Plague, the silent killer.

Amióta azt a bizonyos almát elfogadták, azóta létezünk, de talán már előtte születtünk meg. Ez olyan dolog, ami igazából egyáltalán nem foglalkoztat és még kevésbé érdekel. Igazából érdekel engem bármi is? Nos, nem igazán. Nem véletlen hívnak csendes gyilkosnak, aki úgy öl meg, hogy észre sem veszed. Nem vétlenül neveznek Pestisnek. Az, aki belülről öl meg. Aki belülről emészt el és mindezt egy mosollyal és élvezettel az arcán teszi. Van, hogy az öreg Lucifer parancsára, van hogy a magam szórakoztatására. Minek tagadjam, élvezem nézni, ahogy őrlődik az áldozatom. Ahogy egyre inkább halad a biztos halála felé és nem tudja, hogy mi vár rá. Amikor végre rájön, hogy itt a vég és értetlenül néz rám. Olyan élvezetek ezek, amikkel nem tudok betelni. Ilyen a puszta természetem és nem is áll szándékomban változtatni rajta. De leginkább angyalokkal szeretek játszani. Őket a legjobb a lebukásba vagy a szakadékba kergetni. Abba a szakadékba, ahonnét már nincs kiút és ahonnét már nem fog visszajönni.
Most is épp egy ilyenbe hajtom kis áldozatom, anélkül, hogy tudná, mi történik körülötte. Egy kis szó itt, egy kis jel ott és máris arra megy amerre én szeretném. Annyira élvezem, ha egyet az Isten szolgái közül kergethetek a végzetébe. Nézni ahogy elenyészik, nézni ahogy saját magát emészti fel, nézni ahogy lebukik, vagy nézni, ahogy meghal. Nincs jobb ennél. Démon vagyok, egy a lovasok közül, természetes, hogy élvezem ezt. Élvezem mindennél jobban. S ezt most ismét átélem. Mosolyom nem kicsi, miközben az árnyékok mögül nézem végig a kis játékom beteljesülését. Oh mily élvezet ez. Édesebb mindennél. Megrontani egy tiszta lelket. Maga a megtestesült öröm és mámor. S talán ezért is választok egy aranyos kis pofát mondém testnek. Ki nézni ki ebből az ártatlan kis leányból, hogy egyike a négy lovasnak. Hisz olyan kis szép arca van, olyan kis szende és kedves. Öröm nézni, amikor rájönnek. Oly nagy öröm.
Viszont a darab a végéhez közeledik, így ideje, hogy a porondmester színre lépjen. Elő a háttérből a reflektorba, mert nincs jobb annál, mint közelről nézni az előadást. Így a legélvezetesebb. Ezért, amikor megfelelő a pillanat és az angyalunk kis szerelme épp a szakadék szélén áll, megjelenek.
- Ó te naiv kis bogárka, biztos nagyon fájhat neked elveszteni azt, akit mindennél jobban szerettél. Még atyádnál is jobban. - mondom mézédes hangom. Egy sikátorban vagyunk, ahol egy angyal a kezei között tartja kedvesét. Egy férfi és egy lány, az utóbbi már nem sokáig él, amiről én tehetek és ezt nem is tagadom. Csak egy báb, csak egy mondém, akinek megfelelő volt a pofija. A legkevésbé sem érdekel a kis élete és sorsa. Sokkal inkább érdekel az angyal, akit megrontok vele.
- Ki vagy te? - kérdez vissza felém fordulva. Tekintete maga a bánat és még valami. Valami olyan, amit nem szabadna érezniük, főleg neki. Egy ezer évnél idősebb angyalnak nem. Ezért néztem ki őt. Tudom, hogy gyakran jár le a Földre, a mondémok közé. Habár nem ez a feladata. Liwet, a szeretet angyala, aki hosszú évszázadok után beleszeretett egy emberbe. Egy lányba, akit én vezettem elé, akit én irányítottam. Úgy lett részese a játékomnak, hogy nem is tudta. Élvezettel néztem végig minden egyes percét.
- Tehát nem tudod, hogy ki vagyok? - kérdem tőle, míg a kezem az arcomra simul és ördögi mosoly jelenik meg az ajkaimon. Micsoda élvezet nézni, ahogy szenved. Már csak pár döfés, pár szó és vége. Megsemmisíteni egy lelket igazán nagy élvezet. Ezt megtenni egy angyallal, maga a mámor.
