➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Bocsi a késés miatt
Hogy egy mocskos rohadék volnék? Aláírom, az vagyok. De nincs bennem semmi emberi, még akkor sem volt mikor dobogott a szívem. Én talán akkor voltam utoljára ártatlan mikor világra jöttem. Bár már ha azt nézzük akkor is kegyetlen voltam, szülőanyám meghalt a fájdalom és vér mennyiség veszésétől. Talán ott kezdődött az aki ma vagyok, kegyetlen gyilkos. Apám harcban halt meg mikor a gyarmatait védte, jószágait holtteste mellől terelték el, hajókat és falvaink házait felégették, asszonyaink és gyermekeink vérbe fagyott hullái között álltam. Én voltam az egyetlen aki túlélte és akkor sem értettem hogyan és miként. Mikor vámpírrá változtam megértettem, hogy a bennem lakó sötétség csak most kapta meg a másik felét, vámpírnak lenni volt a kör bezárulás, a teljesség, érdekes igaz? Élvezem kettőnk csatáját, mind szavakban, mind tettekben. Igazi harcos amazon ami kedvemre való. Hasonlít a viking nőkre, akikben néha több kurázsi volt, mint egyes férfiakban. Nem raboltam el az öccsét, de elég könnyen eltudtam vele hitetni, hogy igen. A kétségbeesés fölötti uralom az egyik legnagyobb hatalom. Ha tudod, hogy fél, hogy valamit félt és ezt kitudod használni akkor nyertél, a te kezedben van a gyeplő és máris mindent te irányítasz. A szemében lévő csillogás elárulja nekem amit tudni akarok, az öccse a mindene, a védelmezőjének érzi magát és aggódik érte, nocsak, egy igen erős gyenge pont, fájó dolog ez, a gyengeség veszélyes és sokszor véglegesen halálos. A penge megvágja a torkom és érzem a vér csiklandós áramlását ahogy halad lefelé a ruha anyagán keresztül. elmosolyodom. Nem félek meghalni sem, de azért egy török vágásnál több kell, hogy elvegye az életemet. Bár nem rossz próbálkozás, de nem túl eredeti. - Biztonságban van kislány, nincs nálam. - emelem fel a kezeimet amennyire a szorításából ez lehetséges. - Ártatlan vagyok. - biggyesztem le az ajkaimat és elővillannak a szemfogaim, mielőtt igazán feleszmélhetne a penge benyomódik a torkomba de előtte még elkapom és a torkába mélyesztem a fogaimat. A vére édes és az árnyvadászokhoz illően zamatos és egyedi. Függőségtől nem félek, volt időm ezt leküzdeni és kísérletezgetni vele. Ennyitől nem lesz bajom, de neki lehet ha esetleg eltetszene folyni az utolsó csepp is belőle.
A vigyora mindent elárul. Élvezi a helyzetet s az ebből adódó szituációt. A szemfogai az arcomba virítanak ékes bizonyítékként. Kedvem lenne a hegyes tépőfogakat megragadni és kitörni, de okosabb vagyok semmint a spontán jött ösztönös késztetésnek engedjek. Inkább összegyűjtöm az erőmet, míg még van, hogy leszögezzem a mocskos padlónak. Érezze csak hogy ő a gyengébb, ő van alul és egy nő gyűrte le. Az összes pasi utálja ezt. Mert az összes pasi kurva beképzelt. És hát lássuk be, egy ilyen többévszázados seggfej, mint ez itt alattam még ráadásul a középkorba nevelkedett. Számára a nő maximum egy háziállattal egyenlő, vagy jelen esetben szórakozásnál, illetve kajának. Nem tudom melyik a rosszabb. -Csak egy kívánságom lehet? Ez nem fair, minimum hármat akarok. Persze, még kívánságműsort is rendezünk. Naná! Hogyne! Popcorn nem kell, barátom? Egy kis kóla? Szánalmas! - Minek nézel te engem? Egy kibaszott dzsinnek? Valószínű nem fogja érteni az asszociációt hacsak nem fejlődött a modern korhoz. Ezt persze kétlem, de nem erőlködöm azzal hogy megmagyarázzam, annál is inlább, mert időm sincs. Ő ugyanis felém hajol, húsába belevág a kezem, ahogy hús a hússal érintkezik. Bizseregni kezd a bőröm. -Megölsz vagy csak élvezed, hogy rajtam fekhetsz? A vigyor továbbra is ott játszik az arcán. Talán mintha kissé jobban ki is szélesedne, hogy csak engem bosszantson. Ingerelni akar, szemtelenkedni. Csakis az lehet a célja, hogy hibát vétsek és kapva-kapjon az alkalmon, megölhessen. Ó igen, tudom mire megy ki a játék. Évek kemény munkájával megtanultam hogy nekem kell jobbnak lennem. Gyorsabbnak. Fürgébbnek. Cselesebbnek. Ha a taktika jó, engem szolgál, nyert ügyem van. Ha nem... akkor pórul járok. És nem holmi szaros kis sérüléssel... ah, dehogy. Egy hiba, egyetlen hiba és oda az életem. Komoly tét, nagy dilemma. És szívem szerint lesújtanék. Olyan vad, és elemi lendülettel, amit csakis az igazság szolgáltathat egy bűnösnek. - Te akartad! Sziszegem az arcába, s a kezem lendül. Szélesre feltartom, hogy szép ívet leírva suhanhasson a penge. Szinte hallom már a hangját a fülemben, ahogy a levegővel összecsókolózva sivít, hogy végül húst, szövetet és csontot érve összezúzza ami élőholt. A hegye a fényben megcsillan, látom a másik tekintetében azt. Nem szeretek az áldozataim szemébe nézni, de muszáj. Sokáig álmodtam velük. az elsőkkel, de mostanra már olyan tucatszám gyilkoltam, hogy fel sem veszem. Senkinek nem vallom be hogy alkalmanként azért visszatérnek az elsőkkel a rémálmaim. Pláne most, legyengülten. S már az utolsó utáni pillanatban, mikor karom megfeszül, elfojtott erőtől duzzad, kezem pedig enyhén nedves lesz az adrenalintól heves szívverésem hatására, eszembe jut, hogy óriási hibát vétek ha megölöm. Hogy mégis miért? Hát a kisöcsém miatt! A felismerés, hogy nem tudom merre van, úgy hasít belém, mint a penge amit fogok. Egyszerűen érzem, elfog a rettegés. Lehet, hogy csak ez a pojáca ismeri a hollétét? Lehet olyan, hogy nem bukkanunk rá? Képes ő úgy elrejteni? Max pedig képes csak úgy megtűrni ezt? Árnyvadász jelölt, keményen edz Alec és az én irányításommal, de sokat ellesett Jace-től is. Kiváló katona lesz ha megkapja a rúnáit, de jelenleg egy sincs neki és... és... Nem akarok belegondolni mi történhetett vele. A karom gyengéden ereszkedik le, nincs benne lendület. Ezt láthatja fél szemmel a vámpír is. Azonban mielőtt örülhetne, a kezem a torkához siklik. A pengét odaszorítom a bőréhez, érezze csak a hideg hűvösét. Remélem hogy ugyanolyan mértékű rettegéssel tölti el, mint engem az előbbi megrendülés adta felismerés. Nem érdekel már a gonosz beszólása, nem érdekel a férfiúi egoizmusa vagy a női emancipáció világfájdalma. A testvérem az első, mert kicsi és védtelen... - Hol van? Hol van Max? Hangom akaratlanul is megbicsaklik. Nem akarok könyörögni. Nem akarok félelmet kimutatni. Nem akarok gyenge lenni. S talán arcomon nem is látszik, mert uralom a vonásaimat hogy ne áruljanak el, de a tekintetem... abból kiolvashatja, hogy valóban egy dolog miatt hagyom életben. Alkuért. Életért életet. Az ő szabadságát az öcsémért. Mert az ő halála nem száradhat az én lelkemen. Azt nem tudnám elviselni.
