Könyvtár

from Cissy

•• So far away ••

to Liam

•• ••

 
× Kezdőőőőő × zene: A gép zaja × szószám: 501 ×

Az önzés egy kegyetlen fegyver, amellyel nem lett volna szabad élnem. Anyám hangja pedig úgy cseng a fülemben, mintha közvetlen módon, nos mellettem állva mondaná ki a szavakat. - "Nem lehet saját életed, és nem is törődhetsz az illúziókkal, avagy azzal, hogy mit is akarsz, hisz az élet abból áll, hogy azt nézd, miszerint másoknak mi a jó.. azaz a család számára mi a helyes lépés, amelyet megtehetsz.." - Anyám mindig is kemény nő volt, és tudta jól, hogy melyik pillanatban mit kell tennie, avagy hozzám vágnia, miszerint kénye-kedve szerint tudjon befolyásolni, és irányítani. Hagytam magam mindig, újra és újra, így nyomva el a saját akaratomat. Nem kértem semmit, és nem is vártam el egyéb mást sem, csak elismerést, de még azt sem kaphattam meg. A szüleim szigorúan neveltek, és ugyanolyan szinten néztek le, mintha Jace mindig is többet ért volna, mintsem én. Az első szülött gyermekként kitaszítottnak éreztem a sorsom, és lassan megtanultam elnyomni mélyen magamban mindazt, amit érezni véltem. Nem volt könnyebb, hogy Max is inkább Jace-re nézett fel, de igaza volt, mint mindenki másnak is. Jace tökéletesebb, és mindig is jobb volt nálam. Megölte a démonokat, harciasan, és bátran állt ki másokért. Tehát joggal említhető, hogy a lehető legjobb árnyvadász eme generációban, míg én alkalmatlan vagyok szinte mindenre. Folyton folyvást kudarcot vallok, mint most is.
- Igazad van, Magnus. - Mondom egy hosszas szünet után, nos kifejezésre adva azt, miszerint tökéletesen egyetértek vele. Őrült ötlet volt felvetni azt, hogy igyon. Egy mély levegővételt követően pedig megrázom a fejemet. A poharakkal végül visszasétálok az íróasztalhoz, s míg az egyiket leteszem, nos addig a sajátomat megiszom. - Ennyi volt. - Jelentem ki ridegebben a kelleténél, de nem fordulok felé. Tudom, ahogy ő is tudja azt, miszerint elérkezett a búcsúzás ideje. Neki távoznia kell, és nekem pedig elengednem. Könnyű lesz, hisz csak némi fellángolás az egész ugyebár, és nem több, igaz?

