Magamról

Úgy emlékszem arra a napa, mintha csak tegnap történt volna. Arra a keserű napra, mikor minden fekete lett. Arra a hangra, arra a sikolyra, mely a mai napig kísért. Egy hétfői reggelen ébredtem. A jól megszokott ágyamban. Legszívesebben nem keltem volna fel, de muszáj volt. Bárcsak ne tettem volna! Tizennégy éves voltam. Akkoriban naiv, figyelemhiányos, agresszív lány voltam. Gyűlöltem az iskolámat. Mindent ami csak ott volt. Mindig csak ugyanaz az történt. Ugyan azok a szekálok, tanárok pillantásai, ugyan azok a csínyek, ugyan azok a lányok. A lányok kik pokollá tették az egész életem, akiket legszívesebben a falhoz vágtam volna, és addig ütöttem volna őket míg lélegeznek. De nem tetem. Nem tetem mondván nem vagyok gyilkos, se szörny, egy szörny mely a boszorkányokkal egyenlő, ki gyenge, és haszontalan. Addig a napig. Azon a napon megtettem azt amit nem kellet volna. Ugyan úgy indult a nap, mint szokott. Éppen az udvaron voltam, mikor ők megjelentek.
- Nocsak kit látnak szemeim. - mondja a legutálatosabb mind közül.
- Csak nem Iviry? - nem szóltam semmit, miért is szólnék.
- Ma is így jött. Fúj! Utálom a feketét. - mondta a második. A harmadik csak egy megszeppent kislány volt, aki nem akarta hogy szekálják. Nem értetem mi bajuk van a ruhámmal, hiszen csak a kardigánom volt fekete. Tulajdonképpen nem érdekelt az egész egy bizonyos pontig. Szokásukhoz híven fojtatták míg én tűrtem. Míg az egyik ki nem nézte a medált, ami a nyakamon lógott. Ez a medál fontosabb volt számomra mint bármi más a világon. Kitépték a nyakamon lógó medált.
- Nézzétek milyen ronda egy nyaklánc. A csatornában szebbet találnék.
- Tegyünk szívességet Ivy-nek és szabaduljunk meg tőle.
- ADJÁTOK VISSZA! - ordítottam eddig soha nem érzett dühvel.
- Vagy mi lesz? - mondták és egy kőhöz dobták. A medál azonnal széttört. Az egyetlen dolog ami eddig megvédett attól, hogy idegösszeroppanást kapjak. Ez az egyetlen dolog volt az életemben ami a testvéremre emlékeztetett. És arra a szörnyű napra mikor elvesztetem őt. Ekkor megszólalt egy hang a fejemben.
- Ölj! Öld meg őket! Elvettek tőled mindent. Öld meg! - nem először hallom ezt a hangot. De ezúttal nem tudtam ellet mondani neki. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy épp senki nem volt az udvaron. Hirtelen körülöttünk fekete lángok jelentek meg. Mind a hárman lesokkoltak. Elkezdtem feléjük menni. A dühömet már nem tudtam kontrolálni. A legrosszabbat, az a bizonyos személy aki elkezdte. Őt hagytam a végére had érezze át milyen érzés mikor elveszít mindent, elveszíti azokat akiknek a hatalmát köszönheti. Végig nézettem vele a barátai halálát. A harmadikat aki nem csinált semmit csak nézte mit csinálnak velem. Nála haboztam, de ő is úgy végezte. Ekkor Ő következet.
- Te..Te..TE SZÖRNYTEG!
- Így igaz. Egy szörnyeteg vagyok. Egy szörny kit TE alkottál. És most ez a szörny okozza a végzeted.
- Ne...NE! - ekkor elvettem az amit ő elvett tőlem. Kitéptem a szívét. Ahogy a többinél. A sok nyomozós sorozat, miatt eltüntetem a nyomaimat, és haza mentem. Hogy miért nem szóltam a tanároknak? Kimondta, hogy nem tetem? Szóltam nekik, de nem tettek semmit. Csak nézték, ahogy szenvedem. Anyám szokás szerint be volt rúgva, apám pedig csak a tévé ellőt ült. Felmentem a szobámba, hogy a vért lemossam magamról. Ekkor anyám nyitott be a szobámba.
