Ceri & Gabe - Apple Inc.

Gabe & Cerviel

Nem figyelem ahogy a nő a ruháival matat. Kellően sokat tapasztaltam ahhoz hogy immár ne érdekeljen, amit a blúz anyaga rejt. Meglepve tapasztalom az éles hangnemet. Nem mondhatnám hogy nem számítottam rá, voltaképpen a nők többsége épp így reagál. Hisztizik, csapkod, vergődik, megbántja saját magát és végül seggfejnek elkönyvelve továbbáll. Cerviel sem különb így első pillantásra és ez valahol enyhe csalódottsággal fog el, mert... ideje új munkaerőforrásnak néznem a jelek szerint. Ki a frász képes együtt dolgozni egy olyan emberrel aki lépten-nyomon a nyakadba varrja a hisztijét? Hát én baromira nem az az ember vagyok, aki tolerálja az ilyesfajta vergődést és a megjátszós jelenetekre sincs szükségem. Szívem szerint figyelmeztetném hogy ez mégis csak egy munkahely és történetesen az én irodám, de bagoly mondja verébnek... végtére is én ugyanúgy keresztbe döftem a saját rendszerem és most ennek ihatom a levét. Nagyszerű.
- Csak hogy tudd Gábriel Sinclair, a legkevésbé sem ez volt a szándékom amikor bejöttem ebbe a szobába. Erre ezt kapom?
- Ugyan már Cer, mé...
A kacagása fojtja belém a szót. Torkomon forr a mondat második fele, ami valami olyasmi lenne hogy nem akarom megbántani de ugyan mégis mit vár? Örök szerelmet? Jó vicc.  
- Gondolom valami ilyesmire vártál. Remélem azért nem okozok csalódást azzal, hogy mégsem vagyok olyan.
Összezavar. Látványosan összezavar és arcomra kiül a kétkedés. Nem tudom eldönteni szavai igazságát, vagy hogy éppen mekkora mértékben játssza meg magát. Mert hogy hülyére vesz az tuti.
- Nem vagy olyan? Akkor mégis milyen vagy? - vonom fel a szemöldököm enyhe cinizmussal a hangomban, miközben figyelem, ahogy mozdul.
Az asztalomhoz való közeledése egy dolog, elsőre arra gondolok hogy akar még valamit, de nem... inkább csak segíteni szándékozik, ami szintén meglep. Nem szoktam meg hogy valaki ennyire készséges legyen pláne egy kis kamaty után.
- Viszont annál azért örülnék, ha segítenél rendet tenni az asztalodon.
Elmosolyodom a kérésére és mivel végzek az öltözékem rendbe tételével felé lépek. Közel hozzá állok meg de még így is megvan a normális húsz centis távolság. Szimplán csak kezemmel nyúlok át rajta az egyik irathalomért. Ennek következtében a testem előremozdul beleérve a saját kis szférájába és újra megérzem parfümjének hívogatóan fura egyvelegét.
- Óhaja parancs kisasszony. - közlöm egy rejtélyes mosoly kíséretében, és most érzem először azt hogy valóban valamennyire kiléptem abból a mocsárból, amibe Lia és az egész Évás dolog taszított. Kezdetnek pedig ez nem is annyira rossz.
- Bár be kell valljam tök fölösleges ez az erőlködés. Sam majd mindent rendbe tesz. Igazából csak szólnom kellene neki...
Csak egy gomb megnyomása a készüléken és visszatér az ember a civilizációba. Oda, ahol az Apple Inc. vezetésének mindennapos nyűgjeit viselhetjük a nyakunkba. Mert a munka nem végzi el önmagát legnagyobb bánatomra. És talán ideje is lenne megejteni ezt. Így csak elhúzódok a lánytól és két kattanás után már a kezemben a telefon. Pattogó vezetői stílusban vakkantok be a telefonba, miközben előszedek egy iratot, amit végül Ceri kezébe nyomok ha megjön Sam nagy szemekkel pislogva és elkezdi azt, amit Ceri lett volna oly kedves maga elvégezni.
- Ezt holnapra kérem az asztalomra kidolgozva. - közlöm, immár tárgyilagosan, mintha csak semmi nem történt volna pedig nagyon is. Elég azokba a veszélyesen barna szemekbe pillantanom és tudom, meglesz ennek még a böjtje. Valamikor egyszer biztosan.
- Köszönöm Ceri, végeztünk! - biccentek felé majd a titkárnőmre pillantok. - A mai meetingeket kérlek mond le. Sürgős dolgom akadt és már nem érek vissza.
Ezzel a végszóval pedig sarkon fordulok és kivonulok a saját irodámból, benne felejtve a területi képviselőmmel megejtett affért és annak minden egyes pillanatát.

Gabe & Cerviel

Ellenkeznem kellene? Felötlik bennem valahol hogy talán igaza van. Kellene. Ellent kell tudnom állni még akkor is ha nem feltétlenül muszáj. De annyira elfuseráltnak érzek most mindent, tényleg mindent (még ezt is) hogy szívem szerint elvonulnék a világ végére és onnan vissza. Valahol csöppet sem segít Ceri suttogása, vagy a szavainak szemtelensége. Ott van bennem egy tüske, mit Lia szúrt belém, vagyis nem is épp ő hanem a körülmények és a szabályok. Éva meg az ő lánya....
A rohadt vér ha nem lenne mindig ott nem befolyásolna mindent... ha Michael nem passzolja le a feladatát...
Tudom hogy a testvérem képes ellenállni mindennek mi földi eredetű. Tudom hogy megvet engem azért, amiért totálisan vele ellentétes vagyok. És tudom hogy miként vélekedik Corneliáról meg rólam. Főleg rólam. Valahol egyszerűbb őt okolni a dolgokért mint belátni azt hogy én vagyok a sáros. Végtére is nem akarok Lucifer sorsára jutni, s bár a bátyám tárt karokkal várna mégsem akaródzik letérni ebbe a valóságba. Ahhoz túlzottan szeretem atyámat.
Ugyan nincs ebben semmi rossz, mit Cerviellel művelünk, (habár a saját szabályomat ugyan megszegem) de ugyanakkor mégis érzem hogy ez egy újabb hiba a listámon, mit kipipálhatom. Mondjuk persze ez az együttlét, ez az érzelemvilág totálisan homlokegyenest más mint Liával valaha is volt. Felötlik bennem miközben elfordulok a kolléganőmtől hogy Lia esetében mennyivel is másabb volt. Ösztönösen elmerengek kinézve az ablakon félmeztelenül. Szinte magam előtt látom őt, a hófehér párnák között az aranyszőke fürtjeit, a csillogó kék íriszeket. az arcát, mely re rá van írva a gyönyör utolsó hulláma. Tisztán érzem ahogy eleinte bizsereg a sebhelyem a hátamon majd végül szinte felrobban a bennem tomboló érzésektől. Hiba volt elvesztenem ott a kontrollt és hagynom, hogy kitörjenek szárnyaim a helyükről de talán mentségemre szólhat az hogy valószínűleg vele kapcsolatosan sosem tudtam volna fékezni magam. Cerviel esetében minden sokkalta egyszerűbb. Nincs még csak halovány viszketés sem nemhogy robbanás. Most is csak ösztönösen nyúlok a lapockámhoz, mintha csak meg akarnék bizonyosodni hogy megvan-e az, ami hozzám tartozik időtlen idők óta. Még csak az sem érdekel hogy a lány furcsállhatja ezt, végtére is ő nem láthatja a sebhelyet hisz kendőzöm a mondének elől. Enyhe fájdalom mely rögvest feléled jelzi hogy igen, ugyanaz vagyok, aki voltam és ott ahol eddig is. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és keserűséggel. Nem velem van a baj, nem pont a testemmel, hanem... hát igen. Kénytelen vagyok bevallani hogy beleszerettem a lányba és épp ideje mostmár kiszeretni belőle.
- Nem csak jóképű, gazdag, jó ízlésű, de még az ágyban is jó. S még mindig hajadon. Nem is értem.
- Hajadon? Az maximum te vagy! Én megmaradok nőtlennek... - igazítom ki zsigerből s valahogy túl keserűen köpöm ki a szavakat, mert érzem hogy ez az, mely angyallétemmel együtt jár. Az örök magány hű társként.
- Nem célom megházasodni. Még jó darabig nem. - soha sem... váltok szelídebb hangnemre és az ég felé pillantok majd lehunyom a tekintetem. Sóhajtok egyet, színpadiasan, de ezzel igyekszem megemészteni azokat a tényeket miket eonok óta cipelek a vállamon.
- Tudnod kell hogy hálás vagyok neked, több téren is... - fordulok felé és pillantok rá majd megindulok irányába de csak azért hogy az ingem összeszedjem. - De ez egyszeri alkalom volt.
Nem akarok zsákba macskát árulni. Angyal vagyok, ez azzal jár hogy őszinte is legyen az bármily kegyetlen. Nem célom nyersnek sem lenni de nem volt ez több számomra mint figyelemelterelés. Meg kell hagyni a nő ebben elsőosztályú segítséget nyújtott de nem akarom hogy félreértsen bármit is. Vagy ami még rosszabb, beleképzeljen.
- Nem kenyerem a munkahelyi szex és ez... mondjuk úgy hogy az átmeneti hullámvölgy legmélyebb pontján ülök és te most idedobtad a mentőkötelet.
Vállat vonok és nekikezdek az ingem gombjaival való babrálásnak.
- Ettől még nem akarok változtatni az elveimen. Remélem megérted.
Akár igen, akár nem, ez van. Jobb tisztán látni, és szeretném ha ezt nem venné személyesnek. A gond csak ott van hogy a nők mindig mindent annak vesznek. Szóval már készülök lélekben a szokásos kiborulós jelenetnek, melynek nagyon nem vagyok híve.