Az álmaink csak ócska kis illúziók, amelyek hamis tévhitekbe ringatnak minket. Sokszor hittem azt, hogy a képzeletemben lezajlott dolgok töménytelen kellege tarthat csupán életben, de egy idő múltán rá kellett ébrednem, miszerint nem léteznek az elmém játékosságai, hanem csak a zord, és a rideg valóság az, melyet jutalomként megkaphatok. Most pedig a felnőttkor határát súrolva, nos ugyanúgy cselekszem, mintsem gyermekként. Határokat húzok fel, szülői szabályok ezreit követem, és a Klávé törvényeit betartva alakítom ki a sorsom. S amikor e pillanat kapcsán itt állok, és a boldogság felkínálásával élek, s majdan elutasítom, nos önön szívemet tépem ki a helyéről. Őszintén fáj, hogy önzővé tettem a parányi kis személyemet, de leginkább az sújtott le lelkiekben, hogy ez az apró cselekedet - csók - rávilágítást adott szinte mindenre. Érzelmek, szeretet, szerelem.. Az, amit eddig tudtam, avagy gondoltam, nos az teljességgel elveszett, és ami most van, az... az nem én vagyok.
A belém nevelt jellemet adom vissza, és nem élek a saját lehetőségeimmel, hiszen megtanultam azt, miszerint nem számít, hogy mit akarok, ha úgy is az van, amit a családért kell megtenni. A szüleim szigorúak voltak velem, míg Jace jóval többet jelentett a számukra. Talán a sors iróniája, hogy egy fogadott gyermekre büszkébbek, mintsem a saját vér szerinti fiúkra. De nem panaszkodhatok, hiszen kiemelt, és már-már színvonalas nevelésben részesülhettem. Megtanulhattam, hogy milyen küzdeni az igazán racionális dolgokért, és hogy nem minden arról szól, hogy nekünk mi a jó, hanem arról, miszerint mi mindent megtehetünk nagylelkűen másokért. Az intézet vezetése nagy felelősséggel jár, amit persze a szüleim nem tudnak teljesíteni, ám ez a házasság Lydia, és köztem, nos egy normálisabb képet adhat; mindenről. Az évek munkája, amit rám fektettek az odafigyeléssel, és a szigorú bánásmód által, nos azt hiszem, hogy tudnék ugyanúgy tájékozódni a helyzet ügyek kapcsán, mintsem anya, és apa. De nem tartom nagy számnak magamat. Valahol a tudásom, nos kimerül a könyveknél, és a gondolatok világánál. Én magam pedig tökéletesen megelégszem már azzal is, hogy lélegzem. Van elég gond, sőt probléma rajtam kívül is, és hiábavalóan vagyok pozitív, ha a negatív elmélkedés úgy is győztesfélként lép előrébb. Tehát hihettem azt magamban, miszerint jól fogok vezetni apámék helyett, de valójából tudom, hogy ez sohasem lehet lesz így. Na erről ennyit..
Magnus.. Gondolatban annyiszor elismétlem a nevét, mintha éppen csak gyakorolnám, holott nem erről van szó. Aggódom. Talán érte, s talán magam miatt. Tudom, hogy őrültség volt meglépnem mindazt, amit, de... de már késő bánat. Az, hogy megcsókoltam valóságosnak hatott, és az, hogy képes lennék tovább menni nem kétséges, ám mindenek előtt tekintetbe kell vennem az akaratot - a döntést -, amelyet meghoztam, és amellyel élnem kell. A családomért cselekszem. Mindig csak a család, mindig csak a kötelesség, és a hivatás. Mindig a szabályok, és a törvények. Nincs szabadság - sohasem lesz..
- Magnus, várj... - Lépek utána a pillanat tört része alatt, ahogy kinyitva a szemeimet, nos ránézek. - ...ne menj, kérlek. - Fogalmam sincs miért mondom ezt, hogy miért is teszem, de nem akarom, hogy csak így... csak egy őrült eszmei futtatásom miatt köddé váljon, és végleg távozzon. Már megint önző vagyok. Pedig igazából az lenne a helyes, ha hagynám őt eltűnni. - Még meg sem ittad az italod.. - Fogom meg a karját, ahogy finoman az íróasztalhoz húzom, és a kezébe nyomom az üvegpoharat, amely a whiskyt tartalmazza. Ezt követően én is magamhoz veszem a sajátom. - Legalább egy utolsó italt. - Mondom ki halkan, ahogy félszegen felpillantok rá. Talán ez lenne a búcsúzás? Nos megeshet..

