Camael

Camael a nevem, én teljesítem meg a kiteljesedést, de neveznek még a legellentmondásosabb angyalnak is. Hogy miért? Egyszerre vagyok fény és árnyék, én látom egyedül egyszerre Isten mindkét arcát: a jót és az ítélethozót. Ennek köszönhetően pedig mindig résztveszek a teremtés és az ítéletek végrahajtásának folyamatában. Elég elfoglalt voltam mindig is, a kötelesség gúsba köti a kezeimet. Ádám és Éva száműzetése, a bűntetésük... Mind az én, a mi lelkünkön szárad, mint ítélethozó, hiába akartam volna enyhítrni Atyánk dühén... Legalább a bátyáim kedvéért. Én lettem kinevezve Michael jobb kezének is, rögtön utána én töltöm be a legbefolyásosabb szerepet a Mennyek seregében.

Egy harcos angyal vagyok, küzdenem kell, mindeközben pedig tanítanom a botor lelkeket. Atyánk rám bízta, hogy az embereket megtanítsam rá, vannak esetek, amikor csupán el kell fogadnunk azt, hogy az események láncolata túlmutat elmélyük teljesítményén. Meg kell nekik tanítanom, hogy nincs szükség folytonos bíráskodásra, vagy felesleges önmarcangolásra. Ez pedig nem egyszerű feladat, sokszor úgy érzem túlmutat rajtam... Mégis, ha én nem vezetem a lelkeket a megfelelő útra, akkor az elnyomott fájdalom, a lappangó érzelmek eluralkodnak rajtuk és elvesznek. Egy pilllanatra sem pihenhetek. Ennyi évezred után mégis úgy érzem, elfáradtam. Nem lelem békémet a Mennyek országában, egyre jobban vonz engem is a Föld, ahogy Gabrielt is. Gabriel... Rég hallottam már felőle, legutoljára Atyánktól. Michael sem mesél sokat róla, pedig közöttük igen erős kapocs van. Sőt, mostanában erősen hallgat.

Mindig is ő volt közöttünk a legfogékonyabb az emberi botorságokra. Nem is csoda, hisz' ő mozgott a legtöbbet közöttük, mint hírhozó. Régebben én is sokszor megfordultam vele a Földön, pár évezrede még sokkal többen vágytak útmutatásra, mostanra már ritka, ha le kell látogatnom. Mégis, egy olcsó kifogásnak ez is tökéletes. Szeretném őt látni, hallani, hogy mi történt vele. Nevezzük aggodalomnak, amit érzek, féltésnek. Annyi szóval lehetne leírni, de biztos, hogy egyik sem adná vissza pontosan. Nem is próbálkozom hát vele, amúgy sem voltam sosem jó az érzelmeim kifejezésében. Akkor sem tudtam átadni, hogy mit érzek, ő akkor is csak tovább állt, én pedig beletörődtem.

Beletörődtem, de próbáltam meg elfelejteni. Bármikor magam elé tudom idézni tökéletes pontossággal annak az estének az emlékét. Az emberek nyüzsögtek a szitáló eső ellenére, szinte nem is hallottam pontosan tőlük, ahogy elköszönt tőlem. Hiába tartozik tanaim közé az elfogadás és tovább lépés, a saját óráimon biztosan elbuknék. Jelenleg is feszengek, még ha nem is emiatt, de talán ezért engedte az úr, hogy eljöjjek hozzá. Ő sem akarná, hogy a tisztánlátásom megszünjön egy ilyen apró történés miatt, ahogy én sem akarnék elfogult lenni. Nem térhetek el a feladatomtól, nem tagadhatom meg a lényemet, különben az egyenlő lenne a bukásommal...