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Bocsi a késés miatt
Hogy mikor élveztem utoljára ennyire egy küzdelmet? Már idejét sem tudom. Mondhatnám, hogy ez vérre menő küzdelem volt, de inkább nevezném játékos kis hadicselnek. A hatalmam számára talán fel sem fogható, megannyi életet éltem már át és mindent láttam, hallottam és tapasztaltam. Persze ez nem zárja ki annak a lehetőségét hogy mutatnak még nekem új dolgokat. A világ változik a benne élők is változnak. Ezer évvel ezelőtt még lándzsákkal hadakoztak, ma már sugarakkal ölnek. Gyors tempóban változik minden, az árnyvilágban is a modern technika vívmányai sokban változtattak a felállásokon. Az árnyvadászok azonban az ősi törvényeikkel még mindig a középkorban vannak. Ha végig nézek ezen a lányon, valami újat látok, valami elemi erőt, amit eddig egyikükben sem véltem felfedezni. Ez lehet az oka annak, hogy életben van még, hogy elég értékesnek látom, és izgalommal tölt fel már csak az incselkedés vele. Elég nagyot zúgok, amikor kibillent az egyensúlyomból. A por csak úgy száll felfelé az esésemet követően. Muszáj nevetnem, egyszerűen abszurd a helyzet. Egy kis csitri csak úgy felbuktatott. Ha ezt a teremtőm látta volna szerintem rendesen fenéken billentett volna. Megtapsolom és megdicsérem, évszázadok óta az első, aki képes volt elintézni, na nem véglegesen, ahhoz még Ő maga is kevés. De minden elismerésem, ez is több, mint amit bárki megtudott tenni velem. De ezek után én sem hagyom annyiban a dolgot és szépen, megfontoltan küldöm a padlóra majd hengeredek fölé és fogom le. Ficánkol kissé, de vasmarokkal szorítom és a testem épp elég nehéz, hogy a padlóhoz szögezze. Azt hittem ez a helyzet majd meghozza a győzelmet, de az árnyvadász okosabbnak minősült, cselesen a testi erejét bevetve gyűr maga alá és hajszál híján a torkomat is elvágja. A szemfogaim hegyesen pattannak ki az ajkaim mögül. Élvezettel, vegyes izgalommal tekintek rá. Hogy félnék? Ugyan, nem, azt az érzelmet elvesztettem századokkal ezelőtt. A halálom sem érintene meg, megéltem többet, mint valaha bárki is, nem érne túlzottan nagy veszteség. -Csak egy kívánságom lehet? Ez nem fair, minimum hármat akarok. - vigyorodom el, a szemfogaim az ajkamba mélyednek, kiserken egy csepp vér. Vigyorom akkor sem tűnik el az arcomról mikor szorosabban érzem a fogását a torkomnál. Az a pillantás amivel illet, az utolsó porcikámig elér és lássuk be, ilyen már az eszemet se tudom mikor volt utoljára. -Megölsz vagy csak élvezed, hogy rajtam fekhetsz? - vigyorgok továbbra is önelégült fejjel. Láthatja rajtam bárhogy is dönt nem különösebben vált ki vele semmit sem. Ez az aprócska izgalom amit közös kis harcunk eredményezett, volt századok óta az első dolog, ami életet adott holt lelkemnek.
Ha bárki kérdezi, hát én gondolkodás nélkül elintézem ez a hegyesfogút. Nem leszek kíméletes, még ha rimánkodik is itt nekem. Kecsesen állok fel, miközben érzem, hogy a fegyverem vége eltalálta őt. A halk moraj amivel padlót ért kellő önbizalmat kelt bennem. Mit nekem a jin-fen, egy több száz éves kivénhedt vámpírral is simán elbírok szar állapotban fél kézzel. Tudom nem szabadna önelégültnek lennem, mégis nehezemre esik nem vigyorogni. Végtére is, ez az a mozdulat, amit Jace biztos különdíjazna egy oldalba bökéssel, Alec pedig csak szemét forgatná, mert sosem képes elismerni hogy valamit jól csináltam, de azért ugyanúgy vigyorogna mint én. Na igen…. a családom. A családom, aminek része Max is és voltaképp az összes árnyvadász, aki az Intézetben él, mozog dolgozik és ez a mocskos vérszopó képes őket fenyegetni. Ez nálam egyet jelent, ami számára csakis a halál lehet. Ahogy lepillantok rá nem látok mást csak egy jó képű hullát, aki megpróbál a maga játékszerévé tenni. A felharsanó nevetése semmiféle örömet nem okoz nekem, viszont a tekintetében megcsillanó felismerés annál többet sugall. Talán végre rájön kivel szórakozik? Talán belátja hogy kurva nagy hibát követett el? A saját maga érdekében remélem hogy igen, mert ha Alec és Jace vállt vállnak vetve berontanak a ’megmentésemre’, akkor kellően forró lesz a talaj a kis vértömlőt hajszoló kolléga talpa alatt. Mondhatni oly annyira mintha a napfénnyel kergetném. -Bravó, bravó! Ez szép volt, régen nem sikerült már senkinek se kibillentenie az egyensúlyomból. Megállok felette és lesajnálóan nézek rá. Ajkaim megrándulnak a gunyoros mosolytól, amit a gyenge színészi képességei idéznek elő bennem. Mi ez a taps már? Hol érzi ez magát? Végül is, nekem mindegy, ha neki jó ez utolsó cselekedetnek, ám legyen. S már fejben meg is van a forgatókönyv. Az ahogy kellő energiával rálépek a lábszárára, eltörve azt. Ahogy ő ennek következtében felüvölt a fájdalomtól én pedig elégedett mosollyal indítom újra útra a kígyót hogy belemarjon a csuklójába megbénítva őt. Ahogy irányt váltok, mögé kerülök és a kígyót a torka köré fogva megrántom hogy közben a felszabaduló kezemmel előhalásszam a tőrömet és beledöfjem egyenesen a réges rég halott szívébe. Aztán nézhetem ahogy hamuvá válik és kisétálva elmehetek a családomhoz. Na ja, a terv az szép. A terv mindig kurvaszép. Csakhogy nem számítok arra, hogy beelőz. Ahogy mozdul a kezemen lévő kígyó jobbik ám mégis most rosszabbik végén találom magam. Most én járok úgy, ahogy ő az imént s kerülök a padlóra éppen mellé. Centik kellettem volna hogy rázuhanjak, s talán jobban is jártam volna… így most hangosan becsapódok s jól beverem a karomat, meg a lábamat amivel tompítom az esés élét. Legalább nem a fejem bánta. Nem hiányzik újabb agyrázkódás az amúgy is ködfátyolos képzeletembe… - Baszki… - szakad ki belőlem, félig sziszegve, félig ingerülten. Nem tagadom, meglepett. Nem tagadom baromira felhúzott, ám mielőtt realizálhatnám ki hol mi és merre van, addigra neki helyzeti előnyt jelent hogy maga mellé invitált. Egyrészt premierplánba végignézhette, ahogy leérkezem, másrészt ez alatt volt ideje tere és lehetősége kigondolni a mozdulatai egymásutániságát. Mikor az arca megjelenik felettem elfog a bosszúság. Vonásai gonoszkás mosolyra húzódnak, ami jó esetben sármos lehetne most azonban tenyérbe mászónak érzem. -Nem rossz egy vén rókától, igaz? A kivillanó szemfogatól elfog a borzongás. Nem feltétlen rossz értelemben s tudom, hogy ez az a gyengeség, aminek ha engedek, akkor elvesztem. Megacélozom hát szívemet, igyekszem a testemet is vele együtt és egy fújtatással együtt mozdulok. Karom felsiklik a felém magasodó férfi karjához, hátulról átkulcsolom, míg lábaim ugyancsak hasonlóan járnak el a dereka vonalában. Aztán egy nagy lendület és máris helycserés támadást eszközölök a váratlansággal. Ébenfekete hajam szép ívben lebben, ahogy hátát a padlónak szegezem és rajta ülök. Immár én tornyosodom felé és egy mosoly villan meg arcomon. - Ó nem rossz, nem rossz. De mondd csak, te vén róka… mi az utolsó kívánságod? Karommal lenyomom a torkát hogy ne tudjon felülni vagy hozzám hasonlóan lendületet venni, ám mikor kérdezek egész közel hajolok az arcához. Érzem az alvadt vér illatát. Undorítóan gyomorforgató és mégis valahol egyszerre izgató ez. És ez az a kettősség ami talán ott játszik a tekintetében… ez nem hagy nyugodni, pedig tudom szívességet tennék a világgal ha a másvilágra küldeném. Oda, ahova évszázadok óta való már.