Az életem abban a pillanatban omlott darabjaira, amikor is kiderült a szüleim árulásának ténye. Nem elég, hogy mindent feláldoztam értük, és hogy folyamatosan azt csináltam, amit akartak, de most még inkább üresnek kellesz éreznem önmagam. Lantba vetettem az eddigi életcéljaimat az övéikért, és most még inkább arra kell törekednem, hogy a helyes megoldásokat hajtsam végre. Elcseszték a családunk hírnevét, és cserébe pedig tőlem vártak megváltást. Ráakartak beszélni egy házasságra, amit lám csak megkapnak, hiszen feleségül óhajtom venni Lydiát. S mindezt voltaképpen miért is csinálom? Azért, hogy megóvjam a családi nevet, hogy fent tartsam az intézetet, és hogy a Klávé érdekeit előtérbe helyezzem. Mindig is voltak bizonyos szabályok a Lightwood névvel járóan, mint például, hogy nem lehet saját életem, hogy az igazság nem abban fakad, hogy mit akarok, hanem abban, hogy ők hogyan is döntenek helyettem. Mindig is ez ment. Akárhányszor lett volna esélyem valami... valami sokkal jobbra, nos meg kellett vetnem, avagy le kellett tagadnom mindazon az elven, miszerint számomra nem lehet meg az a bizonyos; boldog vég kifejlett. Az élet kegyetlen, és én a szüleim mellett tökéletesen megtanultam, hogy a szív szavait mélyen el kell magamban nyomnom, hogy nem lehettek olyan személy, akivé válni szeretnék, hogy az érzések csak legyengítek, és nem pedig megerősítenek. Tehát hallgattam az eszemre, és tettem, amit tennem kellett, míg nem Magnus azt javasolta a számomra, hogy nézem a saját érdekeimet. S hogy mi az érdekem annyi év elteltével? Nos, ami az eddigiekben is. Mint például a családom jóléte, vagy, hogy védjem a szeretteimet. Erre megjelenik Magnus, és azon nyomban összekuszál mindent.. Megváltoztatja az érzéseimről támasztott gondolataimat, befolyásolja a nézetelveimet, és... és valamit elindít bennem, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, de mégis létezik, és ott van. Aztán ugyebár nehezen, de beismerem, hogy szeretem Jacet.. talán jobban is, mint kellene, de ezt... ezt Magnus, nos elferdíti bennem, és magára fordítja át a helyzetkört. S igen, amint rágondolok, nos minden logikátlanná válik. A közelében teljességgel zavarba jövök, és elgyengülök..
Nem bánom meg a tettem, hiszen nem foglalkoztatnak jelen esetben a következmények. Mindennél jobban vágyom erre... rá, és a szabadságra, amivel kecsegtet, de tudom.. tudnom kell, hogy mindez helytelen, és koránt sem helyénvaló cselekedet. Ám, ahogy múlnak a pillanatok, és belefeledkezem a közelségének a varázsába, nos tova száll a nyomasztó érzés, de a kétségbeesés nem szűnik meg. Félek attól, hogyha ennek vége, akkor ismét a keserű igazság, és a nyomasztó valóság ténye fed be. Szembe kellesz ugyanis néznem azzal, hogy Lydiát el kell vennem, és Magnust faképnél kell hagynom. De akkor miért is tettem meg ezt? Miért cselekedtem, ha utána úgy is visszavonulót fújok?
Görcsösen szorítom mindkét kezemmel a bordó zakóját, ahogy szinte hozzápréselem magamat. Fájdalmas lesz elszakadni, és egyben megválni az érzéstől, de valahol tudom azt, hogy egyszer mindennek véget kell érnie. Az életem is elfog múlni, ő pedig... halhatatlan. Akarva akaratlanul is, de lassabbá válok. A csók igencsak gyengéd lesz, míg végül a második kört percek múltán be is fejezem. Szemeimet nem nyitnom ki az óvatos elhúzódást követően. Egyszerűen nem akarok ránézni, hiszen fájna a látványa. Fájna az, hogy a döntésemmel tönkre teszek mindent. Nem mondok semmit, hiszen nem jön szó az ajkaimra. Úgy érzem, hogy megfulladok, hogy nem lélegzem, és hogy meghalok. Nagyot nyelek, lehajtom egy röpke pillanat alatt a fejem, és egy könnycsepp fut végig az arcomon. Hát tényleg ennyi lenne, és így kellene ennek véget érnie? Miért ilyen kegyetlen velem a sors, s a szüleim miért tették ezt..? Végül elfordulok tőle, próbálom összeszedni magam, és nem figyelni arra, hogy jelenleg a múló múltamat siratom.. az előbbiekben történteket, ugyanis, ha megházasodom Lydiával, akkor az életem végéig, nos meg leszek kötve. De hát ez így helyes.. ezt kell megtennem!

