítsen a családfámra, és az azt övező titkokra.
Ahogy ráeszmélek, kivel állunk szemben és mire készül, egyből figyelmeztetem őt.
- Zárd el az elméd, Bon! Ez Agramon kutyája, a félelmeidből táplálkozik, és felhasználja ellened. A köddel illúziót bocsájt ránk, ne dőlj be neki! Bon? - Mire azonban a mondat végére érek, ráeszmélek, hogy már késő. Visszatartom a lélegzetem, csettintésemre szikrák pattannak az ujjaim közt, melyek sisteregve érintkeznek a fullasztó, fehér gomolyaggal.
- Rajtam már rég nem fognak az ostoba trükkjeitek... - sziszegem a semmibe, és halk, ördögi nevetés rá a válasz. Két lépéssel Ebony mellett termek, megragadom a vállát, cseppet sem kedvesen rázni kezdem. - Gyerünk, szedd össze magad! Ez csak illúzió.
Nézem az arcán lecsorgó könnyeket és heves düh kap el. Lehunyom a szemem, két ujjamat a homlokához érintem, ajkaim némán formálják az igét, ám mire a végére érnék, a démon lecsap és messzire repít a lánytól, egyenesen a szemeteszsákok közé, melyek legalább - öröm az ürömben - felfogják az esés nagy részét.
Vér csöpög a talajra, tócsává áll össze a kihűlt test alatt, melyet eláztatnak a könnyek. Némaság. Fojtogató, sűrű némaság, gyászos sötétség. Minden olyan üres és hideg. A démon kéjesen lakmározik a félelem szülte fájdalomból, élvezettel itat fel minden csepp könnyet...
Kikászálódom a szeméthalom közül. Összecsapom a két tenyerem, ujjaim közt szikrázó elektromosság csap fel, melyet aztán egyenesen a démonba vezetek. Egyetlen fájdalmas visítást érek el csupán, de arra elég, hogy megzavarjam, hogy egyetlen pillanatra elvonjam Ebonyról a figyelmét. A jutalmam nem marad el, csápszerű nyúlvány tör ki a gomolyagból, egyenesen a torkomra fonódik, elzárva a levegő útját. A mágia után nyúlok, de elmémet leblokkolja a levegőhiány. A narancsos lángok az ujjaim közt nem érik el a démont, és már nem próbálkozom többet, talán nem is akarok... Ahogy egyre inkább elsötétül a világ, a látómezőm szélén pattogó csillagok fényesen kirajzolják előttem Ebony öntudatlan alakját...
Aztán a démon felüvölt, ahogy a szeráf átvág rajta, a szorítás a torkomon pedig egyik pillanatról a másikra megszűnik. A bestia elereszt, az oldalamra borulva terülök ki a földön, köhécselve, levegőért kapva. Befejezem, amit a lány elkezdett, gömbbe sűrítem a pusztító varázserőt, melyet egyenesen a menekülő, legyengült démonhoz vágok. Fülsüketítő robaj, és az alvilág kutyája semmivé lesz.
Pár pillanatig csak bámulom a helyét, aztán levegőért kapva a hátamra zuhanok, kiterülök a nedves aszfalton, és zihálva bámulom az éjszín égboltot. Újra kell gondolnom az életemet. Öreg vagyok én már ehhez... Ismerős hang szólít a nevemen, hallom a közeledő lépteit, de csak a fejem fordítom lustán felé.
- Megmondtam, hogy zárd el az elmédet - korholom még mindig zihálva, habár úgy sejtem, az árnyvadászokat manapság nem készítik fel az ilyen dolgokra. A varázslat kiveszett belőlük, már csak a nyers harci technikáknak és a rúnák hatalmának élnek. Nagy hiba. Szaporán süllyedő mellkasom lassan csitulni látszik. - Megemelem az óradíjam. És visszamenőleg is felszámolom neked. Nincs több "oh, Tony, cuki vagyok, segíts ki a csávából" kedvezmény!
Morogva ülésbe tolom magam, karomat lazán megtámasztom felhúzott térdemen, úgy pillantok a lányra. Tekintetem fel-le jár rajta, külső sérülés nyomát keresve.
- Szép döfés - teszem hozzá egy fokkal szelídebben. Érdekes módon, ahogy egyre több oxigénhez jut az agyam, úgy párolog el a mérgem is, amiért a lány már megint valami "majdnem belehalunk"-féle őrültségbe rángatott. A kézfejemre húzom a felsőm ujját, és letörlöm vele az arcán szétkent könnyek nyomát. Meg akarom kérdezni, mit látott a démon fogságában, de inkább nem teszem, tenyerem megpihen az arcán, tekintetem a szeméről az ajkára siklik, és a pillanat töredékét kiélvezve csak örülök annak, hogy túléltük. Kezem a tarkójára vándorol, odahajolok hozzá, ajkam vészesen közel kerül az övéhez, aztán elhaladok mellette és a vállamra húzom a fejét, suta ölelésfélébe vonva.
- Most már végre hazamehetünk?
Meg sem próbálom leplezni a hangomból a rosszallást. Olyan vadul csábít a pia és az ágy, ami otthon vár rám, hogy ha továbbra is vámpírokat akar üldözni, a vállamra kapom és úgy cipelem haza, már a legkevésbé sem érdekel.