Re: Bérház alagsora ↠ Pént. Márc. 16, 2018 7:37 am
Benedict&Isabelle
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Bocsi a késés miatt
Szeretek játszani, van benne valami élő, valami pezsdítő, márpedig egy vámpírnál halottam nincs ezen a földön. Izgalmat már nehezen találok hisz oly sok mindent láttam, éltem át, sokban részese is voltam, csaták, pusztítások, városok épülése, alapkőletétel, voltam már miniszter, katona, földműves és ezernyi más. Az élet ilyen, ha már mindent láttál soha nem tudhatod vár-e még valami rád odakint. Jelen pillanatban biztos az az, hogy remekül szórakozom és egyre inkább elállok a terveimtől, megölni a lányt? Nem, az nem volna túl bölcs döntés. Az árnyvadászok hálásak lehetnek a lánynak, hogy végre mutatott valamit, egyre kevésbé hiszem azt, hogy még van bennül szufla. Sorra hallani, hogy démonok ritkítják soraikat és a Klávé továbbra sem tesz semmit ennek elkerülése érdekében. Talán pár száz év múlva már csak emlék lesz a fajtájuk és akkor Raziel majd gondolkodhat valami új megformálásán úgyis igen alkotó kedvű egy szárnyas. Isabelle öccsét természetesen nem tartom fogva, ennyire szőrősszívű még én sem vagyok, mellesleg egyetlen egy láncszem is elég, hogy kibillentsen valamit a körforgásából. Alexander a húga iránti aggodalomból is ide fog találni, tettem róla, hogy idetaláljon. Bár addig még van idő és lehet a végén még másképp fogom gondolni, sose lehet tudni. a vámpírok gyorsasága az egyik nagy előnyöm a lánnyal szemben, de nem becsülhetem alá, mert míg nekem ott vannak az adottságaim addig neki a képzettsége és bármikor pofára eshetek, ha nem vigyázok. Incselkedem vele és látom rajta, hogy forr benne a düh, ezen nem is csodálkozom. Felakarom tüzelni, hogy lássam mikor mindent belead, megölni úgysem tud, ahhoz egy kissé már túl öreg vagyok. Elég sok mindenre számítok a csapásaival kapcsolatban, de még egy ilyen vén rókát is meglephet egy fiatal árnyvadász. A következő pillanatban pont ez történik az ostor lecsap, elkapja a lábam és leránt a földre, a hátam egy nagy puffannással együtt ismerkedik meg a betonnal odalent és belőlem. Meglepetten nézek fel az árnyvadász lányra és elvigyorodom majd kitör belőlem a nevetés. -Bravó, bravó! - még meg is tapsolom. - Ez szép volt, régen nem sikerült már senkinek se kibillentenie az egyensúlyomból. - vigyorgok és a következő pillanatban egy gyors mozdulattal megpördülök a földön ezzel a lányt az ostor által magammal rántom és ha minden igaz mellettem ér földet. Ha sikerül akkor fölé hajolok és vigyorogva nézek a szemeibe, amikben lángok táncolnak mióta csak kinyitotta azokat. -Nem rossz egy vén rókától, igaz? - billentem oldalra a fejemet és kivillantom a fogaimat amelyek a küzdelem hevében kívánkoztak ki.
-Mert nem akartam elvenni, ide fogod te magad is adni. Mégpedig önszántadból. A magabiztos kijelentésének hallatára felröhögök. Hangosan. Cinikusan. Magam átadni? Mégis hol él ez a fickó? Kinek képzeli ő magát? Minek néz ő engem? Nem egy ostoba fruska vagyok remegő térdekkel és összekoccanó fogakkal! Ostoba hülye! - ÉS ez a sértegetés, annyi ómódi és semmiképpen sem illik egy hölgyhöz. Én sem sértegettelek. Hogy nem sértegetett? Ó hát végül is valóban. Csakhogy minden mondatával, minden hanglejtésével ezt sugározza. Aláássa a tekintélyemet sőt mi több már maga a tény vérlázító hogy volt pofája önkényes céljaira elrabolni. Engem! Pofám leszakad! Morgom egy keresetlen bazdmeget miközben ő lovagló ülésben elterpeszkedik a székben, mint aki csak jól végezte a dolgát. Fuldoklom a feltoluló dühtől. Tudom, ez könnyen hibafaktort jelent és le kell gyorsan nyugodnom. Az első árnyvadászleckék egyike, hogy forró fejjel semmire nem megy az ember. A légzésemre összpontosítok, ahogy tanították. Be és ki. Be, két másodperc és ki. Szépen, lassan egyenletesen. Hangosan püfölő szívem kezd kissé csitulni, s mikor már teljesen megszelídülni látszik két másodperc múlva pofonként ér a másik kérése. -Mesélj nekem a kisöcsédről Maxről. Nekem nem sok mindent sikerült kihúznom belőle. Max! A név sikamlós pánikként tölt el. Agyam vérvörös pánikgombja izzik és lelkem aggódó tenyere ököllel csapkodja. Maxet nem... Maxet nem bánthatja! Nem hagyom! Nem engedem! NEM! NEM NEM ÉS NEMMMMMMMMMMM! Tekintetem összeakad az övével. Látom benne a kíváncsiságot. Feltételezhetően valóban blöfföl, de nem tudhatom. Nem biztosra. És valóban tudom, elárultam az egyik gyenge pontomat. Alecért sosem aggódnék így. Nem ennyire nyilvánosan. A bátyám képes megvédeni magát, képzett árnyvadász, nem véletlen az Intézet feje. Ráadásul ott van neki Jace, mint parabatai, akik örökkön örökké egymást védik. Max-nek nincs senki leginkább csak én. Ha ez a gennyláda képes volt engem elrabolni mi a garancia hogy őt nem bántotta? Tudom nagyon jól hogy semmi. Félelmem tehát totálisan jogos, alapos és megfontolt. -Macska-egér játékot akarsz játszani? Nem tanácsos, vérmes macska tudok lenni. Ahogy feláll tudom, elfogadta a kihívást. Innen már nem lehet visszatáncolni de még ha lehetne sem tenném. Nem vagyok a megfutamodós fajta. Sosem voltam, sosem leszek. Acsarogva figyelem, és érzem hogy képes lennék puszta ököllel is beverni a képét ha kell. Tenyérbe mászó pojáca, aki megérdemli hogy alaposan elpáholjam. - Vérmes macska? Azt hiszed csak te vagy olyan? Szavai ostorként pattannak felé. Hát ne higgye hogy könnyen adom magam. Igenis odacsapok ha kell, a finom kis alkatom ellenére is. Ha pedig nem hiszi, hát járjon utána. S mintha csak ez kellene neki, holmi ócska biztatás, támadásba lendül. Megjelenik előttem közvetlen közel. Látom az orra markáns ívét, az arccsontjárt, a gunyoros mosolyra húzódó ajkát, aztán eltűnik hogy a következő pillanatban már mellettem. Igazából a perc törtrésze alatt játszik velem, mert ahogy fordítom a fejem közel sem elég gyorsan a vámpírsebességhez képest ő már tovatűnik a túloldalra. Érzem a nyakamon a hideg kezének érintését. Bizsergetve szalad végig bőrömön a hideg okozta libabőr. Mire lekövetem a mozdulatának irányát addigra újra hűlt hely van. -Szeretek játszani, de abból sok jó sosem sül ki. Hangja mögöttem csendül, és érzem ahogy a hajam tincse ujjai közé simulnak. Megcsavarja azt és nem is tudom mi bosszant fel jobban. Az önhittsége vagy az, hogy megengedi azt a luxust magának hogy hozzám érjen engedély nélkül. Hangos kiáltással ütök hátra könyökkel, de csak a levegőt érem mert ő már megint tovasuhan hogy karba tett kézzel nézzen rám vigyorogva. -Megmotozni? Oh, drágám, azt imádom, ruha nélkül főleg. - Te kéjenc disznó! Vágom a fejéhez a sértést, de tudom hogy hasztalan. Miután ki voltam ütve könnyeden levetkőztethetett ha akart, bár nem hiszem hogy megejtette volna. Azt viszont ő felejti el, hogy engem egyszer kell csak táncba hívni. Ahogy közli az utolsó mondatot, már kezemen a kígyó életre is kel. Belefonódva könnyeden lebben felé. Igyekszem jól kiszámítani a szöget és bekalkulálni az irányváltást. Eleinte az arca felé viszem a mozdulatot de menet közben módosítok. Könnyeden csúsztatom ki a lábam s tartom meg stabilan magam a mozdulatsor közben hogy leguggolva végül egyenesen a lábát célozzam mg. Elég csak az egyiket elkapnom a kígyó fejével, hogy az rátekeredve és belemarva stabil fogást találjon megakasztva őt a járásban. Ha pedig csuklómozdulatom siker övezi akkor egy jókor hangos puffanás lesz a jutalmam, megfejelve azt egy cifra káromkodással, ami tőle jön. És ekkor én fogok kaján vigyorral felé sétálni amibe a szívem biztosan bele is remeg az örömtől.