Gabe & Cerviel

Valahol lassan nem számít a tér az idő vagy bármily egyéb fogalom. Nem mondanám hogy elvesztem az eszem, nem úgy mint legutóbb megesett, de tény hogy valahogy mégis csak átadom magam a mondén lét örömeinek. Egyszerre érzem ezt jónak is és rossznak, egyszerre fut végig bennem, a testemben az a jól ismert kettősség. Ez valahol nem újdonság, rendszerint megvan ha a földön vagyok. Valahol ezek a dolgok ellenkeznek angyali természetemmel és a bűntudat mint olyan csírát ver bennem mindig. Hisz lássuk be, igazságtalan a másikkal szemben. Már-már kihasználás szagú még akkor is ha ő maga épp úgy kívánja s akarja mindezt mint mondjuk én. Persze ennek ellenére az élmény maga kell hisz a földi létnek is megvannak a maga velejárói. Mint ez. Valahogy Cerviel közelében mégis csak hatványozottan furcsább ez. Betudhatnám annak hogy mindazért, mert mellette alapvetően is kétes érzések kavarognak bennem. Szép, bájos valahol van benne némi veszély, ami egyszerre taszít de vonz is. Néha úgy érzem ezer éve ismerem, hogy közöm volt egykor hozzá, máskor olyan mintha egy vadidegen nézne velem farkasszemet. Ám most valahogy nem vagyok képes skatulyákat ráhúzni vagy kategorizálni. Helyette megmaradok abban a percben ami pozitív és felszabadító érzés. Valahol ebbe vegyül bele a lány halk élvezettel teli sóhaja, szívének vad ritmusa mely az enyémmel párosul. Vicces hogy ez is mennyire természetes, mintha csak tudná hogy most igenis illik összhangban lenni egyszerre verni, s úgy pumpálni a vért.
A csókok vadak és hevesek, de nem fájdalmasan vagy legalábbis nem annyira hogy vér is serkenjen, végtére is nem célom sem bántani sem akarattal elvenni mindazt mit adhat. Meghagyom a lehetőséget mindenre amire kell, de mégis csak követelek kimondatlanul. Valahol eltölt egyfajta önhitt elégedettség mikor a lány feje hátrahajlik és tudom hogy érzékei végéhez ért hisz minden tényező erre mutat. Haja lágyan omlik hátra és nem tudom megállni hogy ne túrjak bele miközben újra a nyakát csókolom végig. Egyszerűen belemosolygok a szavakba mik elhagyják ajkait, és a libabőrt előcsalva leheletemmel sejtem, hogy valahol az igazat mondja. Azt a fajta nyers valóságot, ami tényleg őt jellemzi. Jó, sosem hittem róla hogy az a fajta hercegkisasszony aki a finomkodás híve. Hisz aki sportkocsikkal száguld ahhoz jobban illik a vad vonulat, mint a hosszan elnyújtott lágy kényeztetés....
- Nem tartok semmitől. - közlöm kissé rekedt hangon. Igaz ez így hirtelenjében nem a legmeggyőzőbb de ennek ellenére így van. Valóban nem tartok semmitől hisz hosszú évezredek óta kialakult egyfajta rendszer az életembe mely jól működött. Egészen mostanáig, amit Cornelia páros lábbal rúgott fel. Ám most, most már ez is olyan másodlagos tényező, mi nem érdekel. Persze Ceri értheti ezt a többféleképpen hisz a szemében mégis csak egy halandó ember vagyok. Ráadásul a főnöke. - Neked azonban kellene.
Ravaszkás mosoly siklik ajkaimra miközben hasonlóan én is felcsúsztatom ajkaim a füléhez és úgy súgom bele mint ő az imént az enyémbe. Vele együtt mozdulok hogy az asztalon rendezzük át a papírokat és a dossziékat. Jelen pillanatban persze csöppet sem érdekel a káosz mit ketten együtt teremtünk mert jobban elvagyok foglalva azzal hogy két mozdulat között mit a szaggatott levegővétel a halk sóhaj vagy épp a fátyolos pillarebegtetése tölt meg kinyöghessem:
- Végtére is te rosszalkodsz a főnököd irodájában.
És ráadásul kétszer sem kellett mondani. Felfoghatjuk ezt köszönetnyilvánításnak a borért, habár ennyire könnyen megvehető sosem voltam és sosem leszek. Az ilyesféle fortélyokat meghagyom másnak, mint mondjuk a tündérek királynőjének. Ujjaim végigsiklanak Ceri bőrén szinte alig érintve vonulnak végig a dereka ívén hogy végül a csípőjébe vájjanak bele ahogy gyorsítok a tempón. Immár nemcsak ő nem jut elég levegőhöz, én magam is érzem hogy immár a maradék kontroll is kicsúszik a kezem közül. Átadom magam annak a pillanatnyi teljes kiszolgáltatottságnak, mit az embervilág nyújt. Csókolom ahol érem, hogy végül teljesen elvesszek benne.
Fejem az asztal hűvösének köszönhetően percek alatt tisztul ki. Érzem magamon a lány kezeit és lábait, a melegséget mely egyszerre soknak hat és kínzóan fájdalmasnak. Egy pillanatot várok ki, talán udvariasságból vagy mert kell ennyi hogy a testem reagáljon arra mit agyam óhajt, hogy elszakadjak tőle teljesen. Mert térre van szükségem. Sok-sok térre.