Megállt a világ eme pillanatban, és természetesen vele együtt az élet is. A pillanatok lassúak, az érintések lenyűgözőek, és a tettek, nos önön magukért beszélnek. Azt hiszem, hogy őrült módjára cselekszem, hogy hibát követtek el, de... de nem akarok erre gondolni mostan. Nem akarom ezt az egyetlen egy varázst, amely meg lehet nekem, nos holmi kósza gondolatfoszlánnyal elcseszni. Tehát cselekszem, mintsem utolsó cselekedet, mellyel leírok mindent, és mellyel önzővé leszek. Nem törődöm ezúttal a családdal, és nem érdekel a Klávé sem maga. Csessze meg minden, nos teljesen úgy, ahogy van! Mindent megtettem, mindent feláldoztam, és mindezt azért, hogy lantba dobjam a boldogságomat. Mostan pedig Magnus láttán.. ahogy annyiszor eljátszott a gondolataival, és velem, nos képes vagyok beadni a derekam, és tenni azt, amit tennem kell, amit tenni akarok, és amire igazán vágyok. Mert, hogy rá vágyok immáron, és nem Jace-re, hisz', ahogy haladtunk az időbe, iránta kezdtem érzéseket táplálni, és nem, nem a parabatai-om érdekelt már szerelmi szál kapcson. A tettemmel meglepem önmagamat, de gondolom a partneremet is, hiszen igencsak le van fagyva, és akkor még én, hogy ezt... ezt művelem.
Hevesen kapok az ajkai után, ahogy a hátán lévő tenyerem, nos a mellkasára siklik, miközben még közelebb lépek hozzá. Bátorságom tova szállna egyetlen röpke pillanat alatt, ha nem csókolna vissza, de mivel megteszi, nos így csak egyre hevesebben reagálok. A mellkasán lévő kezem a ruhája anyagára markol, ahogy egészen elmélyítem a csókunkat. Levegőre sincs szükségem ez alkalommal, hiszen ő maga az én kis lélegzetem. Szívem hevesebb dobbanása meg sem lep, ahogy a döbbenetem totálisan el sem múlik. Egyre pánikszerűbben tör rám a felismerés, hogy egyszer ennek is vége kell, hogy legyen.
- Magnus.. - Szakítom félbe a csókot óvatosan, ahogy a szemeibe nézek mélyen, és igéző tekintetét kémlelem. Ám, nem kell sok, és ismételten folytatom mindazt, amit az előbbiekben megkezdtem, és ha valaki kérdezné, hogy hol hagytam az eszem, akkor azt üzennem, miszerint szabadságra ment.

El sem hiszem szinte, hogy mit művelek. Ahogy megfogom Magnus kezét, ahogy a hátára csúsztatom a tenyeremet, ahogy a szemeibe nézek egészen mélyen, és ahogy a tekintetünk, nos ezúttal találkozik. A közelsége megbabonázó, a jelenléte teljesen magával ragadó, és hiába küzdök magam ellen, ha valahogyan, nos mégis képtelen vagyok az ésszerű gondolkozásmódra. Egyszerűen lefagyok a pillanat tört része alatt, ahogy a zene ütemére, nos vezetni kezdem őt, hiszen hagyja magát, és ezen, én magam meglepődöm. Benne van a játékban, avagy az sem kizárt, hogy mindez nem is az. Inkább a valóságnak mondanám, és még is mennyire nem kéne ezt tennem, ám nem hallgatok az elmélkedésemre, hanem hagyom, hogy magával sodorjon az ár, és elmosson minden határt. Lassacskán elmúlik a zene, lelassul a pillanat heve, és megszűnik minden körülöttünk. Nem létezik más, csupán ő, és persze én. Ha lehetnék ennél is hülyébb, akkor arra már szavak sem léteznének. Ám, minden hiba, és abszurd fogalom ellenére, nos kell nekem ez a perc, ez az alkalom, és ez a varázslat, mely minket körbe vesz. Nem akarom, hogy megszűnjön, avagy elmúljon. Nem engedhetem. Finoman kulcsolom össze az ujjainkat, ahogy lezárom a szemeimet, és a homlokomat a homlokának nyomom. Nagyot nyelek, miközben óvatosan vezetem tovább, bár immáron teljesen zárt szemekkel. Ha most valaki benyitna, akkor ezer százalék, hogy letagadnám a helyzetkört, ahogy persze magamban is tagadom, hogy... hogy, ami történik az egészen érdekes, és.. és különleges. A hangomat nem hallatom, de azt hiszem a cselekedeteim bőven beszélnek helyettem is, és ha mindez nem lenne elég, akkor majd Magnus Bane maga lesz az, aki sok-sok dolgot beleképzel a helyzetbe. Egy mély levegő, néhány röpke perc, és máris mennyire megváltozik minden, ami körül vesz. A helyzet.. kényes, és nem kéne, de ott van az, hogy élj a mának.. egyetlen alkalomnak. A döntéseim nem változnak, és mégis önző módon megteszem ezt az apró kis lépést, mellyel a saját határaimat feszegettem.