protectors of the Earth & won't let go

Anthony&ebony

-  No way! -

Sajnos nincs akkora befolyásom az elmém felett, hogy blokkolni tudjam az onnan áramló behatásokat és meggátoljam, hogy beljebb juthassanak a szívemig az emóciók, amik miatta felizzanak odabenn. Mesterkélt a pillantás, a mosoly, a civódás, annyira tökéletesen megfaragott, hogy gyakorlatilag minden percben képes vagyok megfeledkezni róla, hogy mennyire távol kellene őtőle maradnom. Persze, ez nem egy romantikus kapcsolat, ezzel tisztában vagyok én is, mégis akármennyire hazudom meg, a kettesünk jól működik. Szigorúan a harcra értem! Hát persze...
- Hát igen, nem mindenki élete tart olyan sokáig. - pillantásom rosszalló, ennek ellenére szám széle felfelé görbül. Mosolygok, bár inkább úgy tűnik csak elfojtása haragomnak, pedig nem. Tényleg szórakoztat, hogy a középső nevemmel van elfoglalva. Ami nem ennyire gáz...
Én nem értek egyet (meglepő, ugye?) azzal, hogy ő gyógyítani akar, de a helyzet úgy kívánja sürget az idő, ezért hagyom neki. Persze, csak ezért. Ha akarnék sem tudnék tiltakozni, olyan lendülettel söpör a szemét kupac hercegnőjévé. Nincs mit tennem. Sodródom az árral vele. Aztán a párbeszédünk fordulatot vesz és úgy érzem egyáltalán nem bánnám, ha megnyílna alattam a föld és elsüllyednék. És persze egyáltalán nem segít, hogy megpróbálja szétcincálni minden egyes szavam. Ahogy belekezd az újabb gúnyolódásba, ajkaim elnyílva pillantok a szemébe. (Mindvégig ilyen közel voltál hozzám?) Ha akarnám sem tudnám lehazudni, hogy az első pillantásom inkább zavart, mint dühödt, vagy grimaszoló. Hozzáfűzi legutolsó döfését és minden szó, ami nehezen feltornázta magát nyelvemre, vissza bicsaklik, hogy alámerüljön és velem együtt változzon az éjszaka egy bíbor foltjává. Kell legalább négy másodperc, mire a tudatom kiszakítja magát a mozgatóizmom fogságából és a saját sarkára állva beszédre próbálja rávenni a szervezetem, de nem jön hang a torkomon, amitől még kínosabban érzem magam. Egyszerűen csak elkapom a fejem róla és a sötétbe eresztem a tekintetem. Az Angyalra, hát biztos rá jött már, hogy nem vagyok egy lepedőakrobata és hogy nincs is érzékem az ilyesmihez. Ha másból nem is, a gesztusaim elárulhatták. Ami csak még inkább azt érezteti velem, hogy azt várjam megnyíljon a kicseszett beton!!?
Őszintén nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy végül miért is mesélek az öcsémről, miért tárom fel a kapukat, amik a szívemhez vezető utat mutatják meg neki, de így teszek. Elhal a hangom, belesüppedek a folyton körülöttem legyeskedő gyász leplébe, amikor megszólal és kiszaggatja köralakom abból. Felpillantok rá, tekintetünk találkozik. De most nincs helye csínynek, gúnynak. Most csak a fájdalmam cirógatja kedvesen, ami jóleső és egyedi alkalom közöttünk. Elmosolyodom, finoman ívelve fölfelé ajkaim görbéjét, hogy végül bólinthassak. Ezzel köszönve meg, amit mond, de jobban, többet, nem tudnék most ehhez fűzni, és ezt tudja, látja.
A kérdését meghallva kiszélesedik mosolyom, enyhe grimasz költözik arcomra. Finoman bólogatok, majd nedvesítek ajkaimon. Közlöm, amit úgy vélek mondanom kell, de a válasza csak még több mosolyt csal elő belőlem.
- Ne felejts el időben szólni, hogyha mégis úgy tűnik tehetek érted valamit. - ingázok fejemmel, majd a hajamhoz nyúlok, hogy igazíthassak rajta. Meglep, hogy a nyújtózó mozdulatom közben nyoma sincs oldalamon a szúró fájdalomnak. Anthony tényleg meglepően ügyes, bár túl sokat nem tudok a múltjáról, biztos vagyok benne, hogy nem most volt dolga először ilyen sebbel. A kijavítására megforgatom a szemeim, arról nem is beszélve, hogy a tincseimet is meg kell igazgatnom, miután előszeretettel beleturkál a loboncomba. Azután közölném, hogy menjen vissza oda, ahol várják, de persze szemlátomást nem értünk együtt. Pattogni kezd közöttünk a feszültség, mire én menteni készülök a helyzetet. Épp szólnék is, vagy tennék valamit, akármit, hogy felvegyem a megszokott ritmusunkat, de akkor megváltozik a hőmérséklet, a kedvem, az utca, Anthony, és én is...
Persze, hogy újabb sötét árnyék lopódzik bele az éjszakánkba, mert nem elég, hogy a vámpír hordát még le kell vadásznunk, még most jöjjön ez is. De nem úgy húzódom Tony közelébe, mintha riasztana a gondolat, hogy démont ölhetnék, nem. Épp ellenkezőleg, védelmezően kelek fel az oldalára. Látom, hogy milyen hatással van rá a lény, épp úgy, ahogy rám is. De árnyvadász vagyok, erre képeztek már kölyökkorom óta!
Mintha a mellettem ácsorgó teljesen ledermedve, pillantásom őt kutatja, amikor hirtelen távolra csap egymástól minket a démon. A falnak csattanok és egyáltalán nem esik jól egyetlen porcikámnak sem a tompa ütés. Felpattanok, majd neki rontok. Az Angyalra már, hát nehogy már pont én legyek az, aki a háttérben figyel!? Pont erről szól az életem. A lendületem nagy, kissé zilálok, de láttam, hogyan reagált a boszorkányfickó, nem hagyhatom, hogy történjen vele valami, miután én hívtam ide. Így a rengeteg elszántságot összegyűjtve rontok bele a távolságba, amikor meghallom Anthony kiáltását és hirtelen kiszakad a lábam alól a beton. Aranysárga ostor csavarodik a testem köré, mire meglepetten pillantok le, majd a hirtelen zuhanásra, amivel gurulva Anthony közelébe érkezem, felmorranok. - Elment az eszed? - hámozom le magamról a már nem is látható zsineget, rosszallóan felegyenesedve azon a ponton, hová gurított, majd dühödten izzó szemekkel nézek rá, mielőtt a démonra pillantanék, aki szemlátomást nem engem figyel, hanem őt. Nedvesítek ajkaimon, érzem, hogy idegességében a szívem dübörög mellkasomban. Rossz előérzésem van ezzel kapcsolatban, totyogva közeledek a társamhoz, amikor meghallom a hangját, ahogy szólítja őt. Kérdőn pillantok az oldalamon tartózkodóra, majd a párbeszédül alatt már tényleg úgy érzem, nem értek én semmit. Összeszaladnak szemöldökeim. Figyelem a felizzó kéket kezei körül, de lefoglal, hogy a szavait koponyám falaira felvéssem, mintegy emlékeztetőül, hogy később rákérdezzek. Értetlenül állok a jelenség előtt. Hogy mi???! A pokolban van az apja? Mégis kinek a gyermeke ő?!
Ledermedve nézem őt, megfeledkezve a démonról, ami főben járó bűn! A hirtelen falakról visszaverődő köd körbevesz bennünket. Én pedig úgy ácsorgok ott, mint egy holdkóros. Nézem őt. Csakis őt. Kérdőjelekkel fejem körül. Meghallom, hogy megszólít, de annyira lebilincsel a döbbenet, hogy a füstfátyol fejemre ereszkedik, beleissza magát a szöveteimbe, le egészen a csontjaimig, ahol belevájja vetített képét tudatomba, szívembe, minden egyes részembe. A valóságban egyszerűen le-lehunyt szemekkel fordulok körbe, kutatva a valóság és a képzelet szülte vékony határvonalát, de túl késő...
Kábaságomból a látvány ébreszt fel. Anthony mellkasán hirtelen feszüléssel tör elő a nyúlvány, amit a démon küld felé. Szemeim elkerekednek, lefolyik rólam a feladatom, mintha kizuhannék a testemből. Erőtlenné válok. Döbbentté, megdermedté. Elnyíló ajkaimmal csóválni kezdem a fejem, majd tekintetem ide-oda szalad közte és az ellen között.
- Nem... ne, ne, nem.- hirtelen rohanok előre, hogy a földre zuhanó testét ölembe kaparhassam. Érzem a forró vért, ami tenyereimre tapad, miközben magamhoz ölelem. Szorítom. Szólítgatom. Könyörgök hangtalan és hanggal, hogy ne hagyjon magamra. Üvöltök, majd suttogok.
~ Nem veszíthetlek el...
A könnyekbe lábadó tekintetemtől nem látok semmit. A vörössel pöttyözött mellkasára szorítok, sápadt, élettelen testét ölelem magamhoz. Érzem, hogy a démon közeledik, meghűlnek végtagjaim. Az ujjaim, a szívem, a vénáim felrobbannak a fájdalomtól. Az idegeim kiszaladnak a világból, lehajtom fejem, hogy homlokom övének nyomhassam. Karjaimmal átfogón szorítom magamhoz, belesuttogom arcába kívánságom, hogy arra kérem, jöjjön vissza. Bőrömön érzem a démon leheletét, tudom jól, hogy végezni fog velem, de a legvalószínűtlenebb állapotba kerülök, és a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz velem. Mindvégig azt mantrázza tudatom, hogy az én hibám, hogy ha nem hívom ide, és hogy nem tudom elengedi... Zokogásom szét karistolja tüdőmet, a kapkodó légvételbe beleszédülök.
- Tony, Tony, kérlek ne hagyj itt, könyörgöm, ébredj fel, gyere vissza...- zokogásom egész arcom felnedvesíti, ahogy övét is. De a szíve nem pumpál, az enyém pedig ezer és ezer újabb repedéssel lesz gazdagabb. Sikoltok, majd suttogok. - Tony, Tony, könyörgöm nyisd ki a szemed...-  Ölelem. Hol lehajtom fejem, hol felpillantok. Rázom a fejem. Képtelen vagyok felfogni, ami történik. Úgy érzem, belehalok a fájdalomba.
A valóságban kábulatba zuhanva nem tart meg más, csak a démon felhője, ahogy egyre közelebb és közelebb érkezik hozzám. Hiszen végül is legyőzött. Az elmémbe jutott, a szívemen ejtett sebet. Egy külső szemlélő talán nem is láthat mást, csak ahogy a füstfelhő közepén zokogva suttogom azt, mit látok odabenn. Legbelül. Egy részem felkészül a halálra, tudom, érzem, de egy másik, ami hinni akar abban, hogy mindez csak rossz álom, felnyittatja a szemeim. Résnyire. Éppen csak alig. Meglátom ekkor a férfit. Homályosan. Csillagütközés a két létezés között. Látom a karjaimban és látom ott, ahol éppen tartózkodik. A szívem véresre karistolva megpróbál belekapaszkodni abba a világba, ahol életben van és ezzel felébreszti tudatom. Reszketegen, remegve nyitom fel elázott szemeimet, majd a következő pillanatban szeráfomért kapok, és belevágok a démon gomolygó testébe. Ahogy megérintem a markolatát tőrömnek, kitisztul elmém és úgy érzem legyőzhetetlenné válok. (Ami nevetséges, de a fájdalom, a kétségbeesés után...., hidd el, ráébredni arra, hogy életben vagy, elég erőt ad!)
- Minket ugyan nem...- szipogva szaggatok újabb darabot belőle, amivel messzebbre űzöm, valószínűleg erős fájdalmat okozva benne. (Így jár az, aki túl közel repül a naphoz, nem mondták még neki?) - Anthony?!- figyelmem a távolodó füstgombócról a férfire terelődik, legyen bárhol is odasietek, hogy megtudjam jól van e. Ha éber, akkor azért, ha pedig nem, akkor megpróbálom felébreszteni.