Gabe & Cerviel

A reflektálására csak kiszélesedik a mosolyom. Végtére is ez a mondata egyszerre volt szemtelenkedés, hódolás, elismerés és méregetés... Minden burkoltan egyben. Ez pedig tagadhatatlanul tetszik. Hogy a fenébe is ne tetszene? Hisz hányszor teszik az embert mérlegre és hányszor kerül ki ennyire gyorsan győztesen? Mert az, ahogyan a lány köré fonódnak a karjaim, ahogyan hagyja hogy az asztalra emeljem kifejezetten a győzelmem biztosítékának a záloga. Igen, nyertem és igen, enyém az irányítás. Ez pedig ösztönösen jó érzéssel tölt el, hisz mindig is vezető típus voltam. Valahol a véremben van ez.
Szóval élvezettel nézek Ceri heves csókjai elé, és ugyanolyan szenvedéllyel viszonzom ha nem követelőzőbbel. Ajkaim égnek az ő szájának perzselő forrósága nyomán, és kissé fájdalmasan szisszenek fel ha egy-egy csókja keményebb követelőzőbb vagy ellenállóbb semmint indokolt. Jobbára persze azért csak én diktálom a tempót és vele együtt a feltételeket, mert elszakítva tőle a szám hogy az végül a nyaka ívének bőrén karcoljon végig felszántva vele ott is az érzelmi receptorokat. Tudom hogy nyomomban nemcsak a libabőr apró kis jelenségét hagyom hanem a kéj egyre fokozódó vágyát is, s mindennek ékes bizonyítéka a reszketeg sóhajtások egyvelege, mely kiszakad belőle.
Élvezem hogy úgy viselkedik mint egy tökéletes hangszer egy szakértő kezekben. Egyszerű ilyen formán dolgozni és még élvezetes is. Immáron értelmét veszti az itt és a most. Nm számít az iroda jellege, a légköre a kinti zajok vagy éppen a benti tárgyak. Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra egy másik dimenzióba emelkednél ahol már nem érvényesek rád ugyanazok a fizikai törvényszerűségek és szabadon alakíthatnál mindent kényedre és kedvedre...
A blúzának gombjai gyors egymásutánban adják meg magukat s anyagának simasága végigsiklik kézfejemen miközben kihámozom belőle szelíd határozottsággal. Az immáron felsejlő domborulatok hívogatásának nem is lehetne ellenállni és minekután a mondén test csupa kémia melyben túlteng az hormonok mellett az összes egyéb feromon hát nem is próbálok gátat szabni nekik. Végigkísérem kényeztetve a vonulatokat, hogy végül a melltartó ívének mentén kényeztessem a puha érzékeny bőrét.
Meglep mikor a keze az állam alá téved és felemeli kissé erősebben semmint indokolt lenne. Hagyom hogy ennyi uralmat átvegyen fölöttem mert érdekel mégis mire készül. Vajon mit akarhat ami ennyire nem várhat?
Mire a sötéten villogó szemeibe nézhetnék addigra már a haja csiklandozza az arcom és ajkai újra az enyémmel forrnak össze. Vad csókba torkollik a feltörekvő vágya és hasonló hevességgel reagálok rá mert sosem szeretek senki adósa maradni.
A biztató szavaira, melyeket kiprésel magából tisztán érezhető a fátyolosság mellet a színtiszta vad akarás. Az itt és a most fogalma szinte értelmet is nyer és nem tehetek róla belemosolygok a bőrébe. Ó hát ha ez a vágya én igazán nem fogom megakadályozni kívánságának teljes beteljesülését. Határozottan ragadom meg a csípőjét és lépek fél lépést hátra. Mindez csak azért szükséges hogy legyen helyem. A kezem pillanatok alatt kiszabadítja övem rabsága alatt rejtőzködő gombját, ennek fémes hangja az egyetlen hangosabb zajforrás lüketőt szívünk és szaggatott lélegzetünk mellett, hogy végül a gomb oldjon s zár csusszanjon szabad utat kínálva mindannak mi lehetséges s ami rövid időn belül azzá is válik. Ceri combjai ölelően szorulnak körém, s mindössze annyit eszközölök ki hogy benyúlva rövid kis szoknyája alá mely mindig kellően fantáziafeszegető, elhárítom az utolsó kis akadályt is mely közénk ékelődik a fehérnemű formájában.
A következő másodpercben már kezem a hajába túr szelíden húzva hátra a fejét és hagyom hogy a testünk összeforrjon egy kerek egésszé. Maga már csak az élmény a zabolázatlan türelmetlenségről szól, közel sem annyira kellemes puha vagy finom mint annak idején Liával, de ez itt és most nem is arról szól. Cerviel melegsége ölel körbe betölti az agyam utolsó zugát is elűzve minden árnyképet onnan még magát a kongó ürességet is, mely jelenleg tökéletesen elég. Kivárok egy pillanatot mely alatt ajkaim újra az övét veszik birtokba hogy végül ritmikus táncra hívjam a nőt egy csípőmozdulattal. Eközben pedig ha keze feltévedne a hátamra és esetlegesen a lapockám vonala mentén érintené a bőrt biztosan közel sem finoman akadályoznom meg csuklóján ejtett bilinccsel melyet az én kezem fog satuba.

Gabe & Cerviel

Elég egyetlen pillantást vetnem rá és tudom, tetszik neki a játék amibe belekezdtünk. Kezdtünk? Inkább csak ő kezdett, de ő aztán igazából. Mondjuk mindig is sejtettem hogy Cerviel nem kipályázik, mindössze a mértéket nem sejtettem. És az láthatóan minden képzeletemet felülmúlja. Ó de mennyire! Hisz elég a vidáman pajkossággal égő íriszekbe néznem és felkorbácsolódik az eddig sivárnak hitt érzelemvilágom. Most jut eszembe először a Liával megesett huzavona óta hogy esetleg én magam akarom is, nem csak az a mondén törékeny és igényekkel bíró test, amibe ezen a földi léten kényszerülök. Talán ezért is vonom szemrebbenés nélkül magamhoz, ezért is követelem ki a figyelmét és ezért is kezdek bele a mozdulatsorba melynek eredménye nem más mint a halk nevetése. Ez egyszerre csend őszintének és vele együtt hamisnak. Érdekes.
- Szerinted én félős vagyok?
A kérdésre válaszolhatnék úgy, hogy nem, nem hiszem. Mert valójában nem tűnik annak. Nem igazán. Nem úgy ahogy kellene, ahogy épp okos lenne. De felelhetnék úgy is hogy sokkalta inkább kellene mint amennyire valójában leplezi. Mert tudom, hogy minden ember fél. Valahol ez a génekbe van táplálva mely azután emelkedett gigászi szintekre miután megesett a Paradicsomból való kiűzetés. Amolyan létfenntartási forma, vagy ha jobban tetszik, hát életösztön, mely segít a nehéz időkben. Válaszolhatnék ezer meg egyféle módon de esélyem nincs rá, mert a lány újabb támadást eszközöl ellenem. És ennek, csakúgy mint előtte sem állok ellent. Mert minek is? Inkább csak kiélvezem azt a fajta akaratosságát, rátermettségét és vakmerőségét, amivel megajándékoz. A szenvedélyről már nem is beszélve. Mert igen, Ceri azért sem megy a szomszédba. Csókja nyomán égő perzselő üresség marad ahogy újra megakasztja azt. Érzem ahogy mindinkább kezdem elveszteni a fejem. A higgadtságomnak már rég oda, s mindössze csak pár tényező tart vissza attól hogy olyan legyek mint a vadász mely a zsákmányát ejti el.
- Remélem bírod a tempót.
A szavai előtt beszívott levegőt hang nélküli sóhajszerű nevetéssel lehelem ki az ajkaira, cirógatva vele.
- Tegyél csak próbára...
S alig hogy kimondom kezem a dereka köré fonódik. Vékony kecses de erő rejlik benne, ezen nincs mit vitatni. Még így a blúz s szoknya anyagán is érződnek a formák és az izmok. Az a reggeli futás biztos a napi rutinja része neki is csakúgy, mint a legtöbbeknek. Néma csendben figyelem ahogy a gombok szép egymásutánban bontakoznak ki lefele haladva a hasam irányába. Ugyanígy követem a kezét a tekintetemmel, mely felsiklik a mellkasomra majd onnan a karomra hogy végül így lökje le ruhadarabot. Az anyag hanyag eleganciával suhan alá és ér padlót de ezt már egyikünk sem látja. Hagyom hogy Ceri elhátráljon ki a karjaim közül hogy végül az asztalnak dőlve találjon menedéket. Alapos méricskélésére csak fanyarul elmosolyodom. Tudom hogy tetszik neki a látvány és tudom hogy csak az időt húzza. Mint a macska meg az egér... na de mégis ki kicsoda?
- S te félsz, Gabe?
A mosolya mindig is sokat sejtető volt, de nem gondoltam volna sosem hogy ekkora pimaszságra vetemedik. Oké hogy incselkedik velem és húzza az agyam, de... van egy határ. És azt a határt nem tanácsos átlépnie. Senkinek sem.
- Félni? - a szót idegenként köpöm ki. Érződik hogy nem minden nap használom, pláne nem magamra. - Időtlen idők óta nem féltem...
Valamiért mégis érzem, ez hazugság. Igenis féltem hogy a Daimont lelökik a mennyek kapujából és egy újabb testvért vesztek el. Igenis féltem hogy Michael velem is ugyanezt fogja tenni. S ami a legrosszabb talán mind közül, igenis félek, hogy Lia örökre elfelejt és attól is hogy én is őt...
- Talán sosem ismertem ezt az érzést..
Ha már hazudunk, hát hazudjunk nagyot ,nem? Végtére is ez inkább szól a saját magam meggyőzésének, semmint neki. S ezek azok a szavak, amik talán az utolsók, mert most én lépek felé és küzdöm le a közénk vert távolságot. Nem épp finoman ragadom meg a csípőjénél fogva és egyetlen határozott mozdulattal emelem fel és ültetem az asztalra, hogy aztán magamhoz húzva újra érezzem teste melegét. Ajkaim eközben pedig már le is csapnak a szép ívű szájára finom de mégis vad harapással hívva őt táncba majd onnan továbbvándorolva a nyakára. Nem titkolt célom pedig elég kristálytiszta lehet immár számára, melyben a kezeim segédkeznek, mégpedig hogy kiegyenlítsem az erőviszonyokat és megszabadítsam a ruháitól. Elsősorban mondjuk a feszes kis blúzától, ami sokat sejtetően ápol és eltakar.

