|  Death, the pale distroyer ↠ Vas. Feb. 25, 2018 4:51 pm |
Kryantha A Halál ad értelmet az életnek  | Születési idő/hely: Idők kezdetén Foglalkozás: Apokalipszis negyedik lovasa, Halál |
ami az álarc alatt lapul
Külső, belső? Mit lehet mondani, aki a Halál maga? El tudja képzelni az ember egyáltalán, hogy ennek a momentumnak, ennek az élet végét meghatározó állapotnak van alakja, van személye? Létezik, megformálható, megfogható, sőt, találkozhatunk akár az utcán, én elsétálok melletted, akár beszélhetünk is, akár meg is érinthetlek anélkül, hogy tudnád ki és mi vagyok én, hogy minden ember életében megjelenek, ott leszek a végén. Mindig.
Ω Külső? Változik, ahogy épp kedvem van felvenni. Akár női, akár férfi alakot, számomra oly mindegy, per pillanat, egy női testet tudok magamnak, néha nem árt a változatosság is! De van egy meg nem fogható alakom, egy sötét, lényszerű valami megnyúlt karokkal, fekete bőrrel, szemekkel, fogakkal. Haj nélkül, csuklyában. Szép vagyok? Relatív fogalom, szépnek gondolom magamat. A Halál a legvadabb álmokat is túlragyogja, több vagyok, mint bármely ember képzelheti, de kevesebb, mint por a szélben. Mesélhetek, de sosem fogja senki megérteni ezeket a mélységeket. A tudás bűn és az emberek ártatlanok!
Tehát, 168 centivel magasodom a talaj fölé, normális női alakkal, fényesbarna hajjal, csillogó, végtelen szempárral, kidomborodó finom idomokkal, idézve egy latinos beütést. Tudom, hogy nem vagyok felejthető, de szeretek akkor is különleges lenni! Kedves pofi, édes, csábító mosoly, mely a leghidegebb szívet is megmelengeti, ki gondolná, hogy a porcelánbaba szépsége csak külsőség és belül rothad? Az élet egy játék, és kellenek hozzá álarcok, az emberek szeretik a díszeket, hát akkor kreáljunk egyet-kettőt! „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép…” Mi van, ha én nem színész vagyok, hanem maga a rendező titkára?
Ω Belső? Van szívem, májam, tüdőm, beleim, gyomrom, mindennel rendelkezem, aminek egy emberi testnek kell! Tudtommal az egészségügyi állapotom rendben van, köszönhetően annak, hogy amúgy baromira nem vagyok ember, csak úgy nézek ki.
Ω Jól van, személyiség?! Mondhatni, az idő kikoptatott, szeszélyes vagyok és már-már szórakozott. Az emberi élet unalmas és vicces. Olyan, mint egy ’ZS’ kategóriás sorozat, minden rész egy nap… És én pedig néha bennük járok, és elkaszálom őket a szó szoros értelemben! Nem éhezem az emberi táplálék után, nem olt szomjat a legízesebb bor sem, nem elégít ki teljesen vágyat se nő se férfi, egyetlen egy dolog tart mozgásban, lényegi értelmem, maga a Halál, a megsemmisülés, mikor a lélek megszűnik létezni, mikor a szív már nem dobog tovább, legyen ember, démon, akármilyen természetfeletti, esetleg más képződmény, az az egy pillanat az, ami az én mechanizmusomat tovább mozgatja, az ad mámort, ízt ezeknek a szürke, időtlen napoknak! Ez az egyetlen dolog, amit élvezek, pedig mindig megtörténik, mégis mindig más. Az az utolsó pillanat, mikor mindenkiben tudatosul a Halál igazi mivolta, az az örök kedvencem. Istenem, olyan szórakoztató nézni, ahogy egy felfoghatatlan dolgot felfognak a lények!
Tudok édes lenni, nyivákoló, bizalmatlan, hideg, ahogy a kedvem épp tartja! Egyszer így, másszor úgy, az élet az én munkám, és imádom csinálni! A Halál mindenkire rámosolyog!