Az életünk tervek hálózata szerint történik meg, és ahogyan egyes szálak összekapcsolódnak a sorsunk kapcsán, nos éppen ugyanolyan szinten kötnek bennünket a szabályok kellegei. Vannak tényezők, melyek befolyásolják meglátásainkat, és vannak oly' tapasztalok is, melyek új lehetőségeket tárnak fel előttünk. Bűvös gondolatok ezrei árasztják el sötét elménket, ám ezen elmélkedések a szív sugallatai, melyek tőrbe, és kelepcébe csalogatnának, ha hagynánk magunk. Talán ekkor könnyű lenne boldognak lennünk, de az eszünk, azaz a normális érvek, nos nem engedik. Hiszen nézzünk csak engem példaként, és mindazt, amit tettem. Árnyék voltam Jace nyomdokait követve, akihez sohasem érhettem fel, és egy illúzió voltam csupán a szüleim szemében is, akiknek természetesen, nem feleltem meg. Hiába tettem lépéseket, avagy igyekeztem a belátásaim szerint a legjobb lenni, nos mindig csak egy csapdába estem bele, mely azt mondatta velem, hogy: 'sohasem leszek elég jó, akármivel is állok elő, avagy próbálkozom..'
- Köszönjük.. - Mondom ki végül szavait követően e egyetlen szót. S bár látom mennyire összetört, nos mégis képtelen vagyok teljességgel elhinni azt, ami a szemeim előtt zajlik le. Magnus olyan személy, aki játszik, és bűvészkedik. Tökéletesen ért nyilván a megtévesztéshez, és mint alvilágit, nos biztosan vonzza a sötét oldal rejtelme. Nem kétséges tehát, hogy a szórakozás sem áll messze tőle, és csak.. csak szimpla unalomvágy gyanánt űzi eme ócska kis színjátékot. Bizonyára egy csettintésre bárkit megkaphat, és miután ez meg volt a számára, nos tovább állhat. Én nem akarok egy gyűjtemény lenni a trófeái között a polcon, ahogy nem is akarok elveszíteni mindent, avagy feláldozni dolgokat egy bizonytalanságért cserébe. Azokat a pontokat szeretem, amik biztosak az életemben, mint például Jace jelenléte, avagy Lydia helyzetkérdése. Tudom, hogy.. hogy mivel jár a változás, és pontosan emiatt is utálom. Félek az új dolgoktól, az ismeretlenségtől, és nem, nem vagyok oly' annyira merész, mintsem a parabatai társam, aki egyetlen lépéssel, nos közel került Clary-hez. Ő mert lépni, míg én ezzel szemben nem. Ugyanis felelősségeim vannak, mint első szülöttnek, és a családom számára jólétet kell biztosítanom.
- Esetleg... esetleg, öhm.. nem kérsz valami... italt? - Kérdezem meg témát váltva, miközben Magnus Bane-re tekintek. Ám, időközben ellépek mellette, és Hodge íróasztala mellé sétálok. Előszedek két üvegpoharat, meg sem várva szinte a válaszát, és a fafelületére helyezem le őket, miközben megtöltöm mind a kettőt némi whisky-vel. Miután végeztem, nos bekapcsolok szépen egy tangó számot. - Remélem nem esik ellenedre eme zene. - Próbálom oldani a kettőnk közt kialakult feszült, de mégis kínos helyzetet, miközben néhány lépéssel Magnus elé kerülök. Finoman megfogom az egyik kezét a kezemmel, míg a másik kezem a hátára csúsztatom, és máris táncba foghatunk. Fogalmam sincs mi a jó fene ütött belém, de ez a helyzet nem, hogy csillapító lenne, de egyre kínosabbá teszi számomra a jelenlétét, hiszen a közelsége megmozgat bennem valamit, amit még magamnak sem akarok bevallani.