Gabe & Cerviel

Várnék valamit ami kontratámadásként értelmezhető. Mondjuk egy jó nagy büdös pofon, ami alán felrázna valamelyest a megzökkent lelkiállapotomból. Igaz már csak egy ember közelsége, konkrétan Cerviel közelsége, is nagy hatással van rám, nem tagadom. Ehhez persze hozzájátszik az orromba bekúszó nőies és sejtelmes illategyveleg. Nem tudom megfogalmazni mi is ez, mert a fűszeres aromája nem igazán hasonlítható semmihez. Nem mondanám édesnek, inkább kellemesen erős és az a fajta, mit soha nem fog az ember elfeledni.
S mintha ennek így lenne értelme és ideje, pont itt és pont most. Mert nem pofon csattan de még csak újabb kényszeres szóváltás sem történik. Ó nem, nagyon nem. Helyette Ceri arca még közelebb kerül úgy, hogy már nem tudom élesen kivenni a részleteket. Még a sötétbarna szemeiben megbújó szikrát sem mely egyértelműen a vágy első kis pislákoló szikráit őrzik. Helyette csak arra van időm hogy lehunyjam a szemeim közben az ajkai az enyémre találnak. Olybá tűnik valóban úgy értelmezte a merészséget ahogy kimondva hatott és nem valamiféle átvitt értelemnek. Nem mondom hogy ez baj, sőt. Jelen esetben így hogy ajkai puha simaságát magamon érzem abszolúte nem hiszem annak. És elég egyetlen kósza perc hogy elmossa a bennem jó alaposan felépített gátakat. Amint pedig ez pedig megtörténik, mert megtörténik kezem rásimít az arcára. Ujjaim a haját érik, míg másik kezem a derekához siklanak. Szelíd határozottsággal vonom még közelebb magamhoz elérve ezzel azt, hogy a mellkasa az enyémnek simulva még durvább emberi ösztönöket váltsanak ki. Tetszik ahogy keze a nyakam köré fonódva megtámaszkodnak vagy az, ahogyan szemtelen módon beletúr a hajamba. Ösztönösen belemosolygok a táncra hívott ajkaival lejtett csókba melyet szemrebbenés nélkül szakít ő félbe.
- Mi lenne, ha most kivennénk egy fél napot?
Eleinte fel sem fogom a szavakat és azok értelmét sem, hisz még mindig a lány hatása alatt vagyok. Csak lassan oszlik a ködfelhő és nyer értelmet minden magunk körül.
- Fél napot? Ugyan minek?
Kérdezek vissza kissé mosolyogva, mert erre aztán abszolút nincs szükség. Legalábbis nekem biztosan nincs. Hisz csak ellépek Cerviel mellett és az ajtóhoz lépve elfordítom az ajtózárat a kilincs alatt. Kattanása halk és hideg hang a szobában mely veszélyes jövőt jósol. Nem állom meg hogy ne somolyogjak ezen, mint valami rossz mondén film főhőse. Aztán elég csak az asztalhoz sétálnom hogy a telefonon lenyomva az egyik gombot lenémítsam az összes bejövő üzenetet. Ez kijelzi Sam-nek hogy nem vagyok épp elérhető semmilyen formában mert hivatalos meg fontos dolgom akadt, aminek következtében kívül tágasabb. Szóval én mondhatni két hanyag mozdulat kíséretében kivettem a délutánt és ehhez el sem kellett mennem sehova. A mobilom mostanság úgyis némára meg rezgőre van állítva maximum, szóval az alapjáraton nem a kavarna sok vizet. S így, immár mondhatni sima ügy a részemről. Más kérdés hogy Ceri ugyanilyen könnyen hiányolható-e egy időre...
Ettől függetlenül az a lényegi rész nem változik, mármint az, hogy felé sétálva tőle fél méterre állok meg. Egy percig mélyen a szemébe nézek, hogy vajon száz százalékosan biztos-e ebben és nem csak amolyan hirtelen fellángolás volt-e az egész. Mert nem lenne jó utólag problémázni a dolgokon és most még akad ideje és lehetősége megmásítani a kezdeti ötletmorzsát, mit egyértelműen ő dobott fel. Kékjeim az ő sötétjeit fürkészik , majd végül ha nem látok ellenkezést vagy bármi kisebb kételyre adó okot hirtelen kapom el az alkarját és rántom magam felé. Nem durván, hogy az már fájjon de erőteljesen, mert igenis ha már beígért valamit hát vállalja is fel a vele való eseménysorozatokat. Közelsége újra bizsergetően élettel tölt meg, ami így a múlt fényében igazi felüdülés és ajkaim ugyan sóváran vágyakoznak hogy az övével újra összeforrjanak, de mégis csak kivárok egy pillanatot. Helyette a kezeimmel az arcát fogom közre, végigsimítva két oldalt leomló hajának ívén át miközben próbálok belé látni. Megérteni azt a furcsa kettősséget benne, amit mindig is éreztem.
- Minek tennénk ha van itt és most? Vagy csak nem félsz? - kérdezem kissé összeszűkülő szemekkel. Kihívóan. Mert valahogy nem tudom róla, pont róla elképzelni hogy tartana bármitől. Végtére is most csókolta meg a saját főnökét. Hát mi ez ha nem vakmerőség és kegyetlen szuicid hajlam? Már-már egyenesen öngyilkosság..?