Talán csak túl sok Verlaine verset olvastam az utóbbi időben, de Ebony olyan volt számomra, mint egy virág - egy első látásra egyszerű, unalmas, érdeklődésre méltatlan virág, ami megfelelő táptalaj és vízmennyiség mellett elkezdett kinyílni mellettem. Olyan finoman bontogatta a szirmait, meg-megvillantva az alatta féltve rejtegetett szépséget, hogy életem végéig képes lettem volna elgyönyörködni a látványban. Ahhoz képest, első találkozásunk során milyen szúrós, ronda pillantással mért végig, mostanra már egészen ügyesen sziporkázott a poénjaimon. Ha nem ismerném magam elég jól, azt mondanám, még szórakoztatott is - a pokol vigye el, tényleg megmosolyogtatott!
- Titkolózhatsz, Ebony Lada Drake, de nem örökké! - fenyegetem meg játékosan a mutatóujjammal, szándékosan a tudásomban lévő leggázabb keresztnevekkel dobálózva. De amúgy csak nem - ki nevezné el Ladának a lányát?
A válaszát hallva felkapom a fejem, sokatmondó pillantással kutatom az arcát. Nem is a szavai ragadták meg a figyelmemet, hanem az a rejtett rosszallás, amit próbált mögöttük leplezni. Most vagy ennyire megveted az életvitelemet, kicsi nephilim, vagy ennyire ki óhajtasz sajátítani magadnak. Mivel Ebonyról van szó, egyáltalán nem vagyok benne biztos, melyik oldalra hajlik a mérleg, így úgy döntök, kegyesen eltekintek inkább megjegyzése mögöttes tartalmától, és annak igaz valójára koncentrálok.
- Szóval te gyorsan szereted... Határozottan... Már-már vadul... - tekintetem az övét kutatja, hogy összekapcsolhassuk, így mérve be az utolsó, halálosnak szánt találatomat: - Keményen...
Igyekszem letörölni a képemről a vigyort, de nem megy. Talán túllőttem a célon, pedig nem kéne, hogy ez zavarjon - hogy vele kapcsolatban bármi zavarjon. Úgysem számít, hiszen közös küldetéseknél, egymás kisegítésénél tovább úgysem jutunk. Ha szeretnénk, akkor sem juthatnánk, és ez a gondolat valamiért segít fancsali grimasszá torzítani pimasz mosolyomat. Inkább folytatom a sebe gyógyítását, és igyekszem többször nem ránézni.
Csendben hallgatom szavait, némán könyvelve el magamban minden információt. Szóval az öccse meghalt. Kíváncsivá tesz, ez-e vajon az első veszteség az életében, vagy ismeri már ezt a semmihez sem hasonlítható, mardosó fájdalmat, melyen lehetetlenség túllépni. Az idő mindent begyógyít, mondják, pedig nincs így. Közel hétszáz éve élek, és vannak arcok, nevek és érintések, melyeket sosem fogok tudni elfelejteni - sebek, melyek sosem gyógyulnak, fájdalom, mely sosem szűnik meg. A lelkembe ivódva eggyé vált a ketyegőmmel, együtt dobognak az idők végezetéig. Enyhül néha, ez igaz. Az ember olykor megfeledkezik a vállát nyomó terhekről, kilép a testéből pár percre, órára, hogy valaki másként, teljesíthetetlen lehetőségek masszájaként létezzen, boldogan, önfeledten. De a fájdalom sosem szűnik meg, csak tompul, aztán erősebben tér vissza, emlékeztetve rá, hogy még igenis ott van.
- Sajnálom - dörmögöm végül, a keserű emlékektől rekedten. Köszörülök a torkomon, mielőtt felpillantanék rá. - A testvéredet. Részvétem.
Nem hagyom, hogy túl sokáig nézzük egymást, mert a végén még kiolvasna az együttérzésen, a megértésen túl valami mást is, valami többet, melyet hirtelen olyan nehéz lepleznem. Így inkább hagyom, hogy elvesszen a pillanat, a lépésnek, mit felém tett, viszont képtelen vagyok hátat fordítani.
- És ennyitől feladod, Ebony L. Drake? - kérdésem élcelődő, de nem bántó. Provokatív, de nem lekezelő. Nem szükséges többet mondanom, tudom, hogy tudja, hogy értem. Több ő ennél. Több elrontott küldetéseknél, több a torkát fojtogató gombócnál, több tehetetlen vállvonásnál. Fel fog állni és be fogja bizonyítani a Klávénak, hogy érdemes észrevenni, érdemes vele számolni, és elbír mindennel, amit elé sodor az élet; én ebben hiszek. Benne hiszek. Meg magamban, ugyanis segíteni fogok neki.
- Ne keverd össze az őszinteséget a gorombasággal, galambom! Hosszú még az éjszaka, elválik még, hasznomra lehetsz-e vagy sem.
Pajkos kacsintással térek vissza csipkelődő stílusomhoz, melyben már nyoma sincs a korábbi pillanatnak, meghittségnek, ki nem mondott szavaknak. Újra azt a könnyed, évődő szálat veszem fel, ami olyan jól működik kettőnk közt.
- Whisky szökőkutat, édesem! - javítom ki, meg-megakadva harsány nevetésem miatt. Attól tartok, elég furcsa tévképzet él benne arról, milyen partiról jöhettem. Mozdulatom már-már szeretetteljes, ahogy a hajába túrok, de elfojtom ezt az érzést és megkímélem attól, hogy valami kétértelmű ugratással reagáljam le, mivel lehetne a szolgálatomra...
Ismételten ráncba szalad a homlokom ostoba megjegyzése hallatán. Érzem, hogy a feszültség szikrát pattint köztünk, mint egymásnak súrlódó kövek, és már a nyelvemen van a csípős válasz, hogy hova fogom mindjárt őt magát elportálkodni, amikor megfagy az ereimben a vér. Minden idegszálam megfeszül a közelgő aurát érezve, összeszűkül körülöttem a világ, kizárva minden mást, még Ebony-t is. A rettegés egyetlen pillanat alatt satuba szorítja a tüdőmet, felgyorsult légzésem nem tud eleget tenni zihálásomnak. Meredten bámulom azt az egyetlen pontot, merről a szörnyeteg érkezését sejtem, és közben egyetlen halk, gyermekien riadt hang ismétlődik a fejemben, könnyek közé fúlt kérlelés: ne. Ne őt. Ne most. Még ne! Könyörgöm, még ne!
Ismerősen ismeretlen közelség zökkent ki, tekintetem a mellém húzódó árnyvadászra kapom, és hirtelen arcon üt a valóság. Ha értem jött, nem hagyhatom, hogy Bon harcoljon. Túl veszélyes, fogalma sincs, mennyire sötét a Pokol, és milyen hatalommal fertőzi meg az ott nevelkedett démonok lelkét... Az enyémet is.
Ha érte jött, utolsó véremig harcolni fogok...
A falakon legomolygó démon láttán egyetlen mozdulattal felszabadul a tüdőm, megkönnyebbülten kapok levegő után, összeszorítva égő szememet. Nem ő az. Még csak nem is ismerek fel benne senkit, aki komolyabb ellenfele lehetne egy démoni fattynak és egy angyal harcosának. Nem kell szembenéznem az összes démonommal ma este - csupán egyetlen eggyel, melyet együtt könnyedén lenyomhatunk.
A démon egyetlen ütéssel elsodor minket egymástól. Varázslattal tompítom az esésemet, bár így sem esik kellemesen. Az addig makacsul szorongatott karót most hagyom, hogy kisodorja kezemből a lendület - úgysem ér semmit egy alaktalan szörnyeteg ellen. Alkaromra támaszkodva tolom magam négykézlábra, alig rázom meg a fejem, máris látom a szemem sarkából, hogy Ebony újabb csapásra készül.
- Te őrült nőszemély, ne! - kiáltok rá, tenyerem felé nyújtva narancsszín energia robban ki ujjaim közül, melyek hosszú ostorként tekerednek Ebony testére, a mozdulat közben ragadva meg, majd karom határozott rántásával hátrataszítom, el a démon újabb csapása elől, hátra majdnem addig, ahol én fekszem. Nem túl udvarias módszer a hölgyek ellen, de remélem, megérti, hogy nem finomkodhatok. - Eszetlenül csapkodva semmi esélyed ellene!
Dorgálom, de mielőtt megoszthatnám vele a szokott módszeremet, a démonunk izzó, örvénylő szeme a nephilim lányról felém fordul. Hideg borzongás szalad végig a gerincem mentén, és ráébredek, hogy alábecsültem őt.
- ...mael fia - Hangja nem evilági, mély és sötét, csontjainkig hatol. Feltápászkodom a földről, hogy méltón nézhessek szembe vele.
- Mondanám, hogy küldj egy képeslapot a Pokolból, de pontosan emlékszem rá, milyen. - Ujjaim közt kék lángok pattognak. Erőt gyűjtök a blokkoló támadásomhoz, mellyel leköthetem addig, míg Ebony elintézi. - Add át üdvözletemet az apámnak!
Mielőtt azonban támadhatnék, a démon körül örvénylő vihar felerősödik, majd robban. Sűrű köd ereszkedik a sikátor falai közé, tépkedi a ruháinkat. Köhöghetnékem támad tőle, és már csak későn eszmélek rá, miféle csapdába kerültünk.
- Zárd el az elméd, Bon! Ez Agramon kutyája, a félelmeidből táplálkozik, és...
Belém akad a szó, ahogy a semmiből nyúlvány szakítja át a felsőtestemet. A démon éles szúrása hátulról ért, a csigolyáim mellett tört utat magának, hogy a tüdőmön át a mellkasomon távozzon. Döbbent, hitetlen pillantással bámulok le végzetes karómra, melyről a saját vérem csöpög, majd Ebonyra. Ajkaim szavakat formálnak számára, hang azonban nem jön ki rajtuk. Vér bugyog ki a számon, keskeny patakban gördül le az államon. Néma, hangtalan kiáltással nyögök fel, ahogy a démon kitépi belőlem a nyúlványt, sötét szemhéjam alatt apám üdvözlő karjaiba omlok - holtan csuklok össze a földön.

...rain, rain, rain...