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Bocsi a késés miatt
Kimondottan tetszik a vehemenciája, szinte forr a vére ahogy a feltételezéseimet hallgatja. Látom ahogy szinte lángok égnek a szemében, dacosan felszegi állát és nem tűri, hogy véleményt nyilvánítsak róla. Azt feltételeztem erről a lányról, hogy az arroganciája irányítja, de szerencsére tévedtem, nem minden árnyvadász önhitt és buta, egyeseknek még van egyénisége és esze, amely azért szép párosítás. Hány, de hány árnyvadász halt bele a túlzott magabiztosságba, mintha pont erre nevelnék őket, masírozzanak bele a halálba, mert az úgy győzedelmi és méltó. Nevetséges. Ám ez a Lightwood talán más, legalábbis nagyon úgy tűnik vannak saját ambíciói is. Bár tévedhetek én is, a sok év tapasztalat és élet sokszor űz tréfát velem, néha már nehéz a rosszat megkülönböztetni a kevésbé rossztól. -Mert nem akartam elvenni, ide fogod te magad is adni. Mégpedig önszántadból. - mondom hűvös nyugalommal. - ÉS ez a sértegetés, annyi ómódi és semmiképpen sem illik egy hölgyhöz. Én sem sértegettelek. - mondom rávillanó tekintettel és helyet foglalok az egyik széken lovagló ülésben. Így kellemes rálátásom nyílik a lányra és minden egyes mozdulatára. Nem félek attól, hogy vér folyna kettőnk közül bármelyikünkből. Bár tény, jó lesz vele vigyázni nem az a feladós típus. -Mesélj nekem a kisöcsédről Maxről. Nekem nem sok mindent sikerült kihúznom belőle. - rázom meg a fejem tettetett elkeseredéssel. Aztán szemeim ismét rávillannak, hogy lássam ehhez az új fejleményhez vajon mit szól. -Macska-egér játékot akarsz játszani? Nem tanácsos, vérmes macska tudok lenni. - villantok rá egy szemfogas vigyort, de már fel is állok a széktől. Egyik pillanatban még előtte állok a másikban már mellette, de mire megfordulna már el is tűntem és a másik oldalán simítom meg a nyakát és tűnök el újra, hogy a háta mögött jelenjek meg, megfogva egy apró tincset a hajából. -Szeretek játszani, de abból sok jó sosem sül ki. - vigyorgok és eltűnök, ismét előtte jelenek meg karba font kézzel. -Megmotozni? Oh, drágám, azt imádom, ruha nélkül főleg. - vigyorgok és tetszik a kihívása, ahogy igyekszik felhergelni, táncra hív, csak nehogy a végén Ő legyen aki a táncot botlással fejezi be. Ismét eltűnök a szeme elől és felkacagok. -Kapj el!
Dacosan vonom fel az állam, ahogy közli, azt kapta, amire számított tőlem. Tőlem? Számítani Ő? Mégis hol élünk? Röhej hogy egy vadidegen vámpír azt hiszi, ismer. Még Santiago sejthet rólam dolgokat, tekintve hogy a bátyámmal alkut kötött és Alec nem nyírta ki az első adandó alkalommal mikor lehetősége nyílt rá, de lássuk be... a béke elég ingatag mostanság Valentine rémuralma alatt. Talán ezért is bosszant és sért egyszerre a feltételezése. A családom sem ismer elég jól nemhogy ez a vén vámpír! Oké, oké biztos sokat tapasztalt, hisz a nyegle modora egy őskövületére emlékeztet, na de... ezzel az párosul hogy biztosan beskatulyáz valami hülye maga által kreált rendszerbe, mely szintén csak lázítja a vérem. Mert én mindenkinél egy külön kis doboz vagyok, jó esetben is ha nem egy élő fogalom. Szóval csak némán nézek vele farkasszemet, miközben közli, jobb ha átadom a fegyvereimet. - Átadni? Miért nem vetted el mikor alkalmad nyílt rá? - kérdezek vissza élesen. - Megvolt a lehetőséged vérszopó! Az hogy voltál olyan ostoba és nem éltél a lehetőséggel a te bajod! Igen, eszem ágában sincs odaadnom neki a kígyót. Ahogyan a szeráfpengémet sem. Vagyis, de... odaadhatom,csak nem épp úgy, ahogy ő gondolja. Végtére is a húsába való belemártás is egyféle megadás... csakhogy, akkor ő hódol be nekem. Csúnya véletlen. Sosem voltam az, aki harc nélkül, mintegy indokolatlanul, adja meg magát. Most sem vagyok ez a típus a gyengeségem ellenére sem. Talán sosem leszek az, vagy ha mégis... hát az lesz a halálom napja. Már képzeletben elképzelem, ahogy a vibráló angyalfény penge a kezem tökéletes hosszaként elkapja az ő testét és átszelve azt kioltja az életét, hogy utána ne maradjon csak por meg némi hamu... Valahol sajnálnám azért a jóvágású arcot, de a megnyerő külső mögött egy romlott megkeseredett undok figura éled fel. Igazi megtévesztés... hahh! - Szóval ha annyira kell neked... gyere és vedd el! - kiáltok oda vidáman hangomban kacérsággal, szemeimben pedig ravasz fény villan. Kissé előre dőlök hogy terpeszt vegyek fel és várjam a támadást. Egy talán több száz vagy esetleg ezer éves vámpír ruganyos gyorsaságát... - Vagy talán nem mersz megmotozni? Egy lányt? Hangomban a dac mellett a csúfolódás is belevegyül. Szemöldököm feljebb ível, kihívóan pofátlanul, mert hát .... igen, szándékosan cukkolom, és döfök egyet a képzeletbeli pengémmel egyenesen az egójának. Hogy miért? Mert mindig itt hibádzanak a férfiak. Túl arrogánsak, túl büszkék, túl könnyű őket irányítani. Könnyeden képesek elveszteni türelmük felett az irányítást. Könnyeden lehet őket ócska sakkfiguraként teregetni úgy, hogy az nekem jó legyen. Annak idején a tündér is könnyeden behódolt akaratomnak, és ugyanúgy többen követték, épp mikor mire volt szükségem. Igaz ez a fickó tapasztalt, de ő sincs fából... szinte biztos vagyok benne hogy bekapja a horgot. Én pedig várom ott, a szoba túlvégén, hogy végül arcán csattanjon ha szükséges a kígyó feje és megmarja a nyelvéve, hogy vére immár ne csak a karját de önnön arcát áztassa ha kell. Mert igenis itt az ideje hogy megtudja, nem packázhat egyetlen árnyvadásszal sem. Nem, itt New Yorkban semmiképp sem. Pláne nem egy Lightwooddal!
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Bocsi a késés miatt
Csak egy halovány vigyorra telik tőlem, semmi többre, nos éjszaka vagy éppen nappal, a kettő önmagában sem jelent semmit. Mi éjjel vagyunk aktívak a halandók pedig nappal. Felosztjuk egymást közt a teret és az időt. Néhány vámpír panaszkodik, mert elvesztette a nappal járás képességét...sajnálatos, de akik emiatt panaszkodnak, azok nem tudják kihasználni az éjszakában rejlő lehetőségeket, pedig jó számmal akadnak. Mi tagadás, mi vámpírok a vérért létezünk, hogy elvegyük, ami jár nekünk, eleinte ez diktálja minden célunkat, ám később, annyi év után, mint amit én megtapasztaltam már, nos vannak más, sokkal fontosabb dolgok is. -Bocsánat a nyelvbotlásért, bár ha úgy nézzük ami neked éjszaka nekem az a nappal. - vigyorgok a lányra. Túlságosan is merész és kötekedő jellem, de valamiért ez igazán felkeltette az érdeklődésem. Az árnyvadász ős idők óta léteznek, mióta csak Raziel teremtőt akart játszani és megalkotta őket. Volt szerencsém az évszázadok alatt erős jellemű árnyvadászokhoz, ez a kicsi lány mégis valamiért másabb. Ennyi idősen már nehéz nekem újat mutatni, így hát az vessen rám követ, akit nem érdekelne egy ilyen lány kicsit behatóbban is. Sikerül kihoznom a nyugalmából és erre édesen felkacagok. Tombol benne az élni akarás, tudja, hogy van mit veszítenie, méghozzá nem is akármit hagyna maga mögött, ha meghalna. De igazán nem Őt akarom megölni, egyszerűen azt akarom, hogy szenvedjen a bátyja, hogy tudja, keresztbe tett nekem ezért pedig bizonyos büntetés jár. Ez a fair dolog, ha valamit elveszel adj is cserébe valamit, nekem a húga kell, élve vagy holtan, az teljesen lényegtelen ebből a szempontból. Látom ahogy a kígyó megmozdul a karján, ügyes kis fegyver, mindig is remek dolgokat készítettek a Vasnővérek. Talán kétszáz évvel ezelőtt futottam bele egybe a nővérek közül, édes volt és azt hitte van hatalma felettem. Elakart csábítani ezzel esküjét megszegve, azonban nem vitte sokra, ha jól emlékszem a saját fajtája ítélte el. Az árnyvadászoknál nincs aljasabb, felületesebb lény ezen a földön. A sajátjaikat ölik, ha csak egy folt is jelenik meg a család becsületén, halniuk kell azért, hogy tiszteletet érdemeljenek. Ennek a lánynak is már gyerek korában átmosták az agyát, hogy a törvény legyen az, amiért élni akarjon, ne magáért... -Tisztában vagyok vele kicsi árnyvadász, egyszerűen csak látni akartam hogyan is reagálsz, mit hoz ki belőled ha hergellek, és azt kaptam amire gondoltam, ugyanolyan jelentéktelen vagy, mint a többi. - vetem oda, a seb begyógyul, lerakom a szilánk darabot mit sem törődve a vérrel ami úsztatja a földet. -Jobban teszed, ha átadod a fegyveredet árnyvadász, a te érdekedben, ugyan meg sem tudnál sebezni velük, de elég hamar elvesztem az önkontrollt, ha felidegesítenek és nem tennék kárt benned, addig, míg azt szükségesnek nem látod, tehát kérem a fegyvereidet. - nézek rá ellentmondást nem tűrően. Ha okos észre veszi, hogy ezúttal jobb, ha nem a csípős kis nyelvét használja, hanem engedelmeskedik nekem. Nem szeretném megölni, míg annak nem látom értelmét, sőt, elég hamar változnak a terveim, lehet a végén élve megússza, sose lehet nálam tudni.