Gabe & Cerviel

Az, ahogyan visszakérdez, egyszerűen szemtelen. Valahol kissé bosszant is. Talán mert a szemöldökrándulása az újabb kihívást sugallja és arra sarkall amit talán én magam sem gondoltam. Megszegni önnön szabályaimat? Végtére is Atyámét már sikerült és mázli hogy nem jártam úgy, mint a bátyám. Más angyal a helyembe meghúzódna jó pár évtizedig, mint ad Isten évszázadig is. Ám én sosem voltam az a fajta lélek, aki ezt megtette volna. Volt idő mikor jobb szerettem a csendet a veszély nélküli életet, de manapság, Cornelia után már minden annyira más lett. Nem találom a helyem és mindez nagyon is látványos. Nincs mit csodálkozni, hogy épp a területi képviselőm is kiszúrta ezt. Jó eséllyel az épületben itt dolgozók fele tisztában van hogy valami balul ütött ki. A másik fele meg a biztos pletykaforrásoknak köszönhetően gyorsan felzárkóztak. Ellenben azt hittem vannak biztos pontok az életemben. A mondén karrierem felívelése jórészt annak is köszönhető hogy nemcsak értek ahhoz, amit csinálok (é kiváltképp jól értek) hanem mert ésszel és realitással vittem véghez a dolgokat. És ebbe nem fér bele a magánélet, mint olyan belekeverése. De itt és most, elnézve Ceri kihívóan érdeklődő arckifejezését, a szépen ívelő szemöldököt az enyhén kipiruló arcot, a résnyire szétnyíló ajkakat... hát nehéz nemet mondani. Sőt, egészen pontosan lehetetlen. Van ugyanis valami olyan sötétség a lányban, a szemei barnáiban, amik nem hagynak nyugodni. Egyszerre vonzanak közel hozzá és taszítják el az angyali tisztább énemet. Vicces kettősség ami furcsa mód sosem hittem hogy meglesz bármelyik mondénben is.
- Tehát használhatok bármilyen eszközt eme nemes cél elérésének érdekében?
A mosolya, mely a szavaim hatására alakul ki túlmutat a szavak egyszerűségén. Burkolt utalás ez, mely meglepően kacér és egyszerre csábító. A kérdés meg már maga a ráadás. Még csak nem is maguk a szavak kétértelműek, hanem sokkalta inkább a hanglejtése. Érződik hogy szemtelenül pimasz és csintalan. Sugallja, hogy többet akar. Valami olyasmit, amit nem lehetne szabad. És talán épp ezért mert nem lehetne, akarom én magam is. Mert unom hogy semmit nem lehet. Hogy mindenért csak a feddés jár. Mellesleg meg, ha már Corneliával megesett ami, és ráadásul ő döntött, s inkább a vámpírt választotta, akkor meg nem mindegy?
Cerviel úgyis egyszerű halandó ember, aki nincs letiltva és a lelkem darabkáinak elszámolásával és összefécelésével ráérek később is foglalkozni. Majd ezer év múlva talán összejön a normális lelkiállapotom, de addig is... addig is itt van az itt meg a most. Ceri nagy barna szemei, amik kívánkoznak még többet csillogni, ajkai, melyek talán csók után égnek, legalábbis a reakciója erre enged következtetni.
Ujjaim lesiklanak az állához és aláérve szelíden vonom egy tizedcentit közelebb magamhoz miközben szórakozottan immár az én szemeimben is fellobbanó égető láng kíséretében válaszolok.
- Ha van elég merszed hozzá....
Hangom ugyanolyan kegyetlenül szemtelen, és az övéhez hasonlatosan ugyanolyan kétértelmű. Mert ha akar valamit hát menjen elébe, nem? Ragadja meg a lehetőséget végtére is ő csak egyszer él. Nem mintha ez alapvetően olyan jó tulajdonság lenne vagy én különösebben osztanám ezt az ötletet normál esetben, de... jelenleg nem vagyok normál lelkiállapotomba. Hetek óta kizökkentem onnan és esélyem sincs hogy csak úgy visszazökkenjek. Még így, hogy Cerviel enyhít valamelyest a bennem égő kínzó fájdalomból és persze egyúttal feledtet is velem ideig óráig... még így sem hiszem hogy egyhamar képes lennék rá. Szóval az esélytelenek nyugalmával hajolok még egy kicsit felé, hogy immár csak centikre legyen tőlem. Vészesen közeli centikre, melyeken át megérzem a belőle kiáramló levegőt. Fel sem tűnik hogy szaggatott ritmusban érkezik, mert jobban leköt a reakciója a szavaimra. És kivárok, de a kezem nem veszem el az álla alól, hanem csak stabilan tartva és kissé megemelve érem el hogy a szemeimbe nézzek. Az ezüstösen égő kékembe melyek azt kutatják hogy vajon mennyire merész ez a nő. Képes a főnöke irodájába bármi olyat tenni mely nem lesz köszönőviszonyba a későbbiekben az illedelem köreivel? Valahol azt súgja minden érzékem, hogy igen. És ami a meglepő valahol remélem is. Mert egyszerűen csak jó lenne valami olyat megtapasztalni amitől nem egy nagy üres lyukat érzek a mellkasomba.

Gabe & Cerviel

Az újabb felháborodott odaszúrására somolygok. Jogos. Igazán jogos ez tőle. Valóban lassanként csak feltűnik a nyilvánvaló, de talán nem feltétlen vagyok hibáztatható a lassúságomért. Végtére is mutasson bárki egy mondént aki átlapozott az érzései felett egyetlen perc alatt, mint holmi ócska könyv megkopott dohos lapjain....
Hát igen. Ráadásul nekem azért is hatványozottan rosszabb mert a következmény sokkalta keményebb mint egy lélek, legyen az emberi vagy angyali el tud viselni. Hisz ki nézné szívesen végig az idő előrehaladtát és a lélek elmúltát? Ki élné át újra meg újra a halhatatlanság béklyóját? Szeretek angyal lenni, igen. Nem cserélnék szinte soha... Valahogy most mégis ha meglehetne a lehetőségem elgondolkodnék hogy élek-e vele...
- A fő zsűri itt te vagy.
Zsűri... Mintha valami ostoba versenyen lennénk ahol nekem kellene a különböző díjazásoktól megkezdve a véleményalkotáson át mindent megszabnom... Oly sok mindent teszek ezeken a szinteken hogy őszintén szólva baromira unom már. Inkább nem is reagálok semmit csak elnézően mosolygok.
Én meg a zsűrizés...
Amúgy tény, hogy Cerviel egész jó ízléssel rendelkezik vagy legalábbis most egészen ügyesen beletrafált. Az viszont tény hogy az egyik gyenge pontom már ismeri. Végül is nem rossz, mert ez azt bizonyítja hogy azon az egyszeri alkalmon is valóban figyelt rám. Kevesekről mondható el az ilyen nagyfokú körültekintés. Ez valahol evidensen imponáló és valahol hizlalja az egómat.
A könnyed kézmozdulatomra látványos zavar kezd vibrálni a levegőben. A borvirágos arcpirulást be lehetne tudni az alkohol hatásának is vagy az irodám meleg hőmérsékletének, de ostoba ámítás lenne ha valóban megtennénk. Igenis tisztában vagyok vele, hogy mindezt én okoztam, csak azt nem értem miért. Ceri ettől sokkalta magabiztosabb, céltudatosabb követelőzőbb nő volt, vagy legalábbis annak képzeltem. Nem hittem volna hogy ő, épp ő ennyivel lekenyerezhető. Ahogyan azt sem hittem volna soha hogy ennyitől megtörik a jég nála. Persze betudhatom ezt a személyes varázsomnak, de sosem voltam az a nagy fellengzős egoista seggfej, ami Michael teljességében. Ó igen, a testvérem valóban az öntudatos világkép központi alakja, épp az, ami én sosem leszek.
- Ez azt jelenti, hogy sikerült abba a kemény fejedbe némi jókedvet vernem?
A szégyenlős mosoly, mely felsejlik arcán csábítóan kedvesnek hat. Szinte vonz magához, ám mégis ellen állok a késztetésnek. Nem érzem helyénvalónak habár azért pár centit lecsalok a köztünk lévő távolságból azzal hogy enyhén előrébb hajolok. Épp csak annyira hogy immár a parfümje illatét is megérzem még erőteljesebben mint eddig.
- Hmm, hát... végül is mondhatjuk így is.
Mondjuk ha kötekedős kedvembe lennék, akkor simán beközölném hogy a jókedvet nem verik pláne nem a fejbe. Jó, mondjuk az is igaz hogy minden részben az agyban dől el. A központi aura befolyásolja a hangulatot és vele együtt a kisugárzást. Az enyém alapvetően mindig a békés kéklőezüstjében stagnál, most talán kissé sötétebb a megszokottól. Ezt pedig a környezetükre érzékenyebb egyedek, akár mondének is könnyű szerrel megérzik. Persze az ilyen intuíciókat betudják a rejtelmes hetedik érzéknek, mert szimplán nem hiszik s még inkább nem értik mi is ez az egész. Számukra misztikum ez is nem pedig tudomány vagy tényállás. Ellenben nem világosítom fel erről a kolléganőmet, mert jó eséllyel vagy bolondnak nézne vagy kiröhögne. Hiába, az emberek ilyenek. Még sok minden kell hogy eljussanak oda ahol a feltétlen elfogadás szintje kezdődik... már ha egyáltalán húzzák addig...
Ahogy a keze mozdul és egy újabb, a másik oldalon elszabaduló tincset igazít ki az egyszerre teljesen hétköznapi és mégis csábítónak ható. Meglehet a bor az oka vagy az hogy máris kissé fejbe vert. Így jár az, aki nem eszik semmit egész nap...
- De persze... - hangom vészesen lehalkul, miközben ujjaim lejjebb siklanak immár az arcéléhez hogy az ujjbegyeim a púderezett arccsontja ívét kísérjék végig mintha csak feltérképezni akarnák annak teljesen tökéletes simaságát. -... azért próbálkoznod szabad. Vagyis talán jobb, ha nem hagyod még abba...
S alighogy kiejtem a szavakat a szemtelen vigyorommal találkozhat a tekintete. És meglepő de máris tényleg jobban érzem magam, még ha csak átmenetileg is.