- Én vagyok az, akinek a kis bábját tartott a kezeid közt Liwet. S én vagyok azt, aki élvezettel nézi végig a bukásodat. - mosolyom egyre nagyobb, miközben az erőmmel kiveszem a kezei közül a nő testét. Még él, még mozog és látom szemeim a félelmet. Félj csak, félj. Hadd szenvedjen ez a kis angyalka. Érezze meg mi az elvesztés érzése. Érezze a fájdalmat és a gyűlöletet. A testet közel hozom magamhoz és úgy nézek a lányra. Kezemmel megsimítom az arcát.
- Tökéletes választás volt, nem gondolod? Csinos arc, szép kis szemek és kedves lélek. - kérdem kéjesen.
- Engedd el! - érzem, hogy nő benne a harag és a félelem szintén. Fél, hogy elveszti azt akit szeret. Megfordítom hát a kis bábom és az álla alá nyúlok, amíg elnézek mellette.
- Nézd a kis szerelmed. Ó egy hatalmas angyal, a szeretet angyala, aki előtted szenved, hogy megmentsen téged. - szavaimban ott az élvezet és mámor, mert minden percet élvezek. - Milyen kár, hogy semmit nem tud tenni. - ajkaim legörbülnek, miközben mondom, majd a következő pillanatban átszúróm a nő testét.
- NEEEE - ordít az angyal és szemeiben harag és gyűlölet gyullad. Olyan érzelmek, amiket nem szabad neki. Szenvedj és gyűlöl. Vess meg és átkozz. Tedd meg és én élvezettel fogom végignézni, ahogy most is teszem. Arcomon kéjes mosoly, miközben elengedem a kis testet, amiben már szemernyi élet sincs. Liwet rohan, hogy elkapja. Könnyek közt tartja a kezében. Oly csodás látvány ez, még pár lépés és jöhet is a csattanó.
- Szegény pára. Egy olyanba szeretett bele, akibe nem szabadott volna. Egy hazug angyalba, akinek nem szabadna éreznie mások iránt. - mondom a férfi fülébe a szavakat.
- Távozz!! - csap felém indulatosan. S látom rajta, hogy innen már nincs visszaút.
- Most csak nem gyűlölsz engem ó te hatalmas angyal? - kérdem tőle értetlenkedve. Megfordul és rám néz. Szemében harag. Elmosolyodok, mire rám támad, de gyönge, nagyon is gyönge. Kezem ráfonódik a csuklójára, amiben a fegyvert tartja és közel hajolok hozzá.
- Gyerünk Liwet, tudom, hogy többre vagy képes. - mondom közel hajolva hozzá, majd a szájára nyomok egy csókot. Másik kezével eltaszít. Egyre nő benne a harag és a gyűlölet.
- Mit ártott ő neked?! Miért kellett végezned vele? -
- Nem ártott ő nekem semmit. Mindössze egy tökéletes eszköz volt számomra, semmi több. - hangom semleges és érdektelen. Látom, hogy az angyalt teljesen felemészti a harag és a kétségbeesés. Az érzések a szerelme elvesztése végett. Ismét megrohamoz, ami elől kitérek és cserébe levágom az egyik szárnyát és megsebzem a lábát. A fődre rogyik. Le a mocsokba és a szemétbe. Hangosan nevetek fel, miközben a lány holteste felé megyek. Elérve azt leguggolok mellé.
- HAGYD BÉKÉN!! - ordít rám és elkezd felénk kúszni. Könnyei folynak, ahogy azt nézi, amit felemelem a testet. Arcomon a szokásos mosolyomon. A következő pillanatban a test felszáll a levegőbe. Karjai és lábai lógnak lefelé, majd lángra kap.
- NEEEEE - újabb ordítás. Micsoda látvány, micsoda élvezet. Felém ugrik az utolsó erejével. Én pedig várok rá. Természetesen ismét nem talál el. Megfogom a kezét és mellé állok. Arcom az övé mellett.
- Élvezd a fájdalmat és a gyűlöletet szeretet angyala. Élvezd, mert mától az örök társad. - arca kétségbeesett. Elbukott és én élvezettel néztem végig. Hangosan felnevetek és elengedem őt. Térdre rogy és zokogásban tőr ki. Mily hatalmas öröm ez. Megrontani egy angyalt és örökre letaszítani a mennyekből. Nincs tisztább öröm ennél. Hangos nevettessél tűnők el, a lány testével együtt.