- A napnak? Hangomban cseng az irónia. Napnak... Nap.... Egy vámpír meg a napok. Vicces! Igazán vicces! - Akarod mondani éjszakának, nem? - igazítom ki enyhe szarkasztikus mosoly kíséretében. Hát a vámpír köztudottan éjszakai teremtmény. Ezért is gyűlölöm őket annyira. Valahol tudom hogy jó ez, jobb mert nekünk jelentősen leegyszerűsíti a dolgainkat. Az állatvilágban is éjszaka vadásznak a portyázó fenevadak. A korcs vámpírhad pedig tulajdonképpen ennek a legrosszabb verziója. Tény, hogy akadnak köztük civilizáltabb példányok (mint Simon vagy Raphael), akik nem vérrel töltött tömlős zsákoknak tekintik az embereket és minden egyéb más lényt, de ettől még ott van az a tény, hogy mik is ők. Az agresszivitás beléjük égett. A mérgezett génállományukban van benne. Ez az egyed pedig, aki itt szobrozik előttem, hát ő sem különb. Sőt, egyenesen érzem bizseregve a gerincem mentén, hogy ő aztán igazán veszélyes. Fogalmam sincs milyen idős vagy milyen erős... sosem érdekeltek ezek a részletek az ellenfeleimmel kapcsolatosan. Ám valahogy ennek a férfinak a szemében tükröződő üresség megijeszt. Nem mutatom, mert a Lightwood vér, a dac meg a rutin édes kombinációja segít ki, mint mindig. -Nem nehéz megfejteni téged, az életed nyitott könyv, csak te magad hiszed azt, hogy nem így van. Kívülről kemény, de belülről puha, mint a vaj. A szavaira mindössze dühösen fújok egyet. Azt hiszi ennyi lenne egy árnyvadász? Én magam ennyi lennék mindössze? Kívül kemény belül puha? Hát mekkora fatális tévedés ez? Igen, vannak gyengeségeim. Nem csak a jin-fen amire utalgat. Vannak szeretteim akikért messzemenőkig képes vagyok elmenni. Vannak hiányosságaim és vannak ostoba tévedéseim. De ettől még az vagyok aki. -Nem kell tudnom mindezt, az arcodra van írva vagy épp a szemedben tomboló lángok épp jelzik, hogy előbb cselekszel, mint gondolkodsz. Felszegem az állam a szavaira. Baromira bosszant a nagyképű stílusa és az, ahogyan válaszol. Hanyag eleganciája vonzó is lehetne, ha nem éppen a halálomat ígérgetné minden második szavával. - Akkor nem ártana félned, nem gondolod? Érzem, ahogy a kézfejem megremeg a dühtől és ahogy a kígyó életre kell egy percre újra. Hívogatóan és tettre készen. Magamra parancsolom a nyugalmat és azt, hogy ezáltal a karperecem is tovább kivár. Nem tanácsos most tényleg elveszteni a fejem és megtörni a lendületet. Nem jó beigazolni az állítását még akkor sem, ha igaz. Ha valóban igaz. Mindössze szememmel követem, ahogy feláll és ellép az asztal felé. Nem szólok semmit csak összeszorítom az ajkaim miközben az ellenségeimre utal. Újra ugyanabban a pökkhendi stílusában. Grrr....! Az ellenségeim nem élik túl a másnapot te marha! Üvölteném ezt a fejéhez, de mégsem teszem. Valahogy bölcsebbnek érzem, ha hallgatásba burkolózom. -Milyen érzés függeni valamitől? Annyira, hogy az már befolyásolja az életed? A kérdés váratlanul ér és felcsendülése utáni mozdulatsora még inkább. Mint egy néma filmet, csak nézem, ahogy könnyű szerrel zúzza össze a poharat hogy azok kicsiny kis darabokká esve sértsék fel a kezét. Nem értem mit tervez egész addig, míg nem látom, ahogy egy nagyobb szilánkot tartva mozdul. Egy pillanatig azt feltételezem nekem szánja, de magát vágja meg vele. A lecsöpögő vére látványa gyomorforgatóan undorító, noha a mocskos padlónak ez már igazán nem árthat. Felvonom a szemöldököm miközben nézem őt, gyanakodó tekintettel. - A véred? Ennyit tudsz a jin-fenről? Akkor téged biztosan életben hagylak. Mosolyom egyszerre kacér, kaján és bunkó módon. - Az ellenségeim amúgy nem mondhatják el ugyanezt magukról. Úgy tűnik, te mégsem jelentesz túl nagy veszélyt. De azért, csak mert jó fej vagyok, felvilágosítalak; a véred nem más számomra, mint büdös. Tény, hogy a szert abból nyerik ki, de hamarabb célt érsz egy harapásoddal semmint a karod vagdosásával. Elfintorodom a dolog említésére. Oké hogy vannak egyedek akiket közel engedek magamhoz, sőt egyenesen hagyom és kérem hogy megízleljék az én angyali véremet.... Na de ez a pöcsfej? Hát ő tutira nem fogja!
Vendég
Vendég
Re: Bérház alagsora ↠ Kedd Okt. 31, 2017 11:18 am
Benedict & Isabelle
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Remélem jó
Egy percig sem szándékozom annak a kis vámpírklánnak a vezetőjévé válni. Nem minden vámpír való közösségbe, személy szerint ez a csoportosulás mást sem jelöl, mint hogy gyengék külön-külön és egységben nagyfiúnak érzik magukat. Századokkal ezelőtt minden más volt, a mai vámpírok szégyen a fajtánkra nézve, de hát az evolúció nem mindenkinél hozza meg a várt eredményeket. A magam részéről lealacsonyítónak tartanám, ha efféle kis társaság vezetőjeként kellene funkcionálnom. Egy valakihez voltam és vagyok hűséges továbbra is, az pedig a teremtőm és senki más. -Nekem nincsenek céljaim árnyvadász, a napnak élek amiben éppen vagyok. - mosolyodom el hidegen. Meghagyom ezt a várost úgy, ahogyan van, vámpírokkal, árnyvadászokkal, kis kutyákkal, mindennel, amivel együtt van, nekem itt nincs célom, nem szándékozom itt ragadni. Vándor vagyok, bejárom a világot és alkalmazkodom a helyi kultúrákhoz és élvezem végtelen életem minden pillanatát. Még csak a vére sem izgat ennek az árnyvadásznak, a vérszomj ennyi évvel az átalakulás után már mondhatni nem is létezik, ha kell napokig minden tünet nélkül kibírom vér nélkül. Azt mondják az árnyvadászok vére különleges zamattal rendelkezik, én azt mondom mindent a maga idejében, a mostani tervben nincs benne a csinos kis árnyvadász vérének elfogyasztása. -Nem nehéz megfejteni téged, az életed nyitott könyv, csak te magad hiszed azt, hogy nem így van. Kívülről kemény, de belülről puha, mint a vaj. - elvigyorodom. Az élők kiszámíthatók, bár olykor akadtam már össze igen rejtélyes élővel, de ritkák mint a fehér holló. Az előttem ülő lány sem különb, azt hiszi rejtélyes és veszélyes, de nekem nehezebb ártani, mint gondolná. Még ha a kis fegyvere is kéznél van, megsebesíthet, de megölni nem tud. -Nem kell tudnom mindezt, az arcodra van írva vagy épp a szemedben tomboló lángok épp jelzik, hogy előbb cselekszel, mint gondolkodsz. Szembe nézek vele, ahogy feláll a büszkeség ott tombol benne és ez tetszik. Annyira bátor hogy az már mókás. Nincs benne félelem, ez a baj az árnyvadászokkal, képtelenek félni. Vállalják a halált, a saját fajukat is minden nélkül irtják az ősöreg törvényeikkel melyek még az én időmben is ugyanezek voltak. Valami nem stimmel a vezetőségünkben és a nevelésükben sem. -Való igaz, Én már tudom, a családod már tudja, a barátaid tudják, de vajon az ellenségeid is tudják? Hm? - billentem oldalra a fejem. Annyira hihetetlen ez az akarat erő, egy egyszerű mondén már összehugyozta volna magát mire idáig jutunk és könyörögne az életéért, ami szánalmas és roppantul unalmas is. Ekkor nem várt ötletként felállok és arrébb lépek egy asztalhoz, majd egy poharat felemelve, amit korábban hoztam be Eltörök és megvágom vele az alkarom. Már fel sem szisszenek, a vérem azonban szép csíkban folyik lefelé. -Milyen érzés függeni valamitől? Annyira, hogy az már befolyásolja az életed?