Anthony&ebony

- gosh, seriously?! -

Fogalmam sincs, hogy mi blokkol le újra és újra. Az, hogy a férfi tetőtől talpig magabiztos, (Hogyha megvilágítanánk UV fénnyel az önbizalmát, az egész kerület, amiben tartózkodik rikítóan felizzana.) vagy az, hogy egy részem - nem tudom behatárolni, hogy mekkora részem - egyetért vele. Képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy gyönyörködteti a szemeim látványa és, hogy még az időnként irritáló stílusát is élvezem. Ebből fakad, hogy rosszul érzem magam, ha arról van szó, hogy megpróbál olyan helyzetbe hozni, ami számomra idegen. Mint az Angyal tudja, hogy milyen szökőkút...
- Tényleg a hangszínből jöttél rá? - szám sarka rándul, kéretlenül előkerül egy nevetésnek sem csúfolható somoly, aminek okát én sem értem, hiszen érzem, ahogy idegeim lepattognak vállaimon és cserben hagynak. Vállaimra ül a méreg, dühöt érzek, ennek ellenére valamiért szórakozom azon, hogy képes ennyire pofátlanul viselkedni velem szemben. Nem húztunk határokat, honnan tudhatnánk hol az eddig és nem tovább?
Időnként csak hallgatom a pergő szavait, igyekezve felfedezni egy-egy téma között a választóvonalat – ami persze nem mindig sikerül Tony mellett, de akkor sem szólok közbe, mert lefog az árnyvadász büszkeségem. Még sem lehet, hogy... Nem kérdezek vissza, csak fülelek és hagyom, hogy a férfi lágy hangjának dallama az ereimben folyó vérben rezonálva lazítsa fel testemnek sziklamerevségét, mialatt titkon tanulmányozhatom vad gesztikulálását, arcának mimikáját. Ilyenkor büntetlenül ihatom magamba a másik lényét, aki a külvilágra vakon merül bele a mondandójába, s így észrevétlen marad számára a gesztenye szempár szomorún sóvárgó, cirógató tekintete. Többnyire ezt jelentem mellette, ha éppen nem üvöltözünk egymással, vagy nem bélyegez meg újra és újra a tapasztalatlanságom révén. -
És éppen időben érkezik a felmentés, ami nevetséges, ha azt vesszük figyelembe, hogy az ellenségeimet tekintem hőseimnek e percben. Mindez nem tart sokáig. Hamarosan végzünk velük. Végez, ha pontosítani akarunk. Nem. Én biztosan nem ismerném be...
- Ha elmondanám, hallgathatnám egész este, hogy a teljes nevemen hívsz, úgyhogy ezt a titkot inkább megőrzöm. - pimaszkodóan felhúzom orrom, enyhe grimasszal élve, mielőtt körbe pillantanék, de alig, már előttem terem. Megpróbálok kissé lekezelően bánni vele, ám mit ad Angyal', nem foglalkozik vele. Sőt, ha lehet, gyilkos pillantást vet rám, annak reményében attól majd leáll a szívem. Legyen akármilyen menő warlock, ehhez még neki sincs hatalma. Ami neki rossz, de nekem jó!
Újfent meglep. Elnyílnak ajkaim és képtelen pillantást vetek rá. Igazán csak szavait hallva döbbenek rá, mennyire hálátlanul viselkedem vele. Nem felelek. Nem tudok mit. És ezzel talán beismerem újfent igazát, de hiába is, nem akarok veszekedésbe szaladni vele, egyszerűen csak megköszönném, hogy megmentett és elválnék tőle. Le kellene már vetkőztetnem a fejemben megszületett gondolatokat, hogy végre tisztán láthassak és megértsem, miért Őt hívtam. A Klávé nem tudhatja meg - persze, remek kifogás. De tényleg jobban bízom benne, mint bármelyik árnytársamban? Akkor miért nem tudok belesimulni ebbe a kapcsolatba, hagyni, hogy barátokká váljunk, vagy csak... Hisz tudom. Félek, hogy elveszíteném. Ha nincs kockázat, nincs bukás sem.
Mire elfordulnék, reagálnék, már magamon érzem ujjainak hűvösségét. Meglep, bár nem túlzottan. Az idő hűvös. Hiába lángol a bőröm alatta, nem szolgál mentségül, ha egyszer nem olyan módon lép életbe a kontaktus közöttünk. És ez most határozottan nem olyan mód.
- Nem minden nő egyforma... - forgatom meg a szemeim. És ismételten elkövetem a hibát, szavaim között ott ólálkodik a rosszallás, ami nem helyénvaló két ismerős között. De még csak két barát között sem volna az. Így el kell fordítanom fejem. Hálás vagyok, amiért a varázslattal foglalkozik, így nekem is hagy némi időt a gondolkodásra.
Épp csak fészkelődöm, megpróbálok csendben lenni. Elveszni a gondolataimban, ami nem könnyű, hogy ennyire közel van hozzám. Közelebb, mint az utóbbi két évem alatt bárki. Leszámítva a démonokat, vámpírokat, és így tovább...
A fejem nem mozdul, csak szemem sarkából pillantok rá. A hangjában nem hallom a gúnyt, így összeszaladó szemöldökeim alól figyelem. Koncentrál, elmerül. Már elnyitom ajkaim, hogy megfogalmazzam a megfelelő választ a kijelentésére, amikor ismét megszólal. Újabb szavára felé fordulok teljes arccal, értetlenül figyelem arcvonásait.  Egy hosszú percig csak nézem őt, fürkészőn, egyetlen szó nélkül. Zavaromban érzem, hogy arcom a hideg ellenére is melegség önti el. Végül nedvesítve ajkaimon, hamar elkapom tekintetem, leejtem valahová az ellentétes irányba.
- Ez nem kötelességtudat... - kezdem csóválni alig észrevehetően a fejem, csendesen szólva, talán a hangom is előzékeny, mint a jelenlétem. A körvonalam határozottan haloványka, nem a megszokott erősségű, most, hogy így szólok hozzá. Lehajtva fejem, megcsóválom, majd nevetésbe bújtatott sóhajjal nézek fel rá. - A Klávé átnéz rajtam az öcsém halála óta. Az utóbbi alkalmakkor kellett volna bizonyítanom, de folyton elbuktam. Ha megint,...  - halkan elnevetem magam, kissé erőltetetten - Látod. - jobbom felfelé tartott tenyérrel intek, majd tovább csóválva a fejem összepréselem ajkaim. Nem akarnék erről beszélni, de megnyílt, megnyíltam. Egy másodpercre történt. Csillagütközés.
- Ez nem vicces... - szemöldökeim tökéletesen művelt vonala szomorkásan felfut, de ajkaim görbéje párhuzamban felfelé ível. Most először képes volt rá, hogy őszinte mosolyt csaljon arcomra. - Gorombaság a részedről éreztetni velem, hogy nem lehetek a hasznodra. Ugye tudod? - felhúzva orrom, pimaszkodom vele finoman, közben ingáztatva fejem. Kiszélesedő mosolyommal megpróbálom őt is deríteni, hiszen mi lehetne ennél abszurdabb. Megpróbál megmenteni, éppen ő, éppen engem, miközben ki tudja, hogy mennyi vámpír akarja még a vérünket. Halkan felkuncogva elpillantok, hogy felmérjem az utca árnyait, közben lemosva arcomról a nevetés nyomait.
Látom, hogy szavak nélkül marad és máris megbánom, hogy feltettem a kérdésem. Nedvesítek torkomon. Le is hajtom a fejem, hogy a sebemre koncentrálhassak. Egészen addig kizárom, amíg meg nem szólal elmosva a pillanatban rejlő komolyságot. Hálásan nézek fel rá, de amikor a hajamba túr, rosszallóan megforgatom a szemeimet. - Lehet, hogy nem ártana. Azt halluztam, hogy ott hagytál egy szökőkutat, csak hogy megments engem, aki nem adhat cserébe semmit... - somolyogva lefojtok egy nevetést. Igaz, halkan csipkelődöm, de azért hatékonyan. Ne mondja senki, hogy nem próbálkozom!
Azon a ponton hol tenyere fénylő kékje pihent, csalódott hirtelenséggel fagy meg a felforrósodott szövet, érzem, milyen hideg és merev lesz újra a felszín. És alatta. Tenyerére pillantok, majd belesimítom sajátom övébe, hogy belekapaszkodva felegyenesedjek. Letörlöm a fenekemre ült port, közben figyelek, épp arra, amerre ő háttal van. Csak a kérdéseire ugrik fókuszpontom arcvonásaira.
- Jobb, köszönöm. Persze, menni fog! - nyomkodok rá ujjbegyeimmel az oldalamra, de se nem érzem, se nem fájlalom a gyógyított zónám, így állam szegve büszkén bólintok, már búcsúzva, mikor összeszaladó szemöldökeim alá döbbenet ül. Hogy mi? - Nem jöhetsz vissza. Nem! Boldogulok. Ha akarod megesküszöm, hogy nem hívlak... Anthony, az Angyalra mondom, hogy most azonnal portálkodd el magad ... - de nem tudom befejezni, mert a sikoly fejünkre ül. Utána mozdulásom abba marad. Fülemre tapasztom balom, jobbommal előrántom szeráfom, térdeim enyhén rogyasztom. Látom, hogyan reagál Tony, tekintetem ugrál a falakon. A hűvös borzongás bejárja minden sejtem. Dühödten kutatok a démon után - nem is kérdéses, hogy mivel van dolgunk. Bár ledermeszt a döbbenet, hamar közelebb merészkedem Tonyhoz. Óvón, vadász mozdulattal fészkelve magam az oldalára. És akkor megpillantom a föntről, lassan lefelé gomolygó szörnyetegünket...
Rászorítok a szeráfra, hagyom, had járjon át az ereje, simuljon bele tenyerembe, gördülékenyen idomuljanak össze energiáink, majd amikor élből lecsap a démon, felé suhintok, de túl sokat nem érek el vele, mert derekam köré fonja láthatatlan karját és elsodor. Neki csapódom a hátunk mögötti falnak, onnan lezúgva karjaimra támaszkodom és Tony után kutatok szemeimmel.
- Ez nem velem történik... - zilálom, majd felegyenesedve minden erőmmel neki rohanok, hogy belevághassak. Csak egy darabot. Egyetlen darabot elvehessek belőle...