- Mi a f@*szt keresel itthon? - ekkor nagyot sóhajtottam. Haragom még mindig nem múlt el. De csak hallgattam, és próbáltam nem dühösebb lenni.
- A TE HIBÁD! A TE HIBÁD, HOGY AZ ÖCSÉD MOST HALOTT! - ekkor megint megtörtént.
- Az ÉN HIBÁM MIKOR IS KAPTÜNK VOLNA TŐLED BÁRMIT IS? SOHA! SEMMIT! AZ EGGYETLEN AKI SZERETETETT AZAZ ÖCSÉM VOLT!
- TE KIS HÁLÁTLAN! MITGONDOLSZ KI ADOTT NEKED ÉLETETT? ENNI? INNI? TETŐT A FEJED FŐLÉ? - veszekedtünk még egy ideig, míg tényleg össze nem roppantam. Ekkor rá támadtam anyámra, és megöltem. Ekkor következett a nevelő apám. Már rég tudtam, hogy nem a vérszerinti apám. Anya elmondta, hogy egyszer találkozott egy alakkal aki démonnak hívta magát. Ezért is vagyok boszorkány.  Az egyetlen dolog ami anyámat rá emlékeztete az a szemem volt. A macska szerű szemem, amit apámtól örököltem. Öcsém csak egy ember volt, de attól még szerettem. Vissza térve drága "édesapámon" volt a sor. Ugyan úgy haltak meg mint a lányok. Mikor végeztem lezuhanyoztam, és összepakoltam. Elmentem a titkos helyemre, egy elhagyatott házhoz, ami mellet volt egy csomó fa. Ledobtam a táskám, és ledőltem az ócska ágyra. Elgondolkodtam. Majd elaludtam. Mikor magamhoz tértem, már este volt. Ez volt az egyetlen hely, ahol még jól éreztem magam. De ez volt egyben az a hely ahol elvesztetem az öcsém. Abban a tűzben. Kicsik voltunk naivok, gyengék, ártatlanok. Itt egy ismerősünk lakott épp nem volt itthon mikor a baleset történt. Öcsémmel besurrantunk az éjszaka közepén. Aztán...valahogy tűzütött ki, és az öcsém bennégett. De mikor itt vagyok olyan mintha még mindig itt lenne. Itt is tanultam a varázslatok fortélyait, mivel senkitől sem tudtam tanulni magamat tanítottam. Sehova sem tudok menni. Árva lettem. Hát akkor miért ne maradnék itt? Senki nem használja már azóta. Kikupálom és élhetővé teszem. Így is tetem. Éjjel-nappal dolgoztam. Mikor már nem ázott be az egész legalább. Ami néhány napba telt. Addig kéregetésből éltem.  Majd elmentem dolgozni. Nem nézték jó szemmel ezért csak titokban csináltam. Két évig éltem így. Majd egy kávézóhoz mentem dolgozni, ahol a "fontosabb" emberek  reggeliztek. Néhány hónapig így telt az idő. Dolgoztam, és építettem a házam. De aztán megismerkedtem emberekkel. Szívességet kértek tőlem, hogy gyűjtsek információkat emberekről. Megtettem cserébe adósaim voltak. Sokan még a mai napig azok. Az egyiktől azt kértem újítsa fel a házam. A másiktól az, hogy egy jó fizetésű állásom legyen.
- Hát... van egy két munka ajánlatom, de nem biztos, hogy ezek a te világod lennének.
- Mik azok?
- Például: Ügyvéd, szakács, iroda dolgozó ilyenek.
- Hm...szerintem az ügyvéd.
- Biztos? Az egy kicsit nehéz szakma.
- Mondom ügyvéd.
- ...Jó akkor hamisítsak neked papírokat?
- Ne vesztegesd az időmet csináld!
- Értetem bocsánat.
Az a vicces, hogy mindegyik egy csaló, hamisító. Így lettem ügyvéd, és elég jól megy. Azóta jól élek. Jellenleg 22 éves vagyok. Szereztem még kapcsolatokat, "barátokat". De még mindig magányos voltam. Mikor az egyik "barátom" azt mondta, miért nem veszek kutyát, vagy valamilyen állatott. Így hát vettem egy kutyát. Egy angol bulldog-ot. Szegény kicsit ocsmány. De valamilyen formában cuki.