Milyen angyalnak lenni? Mit jelent egy feladatot a maximálisan teljesíteni? Egyet jelent az élettel melyet élünk. A démonok elleni küzdelem már oly régóta létezik, hogy magunk se tudjuk már pontosan mikortól harcolunk ellenük. Jobb úgy mondani a végtelenségbe nyúlik vissza ez a harc.Szívem mélyén véget vetnék ennek az örökös háborúnak, de míg az egyik fél harcolni akar addig soha nem lesz vége. A fájdalom, a bizsergés melyet érzek a lelkek apró segélykiáltásai melyek üzenetek számomra. Késztetést érzek, hogy segítsek nekik, de visszafogom magam. A démont jöttünk megölni, ezzel pedig pár életet is meghosszabbítunk. Már messziről érezni a közelségét, melyben annyi a sötétség és a gonoszság, hogy a hideg futkos tőle a hátamon. Michael oldalán harcolni megtiszteltetés a számomra, egy arkangyal erejéhez az enyém nem fogható, mégis a segítségemre volt szüksége amely felér ezer dicsérettel. Szavaira összpontosítok, hogy kizárjam munkámmal járó felelősségem és a démonra koncentrálhassak. Ereje hatalmas és vérszomja sem utolsó, csupán ölni akar a maga szórakoztatására, vagy talán parancsra okoz káoszt? Ezeknél a lényeknél sohasem tudni mikor mi vezérli sötétségüket. Alattunk a tömeg színes kavalkádja mindent beterít, szinte semmilyen üres hely nem maradt, az áldozatok száma végtelen lehet, ha nem cselekszünk időben vagy valami nem úgy alakul, ahogyan azt elterveztük. Annyi élet ment már veszendőben a halandók között, sorra ölték egymást évszázadok alatt, a démonok pedig épp ilyen serényen ritkították soraikat. - Értettem. - bólintok egy alig láthatót. Nyugalmat kell gerjesztenem, hogy a démon zavargása ne okozzon pánikot és Michael képes legyen a démonra fókuszálni. Nem lesz egyszerű hiszen annyian vannak, elég csak egy, hogy pánikot keltsen és a démon megkapja amiért jött. A terv jó, sőt, úgy tűnik ennél jobb nem lehet, elterelés, és végül a pokolba küldése a szörnynek. Bár úgy tűnik semmi részem a küzdelemben, mégis, talán az én részem a legnehezebb, százak vannak odalent, de talán ezrek, ez egy fesztivál, a halandó népség ha ünnepel annak megadja a módját és tömegbe rendeződve, akár a heringek nyomorognak a kis utcákban. Ahhoz, hogy mindenkihez a démonhoz közel eljusson az én angyali energiám nagy erőfeszítésre lesz szükségem. Egyszerre kell a lelkeket kizárnom és magamhoz vonzani. - Ez az éjszaka nem lehet a pokolé, a démon visszakerül méltó helyére. - értek vele egyet. Talán a sok ember útban van, azonban ha minden a terv szerint alakul akkor mindenki sértetlenül ússza meg a démon megjelenését és mi eltudjuk végezni a ránk bízott feladatot. Látni odalent a démont, ahogy a megfelelő halandót keresi a tervéhez, de azt már nem fogja sohasem elérni. - Indulok. - mondom kurtán és már szárnyra is kelek, hogy lent a tömegben a láthatatlanságba burkolva kezdjem meg a feladat rám eső részét. Kiterjesztem az energiát mely még egyelőre könnyeden áramlik ki minden pórusomból azonban ahogy telik majd az idő egyre fárasztóbb és megerőltetőbb lesz kizárni a bebocsátásért könyörgő lelkeket. Olyan ez mint akarni valamit és közben taszítani, megerőltető minden téren. Szerencsét kívánok magamban Michaelnek és magamnak is, mert amit most művelünk semmiképp sem egyszerű feladat.
➹ szószám:: 930 ➹ zene:: Nobody Praying for Me [Seether] ➹ üzenet:: Megint nem valami erős, de remélem, lehet vele kezdeni valamit. o.o :$
Minden lelki jelenség álom és ködkép,
az élet harc és számkivetés,
az utókor dicsérete feledés.