Önként és dalolva átadott? Engem? Képtelenség! Ez az első, ami ösztönszerűen bevillan, aztán lassan kezd körvonalazódni hogy, hát... mégis lehet benne valami. Raphael mindig is a saját érdekeit nézte. Azt, hogy mi a jó neki és a fajtájának. Meglepő módon kevésbé fog el a csalódottság, mint számítottam rá. Talán azért mert az árulás, mint olyan már mindennapjaim része. Végtére is én magam sem vagyok különb, még ha nem is tényszerűen döftem a kést a társam hátába. És itt a társ szó alatt érthetjük a saját fajtámat. Az árnyvadászok a lojalitásukról híresek, és minek számít ez, ha nem megcsalásnak hogy én előszeretettel keresem a vámpírok kegyeit? Hol Simonét, hol a mexikói kóbor bandáét, hol Raphaelét hol pedig az ismeretlen férfiért... aki... hogy is hívják? Most döbbenek rá hogy az udvariasság ezen formája jócskán elmaradt. Persze, hülye lenne elárulni ki is ő. Az ismeretlenség homálya ugyanis mindig jól jön. Annyi bizonyos, hogy ugyanolyan vérszopó mint az előbb említettek, és ezt nem is akarja titkolni. -Oh, drágám, azt a vámpírklánt mint az előbb is említettem szívesen kiirtanám, egy hetven év körüli vámpír pedig nem igazán okoz nekem fejtörést. New York vámpír vezetője? Ha itt ez a legerősebb klán akkor nem lehet nehéz átvenni felette az irányítást. A hencegésére felvonom a szemöldököm. Valóban? Ez lenne a célja? Nem feltétlen gondolom, hogy az orromra kötné, még akkor sem, ha az a terve hogy végezzen velem, ámbár esélyesen veszteni ezzel nem veszthet. Gondolom ez is ugyanolyan nem titkolt célja, mint a származása. Végtére is mi a frászért tévedt volna épp New Yorkba? Igyekszem azt a tényt elfelejteni, hogy jó eséllyel nem fog velem kesztyűs kézzel bánni. Valahol bánt, hogy ellent mondtam mindannak, ami engem jellemez. Mindig is tudtam, a gyengeségem valahol kifizetődik, és kárpótlásul súlyos teherként cipelhetem magammal ostobaságomat, de nem gondoltam volna hogy az itt és épp most lesz. - Micsoda magasztos célok... - köpöm ki kesernyésen. Valahol negatív ez, valahol kissé kicsinyes. Mi jó van egy vámpírklán fejének lenni? Oké a hataloméhség érthető indok, de ez a pasi nem feltétlen annak tűnik. Első ránézésre inkább mondanám vérszomjasnak. És jelenleg épp az én véremre ácsingózónak. Meg sem döbbenek azon, hogy részletes leírást ad rólam. Nemcsak arról, ami köztudott, hanem egyéb bennfentes információról is. Hisz a jin-fen problémámról nem tud senki, csak Victor meg Simon... ó és persze Alec.... A mexikóiak maximum csak sejthették semmint konkrétan tudhatták. Érdekes azon eltöprengeni vajon ki is köpött be ennek az alaknak, de sajnos erre jó eséllyel szemernyi időm sem lesz. Ennek pedig oka nem lesz más, mint a küzdelem az életben maradásért... Szar ügy... - Hmmm, életrajzból csillagötös... - szemtelenkedek. Nem félek, cseppet sem. Még ha úgy is lenne, akkor sem mutatnám ki. - Félelmetes, lassan többet tudsz rólam, mint én magam... Ajkaim mosolyra rándulnak de gyorsan visszanyelem. Inkább csak a kígyóra nézek, amelynek feje ott pihen a kézfejemen megnyugtatóan. - Csakhogy azt kifelejtetted, hogy meglehetősen forrófejű vagyok, örök lázadó, engedetlen és alkalomadtán pofátlan. Ja és szeretem elpáholni az olyan jóképű rosszfiúkat, mint te. Ezzel a mondatommal pedig kecsesen állok fel, és örömmel veszem tudomásul, hogy a lábaim kivételesen nem remegnem meg. Azért összeszorítom az ajkaim, biztos ami biztos alapon, hogy ha mégis megadnák magukat a végtagjaim önnön súlyom alatt legalább sikoltani ne legyen lehetőségem. - Titok? Ha Te, egy számomra vadidegen tud róla akkor mégis hogy lehetne titok? Hát igen, barmi jó kérdés ez... hogy hogyan derült ki és hogy hogyan maradhatna titok...? Igazából voltaképpen már tök mindegy. Alec tudja... innentől pedig már a lavina megindult. Alecen keresztül pillanatok alatt Jace-nél landol az információ (remek dolog ez a parabataiság) onnan pedig Clary sem lesz kivétel. Szóval elbujdokolhatnék szégyenemben, csakhogy nekem még ez a fajta luxus sem adatik meg. Lightwood vagyok. Ennek a névnek a sok előnye mellett több terhe is van. Mégpedig az hogy helyt kell állnom, és példát mutatnom, akár tetszik, akár nem.
Vendég
Vendég
Re: Bérház alagsora ↠ Vas. Okt. 22, 2017 5:18 pm
Benedict & Isabelle
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Remélem jó
Mindig is érdekelt honnan szerzik a bátorságukat azok, akik rájönnek, hogy bajban vannak. Az árnyvadászok különösen sok bátorsággal és vakmerőséggel vannak megáldva. Magamban csak nevetek azon, hogy az előttem ülő, gyenge, sérült és Jin Fen függő árnyvadász mennyire nincs a helyzete magaslatán. Csak hallgatom, ahogy szavai pattognak, akár az ostor. A fejemet félre billentem és tanulmányozom a szemeiben égő lángokat, ilyen tüzet ritkán produkál élő. De ebben a nőben van spiritusz és ez tetszik. Kellemesebb lesz elszórakozni vele, szinte magam előtt látom, ahogy a bátyja összeomlik a súlytól melyet a vállára helyezek azzal, hogy a húga halála a lelkén szárad. -Santiago? Oh, nem, az a kölyök ebben az egyenletben csak egy mellékszámítás, mikor megtudta, hogy kivagyok önként és dalolva adott át téged nekem. Félt, hogy kiirtom az egész klánját. - vonok vállat vigyorogva. Nem sok ellenségem akad koromból fakadóan. Múltam hosszú évszázadokra vezet vissza, voltam uralkodó, gyilkos fejedelem, háborús katona, bérgyilkos, minden, a nevem messze ismerős a világon, igaz minden nyelven más és más. Az igazi nevem csak is az én tudatomban él, Aren, vagyis aki uralkodik, mint egy sas, érdekes nem? Uralkodik, a nevemből fakadóan is erre születtem, hogy mindenen uralkodjam, hol így, hol úgy. -Igen, ahhoz előbb meg kell halnod, természetesen még nem most, majd akkor, ha a bátyád már ideért, előtte még eljátszadozom vele. - mosolygok. - Nekem problémám? Nem hinném. - ülök vissza a székre és nézek szembe a lánnyal. Tetszik, hogy ebben a szorult kis helyzetben is azt hiszi fölém kerekedhet. Talán megsebezhet, talán megszökhet, de megölni nem tud, túl sok tapasztalatom van ehhez és bármennyire is képzett, ezer év ellen semmi esélye. -Milyen aranyos vagy. Egyezmény? Valentine? Problémák? Had mondjak annyit a számodra, úgy, hogy megértsd. Az egyezmény engem eddig sem érdekelt, ha akartam öltem és hidd el, akartam, fogalmam sincs ki az a Valentine, de nem igen érdekel. A problémák pedig csak ösztönöznek azok megoldására. ezek engem mind hidegen hagynak. Az egyezményt már akkor egy nagy marhaságnak tartottam mikor még meg sem fogalmazódott. Azok az alvilágiak, akik ennek behódolnak gyengék, hagyják, hogy elnyomják őket. Szánalmas és felettébb undorító. Következő érvére hangosan felkacagok. -Oh, drágám, azt a vámpírklánt mint az előbb is említettem szívesen kiirtanám, egy hetven év körüli vámpír pedig nem igazán okoz nekem fejtörést. New York vámpír vezetője? Ha itt ez a legerősebb klán akkor nem lehet nehéz átvenni felette az irányítást. Raphael Santiago, a vámpír, aki az árnyvadászok kezére dolgozik és úgy látszik mindig belebotlom a fiú nevébe. Hírhedt kölyök. Lehet miután itt végeztem meglátogatom ismét, kíváncsi vagyok arra miért vannak oly jó véleménnyel róla még az árnyvadászok is. A nagy vezető, nevetséges. -Hát persze, Isabelle Lightwood, Robert és Maryse Lightwood középső gyermeke, gyors, eszes, kiegyensúlyozott harcos kicsit heves vérmérséklettel és egy igen hasznos kis ostorral, igaz? - vigyorogtam. Természetesen végeztem háttérkutatást, milyen volnék, ha nem tettem volna. Az alaposság mindennek a kezdete. -És majdnem kifelejtettem, Jin Fen függő, erről tud a bátyád? Vagy titok? - félre billentett fejjel mérem végig a harcias nőszemélyt. Remekül el leszünk itt ketten.