Győzedelmes mosoly terül szét az arcomon néma tátogását látva. Nevethetnékem támad attól, hogy sikerült belé fojtanom a szót, mégsem derít a várt jókedvre a tudatlansága, hiszen ez is csak azt bizonyítja, miféle burokban cseperednek fel a nephilimek, milyen keveset sejtenek a való világról. Elítélik, megvetik a mondének életvitelét, mégis mindennél jobban igyekeznek őket megóvni a démonoktól, közben pedig azzal sincsenek tisztában, pontosan mi is az, amiért ilyen keményen harcolnak. A Klávé mindig is mestere volt a manipulációnak, de az irány, amit az utóbbi pár évtizedben felvett, igazán baljóslatú nem csak az árnyvilág, hanem az angyalvérűek számára is.
A whisky szökőkút amúgy is olyan találmány, amit minden egyes emberi formát öltött lénynek illene ismernie ezen a világon.
- Egy ilyen sármos arcot? Ki van zárva!
Most már nevetek, elégedetten dörzsölve a borostát az arcomon.
- De a hangszínedből ítélve te szívesen képen törölnél - teszem még hozzá, mert az ilyesmi csak olaj a tűzre, én meg kifejezetten szeretem, amikor egy nephilim nagy lángon ég, levetve minden fennhéjazást és felsőbbrendűséget, minden kifinomult, előre begyakorolt mozdulatot, és egyszerűen csak őrjöng. Sokkal közelebb érzem őket magamhoz olyankor; sokkal kellemesebb egy árnyvadásszal vitázni, mint egy szoborral beszélgetni.
Emlékeztetnem kell magam, hogy melyik oldalon is állok éppen. Egyáltalán nincs helye a perverz megjegyzéseimnek vele szemben... Sőt, egyetlen árnyvadásszal szemben sem, amikor éppen az életünk a tét. Bőven volt időm kiélvezni az elmúlt száz évben a nők nyújtotta élvezeteket, a tündérek furfangos csábításától kezdve a kutyaharapásig, és Isten rá a tanúm, hogy az átélt gyönyörök után legkevésbé sem kívántam egy egyszerű, átlagos, unalmas nephilimet az ágyamba... Miért is tenném, ha akad nála ezerszer kivételesebb? A szavak mégis lepattantak a nyelvemről, mintha lázadó lappangna a sejtjeimben, mely puccsra készül agyam tökéletesen felépített rendszere ellen. Mintha tényleg vonzana, milyen vonalakat rejthet az árnyvadászok szokásos öltözete, és mintha tényleg szívesen megvizsgálnám egy-egy rúnáját behatóbban is, mondjuk a lakásomon, két üveg bor után, a nyelvemmel...
Pont jókor jön a figyelemelterelés. Meglep, milyen összeszokottan dolgozunk együtt, legalábbis nem akadályozzuk a másikat a harcban, nem keresztezzük egymás mozdulatait, inkább még ki is egészítjük azt. Sokszor és sokféle teremtménnyel harcoltam már együtt, de nehéz olyan partnert találni, akivel hamar és könnyedén kialakul az összhang. Ebony jóval kellemesebb társaság, amikor csendben öldököl mellettem.
Na jó, csak vicceltem.
Talán.
- Akkor meg mégis mivel idegesíthetnélek téged, ha a teljes neveden hívnálak, Ebony L. Drake? Mit is takar pontosan az az L betű? Loren? Lily? Lisbeth? Ludvina? - faggatózom derűsen, átlépve a támadóink teste felett, hogy elérhessem őt. Tudálékoskodó szavai hallatán egyből ráncba szalad a homlokom, éles pillantásommal megpróbálom karóra tűzni a fejét. Hiába igyekszem azonban, sajnos a génjeim még nem jutottak el arra a szintre, hogy csupán szemmel megnyúzhassak valakit. Mily' kár!
- Zsebre nem akarsz tenni, mint egy zsebwarlockot, hogy bármikor előkaphass, ha épp női szeszélyed úgy kívánja? - gunyoros mosolyra húzom a szám, nem igazán díjazom, hogy csak úgy elhessegetne, mintha az én véleményem mit sem számítana. "Megtetted a dolgod, warlock, most elmehetsz" - mit kéne erre válaszolnom? "Igenis, asszonyom?" Ch, konok, tudálékos, önhitt kis...!
Mégis maradok, nem viharzom el azon nyomban, sőt, még csak veszekedni sem kezdek. Helyette felhúzom a pólóját és letapizom - igazi Tony-féle megközelítése a problémának. Tény, az is sokat segített, hogy beláttam, nem haragudhatok valakire azért, amilyen. Ha annyira zavarna a természete, nem ugrottam volna a mobilom első csörrenésére - ahogyan a korábbi fél tucat alkalommal sem; ahogyan a többi fél tucat nephilimnek sem. Akkor kettőnk közül mégis ki a szeszélyes?
- Általában a nők jobban szeretik, ha lassan csinálom - kijelentésem ártatlan, mosolyom viszont annál árulkodóbb. Kacér pillantást vetek rá, ahogy leguggolok elé, és eligazítom a pólóját úgy, hogy rendesen hozzáférjek a sebhez. Tenyerem félkört formálva fölé tartom, és a halvány, kékes aura fénye lámpásként gyullad fel a sötét utcácskában. Arcomról eltűnik a bohóckodás utolsó görbéje is, vonásaim kisimulnak, elmélyülnek, ahogy átadom magam a varázslatnak. Koncentrálnom kell, ha jól akarom csinálni, de főként akkor, ha okosan, mértéktartón. Nem ölhetem bele túl sok energiámat, hagynom kell későbbre is, ellenben tényleg sietnem kell, nehogy újból ránk találjanak. Amíg vérzel, olyan vagy, mint egy két lábon járó detektor.
- Persze. A nephilimek híres kötelességtudata... - jegyzem meg bármiféle gúny vagy élcelődés nélkül, egyszerű tényként. Ajkam fölfelé rándul, de elhal a mosoly a koncentrációban. Ezt az egyet tisztelem bennük: végtelenül hűségesek, összetartóak és lelkiismeretesek. Olykor már-már összemossák a kötelességet a bosszúval... de a szándék a fontos. - Tudod, ez az egyik legjobb benned. A szíved.
Nem nézek rá, nem akarom látni, milyen arcot vág a szavaim hallatán. Magam sem tudom, mit motyogok össze... Hiszen ő meg én, mi ketten még csak barátság szintjén sem kerülünk soha közelebb egymáshoz. Nincs olyan tág halmaz, amelybe mindketten beleférhetnénk - ha pedig lenne, egyedül várakozna benne, egy élettelen bábu mellett gubbasztva. Ez leszek, amint éjfélt üt az évnek utolsó órája.
- Életem, ha minden szívességemért felszámolnék valamit, életed végéig törleszthetnél nekem, és akkor a kamatot még el is engedtem - röpke pillantást vetek rá, mielőtt visszafordulnék a sebéhez. Még ha szívesen is élnék a lehetőséggel, hogy adósomnak tudhatok egy árnyvadászt, időm akkor sem lenne kihasználni. Amire vágyom, ahhoz ő kevés - ahhoz sajnos én is az vagyok. Olyat pedig felesleges kérnem tőle, amire semmi szükségem. Eszembe jut valami, tekintetem elidőzik egy pillanatra a combján, majd sietve elfordítom a fejem. Khm, "semmi szükségem"!
Kérdése váratlanul ér, ezúttal én maradok szó nélkül. Felelnék, de nem tudom, mit mondjak. Hazudnék is, ha rajtam múlna, ha kendőzni akarnám az igazságot, csak hát fogalmam sincs, mit rejtegessek előle. Nem tudom, miért jöttem. Úgy éreztem, jönnöm kell. Aggódtam, hogy veszélybe került. Tényleg őt féltettem volna?
- Mert hívtál - felelem végül csipkelődve, és miután kialudtak kezem alatt a kék lángok, játékosan beleborzolok a hajába. - Máris elfelejtetted? A fejedet is meggyógyítsam?
Tudom, hogy nem ez volt a kérdése. Saját magamnak is csalódást okozok a válasszal, de sem az idő, sem a hely, sem az év nem alkalmas arra, hogy kiöntsük egymásnak a lelkünket. Be kell érnünk álarcokkal és tévutakkal.
Felegyenesedem előle, a kezem nyújtom, hogy felsegítsem a járdáról, ha elfogadja. Tekintetem már az utcák sötét árnyait fürkészi, a közelgő veszélyt lesve.
- Jobb már? Tudsz harcolni? - érdeklődöm, pedig sejtem a választ, hiszen sosem végzek félmunkát. Egyszerű tapssal karót varázsolok, fémből készült, jól megmunkált, súlyos darabot. Tökéletes a vadászathoz. - Akkor menjünk!
Remélem, nem hitte, hogy magára hagyom.
Alig lépnék azonban egyet, csontig hatoló üvöltés rázza meg a sikátor falait. Mély, borzongató, és cseppet sem emberi. A hőmérséklet mintha hirtelen 10-15 fokot zuhanna körülöttünk, érzem a csigolyáimba maró, jéghideg borzongást, melytől azonnal megfeszül minden izmom. Elnyúlnak az árnyékok, súlyos csend ereszkedik a környékre. A vámpíroknak nyoma sincs, mintha az idő is megállt volna körülöttünk. Öntudatlanul is jobban markolom azt a karót. Jól tudom, mit jelent ez az érzés.
Egy nagyobb démon ólálkodik körülöttünk.