Magnus a maga kis módján varázslatos személyiség. Van benne valami, ami már a legelső alkalommal megfogja az embert, és mégis eközben összezavar engem. A tetteivel, a mondataival, és a kis közjátékával, ugyanis nem lehet többről szó. Én magam pedig hiába is érzek akárki iránt akármit, ha egyszer a kötelességeknek kell megfelelnem. Vannak olyan tényezők, amik eleve gátolnak. Jace, és az iránta érzet dolgok, vagy eleve Magnus, aki... aki nem is tudom, hogy mi is, vagy ki is nekem. Aztán pedig ott van Lydia, akit ugyan nem szeretek, de a házasságunk egy remek kiindulópontja lenne az Intézet fent maradásának, és a Lightwood hírnév megőrzésének. Mindig is a szüleim pártján álltam, de most valahogy a magam nézetein kell állnom -, a Klávé, és a család érdekeit előnybe helyezve.
- Magnus, én... - Kezdenék bele a mondandómba, de hirtelen elakadok, amikor is ránézek. Nem akartam, de mégis megtettem. Az a szomorú kiskutyafej... mégis mi a jó Isten ütött belém? Hirtelen megrázom a fejemet, ahogy megkeményítem az arcvonásaimat, és úgy tekintek újult erővel Magnusra. - ...én biztos vagyok a döntésemben! Megkértem Lydia kezét. Ez egy igazán kedvező házasság lesz mindkettőnk számára, és.. - Mondom határozottságot erőltetve magamra, mert igenis elakarom venni őt, hiszen azt szeretném, ha a családom számára jó lenne. - és.. egy szolid kapcsolat. - Folytatom halkan, ahogy mélyen szívom magamba a levegőt, miközben egy fél pillanatra elkapom Magnusról a tekintettemet. Egyszerűen nehezebb volt ezt kimondani, mintsem ahogyan gondoltam. Mármint tudom, hogy ez a helyes, de mégis.. összezavaró ennek a férfinek a jelenléte, és az, hogy.. hogy ilyeneket mond.

Elvárások, kötelességek, és szabályok.. Az életem megannyi ponton megbukott, és megannyi téren nem kínálhat fel mást, csak azt, amit a szüleim akarnak. Mindig is az ő akaratuk szerint éltem, és azt tettem, amit megköveteltek, ezáltal nem szegültem ellen sohasem, de, amint kiderült, hogy volt Kör tagok, és mindezt úgy, hogy Lydia közölte velem, nos bennem valami egészen mélyen eltört. Megingott bennük a hittem, és fény derült arra is, hogy az eddigi sorsom egy hatalmas hazugságra alapszik. Belém nevelték, hogy kevés az, amit teszek, hogy sosem jó, amit felmutatok, hogy nem elég.. és hogy ennél több kell.. Mindig csak több, és én éppen emiatt küzdöttem, mert úgy gondoltam, ha erősen próbálkozom, akkor egy szép napon, nos büszkék lesznek majd rám, de sosem voltak. S most ebben a helyzetben az egyetlen kiindulópontom Lydia volt, és az, hogy kettőnk közt megkössünk egy házasságot. Egyetlen mentsvárként kapaszkodtam belé. Előre téve a szüleim, és a Klávé akaratát, ugyanakkor figyelembe véve azt, hogy mi mások számára a jó. Nem magamat néztem előny számban, nem voltam önös érdekű sosem, és még mindig engedelmes vagyok annak ellenére is, hogy egy árulók, egy hazugok, és.. és képmutatók!
Magnus Bane az a személy, aki az első pillanattól kezdve szimpatikus, akinek szinte képes vagyok magamról is beszélni, és nem úgy, mint a többieknek. Neki sokkal hamarabb elmondok bármit, mintsem mondjuk Izzy-nek, vagy Jace-nek. Előbb tudott arról is, hogy hazugságnak érzem az életem, vagy, hogy megtettem mindent a szüleimért. Azt javasolta, hogy döntsek a szívem szerint, és én megtettem. Rendbe hozom azt, amit mások darabokra zúztak, és elrontottak. Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor... akkor talán többről van szó, mint, amennyit megengedek Magnus-nak. A találkozások, egyes pillanatok, mintha.. mintha új lehetőségek nyíltak volna meg, és már nemcsak... avagy nem Jace érdekelne úgy. Persze milyen baromságokat is beszélek? Nem lehet szabad akaratra jogom, hisz nem adhatom fel az életem, a karrierem, és a családom! Nem hozhatok magam által döntéseket, csak is a helyes, és a racionális ész szavaira hallgathatok!
- Az egész életem egy hazugság, Magnus. - Mondom ki végül felsóhajtva a szavakat, ahogy megfogva a könyvkupacot, nos felhelyezem a polcra, és ezzel minden a helyére is került tökéletesen. - Mindent, amit tettem, avagy, amiben éltem, nos teljesen értelmetlen... de nincs más számomra csak a családom. - Nézem a könyves polcot egy darabig, s majdan Magnus felé fordulok. - Azt akarom, hogy ezt tudd. - Teszem még hozzá, ahogy mélyen a szemeibe nézek. - Azt hiszem, megházasodom. - Mondom ki határozottan, és mégis kötelességtudatosan.