Gabe & Cerviel

Az esernyő és a viharfelhők emlegetésére elmosolyodom. Őszintén. Valahol vicces a hasonlat, pláne azért mert épp az én elemem a víz. Könnyedén tudom befolyásolni. Formálni. Játszani vele. Kissé muris hogy Cerviel nem nézi ki ezt belőlem, de hát hogy is nézhetné? Nem ismer igazán. Nem abban a minőségemben, amilyen valóban vagyok.
Felé pillantok kíváncsian és áthatóan miközben a kérdésemre hosszú monológba kezd. A munka, na persze... sejthettem volna, hogy a napja nagy részét (vagy éppen a teljeset) más sem tesz ki csak ez. És még én vagyok egyesek szerint a mániákus...! Mekkora tévedés ez! Hahhh!
Már épp arra jutok hogy szóvá is teszem de ő közbevágva kiegészíti magát azzal, hogy az én fejembe való jókedv verésén igyekszik. Erre halkan azért mégis csak felnevetek. Már csak magán a szóhasználaton is. Fogaim kivillannak és annyira idegennek hat tőlem ez a gesztus, hogy magam is meglepve tapasztalom, képes vagyok erre....
Persze Cornelia mellett sokszor megesett de mióta eltűnt az életemből kissé átformálódtak bennem a dolgok. Esküszöm még a színek is fakóbbnak hatnak a világban. Ilyenkor pedig nincs kedve az embernek nevetgélni...
- Ó szóval próbálkozol? - kérdezek vissza szemtelenül miközben felé fordulok és vállamat az üvegnek támasztom. A hideget megérzem a zakómon keresztül de nem s különösebben zavar. Kissé ugyan végigborzong tőle a karom, de valahol még ez is jó. Legalább jelzi, hogy még mindig emberi létsíkban vagyok, élek és a jelen eseményeire kell koncentrálnom nem alászállnom a megfakult múlt történéseibe.
- Igazán kedves ez tőled...
Elharapom a mondatot, mert nem tudom hogy is folytassam. Mit lehet erre mondani? Fel lehet engem, épp engem, vidítani? Nehezen hiszem el hogy igen. Talán maga Lia sem lenne képes rá. Valahol elcseszettül szar minden. Tulajdonképpen találkoznom sem kellett volna vele sohasem ha Mich képes lett volna végigcsinálni azt, amibe belekezdett. Ha valaha érdekelte volna a feladat annyira, hogy végigvigye... De persze nem, és persze ez már a késői bánatok egyike. Szívás a részemről, mert hát én meg ostoba módon hiába tudom mi mivel is jár képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Elnézem tűnődve Ceri arcát. Ő végül is nem érdemli ezt. Oké, változtatni nem fogok tudni a dolgon, és jó eséllyel még ez egy darabig így is marad, de.... De értékelendő gesztus a részéről hogy gondolt rám, nem? Még úgy is, hogy voltaképpen baromira felületesen ismer.
Maga a tény felismerése máris jobb kedvre derít. Igaz kicsit és kellően vérszegényen, de úgy vagyok vele, hát kihasználom. Egy pillanatig tartom a szemkontaktust, majd elszakítva róla a tekintetem ellépek mellőle az asztalhoz szó nélkül, hogy felkapva a bort a mögöttem elhelyezkedő egyik szekrényből két poharat vegyek ki meg velük együtt egy dugóhúzót. Érzem hogy erre most szükségem van Lia ide vagy oda. Meg sem kérdezem hogy kér-e vagy bármi más alkalomra szánta-e esetleg... egyszerűen felbontom egy halk pukkanó hang kíséretében. Kitöltve az italt az immár félig teli poharakkal a kezemben sétálok vissza hozzá és nyújtom felé.
- Egészségedre!
Érintem hozzá az övéhez az enyémet s csilingelő összjátékukat hallva tényleg érzem, mégis csak jó volt hogy bejött hozzám. Valahogy neki sikerült elérnie azt, amit a többiek nem tudtak. Kizökkentettek egy holtpontomból. Igaz az utam iránya messzemenőkig kérdéses, még magam előtt is, de valahogy már az is haladás hogy ez megtörtént. És mindezt voltaképpen ő érte el. Így hát csak áthatóan pislogok egy korty után rá visszatérve ugyanabba a félvállas pozícióba mit mielőtt elmentem volna s szólalok meg:
- Köszönöm.
Egyszerű szó, de minden benne van. Szememben pedig tényleg ott van a hála, ami felé irányul. Tisztán. Amennyiben hagyja felé emelem a kezem és egy mosolyt, egy kedves, barátságos, biztató mosolyt eresztek meg. Nem teszek semmi szokatlant vagy furcsát épp csak egy az arcába hulló tincset simítok ki kedves szelídséggel, hogy ugyanolyan tökéletesen fessen, mint mikor besétált hozzám. Akkor amikor még nem is igazán láttam őt, mert nem is igazán érdekelt. Azóta viszont már látom, mert már érdekel. Hisz elérte hogy figyeljek rá. És zseniálisan egyedi teljesítmény volt ez. Bravúrosan szép teljesítmény.