A kezem a fejemre szorítva semmit nem ér igazából mindössze talán csak annyit hogy biztos lehetek abban, a nyakamon marad és talán nem robban szét. Alapvetően jobban járnék ha mindkét kézzel támaszkodnék mert a testsúlyom úgy amúgy nem sok de erőnek híján azért mégis csak megerőltető a karomnak megtartania önnön magamat. A férfi szavai érhetetlen jelentéstartalommal bírnak számomra. Csak pislogok jó párat igyekezve felfogni a magasröptű gondolatait. Ahol lennem kell? Mi ez a válasz már? Oké, gondolom hogy nem akarja kiadni épp melyik nyomornegyedre cipelt el New York belső zugaiba mert hogy ez nem az Intézetbeli kis kényelmes szobám az tuti fix. Még ha a halálomon lennék se választanék ennyire ocsmány falszínt, vagy ilyen minősíthetetlen padlóburkolatot. Azt már hogy történetesen én magam vagyok a következmény meg sem próbálom megfejteni. Következmény, következmény... mintha a bátyámat hallanám. A vér szerintit. Jace sosem volt ennyire szónoki, ő csak a 'baszd meg Izzy gondolkodj és csináld már' elveket vallja nem pedig a gondolkodj előre és légy tekintettel a következményekre is című kiselőadást papolja. Az abszolút Alec. Az aranygyerek, a vezetőnek való tökéletes alapanyag. Keserédes epe tolul fel a torkomba, ahogy mindez felsejlik bennem és még jobban fokozza ezt, mikor az egészen sápadt de jóképűnek mondható férfi elvigyorodik. A szemfogai szépen csillannak meg a gyér fény világában is. Tisztán kivehető. Úgy látszik ez egy ilyen nap... lépten-nyomon vámpírba botlok. Vajon Raphael mit szól hogy lecsaptak a kezéről? A kínai kaja szaga totálisan megerősít abban hogy valóban ott járhattam. Vagy ha nem, akkor extrakemény droggal ütöttek ki és az nem a jin-fen. - Más meggondolatlansága? - vonom fel a szemöldököm kérdőn. - Gondolom itt Raphaelre célzol... Hülye kérdés. Ki másra is célozhatna? Ja, hogy Alecre? Alec nem volt meggondolatlan, hacsak azt nem vesszük hogy képes volt a marhája egyedül akciózni egy csapat mexikói vámpír ellen. Én tudom hogy mi mindenre képes és ha én személyesen nem lettem volna ott mint hátráltató tényező biztosan pillanatok alatt elintézte volna a bagázst... Sosem értettem miért nem viszi legalább Jace-t magával ha már Clary-vel látványosan nem jön ki jól. Azóta semmiképp sem mióta merő démonmegszállta véletlenségből megölte az anyját és magát okolja... Nem tudom mi is bosszantja fel, vagy amúgy is megtervezte, de csöppet sem rémít meg azzal, ahogyan elkapja az államat és maga felé vonva sziszeg a képembe. Mindössze baromi kellemetlen az állkapcsom köré feszülő ujjainak fogsága. - Ahhoz először meg kell halnom. Közlöm teljesen színtelen és nyugodt hangon épp úgy, mintha csak arról társalognánk mennyire szép az ég így hogy süt a nap. - De remélem tudod azzal baromi sok problémád lesz. Soroljam? Incselkedve dőlök előre, mert most már még csak támasztékra sincs szükségem ültömben. A kezem hálásan bizsereg miközben megdörzsölöm a másikkal. Milyen jó hogy a világ már nem akar negyven fokos szögben dőlni semerre sem. Hangom hasonlóan sötéten vészjósló, mint az övé. - Ha háborút akarsz szítani az árnyvilágban jó irányba haladsz a kis terveiddel. Valentinenak dolgozol? Mert ha igen, akkor csak úgy mellesleg közlöm ezzel a kis húzásoddal biztosan felrúgod az Egyezményt. Az pedig több számodra sarkalatosan negatív dolgot fog szülni. Kezdve azzal hogy történetesen az összes árnyvadász bosszúból rád fog vadászni. Kezdve Jace-el az élet. Mert ha valaki hát ő hirtelen haragú és bosszúálló is. - És esélyesen a new york-i vámpírklán kegyeibe sem lopod be magad. Santiago kényesen ügyel a béke fenntartására, seggfej! Szánalmas hogy ennyivel nincs tisztában a saját fajtáját illetően. Ebből látszik hogy biztosan nem idevalósi, különben esze ágába sem jutott volna engem elrabolni. - Tudod te egyáltalán ki vagyok? A hangomban merő cinizmus költözik és végigsimítok aprót a kígyó alakú karperecemen. Ha kell biztosan tudnám használni ellene. A kérdés az mennyre lesz közreműködő az elengedésem kapcsán... mert hogy én nem dekkolok sokáig itt ebben a koszfészekben, az is tuti!
Vendég
Vendég
Re: Bérház alagsora ↠ Vas. Okt. 15, 2017 11:11 am
Benedict & Isabelle
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Remélem jó
A teremtőm szerint minden élőlény vagy holt lény a maga nemében valami különlegességet hordoz magában. Kétségtelen, valami igazság van szavai mögött. Az előttem alvó lány és efféle különlegesség, mint valami ritka ereklye, amit őrizni kell, kiállítani és csodálni. Az árnyvadászok ritka lények és számuk fogyatkozóban van. Értékelem küzdeni akarásukat és tettrekészségüket, de kevesen vannak, kihaló faj, a sötétség pedig utat tör magának, hamarosan, talán századokon belül ezt a bolygót a démonok fogják uralni, az emberek vagy rabszolgák lesznek vagy eleven eledel. Nem mondhatom, hogy ez a felállás önmagában annyira akadály volna a számomra. Mert nem érdekel sem az emberek, sem más lények sorsa, ha pusztulásra vannak ítélve, akkor legyenek, nem az én problémám. Szinte hallom az ő hangját, ahogy azt mondja, minden a te magad problémája, még ha ebből semmit sem érzékelsz először. Mosolyra görbül a szám majd ahogy az a mosoly odakúszott, úgy távozik is. A lány ébredezik. Úgy tekintek rá, mint egy egyszerű tárgyra, egy tárgyra melyet felhasználok míg elérem azt, hogy megbűnhődjön az, aki tönkretette számomra az év legjobb üzletét. Egy cseppet sem változtatok testtartásomon, továbbra is kifejezetlen arccal nézek rá. Mennyire törékeny is egy halandó, egy apróbb sérülés és belehal, úgy eltűnik mintha soha az életben nem is létezett volna. Fel nem tudom fogni, hogy ez hogy nem rémíti meg őket. -Pont, ahol lenned kell. Mindennek vannak következményei, és jelen esetben, te magad vagy a következmény. - nevetek és kivillannak szemfogaim. Felállok a székemből és körbe járom az apró helyiséget. Ezer év alatt rengeteg ember esett áldozatul hangulatváltozásaimnak, főleg a vámpír éltem elején. Utáltam a nevetséges kérdéseket, a felesleges szócséplést, általában feltéptem a torkokat, ha felidegesítettek. Most is megtenném, de akkor hol maradna a móka? Azt akarom, hogy az az árnyvadász fiú megjelenjen itt, megpillanthassa a lányt, megkönnyebbüljön, hogy nem késett el, majd abban a pillanatban megölhessem a lányt, a szeme láttára. Aztán eltűnni, mint a kámfor, hogy gyász, fájdalom maradjon csak a nyomomban, ami jelzi, itt jártam. A lányhoz lépek és kezemmel megszorítom az állát és úgy fordítom magam felé. -Mily szerencsétlen fordulat ez, nem gondolod? Más meggondolatlanságából kerültél hozzám. Hogy fog ez fájni a bátyádnak, tudva, hogy a halálodat Ő okozta. Szomorú. Ciccegek, majd elengedem a lány állát és hátrébb lépve vágok együtt érző arcot, de emögött az arc mögött mosoly bujkál, egy kegyetlen mosoly.