A fájdalom felismerése élesen hasít az elmémbe, és menten azt hiszem, hogy levágom a helyéről a kezem. Sziszegek még egy sort, miközben néhány könyvet - a fenébe is -, de arrébb rugdosok. Végül egy mély levegővétel keretébe zártan, nos megfordulok. Viszont, amit, azaz, akit.. látok, nos nemcsak, hogy megdöbbent, de két lépéssel hátrébb is kerülök. Álmaimban sem gondoltam volna, és főleg nem e pillanatban, hogy megjelenne, de... mit keres itt? Nagyot nyelek, és hirtelen lehajtva a fejemet, nos gyorsan megrázom, mintha csak kitörölhetném azt a tényt, hogy itt van, sőt hozzám szólt. Viszont a kezdeti zavartságom egészen hamar elmúlik, amikor is hápogni kezd. Kissé felvonom a szemöldökömet, hogy ezt most tényleg komolyan gondolta-e, avagy azt sem zárom ki a lehetőségek tárházából, hogy az előbbi kis megszólalásáról akarja, hogy megfeledkezzem. Őszintén mondom, hogy mindezt nem tudom hova tenni. Mindenesetre jól elszórakozik magán, így meg sem zavarom, míg abba nem hagyja önmagától.
- Ezt ne, Magnus! - Rántom el tőle hirtelen a kezemet, ahogy komolyan nézek rá. - Tökéletesen jól vagyok! Nincs szükségem tőled semmire! - Szavaim keményen hangzanak el, és kissé feszültebben is a kelleténél, de a jelenlegi helyzetben, nos ezen nem lehet csodálkozni, mármint.. ideges vagyok eleve a sok gondolat kapcsán, és.. és most meg itt van -, Magnus maga személyesen. Lassan komolyan mondom, hogy ez a férfi összezavar a tetteivel, és a cselekedeteivel. Ám, nekem csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt, nos az pedig a házasságom Lydiával, amelyre mihamarabb sort kellesz keríteni.
- Efelett még el is tekintek, de még egyszer... ilyet... vagyis ezt, nos... ne csináld, kérlek! - Mondom, miközben oldalra pillantok a könyvekre, amelyeket sikeresen levertem. Felsóhajtok, és teszek néhány lépést feléjük, míg végül lehajolva, nos elkezdem felszedegetni. Magnus kérdéseit valahogy elakarom engedni a fülem mellett, de nem akarok bunkó lenni vele. Pont vele, nos nem. - Hát.. volt az Intézetben egy elhagyatott, aki rátámadt Hodge-ra, és én meg, nos gondoltam, hogy besegítek néhány nyíllal. Csak közben.. ugye, nos balul sült el.. - Magyarázom egy apró félmosollyal, ahogy rátekintek, majdan pedig visszatérek a könyvekhez. - Illetve nem vagyok dühös, csak.. - A hangom megakad, ahogy a földhöz csapom a könyveket. - Elegem van! - Mondom ki határozottan, ahogy feszülten a hajamba túrok, és a padlót csodálom, mintha csak éppen egy megváltást jelenthetne a számomra.

