Egy elhagyatott utca

Elektronika - az emberek manapság nem tudnak élni nélküle. Mind ahányszor megjelenik valami újdonság a piacon, az embereknek szükségük van a legújabb elektronikai találmányra, hátha valami olyant is tud, amelyet egyik másik vetélytársa nem, holott nem több egy fémdoboznál, amely csupán kiszívja az ember agyát. Néha akaratlanul is elcsodálkozom azon, hogyan lehettek képesek a mondének ilyesmit alkotni, de aztán inkább nem is megyek bele a részletekbe, hiszen jelenleg nem igazán érdekelnek a dolgok miértjei – ebben a témában egészen biztosan nem. Egyes napokon, amikor a telefonom másodpercenként küldi a felkérések értesítőjét elgondolkodok azon, hogy egyszerűen kidobom a készüléket és örülve önnön leleményességemnek, kiélvezem az internetes világtól távoli helyek szépségeit, de minden alkalommal sajnos csalódnom kell, mivel néha elég fontos értesítéseim is érkeznek. Sajnos ezen már nem tudok változtatni…
Kihalt utcákon sétálok végig, amely nekem most olybá tűnik, mintha egy örökkévalóságig tartana. Egész úton próbálom elterelni gondolataimat és nem arra összpontosítani, ami velem a múltban történt. Szinte látom minden egyes lélegzetvételem, hallom a kihalt utcákon végigsöprő szél moraját, ahogy az eldobott újságpapírokat, fémdobozokat végighordja a macskakövekkel, betonnal kirakott keskeny kis utcán. Mikor elérkeztem egy keskeny kis utcához, úgy döntöttem lefordulok s elsétálgatok a környéken, mivel úgy sincsen jobb dolgom. Szép lassan elérkeztem az utca feléhez és hallottam meg, ahogy néhányan éppen fog vicsorogva próbálnak valakit széttépni, aki ugyan megpróbál védekezni kisebb-nagyobb sikerrel. Lefordultam, végighaladtak a kies utcán és nekidőltem az épület falának, úgy kémleltem a sötétségben elém táruló látványt.
Összesen heten voltak az utca végén, ebből hat vérfarkas és egy vámpír. Mindent tisztán hallottam s vártam, mégis hova köt ki a vámpír. Első ránézésre nem tűnt tapasztaltnak a vérszívó s meg mertem volna esküdni rá, hogy nem is volt annyira idős. Szerény véleményem szerint nem is olyan régen változtathatták át s ez az, ami miatt még annyira gyámoltalan a személyiségét leszámítva. Hümmögtem magamban, ahogy elképzeltem ennek a küzdelemnek a kimenetelét és szidtam magam, amiért közbe mertem avatkozni.
- Hé, fiúk! – kezdtem és közelebb léptem a kis csoportjukhoz miközben az egyik farkas már támadásba is lendült s a második rögtön utána már ugrott is és a fiúra vicsorított. – Nem szép dolog megtámadni egy védtelen vámpírt az éjszaka kellős közepén! – dorgáltam meg őket mire minden szem rám szegeződött. Ugyan szerettem a középpontban lenni, de azért én sem vágytam kiváltképp egy harcra, még akkor sem, ha csupán varázsolnom kellett. – Miért nem próbálkoztok inkább tapasztaltabb ellenféllel?
Éreztem, ahogy szemem megváltozik miközben átjárja a testem a mágia. Az eddig mélykék szemem hirtelen világítani kezdett s látni lehetett, ahogy a sötétségben élesen világít. Kihúztam magam és figyeltem, ahogy egyre inkább közeledtek felém, de nem adtam magam könnyen. Mormoltam a varázslat szövegét, amellyel könnyedén kicselezhettem őket és egy mozdulattal a földre küldtem a farkasokat. Minél jobban próbálkoztak, annál nagyobb fájdalmat éreztek végtagjaikban miközben kecses mozdulatokkal intettem a fiúnak, hogy jöjjön velem.