so wake me up || remélem, nem bánod, ha

Anthony&ebony

- tell me, what you want -

Az ég tompa szürke fényben vibrál. Vihar közeleg. Persze, hogy az… Túl akarok lenni ezen, vissza akarom kapni a régi életem, a hétköznapibbat, a kevésbé felkavarót. Amiben nincs egy boszorkánymester sem, akivel vállvetve küzdök heti rendszerességgel, és akinek a szabadideje a legkevésbé sem foglalkoztat. Dörömböl a fejemben - nem tudok mást csinálni, tapasztalatlan vagyok e téren, csak a totális zűrzavarral sodródom, a férfi mélyről törő, egyszerűen irritáló és vonzó (nem, ezt nem gondolom komolyan) jellemével, jelenlétével és túlélni vele valahogy a vihar belsejében. Jócskán hozzájárultam, hogy megjelenjen most is, de a fenébe is, az árnyvadászoknak is lehet rossz napjuk, nem csak nekem. Ugye?
- A... - de elakad a szavam, hiába tátogok, mint partra vetett hal, nincs birtokomban a megfelelő kontraérv. A végén még mulattatni fogja, hogy tudatlanul nézek szembe a dologgal, amiről beszél. Nem vagyok túl jártas az italok területén, sőt. Abba pedig bele sem akarok gondolni, miféle erkölcstelen buliról csalhattam magamhoz. Amint fejemben képek rajzolódnak, már nem is tűnik olyan rossz döntésnek, hogy vámpíreleség legyek. Hogy találkozhattak a világaink, ha ennyire különbözünk?
Futnom kéne, hátra hagynom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Főleg miután eljött és megmentett. A szeráfommal leszedálom a veszélyt háta mögül, mire ő a markában tartott kettővel végez könnyedén. Tekintetem körbe futkos, nem igazán reagálok köszönetnyilvánítására, hiszen nekem kellene hálálkodnom. Bólintok hegykén, ahogy rádöbbenek, most kéne eliszkolnunk, de figyelmem megakad rajta, amikor közli, hogy semmi, amit tettem az imént. Elnyílnak ajkaim és megforgatom szemeim, mielőtt még ledöfném a szeráfommal - jobb, ha elgondolkodom, mit válaszoljak.
- Ahhg, komolyan nem akarod képen törölni magad ilyenkor?! - fújok rá, méghozzá nem is leplezve téve ezt. Képtelenek vagyunk együtt működni anélkül, hogy ne rontana bele, de mindez most jelentéktelen. Intézem a dolgom, mert nem hogy elszaladni, egy lépést nem vagyok képes megtenni, amíg nem festem fel a jelet. Amint készen vagyok, megragadom a karjánál fogva, hogy eltűnhessek vele. Miközben próbálok minden erőmmel azon lenni, hogy megússzuk, persze muszáj ismételten felkarolnia nyugodt állapotomra a kellemetlenség jegyét. Ez a férfi maga, a kellemetlenség!
Torz a kép, kissé csöpögnek az utca lámpái, az árnyak befutnak a fókuszpontba. Próbálok felzárkózni a gyógyulási ponthoz, de nem segít vele, ha arra emlékeztet, hogy mennyire rosszul csinálom. Rá festhetnék a síromra, hogy: Aki nagyon igyekezett, ezért elszúrta... - Bizony! A végén még gyártatok egy ilyen pólót.
Addig rohanok vele, amíg egy biztonságosnak tűnő pontra nem húzódunk. A falnak támaszkodva, piszokmód kihasználom, hogy nem vagyok az egyensúlyom igazi birtokában. Nem mutathatom, hogy erőtlen vagyok, nem akarom tovább szórakoztatni. Így kifejezem hálám, hogy lezárhassam, majd útjára engedhessem. Többet egyébként sem kívánok tőle. Ha neki lesz rám szüksége én is ott leszek, ennyit megtehetek érte... Bár kétlem, hogy pont én kellenék bármikor is!
Elfordul tőlem, ami még jól is esik, így nem kell ügyelnem arcizmaimra. Legalábbis addig, amíg vissza nem fordul hozzám. Kérdőn pillantok rá, őszinte kíváncsisággal várom, hogy befejezze, hogyan is hálálhatnám meg, de amikor tekintete végig szalad alakomon, rosszallóan felsóhajtva megcsóválom a fejem.
- Hacsak nem foglalod szerződésbe, akkor kétlem... - nyelnem kell. Leplezni akarom zavarom, így lesütöm pillantásom. Hiába vagyok edzett és hiába tartom magam jó árnyvadásznak, a testiségek terén egyáltalán nem vagyok olyan kifinomult, mint mások, vagy mint ő. Mindig is a testvérem büszkélkedhetett a tapasztalattal. Én nem. Úgy gondoltam, gondolom most is, hogy ez nem tartozik hozzá ahhoz, hogy jó legyek. Acélidegzettel rendelkezem, talán ez a szerencse, hogy képes vagyok felül kerekedni a megjegyzésein. Nedvesítek ajkaimon, majd elfordítom róla pillantásomat. Épp jókor robbannak be az ellenfeleink...
A szőkébbik nekem ront, majd elsodor távolabb tőlük. A falhoz szorít, igazából nincs nehéz dolga. Okosabb, mint gondolom, mert a karjaim lefogja annak reményében, nem tudok a szeráfommal védekezni és így is van. Kiesik a kezemből. Rosszalló grimasszal nézek szemeibe, amikor motyog valamit. Kihasználva figyelme ketté oszlását, rámarok a kezére kitörve enyémmel a fogásából és beleütve elhárítom magamtól. A szeráfomért kapok, hogy beledöfhessem, mire tüskeélesen keresztül döfi egy lándzsa. Így a lendületem megakad, az összeeső vámpírról Anthonyra terelődik kérdő pillantásom, aki időközben befut mellém.
- Nem olyan hosszú név, hogy ne tudd megjegyezni... - motyogom közben a fejem ingatva - Elmehetsz, boldogulok innentől! - tudálékosabb hangon sikerül mondanom, mint ahogy akarom, de nem törődöm vele - Portálkodj vissza a szökőkúthoz. - a többire nem emlékszem, igazából azért, mert nem rémlik, hogy milyen kútról beszélt, az ismeretlensége miatt. Rosszallóan kapom pillantásom kezemre, ahol utánam kap, majd még jobban összeszaladó szemöldökkel nézek rá, mikor arra kér mutassam. Le fog zavarom, hogy visszavágjak, hogy kirántsam kezem, mert már nézegeti is a bíborfoltban éktelenkedő sebem. Ujjának érintésére összerázkódva elhúzódom. Nem a fájdalomtól félek, az riaszt, hogy ...
- Firka?! - döbbenetemben elfelejtek tiltakozni, miközben már leültet az egyik bűzölgő szemétdomb tetejére. Engedelmeskedem hitetlenségemben. Elfelejtek tiltakozni, ahogy végig gondolom az estét. Újabb kudarc. Hát a Klávé most aztán már biztosan nem fog többé megbízni bennem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
- Csináld gyorsan, kérlek. - tudatosul bennem, hogy miután árnyvadászokra támadtak, nem maradhatnak életben. Nem menekülhetek el. Pillantásom elszánt, úgy mozdulok, hogy Anthony hozzá férjen a heghez. Utálnám beismerni, hogy a rúna tényleg nem segédkezik most nekem. Hagyom, had segítsen.
- Utána vissza megyek. - nem nézek rá, mert tudom, hogyan fog reagálni a kijelentésemre. Valószínűleg az ő szemében is én vagyok az a vadász, amelyik képtelen a küzdelmeiből győztesen kijönni. És talán Keyron halála óta tényleg ez lettem, de kiakarok szakadni ebből a rám húzott címke sorozatból. Több vagyok ennél! Jobb!
- Ha pedig viszonozni tudom, majd szólsz... - lopva pillantok szemeire, majd el róla. Jól tudom, hogy ezek után nyilván nem engem fog kérni, ha bajba lesz, de azért nem árt, ha tudja, hogy nem hagyom viszonozás nélkül a gesztust, hogy felbukkant, mikor kértem. Bár azt nem értem, hogy miért?! - Miért vagy itt? - pillantásom felfut karján, arcán állapodik meg, íriszeibe mar. Kérdőn nézek rá, türelemmel. Kíváncsi vagyok, mit felel. Hagyhatott volna meghalni, hiszen sosem lettünk barátok, általában érdekből kerestük egymást, azt is többnyire én. Sőt. Mindig én!