Jobb kezem ujjai könnyedséggel súrolják a könyvborítók felületét, ahogy menet közben végig húzom a kötésükön a kezem. A balt szinte meg se mozdítom, tekintve, hogy nem régiben sikerült, nos szerencsés módon bezsákmányolnom egy sebet, amelyet most már hófehér fáslikötés fed el. Ruházatom nem több, mint egy egyszerű fekete színű ing, amelynek hosszú ujja van, és egy ugyancsak fekete színű nadrág, amelyhez társítottam egy övet is. Óvatosan állok meg végül az egyik könyv előtt, ahogy oldalra döntött fejjel olvasom el a címét. Néha vicces, hogy a rengeteg könyvből már nincs is olyan, amit ne olvastunk volna Jace-el. Igen, Jace-el. Még mikor nem őrült módjára rohangált egy kislány után, aki képes lenne belesodorni őt a halálba, és persze Jace, mint ama pincsi kutya mindenben engedékeny vele. Hogy idegesít-e ez a tény, s hogy bosszant-e az... az a lány? Még szép! Hisz' amióta csak betette a lábát az Intézménybe, nos szabályok ezreit sértettük meg miatta, és most tessék.. Itt van Lydia, akit azért küldtek, hogy felügyelet alá vegye az egész New York-i intézetet, és ha valami balul sül el -, mert tuti biztosra veszem, hogy úgy fog -, akkor integethetünk e helynek, ahol éltünk, ahol gyakoroltunk.. Mindezt mégis miért? Egy nyamvadt... Idegesen túrok bele a hajamba a jobb kezemmel, miközben lezárva a szemeimet, nos egészen mélyen szívom magamba a levegőt. Akármennyire is szeretnék nyugodt maradni, és kellőképpen viszonyulni az adott helyzethez, nos nem megy, mintha csak.. csupán minden idegszálam ez alkalomra várt volna. S bár a könyvtár maga, nos kong az ürességtől, de az elmém nagyon is hangos, zavaros, és tele van mindenféle ötvözet értékű gondolatfoszlánnyal.
Pár nappal ezelőtt még minden olyan normális kerékvágásban zajlott, nem derült fény a szüleim kis múltjára, és nem volt értéktelen mindaz, amit tettem volna.. értük? Igen, pontosan mindent csak is azért teszek, hogy számukra megfeleljek, hogy... hogy nekik jobb legyen. S erre pont, hogy árulók? Képmutatás az a tény, amit művelnek, amit tesznek, és amit tőlünk... tőlem várnak el. Egész életemben azt éreztették velem, hogy sosem vagyok elég jó, s bármennyire is igyekeztem nem számított. Tudtam, hogy koncentrálnom kell, menni előre, és tenni a dolgom, de valahogy mindig Jace háta mögé kerültem. Én voltam az árnyéka, és a nyomdokaiba sosem érhettem. Most pedig itt állok. Teljesen megalázottan, hogy hogyan is tehettek ilyet, s hogy miért is nem mondhatták el ők maguk nekem.. Utálom ezt a helyzetet, mintha csak a gondjaikat be lehetett volna söpörni a szőnyeg alá, mintha nem számított volna a múltjuk.. Előálltak azzal, hogy mi szennyezzük be a családi nevet, holott ők tették! Erre fel azt mondják házasodjak meg, és éljek az elvárásaik alapján. Mindig csak szabályok, és törvények voltak előttem. Minden pillanatban helyesen cselekedtem, de most csesszék meg! Helyettük mindent nekem kell rendbe hozni! Mindent..
Dühösen támaszkodom meg mindkét kezemmel az egyik polcon, ahogy nagyot nyelek. Próbálnám csillapítani a csillapíthatót, de nem lehet. Nem tudom.
- A francba az egésszel.. - Bal kezemmel, nos könnyedén seprem le a nehéz könyveket a polcról, amelyek ezáltal a földhöz csapódnak hangosan. - Csessze meg az egész helyzet! - Sziszegem fájdalmasan, ahogy a bal kezemen lévő sebhez kapok. Talán ezt most nem kellett volna, hiszen nagyon fájt a mozdulat. De már késő bánat, nem igaz?