porosodó múlt
Múlt, múlt, múlt? Azt hiszem, az én múltam több ezer könyvet telítene meg, ha végig akarnám mondani valaha is, és bocsi, nem volt olyan időszakom, hogy pelusban rohangáltam, megrágtam mindent esetleg hasonló. Nem, még iskolába sem jártam, vagyis pontosítok, lógtam már be én suliba, de soha az életben nem vágtam fel egy könyvet, hogy na most tessék, én tanulni fogok. Nem, el kell szomorítsak bárkit is, hogy egyáltalán nem volt semmilyen ilyen nosztalgikus szarságom, amire azt lehetne mondani, hogy „jajj de cukiiii”. Nem, nem vagyok cuki, hidd el, rájössz, hogy a Halál minden, csak éppen nem cuki. Létezem, csak úgy el kezdtem létezni, mióta Ádám és Éva bűnbe esett a paradicsomba. Voltam, vagyok és leszek. Ennyi. Vörös. Csönd. Fehér. Vörös. Csönd. Minden pirosban játszott, egy-két helyen bukkantak ki a fakó csontok a szövetek között. Vörös. Csönd. Fehér. Vörös. Csönd. Kinéztem az ablakon. Felpillantottam a kék égre, amit már évek, évtizedek tán, de nem láttam. Nem is számolom már az időt, rajtam úgy sem fog, pedig lehet csak egy nap, egy hét telt el azóta, hogy utoljára feljöttem. A kellemes idő borzongatja bőrömet, teljesen más, mint a Pokol adta levegő, ami egyaránt meleg és jéghideg. Különös érzékelni azt a színkavalkádot, amit a Föld képes adni. Igen, visszatértem újra, új bőrt vettem fel, hogy egy legyek a többi közül, bár, mit nem adnék egy kis káosznak most. Vörös. csönd. Vörös. fehér. Csönd. A látványt ez a szín borítja be, már nem kék az ég, már nem sárga a szemközti ház. Minden gyönyörű, vibráló skarlát. Mocorgás. Vörös. Mocorgás. Valaki megmozdult mögöttem, mire hátra néztem. Hát te még életben vagy?! Fájdalom. Vörös. Fájdalom. Kín. Betömöm ajkát saját kezemmel, szétrepesztem állkapcsát, szemébe nézek. Halál. Fájdalom. Kín. Szenvedés. Csönd. Mámorító, ahogy a fény kihúnyt a kék íriszből, lassan megmerevedik. Vége. Csönd. Vége. Csönd. Nem mozdul, már nem lélegzik, már nem dobog az éltető szív. Meghalt. Mint mindenki. Mert egyszer mindenki meg fog halni, egyszer vége lesz mindennek. Csönd. Csönd. Vörös. Csönd. Egyedül vagyok, egyedül merengek, egyedül élvezem tetteimet, egyedül figyelem a sok halandó porhüvelyt, melyek mászkálnak körülöttem, észre sem vesznek, mert azt hiszik, azt AKARJÁK hinni, hogy átlagos vagyok, mindent a látvány fed le. Áh, hol szakítsuk fel a leplet? Nyikorgás. Vörös. Fehér. Vörös. Felnézek, elengedem a holttestet, ki már elvesztette lényegét, arcon csókolta a Halál. Ember. Egy Senki. Néma sikoly játszik ajkán a döbbenettől, kikerekedett szemekkel néz rám. Áh, a szobaszervíz! Vörös. Kopogás. Vörös. Fekete estélyi ruhám suhog mögöttem, miközben magassarkúban átléptem a holttesteket és a gyenge ember mellé léptem, akit épp az ájulás kerülgetett. Gyenge. Ember. Senki. Vörös. Kopogás. Vörös. - Shh – tettem ujjamat ajkára, és elvettem tőle a hozott poharakat és a pezsgőt. Megrándult, égett szag keveredett a levegőben, kezemre néztem. Fekete. Fekete. Fekete. A bőr lehámlott rólam, kibukkant igazi valóm az arctalan halál, ki nem kegyelmez senkinek. Bőrén a folt terjedni kezdett. Kín. Fájdalom. Haláltusa. Hörgött, halálsikolya zene volt füleimnek, majd összeomlott teste és eldőlt a lábam előtt. Mert a Halál előtt mindenki meghajol. Fekete. Vörös. Csönd. Fekete. Vörös. Csönd. Az apokalipszis ideje még nem jött el, pedig a pokolbeli sereg már tűkön ül, de ez nem ilyen egyszerű. Mármint, dehogynem, elengedhetném őket, azonnal letarolnák a földet, mindent csont és vér borítana be – gyönyörű lenne, kiteljesedne a Halál, de megszűnne létezni a bűn, megszűnne létezni az élet, és elveszne az a gyönyör, amire én éhezem-szomjazom. A természetem által adott kedv, mert engem nem boldogít holmi csokoládé, holmi kép, stb... A pillanat nem jött el, de el fog jönni, mikor kiállok a Lovasok elé, mikor megülöm újra a Fakó lovat a többiekkel együtt, és a Pokol kitörik. Addig is csönd lesz. Vihar előtti csönd. Szélesen elmosolyodok, kibontom a pezsgőt és töltök magamnak egy pohárral, miközben helyet foglalok a hullahegynél, melyben ember és természetfeletti egyaránt van. A Halál mindig feljebb való lesz mindennél. Nem egy személy, nem egy állapot, hanem a vég. „Az életet nem szabad túl komolyan venni, mert még úgyse élte túl senki.” |
|
Kezdőlap
) 
Várom, hogy lássam miként rontja a világ megmaradt részeit tovább. 