Azt mondják, a nephilimek is katonák - Raziel angyal katonái, akik szövetséget kötöttek a Mennyel, hogy égi erő segíthesse őket a démonok elleni harcban. Az olyanok ellen, mint én. Ironikus angyalok katonájaként tekinteni Ebonyra, miközben itt állok én, démonok harcosa. Úgy futunk egymás mellett, mint két falra festett, párhuzamos vonal, és csakis egyetlen ponton érhetünk össze: mikor fegyvereinket egymás ellen fordítjuk majd. Legalábbis ezt hittem, erre itt állok most, varázserőmmel lefegyverezvén az éjszaka két gyermekét, hogy elegendő időt nyerjek a lánynak a menekülésre.
- Az ingyenes whisky szökőkutat? Szerinted azt csak úgy osztogatják minden partin? - zsörtölődöm. Nem mintha lett volna szökőkút, whisky de még csak buli sem... Nem baj, ha azt hiszi, remekül mulattam - ha azt hiszi, általában remekül mulatok. Nem kell tudnia, hogy csak a pultos lányt stíröltem le egészen addig, míg a hívása el nem feledtetett minden mást. Nem kell tudnia Sammaelről. Semmiről sem kell tudnia, hiszen ez az egész épp úgy semmi, egy év múlva pedig az elmúlt évszázad is az lesz. Amikor pedig legközelebb találkozunk... nos, csak a sírját fogom már meglátogatni.
Magam sem értem, hogyan vagyok képes a csatamezőn elbambulni, én, aki mögött ötszáz év rutin áll, de megteszem, és már csak túl későn kapom fel a fejem a hátam mögött előugró veszélyre. Ebony gyorsabb nálam, ami több okból is meglepő: egyrészt a saját vérében tapicskol, másrészt már nagyon nem kéne itt lennie. A portál be fog záródni!
- Köszönöm! - nyögöm döbbenten, majd nagyot rántok mindkét karomon, kemény felülethez csapva a foglyul ejtett vámpírokat. Megszüntetem az energianyúlványt, így végre szembe fordulhatok a lánnyal. - Azért ne szállj el annyira magadtól, én hármat kaptam el szinte egyszerre. Ez csak egynek számít. - teszem hozzá csipkelődve, mert olyan szarul fest, hogy muszáj valamivel elpoénkodnom a helyzetet. Felajánlanám, hogy meggyógyítom, de felkeni magára a gyógyulás jelét, így inkább nem szólok bele, csak némán körbekémlelek. A portál bezárult, ő pedig itt ragadt velem... Miért? Simán biztonságba helyezhette volna magát, miért kockáztatta az állapotát, hogy segítsen? Miért? A tekintetemmel szinte átégetem a bőrét, olyan mereven bámulom. Nem biztonságos egy helyben maradnunk, és már épp azon vagyok, hogy megsürgetem, amikor magától karon ragad.
- Értékelem a mazochizmusod, de nem akarom vámpíreledelként végezni, abban meg erősen kételkedem, hogy Brooklynig haza tudnál szaladni velem ilyen állapotban - érvelek a magam cinikus módján a portál mellett, közben mégis hagyom, hogy maga után vontasson. Hamar felzárkózom mellé, és utána már inkább csak a látszatát hagyom meg annak, hogy ő vezet, valójában azonban inkább én húzom őt.
Száraz köszönete nem hat könnyekig, ajkam mégis mosolyra görbül. A falhoz lapulva várom, hogy kifújja magát; harchoz edzett testemnek ennyi még csak kóstolóra sem volt elég. Forr a vérem a harc gondolatától, izzik tenyerem a mágiától, mely alig várja, hogy kirobbanjon - égek a vágytól, hogy minél több lelket kínáljak fel rokonaimnak. Hogy büszkévé tegyem apámat. Szégyenkezve fordulok el, ökölbe gyűröm ujjaimat, így próbálván csitítani a fülemben dübörgő, démoni vért.
- Ugyan, szívem, majd később visszafizeted - hátrapillantok rá a vállam felett, látványosan végigmérem, tetőtől talpig. - A testeddel.
Elfojtom pimasz vigyoromat. Biztosan csak képzeltem a hangjából kicsengő érzelmeket, melyek arra késztettek, hogy tovább viccelődjek vele... Féltékenység? Kétkedve vonom össze a szemöldököm. Sajnos nem marad több időm ezen agyalni, mert máris ránk találnak: két támadónk szinte alig hagy bármi időt. Felfognám a szőke támadását Ebony elől, de alig mozdulok, a colos máris előttem terem, sebességbeli előnyét kihasználva a sikátor falának ken. Halkan szisszenek csak, méltatlankodó fejcsóválással, s miután feltápászkodtam a földről, ujjaim közt máris kéken izzik a mágia. Pajzsot festek a levegőbe, melyet egyenesen a vámpírnak taszítok, s míg őt elsodorja a varázslatom lendülete, körbenézek értékesebb fegyver után kutatva. Megakad a szemem egy darab korhadt fán, mely csettintésre máris tökéletes karóvá porhad ujjaim közt. Megforgatom a kezeim közt, és ahogy a colos újra nekem támad, ellene fordítva saját fürgeségét a gyomrába döföm a fegyvert.
Félresöpröm a nekem zuhanó testet, kirántva testéből a karót, és tekintetem máris azt lesi, hogyan boldogul Ebony a másikkal. Ha kell, azonnal közbelépek, becélzom a szőke hátát, és lándzsaként felé hajítom a karót, remélvén, egyenesen felnyársalja majd, vagy csak eltereli a figyelmét annyira, hogy a lány végezhessen vele. Ha pedig már el is intézte, egyből odalépek hozzá.
- Ez így nem lesz jó, Bon, túl sokan vannak. Nem várhatjuk meg idekint a napfelkeltét, hacsak titokban nem vágysz egy menő fogtetkóra a nyakadra. Tudsz még harcolni? - odalépek hozzá, ösztönösen megfogom a karját, ujjaimat gyengéden, de határozottan rákulcsolom. - Mutasd! - kérem, bár lehet, hogy elsőre parancsnak hangzik. Szabad kezem rutinosan akasztom be a felsője alá, és ha nem tiltakozik nagyon, már húzom is fölfelé, épp csak annyira, hogy feltáruljon előttem az oldalán éktelenkedő seb. Ujjbegyeim alig érintik a bőrét, mégis elfog az inger, hogy valami vicces dolgot mondjak, oldva köztünk a feszültséget.
- Meggyógyítalak. Túl sok vért vesztettél ahhoz, hogy egy sima firka - bökök itt a rúnákkal telefestett bőre felé. - elég legyen.
Azzal máris a kukák felé tolom. Nem túl romantikus, de valahova mégis csak le kell ülnie - az élet pedig már csak ilyen. Néha kemény, néha egy kissé büdös, és néha égett brokkoli szaga van...

Anthony&ebony

- when 'Thank You!' just isn't enough-

Nehéz lenne megállapítanom, hogy miért vöröslik jobban a fülem: a vértől, ami az oldalamból csurdogál, vagy a zavartságtól, amiért pont Anthonyt kellett magamhoz hívnom. Nem mintha első alkalommal kérném, hogy siessen a megmentésemre, egyszerűen csak el kellene már löknöm magamtól a férfit és a saját talpamra állni. Bár elég nyomós indok, hogy elvették az irónom - így azért annyira nem érzem feszélyezve magam, amikor a nevéhez érintem végül ujjbegyem.
A hívásunk során képtelen vagyok csillapítani mellkasom heves emelkedését-süllyedését, így ezzel jár a légzésem ziláló hangzása is. Túl sokáig nem tarthatom a vonalat, így megpróbálom rövidre fogni a beszélgetést. Nem kerüli el figyelmem a háttérből jövő hangos morajlás, ami egyértelműen tudtomra adja, hogy a boszorkánymesternek épp valami szórakoztatóhelyen akad dolga. Ilyenkor, persze... Foglalkozni ezzel nincs időm, az utolsó tartalékomért nyújtózom, mikor érte szólok. Hallom, ahogy a sorszámot említi és a nevem is megismételi, de a készülék akkor már a földön hever. Én pedig a talpaimra állok, ugyanis a vámpírok már körém zsongnak.
Én tényleg igyekszem felvenni a harcot és erőmtől telten neki lendülni a támadóimnak, de az irónom nélkül, egy ekkora tátongó lukkal az oldalamon képtelen vagyok rá. Fogcsikorgatva rángatózom, mikor közre zárnak és inni készülnek belőlem. Ekkor, pontosan ekkor villan fel az aranyló örvény, apróbb szelet generálva körénk. Szemeim rögtön keresik a portálhoz társuló férfit, de nem lelik egyből, mert ő épp a hátam mögött állót hámozza le rólam. A pillanat töredéke alatt fegyverzi le a vámpírokat a közvetlen közelemből, így van annyi időm és remek reakcióképességem, hogy lehajoljak a szeráfomért, amit elvettek tőlem. Tekintetem megtorpan egy időre Anthonyén, de tovább szalad onnét, hogy az elesettek között keressem irónom.
- Biztosan lesz alkalmad bepótolni, persze... - teszek egy enyhe fintorral megjegyzést, közben megpillantva a legyilkolt vámpír övébe dugott irónom. Alig hiszem el, szemeim ajkaimmal együtt nevetnek, miközben magamhoz veszem. - Megyek! - nyökögöm szinte rosszallóan, pedig hálásnak kellene lennem, azonban két lépés az aranysárga portál felé, de hiába. Le fog az érzés, hogy nem hagyhatom magára, akkor sem, ha megbirkózik a feladattal. A francba!
- Nem mondták még... - sietek a közelébe, majd a szeráfommal az oldala mellett, pontosan egy centire előre nyújtózom, hogy a háta mögött érkező vámpírt telibe kaphassam - ...hogy nézz a hátad mögé? - pillantok fel rá, majd kihasználva, hogy akad egy másodpercnyi pihenőm, a pengémet ökölbe fogva, lejjebb tolom vállamról a bőrszerű anyagot, hogy felfesthessem a rúnát, mivel gyógyulhatok. Oké, nem lesz szupergyors a folyamat, de máris jobb! - Hagyd a portált... - zilálva fejezem be a még füstölgő rúna felvésését, majd eldugom az irónom és a pengém előrántva ácsorgok a férfi oldalán. A fejem ide-oda kapom, majd belekapaszkodva a karjába húzni, vonni kezdem magammal. Sietőssé teszem a lépteinket, nem hagyva, hogy hátra maradjon. Bízom benne, hogy a vámpíroknak lesz annyi sütnivalójuk, hogy nem fognak minket követni, de nem tartok semmit kizártnak, így a legközelebbi sötét sikátorba tolom a férfit, s csak utána húzódom magam is az árnyékba, hogy a falnak vetve hátam kifújhassam a felőrölt energiáim.
- Köszönöm... - ahogy illik, de nem pillantok rá, még csak a fejem sem fordítom felé, nehogy azt higgye érzelem is társul a hálálkodásomhoz. Nyelnem kell, majd kidugom a fejem, hogy kikukucskálhassak, közben tapogatva a sebem, mennyire gyógyulhat gyorsan. - Sajnálom, hogy tönkre tettem a bulit... - pillantásom közönyös felé, közben meg gyűlölöm, hogy hallatszódik hangomon az irigység. És a féltékenység. Baromira szégyellem magam, így némán csókot lehelek az Angyal szárnyaira, amiért felbukkan két újabb vámpír. - Épp jókor... - motyogom bele a lendületbe, ahogy a szőkébb nekem esik, én pedig hárítom a támadását. Bízom benne, hogy a colosabb majd lefoglalja Anthonyt legalább annyira, hogy mellőzzük a korábbi kijelentésem milyenségét...