Igazából annyira megbízhatatlan mostanság az elmém hogy esküszöm azt érzem, szórakozik velem. Álmodtam volna hogy Alec betör a mexikóiak átmeneti bázisára? Hogy rajtakap, amint Luc épp a vérem szívja és a remegő testem végre magába ihatja cserébe tőle a vámpírmérget, mint egy mondén függő szervezet a kokaint? Vagy talán csak beképzeltem hogy menekülés közben elvesztettem őt? Sőt mi több egyenesen Raphael karjai közt tértem magamhoz? Hogy a Dumort-ban tértem magamhoz és egy sereg vámpírral voltam összezárva akiket csak az ő tekintélye gátolt meg hogy ne ugorjanak nekem ? Esküszöm még a kínai kaja illatát is érzem az orromban, ami felettébb aggasztó. Ennyire jól betépve sosem voltam és azt hiszem sosem leszek. Most vagy bitangkemény elvonási tüneteim vannak, ami a jin-fen függőségben végül is nem csodálható vagy... vagy mindez a kusza egyveleg igaz. Igaz lehet? Nevetséges! Magam sem tudom mit reméljek. Mit akarok remélni? Ugyan... kinőttem már tizennégy éves koromban az álmodozásokból. A mi életformánk kemény és én rendszerint alkalmazkodom hozzá. Túlélő vagyok. Lightwood vagyok. Ám jelenég inkább csak kába. Agyamban zsong a sok emlék kusza összképe s tompa moraja. Illatok keverednek árnyékokkal melyek gyors egymásutánba cikáznak a szemem előtt. Nem tudom mi micsoda. Melyik emlék, valós és régi, s melyik hallucináció. Amolyan vágyálom féle. Egy erős bizsergető fájdalom az, amely kicsit kizökkent. Már épp süllyednék vissza, hogy újra a süppedős emlékmocsár ingoványos talajára lépjek, de újabb, még az előzőnél is erőteljesebb, bizsergető érzés fog el. Ez már segít kiszakadnom teljesen a kába tudatlanságomból. Érzem, ahogy rándul az arcizmom ezzel ráncot képezve a homlokomon. Ahogy a szemeim megpróbálnak szép lassúsággal felnyílni úgy érzem nehéznek a létezés terhét. Még a levegő be szívása és kifújása is lassan megy. Haloványan rebbennek meg újra meg újra pilláim, mígnem végül lassan a homályos köd jó pár perc múlva csak oszlik csak. Aggasztó ez is. Hallok egy tompa morajt, mintha valaki beszélne, de inkább csak zúgás semmint bármi értelmes. Nem állandó, mert megszűnik olyan hirtelen, ahogy életre kelt. Innen tudom, hogy nem gép vagy tárgy okozta. Valószínű emberi. Na de kié? Az ismerős kínai kaja illata újra átölel és ettől elfog a hányinger. Utáltam. Mindig is utáltam! Lassan jövök rá, ez bizony közvetlen közelről érződik. Kell még egy pillanat mire rájövök honnan. A fekete ruhából, amely rajtam van. Először kezemet fókuszálom be, majd a padlót ami szürke és mocskos. Nem épp a legidillibb szobák egyikében lehetek. A fájdalom erőnek erejével zúdul rám, ahogy a ködfátyol felszáll agyamról. Érzem az arcom csípősségét. Felpillantva rájövök a férfi okozhatta, aki előttem áll. Ó igen, ahogy felsiklik a tekintetem és a fénnyel is kibékülök, bizony feltűnik az alak, amely felém tornyosul. Valahogy idegen. Ismeretlen. Mégsem félek. Valahogy túl fáradt vagyok már ehhez. - Én... Hangom halk, reszelős, élettelen. El kell hallgatnom hogy erőt gyűjtsek, mert még ez az egy kimondott szó is fáj. A torkom kapar, vízért szomjazik. Mégis összeszedem magam valahonnan a rejtett tartalékaimból. - Mégis, hol vagyok? Ennyit bírok kinyögni miközben megpróbálok felülni. A fekvésből nehezen megy miután olyan érzésem van, hogy minden tagom egyszerre ordítva sajog a fájdalomtól és teljességgel el is van gémberedve. A fejem pedig, csak a rend kedvéért, újra lüktetni kezd, de immár tudom nem az ájulás a veszély. A kezem ösztönösen szorítom rá, így csak a másikkal tudok támaszkodni és tartani magam. Sután és bénán. Megremegve. Elesetten. Ahogy nagyjában sikerül ülésszerű pózt imitálnom, mely sokkalta tovább tart semmint normál esetben történne, kissé jobban érzem magam lelkileg. Innen már egy hajszál választ el a lábra állástól onnan meg a futástól nem? Naiv, naiv Isabelle....
Vendég
Vendég
Bérház alagsora ↠ Szer. Okt. 11, 2017 8:06 pm
Benedict & Isabelle
➹ szószám:: Passz ➹ zene:: ➹ üzenet:: Remélem jó
Nem vagyok sem kicsinyes, sem bosszúálló, inkább úgy mondanám, hogy játékos vagyok. Szeretek játszani, nyíltak a kártyáim, láthatja bárki mégsem tudnak megállítani. Nem félem sem a halált, sem a szenvedést. A földi élet összes lélegző és holt lénye nem más, mint játékszer melyeket különböző helyzetekben használok. Szeretem üzleti világomat a magam módján intézni mindentől mentesen és azok a mexikóik remek alanyok voltak, ugyan kissé sokat kértek az információkért és pofátlan módon zsarolni is mertek, de olykor meg kell fizetni azért, amit akarunk. De az átadás előtti nap már csak porszemek voltak, elégett kis semmik, kétségem sem volt afelől, hogy árnyvadász a tettes. Evolúciós zsákutca mindegyik mégis akkora arroganciával járkálnak mintha minimum ők találták volna fel a rák ellenszerét. Nem sok időmbe tellett kinyomozni ki volt, az egy szálig sem érdekelt, hogy miért tette, a miértek feleslegesek. Alexander Lightwood, fiatal, ereje teljében egy boszorkánymester kegyeiben éldegél és keresztbe tesz ott, ahol nem kellene neki. Örömmel szőttem mintát a tiszta ágyneműjébe, elraboltam a drága kis húgocskáját. Volt elég időm rá, hogy megfigyeljem a környezetüket, a közelükben élőket, ellenségeket, barátokat. Nem volt nehéz dolog megkaparintani a lányt. Ha valaki megélte már ezredfordulót aligha állnak az útjába bármi is a kívánsága. A tüzes, fiatal árnyvadász lány jelenleg a bérelt kis ház pincéjében, egy rozoga kanapén pihen, még kissé ki van ütve, de nem sokára ébredezni fog. Jin fen, milyen érdekes, hogy a vér függővé tehet bárkit és ezzel milyen gyengévé is egyszerre. Képtelen küzdeni, képtelen bármire is, amire alapjáraton igen. A pincébe érve felkapcsoltam az egyetlen lámpát, aminek gyér fénye épp elegendő volt. a lányhoz lépve kétszer megcsapkodtam arcának két felét, hátha felgyorsíthatom az ébredésének folyamatát. Nem tudtam megállni, hogy közben ne vessek pillantást a rúnákra melyek behálózták a testét. Mily érdekes az angyal és annak tervei. -Ébredj árnyvadász és élvezd a vendégszeretetem. Leültem a rozoga alvóalkalmatosság mellé egy sámlira és figyeltem az alvó lányt. Fontos a bátyának, mi több, az életét adná a lányért annyira oltalmazza. Milyen érdekesek az élők, esendők, naivak és nem elsősorban nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Már nem emlékszem milyen embernek lenni, az emlékeim megkoptak, de nem lehetett túl nagy élmény.
Kezdőlap
Re: Bérház alagsora ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:06 pm