- Gyere, hagyjuk itt ezeket a szerencsétleneket – kezemet fenntartottam s megvártam, hogy reagáljon valamit a vámpír. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kifejezetten utálok várni, úgyhogy ha kedves az életed vagy velem tartasz, vagy maradsz és széttépnek ezek az állatok! – Nem érdekelt, követ-e vagy sem. Én tettem neki szívességet, ha igazán értékeli, akkor követni fog és nem várja majd meg amíg elmúlik a varázslat hatása. Hátat fordítottam a farkasok csapatának és elindultam a szűk utcák felé.

New York. Egy újabb város, egy újabb kezdet, ahol újraépíthetem saját magam a legutóbbi érzelmi hullámvasút után. Itt talán lehetőségem adódik rá, hogy elfelejtsem az Emily-vel együtt töltött hónapokat, ami az egyik leghosszabb kapcsolatomnak is minősül. Hosszú évszázadoknak tűnő idő után végre képes voltam az érzelmeim kimutatására, de hét hónap után mindennek vége szakadt és ott tartok, ahonnan elindultam: összetörten siratom a múltat és nyalogatom a sebeimet. Jobb kezemben egy pohár whiskey s bámulok ki a fejemből a bárpultnál. Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam, amennyire csak lehet, lassan elfogyasztom a kimért alkoholt és csak nézem a mondénok forgatagát.
Mit sem sejtve a világon megbúvó sötétségről élik unalmasnak tűnő hétköznapjaikat s reménykednek egy jobb jövőről, ami sosem jön el. Néha elcsodálkozok együgyűségükről. Nem kell azon aggódniuk, vajon kit bántanak akaratlanul mikor képességeik kifejlődnek. Nem bonyolítja meg az életüket a mágia és ez miatt elég nekik a magánéletükkel törődni. Néha már igazán sajnálom őket, néha szívesen lennék egy közülük…
- Az én helyemen ülsz! – Hallom, ahogy a hátam mögött megszólít egy férfihang, de nem is törődök vele, mert tudom, hogy nem árthat nekem. Éppen kikérném a következő kört, mikor megrángatja a vállam, mintegy figyelmeztetésül, hogy észrevegyem. Hátrafordulok félig és közönyösen végigmérem.
- Keress más helyet magadnak! – utasítom s jobb kezem térdemre helyezve várok még egy pillanatot. Mikor látom, hogy még mindig előttem terpeszkedik, szemeimet forgatva fordulok vissza a bárpulthoz és csettintek egyet diszkréten, mire a férfi alakja eltűnik. Megmosolyogtatóan vicces tud lenni, ahogy tudatlanul próbálnak megfélemlíteni.
A telefonom kijelzőjére pillantok s észreveszem, hogy értesítésem érkezett egy ismeretlen fazontól. Valamiféle meghívó azt hiszem, amire nincs kedvem ellátogatni, így gyorsan ki is törlöm azt és fizetek, még mielőtt az alkohol jobban a fejembe szállna ugyanis ma nem szerettem volna túlságosan leinni magam. Álló helyzetbe küszködöm magam és elindulok a kijárat felé.
Kint sötét éjszaka van. A szűk kis utcákon senkit sem látni, gondolom, az emberek nem igen járnak ezen a környéken, inkább elkerülik érthető okokból. Saját magam szeretek kihalt utcákon végigsétálni. Szórakoztató tud lenni, mikor véletlenül belebotlunk valamibe, amibe talán nem is kellene, mint ahogy most én is.
Lefordultam az egyik kis utcán, amit nem sokan ismernek és éppen az utca felénél hallottam meg a zajokat, amik vélhetően a jobbra lekanyarodó utca végéről származnak. Halkan odasétáltam és a falnak dőlve kémleltem az előttem zajló harcot. Nem evilági küzdelem volt és közel sem egyenrangú. Hat vérfarkas próbálta széttépni az egyedüli vámpírt, aki éppen felkészült a támadásra.
Mit ne mondjak, szegény vámpír eléggé pocsék helyzetben van. Nem tudom, mivel húzhatta fel ennyire a farkasokat, de egészen biztos vagyok benne, hogy szerencsétlen vámpírnak bele fog majd törni a bicskája ebbe a küzdelembe…