Gabe & Cerviel

A lány mosolya felett úgy siklok el, mint egy felleg az alatta elterülő táj felett egy erőteljes széllökés jóvoltából. Valahogy nem fog meg, nem köt le és még kevésbé érdekel. Akkor is így van ha őszinte, ha tényleg jó szándékú és kedves... Már-már egészen aggódó, ami fura. Azt hittem Cervielt közel sem érdekli az, ami velem kapcsolatos. Maximum a sportautóim, amiket azóta sem volt alkalma közelebbről megtekinteni. Valahogy sosem jött ki úgy a lépés és valahogy azóta totálisan megfeledkeztem róla. Tudom hogy ez a tartozásom ott lebeg még a ködös jövőképben, de inkább mégsem említem meg. Valahogy nem tudom elképzelni ahogy nagy vidáman besasszézik a teremgarázsomba, bepattan bármelyikbe és erőteljesen felbőgetve a motort száguld vele vagy négy-öt kört...
- Nem szívesen nézem, hogy más ennyire bánatba burkolózik. Nem tudom, hogy mi az oka és nem is erőltetlek, hogy elmond. Ám attól még inkább örülnék egy olyan főnöknek aki vidám és nem komor.
Meglepve pillantok rá. Az előző esethez közel azonos meglepett arccal fordulok felé. Érdekes hogy mire én rá pillantok ő addigra néz kifelé. Így csak az arcélét látom, és profilból is igen elegáns látványt nyújt. Épphogy csak annyi smink van rajta, amennyi feltétlen szükséges. Arccsontja szépen kihangsúlyozva mutatja uralkodó szépségét, s mindössze a sötét már-már kegyetlenül hideg tekintete az, ami nem illik ebbe az idillien szép arcberendezésbe. Vagyis, még meglepő módon az is érezhetően az övé... mindössze az összhatást befolyásolja s billenti el némiképp a negatív irányba.
Követem a pillantását és kitekintek én is újra. Valahol pár kilométerre egy repülő szél éppen lefelé. Alakján a fény megcsillan újra meg újra, visszatükrözve azt az üvegépületek világában.
- Bánatba? Meglep hogy feltűnt bárkinek is a dolog...
Tény hogy szokatlanul hallgatagabb vagyok és kevésbé használom az angyali erőm, tekintve hogy a saját lelki békém sincs a toppon, na de azért a többség csak betudja annak hogy bal lábbal kelek fel már hetek óta.
- Amúgy a bánat túlzás... Tudod sok a munka... - kezdem el, de érzem mennyire hamisan csendül emg a hangom. Még a bolond is érzékelheti hogy mellébeszélek, márpedig sosem szoktam igazán. Nem az én műfajom. Így csak lemondóan sóhajtok és letekintek. Valahogy egyszerűbb a cipőm orrát szemlélni, ami persze makulátlanul tiszta és teljesen felesleges is keresni rajta bármiféle hibát.
- Az igazság az hogy nincsenek jó napjaim.
Napjaim? Inkább heteim. Vagy lassan már hónapok? Fene se tudja mennyi ideje mondtam meg Liának hogy itt a vége. Hogy mikor futott Caleb ölelő karjaiba, amik persze csak keserű epével töltenek el. Nem, nem hibáztatom őt érte. Kell a segítség neki, sok baj van a kicsivel. Mindig is sok baj volt... szóval teljesen érthető hogy kockáztatott, és döntött. Megugrott valamit és jól is tette. Mindössze sosem gondoltam volna hogy ennyire hamar következik ez be. Azt hittem több volt ez, valami más valami mélyebb, valami sokkalta jelentősebb. Persze mondhatjuk azt hogy emberi dolog tévedni... csakhogy én nem vagyok ember. Épp ezért kegyetlen arculcsapás a felismerés maga, hogy bizony könnyű szerrel túltette magát rajtam. Én meg... én meg itt állok és bámulok ki az üvegen át. Köröttem ott a világ, amit mindig is szerettem jobbára, ám most inkább puszta kudarcnak élem meg az egészet. A létezést magát is.
Megrázom a fejem lemondóan, mintha ezzel segítenék elűzni a negatív gondolatokat, de persze közel sem érek el vele semmit. Mindössze csak talán a területi képviselőm érezheti ezt ellenkezésnek vagy elutasításnak. Pedig nem is neki szánom...
- Mindegy hagyjuk is. Nem számít. - közlöm enyhe mosolyszerűt erőltetve magamra s közben a zsebemből előcsúszik a kezem hogy a hajamba szántva kizökkentsem még jobban önmagam a mélabúból. - Inkább mesélj te. Minden rendben?
Gondolom nem véletlen a látogatása. Ceri többségében munkával kapcsolatban keres meg. A magánéleti dolgokat sosem osztja meg velem és ez így is van jól. Azon az egy ebéden kívül nem is volt nagyon több alkalom mikor közösen mutatkoztunk vagy több időnk lett volna. Nem mintha ez amúgy baj lenne, végtére is ezek az általam meghozott szabályok, amiket jobb is betartani... Legalább ezeket... ha már más nem megy nekem.

Gabe & Cerviel

A nap tűző fényárjában kissé hunyorogva figyelem a külvilágot. Érzem hogy mennyire elszakadtam tőlük. A mondén lét eddig jó volt. Ezeddig élvezettel töltött el minden perc, amit ott kint, a rohanó világban lehetett vagy épp kellett töltenem. Szinte magával ragadott a forgatag sokasága, a város lélegző mivolta. A zajos utcák, melyek olyanok még késő éjszaka is, mint az emberi test lüketőt vérrel telt erei. Behálózzák az egészet és sosem nyugodnak.
Mostanra kívülről szemlélve sokkalta inkább érzem terhesnek az egészet. Tudva azt, hogy kint valahol valamerre ott van Lia és Lexi... hát... nem zökkent ki a kedvtelenségemből a dolog. Még csak az se, hogy teljesen tisztában vagyok vele, ide nem jöhetnek s vissza a lakásba sem fog már tudni soha.
Az ajtó nyitódására ügyet sem vetek. Szimplán nem érdekel ki jön és mit akar. Letojom magasról az újabb papírhalmot, amit esélyesen az asztalomra dobnak vagy az újabb kérdéssorozatot, amivel bombáznak. Valahol mintha nekik fel sem tűnne, hogy bármi más lenne, nem a normális, s mindez talán csak tényleg azért van, mert jól tudom leplezni az érzéseim. Na mondjuk a dühöm nehezen tudom palástolni, de ez is olyan dolog, amely csak pillanatokig él bennem, majd elenyészik hamarjában. Hisz ellenkezik a természetemmel.
Valahol tudom jól, ez is egy olyan pillanatok egyike, mikor teljesen magamra maradok. Megszoktam az évezredek alatt hogy minden ilyet egyedül viseljek el, szimplán azért mert mi, angyalok mindig a kötelességeinkbe temetkezünk. Michaellel alapvetően sem beszélünk sokat, s még ha igen akkor sem ebben a minőségben. Még úgy sem hogy parabataiként tökéletesen jól tudjuk a másikról mikor mit hisz, érez vagy épp gondolhat. Hiába a testvérem és hiába ő kellene hogy álljon a legközelebb hozzám mégis jobban tudok kötődni egy mondén lányhoz, vagy egy alacsonyabb rangú angyaltársamhoz, mint mondjuk Daemon....
Bezzeg ha Lucifer lenne...
Ám a ha és talán sosem segített rajtam. Némán összeszorítom csak a szám, és mint oly sokszor, most is tűrök. Majd eltelnek a hónapok, és évek, mint mindig és sokaságuk előbb utóbb elenyésző pillanatokká töpörödnek. Mire észbe kapok Lia már rég halott lesz, Lexi pedig nagymama, kit az unokái ugrálnak körbe. Kb ekkorra már igazán kellemes emlékként fogok visszagondolni a vele/velük töltött pillanatokra, amik még most égő sebként marják a lelkem...
- Hoztam valamit, ami talán feldobja kicsit a kedved.
A hang ismerős, és valahogy mégsem az, akit vártam. Azt hittem Sam vagy valaki más téved be sűrű bocsánatkérések közepette (mert sosem szeretem ha zavarnak), de ehhez képest Cerviel volt az a botor bátor, aki benyomta az irodaajtómat.
Tekintetem elszakítom az ablaktól, a kinti nyüzsgő világtól, és helyette a lányt fókuszálom be. Arcomon teljesen semleges ám inkább unott kifejezés kap helyet rajta, mindössze akkor vonom fel kissé érdeklődve a szemöldököm, mikor meglátom a nekem szánt ajándékot.
A bor maga jó minőségű és nem a filléres kategóriába sorolandó. Igazából valahol tényleg örülök neki, ami mindössze egyetlen kósza kis ajakrándulásban nyilvánul meg.
Zsebre vágott kezekkel sétálok vissza az asztalhoz, hogy végül hozzáérve kissé megdöntsem és a kezembe vegyem a nyakánál fogva.
Ceri ízlése kiváló szakértelemre utal. Meglehet tényleg beleásta magát a témába, vagy csak jó segítséget kapott. Akár hogy is, értékelendő gesztus hogy gondolt rám...
Valamiért azonban még így a címke egyszerű letisztultságát figyelve is eszembe jutnak újra ugyanazok a nyomasztó tények, amelyek ezeddig is kísértettek.
Hogy ha akkor ott a teraszon megállom a sóvárgásom, mind Cornelia, mind a bor iránt, akkor egészen biztosan máshogy is alakulhattak volna a dolgaim...
Igazából örülhetek, hogy nem buktam le. Michael szerint hajszálon függött a szárnyaim elvesztésének ténye és mindössze talán tényleg az mentett meg, hogy Atyám sosem csalódott bennem igazán. Mellesleg ezekben az időkben, mikor a démonok úgy szaporodnak, mint a gomba, nem igazán áldásos az egyik vezető angyalt elveszteni. Isten nem hülye, szimplán következetes. Talán ez a szerencsém. Talán az, hogy tudja jól (látja lelkem), hogy sosem tagadtam meg sem őt, sem a tanait. Mindössze... lehet mondani, hogy a körülmények áldozata lettem? Igazán ostoba kijelentés ez, sőt, nagyképű, de azért van benne valami...
- Ez... igazán kedves tőled... - hangom rekedten szalad ki belőlem, olyan halkan, mintha nem is én mondtam volna. - De nem fogadhatom el.
Pontosítok, nem akarom elfogadni. Nem kell senki adománya vagy könyöre. Pláne nem úgy, hogy azt eleveníti fel, ami elől igyekszem a nap minden egyes percében elmenekülni. Igazán értékelem, hogy megpróbál a nő valamiféle derűt csempészni az életembe, na meg egyúttal belém is, de nem épp a legjobb módját választotta. Viszont evidensen megbántani sem akarom, így hát csak nemes egyszerűséggel visszateszem az üveget oda, ahova ő letette. Halkan koppanva érkezik meg a tükörfényes mahagóni asztalra és betölti a csendet, amire én már nem is figyelek, mert ködös tekintettel fordulok el, hogy újra visszatérjek abba a pozícióba, ahol voltam; zsebre vágott kezekkel az ablakon kifelé bámulni a nagy végtelen semmit.