Különleges érzékem van hozzá, hogy pusztán a telefon csörgéséből megállapítsam, ki keres éppen - és ennek semmi köze ahhoz, hogy külön csengőhangot állítottam be Ebony számára, vagy hogy a nevével együtt mosolygós arca is megjelenik a képernyőmön, amikor hív, melyet az egyik emlékemből kreáltam és digitalizáltam (igazán jövedelmező bizniszt nyithatnék, ha lenne rá affinitásom), vagy hogy... Egy szó mint száz, valahogyan mindig megérzem, amikor ő van a vonal túlsó felén. Tudat alatt, miközben azt próbálom meg elképzelni, hogy festhet a pultos lány hosszú, telt combja, ha lerángatnám róla a nadrágot, most is megérzem, hogy ő keres, így arcomon egyből szétterül a szokásos, kaján vigyor, ahogy felveszem a telefont.
- Miféle bajba keveredtél már megint, Bonbon? - szólok bele üdvözlés nélkül a készülékbe. Felesleges kerítenem, nem szokásunk egymás hogylétéről diskurálni, vagy a legújabb mondén pletykákat kifecsegni. Ha hív, annak mindig oka van, így elszoktam a barokkos körmondatoktól és a bizonyos kása kerülgetésétől is. - Nem, persze, hogy nem hívlak így többet, Bon... bon.
Nevetésemet elnyomja a bár alapzaja, mely egyre tompul, ahogy magam mögött hagyom a tömeget anélkül, hogy akár csak búcsút intenék a pultos lány csábító vonalainak. Ahogy Ebony hangja felcsendült a fülemben, érdeklődésemet vesztettem minden más iránt magam körül.
Ajkaim rögtön vízszintesbe rándulnak, állkapcsom megfeszül testem minden izmával együtt, ahogy meghallom ziháló légzését. Reszketeg hangja megtorpanásra kényszerít, megállok az egyik lámpaoszlop földre festett félgömbjének közepén. Ha a hangszíne nem lenne elegendő ok a gyanakvásra, a szavai belém fojtanak minden csípős megjegyzést. Egy nephilim nem szokott segítséget kérni - főleg nem démonok fattyától. Ahogy folytatja, mi a baj, tekintetem máris az utcatáblákat kezdi pásztázni, próbálom felidézni magamban, hol lehetek és merre van a gyár, jártam-e már ott valaha. Túl sok emlék, és olyan nehezen, lassan bogozza ki az elmém... Gyerünk, gondolkozz!
- A fenébe már, igazán húzhatnál néha sorszámot... - zsörtölődnék, de képtelen vagyok leplezni az idegességemet. - Mindjárt ott vagyok. Maradj vonalban! Ebony? Ebony!
Hamar belátom, hogy hiába szólongatom, így bontom a vonalat és zsebre vágom a telefonomat. Te ostoba, felelőtlen nephilim! Képtelen meglenni egy hetet anélkül, hogy megpróbálja megöletni magát valahol? Ha ennyire unatkozik, megtanulhatna kötni vagy jógázni...
Idegesen a hajamba túrok, beharapom hüvelykujjam körmét, fel-alá járkálva mormolok az orrom alatt, majd úgy döntök, ideje kockáztatni. Eleget éltem már ahhoz, hogy úgy fogadjam a halált, mint senki más - portált nyitni egy bizonytalan helyre pedig pontosan olyan dolog, amit apám nagyon is díjazna. Egyirányú menetjegy a Pokolba.
Aranyszínben izzó portálom pontosan az egyik vámpír mögött nyílik meg, s ahogy kilépek belőle, egy nagy szökkenéssel levágom a köztünk lévő távot. Egy rövid pillanatra sem habozok vagy mérlegelek, kezem rutinosan siklik a homlokára és az állára, majd egyetlen határozott csavarás, a csigolya halk roppanása, és a test ernyedten omlik össze előttem.
Bal kezem arra szegezem, aki fogva tartja a lányt: narancsos energialöket robban ki a tenyeremből, mellyel remélhetőleg a legközelebbi épület faláig reptetem a vámpírt. Jobb tenyerem ugyanígy jár el egy másik vámpíron, őt azonban épület híján a kukák és szemeteszsákok közé célzom be.
Körbekapkodom a tekintetem, de ha látok is több vámpírt, egyelőre nincs több kezem foglalkozni velük. Ebony jelenléte elvonja egy pillanatra a figyelmemet, sietve végigmérem, hogy meggyőződjek róla, egyben van-e még.
- Jó kis buliba keveredtél már megint, Bon... hát még én milyet hagytam ott miattad! Ezért minimum sörrel és sztriptízműsorral jössz nekem. Menj! - intek fejemmel a nyitva hagyott portál felé, felkészülvén rá, hogy egyedül vegyem fel a harcot a megmaradt bestiákkal. Hiszen mindig is ez volt a módi: menteni, aki fontos, és hátrahagyni azt, ki a világ számára értéktelen. Nem is várom, hogy Bon másként cselekedjen. Főleg, hogy mivel mindkét kezem foglalt, képtelen vagyok fenntartani tovább a portált, melynek szája rohamosan szűkül, azzal fenyegetve, hogy pár szívdobbanás múltán bezárul és elvész a semmibe, amiből született. - Csipkedd magad, szépségem!
A bártól nincs messze az Intézet, könnyedén hazatalál, vagy csak megpihenhet, hogy felrajzoljon magára pár firkálmányt. Csakhogy a nagy lovagiasságban nem veszem észre a hátam mögött felbukkanó veszélyt...

Anthony&ebony

- i need you -

Talán ezért nem küldtek küldetésre mindeddig...
Csípős szél röpíti tovább a kétségbeesett, néma jajveszékelésem, bele a süket éjszakába. Legördül a téglaépület oldalán, megszaggatják a tűzlétrák rozsdás fokai, bemenekül a sötét alagsorba, hol a Hold fénye már nem mutat utat.
A kiáltásom elenyészik a betondzsungel álnok ölén, az falak között átsöprő szélroham egymásnak ütközteti a kartondobozokat, amik szemét címszó alatt hevernek az árnyékban. A talpaim lágy csattogása az alig 3 centiméter víztócsában jelzi, hogy még mindig rossz helyen vagyok. Kinevetem magam.  Az éjszakába világosságot lopó holdsugarak körberajzolják vonalaim. Szívet szaggató tempóm arra kényszerít, hogy rejtőzzek el.
Leszakadtam a csapatomtól. Leszakadtam. Hogy tudtam elszakadni tőlük? A homlokom a hűvös betonfalnak támasztom, ami olyan öreg, hogy porlani kezd. Természetesen az irónom kikapta farzsebemből valamelyik ügyesebb vámpír... Hiába hazudnék, nem voltam felkészülve rájuk. Ahogy a másik három árnyvadász sem, de legalább ők együtt küzdenek, vállt vállnak vetve. Az én nyomomba indult öt, talán hat is. A szeráfpengém velem, de az irónom nélkül elvesztem, cseszhetem. A bal oldalamba mártott fémcső, szét szaggatta egy részem, túl sok vért veszítettem... Ami, bárhogyan is fájdalmas, messze nem olyan kínos, mint ráeszmélni, hogy a vámpírok között ez a végszó pecsétje lehet.
Neki támaszkodom a lapnak, hagyom, had porosodjon, morzsolódjon vállam mentén, miközben kabátom zsebébe kutatok veszettül. Felcsendül az épület túl oldaláról a férfias kacaj, s tudom, hogy valószínűleg nekem befellegzett. Előkapom a telefonom, máshonnan nem tudnék segítséget kérni anélkül, hogy ne leplezném le gyorsabban magam, mint kellene. A nevek, a nevek, a nevek. Próbálok józan eszemnél maradni, nem hagyni, hogy a rengeteg vér, hogy a sokk túl emelkedjen rajtam. Kutatom, hogy kiért tárcsázzak, de tudom, ha a Klávé fülébe jut, hogy mennyire elcsesztem, soha többé nem fognak kiengedni. Cornelia volt a belépőm a nagyvilági életbe. Azzal, hogy megóvtam őt a téren a vámpíroktól, rádöbbentek, hogy van esély még rá, hogy kiválóbb legyek. De ha most megtudják, mennyire elcsesztem, biztosan kispadra ültetnek. Nem. Azt már nem. A nevek felfelé lifteznek a szemeim pedig megakadnak az egyetlen olyan néven, akit anélkül hívhatnék, hogy különösebb következménnyel járna...
- Vedd fel, könyörgöm... - a pengémet nem tehetem el, így arra markolva szorítok vérző sebemre, de már meggyengülten engedek tartásomon, hogy végül lecsúszva a fal mentén bíbor csíkot fessek a szürke tompa támaszomra. A szüneteket hallató sípolás végül abbamarad, meghallom hangját - Ne nevezz így! - korholok rá, pedig fikarcnyi időm sincs most erre, ösztönből jön. Szemeim megforgatva csóválom a fejem, nyugodt hangszíne alig hallatszik el, rögtön közbeavatkozom.
- Segítened kell. - abszurd a részemről, minden sejtemben megrezzenek, ahogy kimondom ezt a két szót - Elvették az irónomat, megsérültem, kérlek, tudom, hogy ... - nedvesítek ajkaimon, leejtem pillantásom, majd felhúzom a falhoz közelebbi térdem. Szédülök a vérveszteségtől. Rosszallóan morzsolom ajkaim, hallom a hangosodó lépteket.
- A régi gyár mögötti utcán vagyok, siess, kérlek... - az első suhanó árny kirajzolódik előttem, fogai fehérebbek a frissen nyomtatott papírlapnál. Felszegem állam. Összeszedem minden erőm, de a készülékem kihull ujjaim közül. Felegyenesedem, amennyire tudok, határozottnak tűnök. A legkevésbé sem vagyok erőm-teljességében és ha ez valamiféle plusz bónuszként járhat, a pánik miatt egyetlen mozdulatban sem vagyok biztos. A férfi hahotázni kezd, maga köré gyűjtve a többi alvilágit, de meglepetésemre nem több kettőnél a létszám. Felszegem szeráfom, átvéve jobbomba, közben balomat rányomva a vérző pontra. Az Angyalra!
Mindenesetre hárommal szembe jobbak az esélyeim, mint öttel, vagy hattal.
Neki feszülök a legközelebbinek, de mire elérném, már lefogja karjaim egy, egy olyan, akit nem vettem észre, 'mikor került a hátam mögé?!
- Eressz el! - feszítem arcizmaim, próbálok a pengéért küzdeni, de messzire hajítja tőlem az, aki az imént elkobozta. A következőben elmosódik a tér, nem tudok olyan hévvel védekezni, ahogy kellene.
És már fel is villannak a fogaik, beszélnek, kiabálnak, a nephilim vérről, rólam, arról, hogy milyen régen nem,... és már ugrik is!