- Marcus Aurelius
Ki olyan, mint Isten... A nevem valódi jelentését a halandók nagy része tévesen raktározta el hitvilágában. Istenhez hasonlónak fordítják az Úrtól kapott megnevezésemet, ám pontos jelentése kérdés, nem pedig kijelentés. Ki olyan, mint Isten? Azt reprezentálja, hogy soha senki sem lehet egyenlő, hasonló a Teremtővel. Alárendelt szolgálók vagyunk, akit végtelen hatalmával csodálatos adományokat osztott nekünk, hogy érvényesíthessük akaratát a világban. Ez így van rendjén. Sem ember, sem angyal nem törekedhet ennél többre. Nem véletlen az sem, hogy Atyánk megtiltotta Ádámnak és Évának, hogy egynek az almából. Nem a gyümölcs volt tiltott. Sokkal inkább számított mindaz, amit jelképezett. Azzal, hogy az ember a kimondott tiltás ellenére beleharapott nem csak Isten akaratával szállt szembe, de egyben tanúbizonyságot tett a többről való áhítozásáról. Arról, hogy ő is megtehessen annyit, mint az, ki megteremtette őt a porból. Ki olyan, mint Isten? Nem, senki sem olyan. Senki sem lehet. S ez pontosan így van rendjén! Éppen ezért vagyok bajban azzal, amikor testvéreim jelét adják a rám való felnézésnek. Mert nem tartom magamat hatalmasnak. Hogyan tarthatnám, ha csak Ő, az Egyetlen, kitől erőnket és szárnyainkat kaptuk lehet az, kit ajkaink hatalmasnak suttoghatnak el? - Megtisztelsz vele, testvérem! - fogadom mindazonáltal gesztusát és egy halovány mosolyt is engedek megjelenni földi alakom ábrázatán. Hiába, nem csupán az emberi érzelmek azok, melyek távoliak a számomra, akár a halandók számára az éjjeli égbolt fekete mezején pislákoló csillagok. Még társaim körében sem tudom eme láthatatlan rezgéshullámokat, a belső fény ragyogását oly' módon kezelni, mint mondjuk Gabriel. Az én tapasztalataim ennél sokkal... zordabbak, nyersebbek. Pontosan olyanok, akár a tűz maga, melynek melege egyszerre lehet óvó természetű, mely törődést, s megnyugvást hoz a jeges hűvösség ölelésével szemben, ám egyben elemi pusztítóvá is válhat, hogy izzó forrósága elemésszen, elpusztítson minden akadályt, mely az útjába kerül. Esetemben... azokat, akik rászolgálnak arra, hogy a Mennyei Tűz megtisztítsa tőlük e porcelán törékenységű kék világot. Hiszem, hogy Atyám ezért ruházott fel a tűz elem természetével, hogy annak megtestesítőjeként váljak a világ részesévé. Szerepem nem csak a védelmezőé, de a kárhozottak végzete is vagyok egyben. Éppen ezért... becsülöm Daimon feladatkörét. Az ő hatásköre sokkal nagyobb kifinomultságot és gyengédséget követel meg az enyémnél, mégis, mind a ketten az élet egyazon aspektusának képviselői vagyunk: mi volnánk a halál. Míg fivérem a halandó világ lelkeinek gondozója, jómagam az alvilág lényeinek és bukottainak vetek véget. Kérlelhetetlenül, kíméletlenül. A maga paradoxon módján két külön világ vagyunk, ő és én. Mégis, az angyalok sorából ő áll a legközelebb mindahhoz, ami én is vagyok. - Fókuszálnod kell, öcsém! Tudom, sok most a behatás, ami itt egyszerre ér téged, de nem ködösítheti el harcos lényedet. A démon a prioritásunk, összpontosíts csupán azokra a lelkekre, amelyek jelenleg a legközelebb állnak a sötétség teremtményéhez! - nem utasításként, hanem instrukciókként formálom meg a szavakat. Noha én vagyok a Mennyek Légióinak mentora és vezetője, nem