Gabe & Cerviel

A percek hamarjában órákká, az órák napokká, a napok hetekké duzzadtak. Nem is tudom mikor mondtam le végképp Liáról. Mikor vált ez az egész teljesen tudatossá nem csak egy kényszerré, amibe magamat kevertem.Valahol tudom, ez volt a helyes. Valahol érzem, jobb lesz ez így. Angyalként nincs választásom. Mondhatjuk úgy, a kezem meg van kötve. Végtére is, mit várok? Feladatom van. Mindig is volt, és mindig is lesz, melyeket elsődlegesen kell ellátnom. Ez az egész; a mondén lét, mind csak figyelemelterelés. És nem az én figyelmem elterelését szolgája, hanem azokét az emberekét, kiknek tudatuk közel sem érett a tényekre. Persze kivételek mindig akadnak, de lássuk be, ritkák azok az egyének, kik teljesen fel tudják fogni és fel is dolgozni azt, hogy az árnyvilág lényei nem csak a könyvekből ismert vámpíroknál merülnek ki.
Cornelia ilyen téren is különleges volt. Korához és jelleméhez mérten (hát még az állapotához képest!) is az egyik leghamarabb fogadta el a puszta tényeket. Mondjuk azt, hogy én magam sem egy szokványos ember vagyok. Nem az a gazdag igazgató, akinek tettetem magam. Jó, tudom, Mich előkészítette neki a terepet, na de akkor is... Ki lenne az, aki elfogadná ezt csak úgy pikk-pakk?
Ilyen szempontból a szökése, a vámpírtámadása már mind mellékes kis semmiségnek tűnik...Nem mintha mindez nem lenne vagy nem volt akkor eszméletlenül fontos. Node azóta egy vérfarkas gyermek megszülése sokkalta keményebb feladatnak bizonyul. S nem csak neki....
Sosem éltem még át ilyesmit. Valahogy a sok ezer év, a több ennyi létezés sose késztetett arra, hogy egy az egybe végignézzek, sőt mi több végigasszisztáljak egy teljes szülést. Valahogy sose lett volna gyomrom sem hozzá. Tudom, Évának ez akkor mennyire fontos dolog volt, és tudom Atyám mindezt a puszta önzőségéért rótta rá. A fájdalom, mondta, majd megtanítja az embereket az alázatra. Én pedig a tehetetlenséggel együtt beletörődtem ebbe, mert hát hogy ellenkezhetnék épp én vele?
Így sosem vettem részt ilyesmiben. Tudtam, ha valaha is megtenném csakis Ő jutna az eszembe. Most azonban, minután Lia Éva lánya és miután az én feladatom volt az őrizete kénytelen voltam teljes mértékben asszisztálni. Még ha nem is akartam volna... elég volt az a kérlelő kék szempár... rögtön kötélnek álltam és minden aggályom pillanatok alatt mosta félre egyetlen pillantása.
Azt az időszakot mondhatni felhőtlen hónapok követték. Igaz a gyermekkel nehezebb volt, nehezebb, mint elsőre valaha is gondoltam volna, de Lia kitartása csodálatra méltó volt. Alexia pedig... hát ha nem lenne vérfarkas biztosan a szívem csücske lenne...
Emlékszem mikor festékes arccal ült a kis székében édesen gagyogva, miközben Lia meg én a lakását dekoráltuk ki. Mikor összefestékezte az ingem csak azért, hogy emlékeztetessen arra, ahogy legeslegelőször felkeltette valójában a figyelmemet... borral leöntve engem... A mosolya élénken vibrál előttem, még a nap csillogó fénykarikái is a szemem előtt játszanak, ahogy az ablaküvegen beesve s megtörve rajta a szivárvány színeire bomlanak.
Dühösen csapom a tollat le a papírok közé. A monitorom kék fénye betölti a szemem látóterét még úgy is lehunyom a tekintetem. Kezem a homlokomra szorítom, könyököm pedig az asztalt támasztja. Előre görnyedek és valahol érzem a mámorítóan jó emlékek súlyát. Persze tudom mindez színtiszta önkínzás. Mi értelme nosztalgiázni? Az a bolondoknak való...
Sosem voltam szentimentális, habár angyaltársaim közül tény ami tény, én vagyok erre a legfogékonyabb. Bosszant az, hogy valószínű mostanra mindenki tudja, mi esett meg velem és jó esetben mindenki röhög...
Beleszeretni a védencedbe? Kezdő őrangyalok alapvető gyakorlati feladata. A cél az örök semlegesség. Hisz mi képviselünk valamit, s mindenkinek megvan a magára szabott feladata. A földi lét hátránya hogy megvan a kihívás benne, a könnyű csábulás lehetősége már csak az emberi test törékenysége miatt is. Ez ugyan nem tiltott de többet belevinni a kapcsolatba szigorúan tilos. Nem védekezhetek azzal, hogy ezt nem tudtam, mert volt már jó pár évezred, ami alatt beleszagolhattam a tények világába...A mostani viszont más volt. Más így, hogy Éva lánya állt mellettem még vérfarkas-terhességel együtt is ide vagy oda.
Először éreztem azt, valaki tényleg megért. Valakit tényleg érdekel az, aki vagyok és nem az, ami. Erre most...
Most egy alvilági vámpírral tölti az idejét. Nem, nem hibáztathatom, hisz én mondtam ki hogy jobb külön. Neki egyszerűbb azt hinnie, hogy elhagytam és jobb találnia valakit, aki szereti. Hisz ő pár évtized alatt megöregszik és meghal... Én meg maradok olyan, amilyen mindössze egy kicsivel még bölcsebb...
Megdörzsölöm az arcom, megpróbálva feledni a képeket, az édesnek tűnő emlékeket, és enyhítve ezzel a tompa zúgáson a fejemben, a zsibbadtságon a testemben. Persze ez is hasztalan próbálkozásnak bizonyul. Mindössze egy keserű sóhajjal konstatálom a kopogást az irodám ajtaján... Egy a jó abban, hogy immár üres a penthouse, bejárhatok az irodába. Mostanság haza sem kívánkozom menni. Minek? Az üres falak látványa csak idegesít, és csak felidézi a Liával töltött vidám elmúlt perceket... Inkább időzök az irodám üvegfalai között, mint egy ostoba madár a kalitkájában...
- Szabad! - ugatom el magam mérgesen, miközben újra a statisztikák felé görnyedek. Szar ügy hogy Peter is elcseszi rendszerint a feladatokat és mindig találok hibát a kimutatásaiban... lehet tőle is érdemes lenne megválnom, mint oly sok mindentől már.. Mostanában amúgy s tök jól megy már ez az elengedés dolog... szereztem némi rutint benne.... eggyel több vagy kevesebb, mi az már...!
De persze ez is csak egy átmeneti kósza gondolat, helyette csak felállok és kisétálok az ablakomhoz. Kitekintve New York nyüzsgő, vibráló, lüktető testét szemlélhetem. Vele együtt akár a saját tükörképem is, de evidensen nincs kedvem a beesett arcomat figyelgetni. Esküszöm megfordult a fejemben, hogy eladjam a házat a picsába, de csak nem vitt rá a lélek. Talán csak a kilátás miatt... vagy mert akkor az egész épülettől meg kell válnom... Valahogy ez is olyasféle kötődés, amit nem érthetek még én sem igazán. olyasmi mint a cég maga. Mind emlékezet valamire. Vagy Évára vagy a lányára... vagy... a saját bukásaimra.