parancsnokként kívánok szólni fivéremhez. A hangom is eme pillanatban inkább tükröz empátiát, semmint bárminemű felettesi szigort. Főleg azért nem, mert ha valaki, én megértem, milyen megtennie azt, amiért minden más lény az univerzumban érzéketlennek, hidegnek titulálja. Tudom, milyen megtenni azt, ami szükséges. Azt, ami még ha az Igaz forrásából fakad is, egy angyal fényét is képes tompítani. Különösképp az ő esete. Én harcra lettem teremtve, arra, hogy érzéketlenül sújtsak le fegyveremmel. De ő... ő más. Az ő rendeltetése a terelgetés, a Mennybe segítés, nem a lesújtás. Ezért tudom, érzem, hogy az ő számára egy élet, egy esszencia kivonása az egyenletből a szárnyaira és vállaira nehezedő teher, melyet nem akar kimutatni. Ám nem is szükséges hangot adnia neki, ahhoz, hogy e láthatatlan terhet lássam. - Sosem volt kétségem felőle. - volt szerencsém Odafent az ő harci képességein csiszolni. Ő nem katonának született, ám tudom, kitartóan helyt fog állni, ha az út oda vezetne el bennünket. - Igen. - hangom ugyan tárgyilagos, de hűvösségem rezzenéstelen álarca mögött megvetéssel pillantok le az utcán haladó démonra. Nem tartozik ide, és nem is fogjuk tolerálni az ittlétét! - Neked a halandókkal kell foglalkoznod. Az angyali aurád lehetővé teszi, hogy bizalmat ébressz bennük anélkül, hogy tudnák, mi rejtőzik az emberi testben. - kezdek neki a stratégia felvázolásának, azt a száraz, érzéstelen hangszínt öltve fel, amellyel minden csatába indulok. Mert itt most már katonák vagyunk, eszerint is kell eljárnunk... minden érzelmet kizárva. - Erős angyal vagy, a kisugárzásod felülmúlja majd a pokolfajzatét, hogy a figyelmük róla rád terelődjön. Amint a lenti megjelenéseddel az akadályozó tényezők kikerülnek a képből, feltűnésmentesen el tudom vonni a helyszínről a förmedvényt. - fejezem be és az utcáról egy jóval magasabb épületre emelem a tekintetemet, hogy szavak nélkül bökjek irányába a fejemmel, jelezvén: ott fogjuk kiiktatni a démont. Amint meg tudom ragadni, elég gyorsan elrepülök vele ahhoz, hogy azt halandó elme ne foghassa fel, csupán annyit érzékelhessen, hogy akik az egyik pillanatban még ott álltak, a következőben már sehol sincsenek. Azonban emberi szem nem láthatja angyali adottságaink használatát, a tömeg miatt feltűnésmentesen kell cselekednünk. Ráadásul minél sebesebben. Ezért szükségem van Daimonra, hogy tudását vesse be az emberekkel szemben. - A démont úgyis taszítani fogja a jelenléted, az így nyert lépésnyi távolságok mindegyike a mi javunkat szolgálja. Akkor már elragadhatom. - fejezem be a tervet, és tekintetem fivéremre, majd vissza az ég felé nyúló épületre siklik. - Az este fedése a társunk, a magasság, illetve a sötét miatt ott majd kívül esünk a kíváncsi tekintetek hatókörének. És bevégezhetjük. Ahogyan Atyánk óhajtotta. - az utolsó szavakat ugyanolyan szenvtelenül ejtem ki, mint amivel a taktikát vázoltam fel. A befejeztével most mégis őszinte kérdő, kíváncsi tekintettel fordulok Daimon felé, hogy lássam, van-e valami kifogása a terv bármely részével szemben. Mint mondtam, megbízok az érzékeiben, a képességeiben. S bár megpróbáltató lehet a környezet, a sok érzés ingere, tudom, harcoshoz méltóan méri majd fel a terepet, hogy az Úr szavát végrehajthassuk.
- Én akarom így. - apró, szinte észrevétlen mosoly kúszik a számra. Tisztelem fivéreimet, a munkájukat, a hűségüket, az egész lényüket. Gabriel is épp ugyanígy vélekedik a felé irányuló tiszteletről azonban képtelen vagyok ezt nem megadni nekik. A lenti ember tömeg oda vonzza a tekintetem, egy démon ott jár közöttük, emberi alakban figyel és vár, hogy kirobbantsa a káoszt, élvezve a zavarodottság és a félelem kesernyés egyvelegét. Mióta létezem a démonok egyre erősödtek, egyre inkább fékezhetetlenek és hataloméhesebbek, mint valaha. A halandók védelmezése már nem oly egyszerű, mint századokkal, ezredekkel ezelőtt. - Valóban nem mind, de érzem őket Michael, érzem. - a kezem a mellkasomra simul, belülről éget a tűz, ahogy a lelkek jajveszékelve kívánnak bebocsátást, menekvést erről a pokollá vált világról. Félnek, érzik a rosszat, de nem tudják mi vagy ki félelmük tárgya. Az én munkám semmiképpen sem okoz számomra boldogságot, elvenni egy halandó lelkét, még, ha a lélek akar távozni is, fájdalmas, legyen az a lélek gyermeki testbe zárva, vagy éppen egy idős, már leharcolt testbe rekedve. Bólintok fivérem szavaira. Valóban megmenthetőek még néhányan, de ahhoz mindennek úgy kell alakulnia, ha a démon mészárolni kezd akkor elszabadul a pokol és talán többeket veszítünk el, mint azt eddig sejteni mertük volna. - Mindig készen állok az oldaladon harcolni. Készen állok, nem hagyom, hogy halandó testem érzelmei befolyásoljanak a küldetésem során, tennem kell a feladatom, tiszta fejjel kell gondolkodnom. Mindennek ami nem ide tartozik most háttérbe kell szorulnia különben elbukom. Testvérem ereje melegen áramlik végig rajtam, és minden kétséget kiöl belőlem, csak a cél marad és az, hogy teljesítsük a feladatunkat. Biztatása és megértése többet jelent számomra, mint bármi ezen a világon. Odalent én is érzem ahogy a démon a közelünkben van, szinte pattanásig feszült a helyzet. Egy mondén már felfigyelt arra, amire a többiek még nem. Sokszor akad olyan aki sokkal fogékonyabbak az árnyvilág érzékelésére, mint a többiek, Ők előbb megérzik a bajt csak nem tudják miféle az. Egy földöntúli szépségű férfi az, akiből érezni a sötét, bűzös edomi aurát. Megtaláltuk. - Ő lesz az. - jelentem ki bizonyossággal. Már csak végeznünk kell vele a lehető legkevesebb áldozattal. Középerős démon, alakváltó. Érzem az ereimben áramló angyali energiát amely ennyi földön töltött idő után is ugyanúgy szolgálatomra van. - Le kell választanunk az emberek csoportjáról. Bár hogy ezt hogyan leszünk képesek véghez vinni még nem tudom.
A Mennyben sokan kiemelt rangú angyalnak tekintenek, pedig sosem vágytam semmi ilyesmire. Én lettem a légióink vezetője, mert Atyánk ezt a feladatkört szabta ki rám, de ettől még sosem gondoltam, hogy bármivel is magasabb rangon állnék, mint bármely más testvérem. A harcosok számomra egytől egyig ugyanolyan értéket képviselnek. Erőt, kitartást és a Mennyország iránti hűséget, mellyel együtt jár a Teremtőnk iránti hűség is. Jóllehet jómagam jóval előttük váltam a világ részesévé, a Genezis alanyává, melyet a halandók vallása ma már Teremtésként jelöl, ugyanolyan katonának tekintem magam, mint amilyen harcosokként őket ismerem el. Katonák vagyunk mind, mindig is azok voltunk, mindig is azok leszünk. Teremtőnk általi egyik adományunk az, hogy érezzük egymást, ezáltal már jóval azelőtt tudom, hogy a küldetésemben társam megérkezett, hogy őmaga hallatta volna a hangját. - Tudod, hogy erre nincs szükség. - még mindig nem pillantok rá, enélkül is érzékelem, hogy fejet hajtott, pedig sosem kértem tőle efféle gesztust. Ahogy a többiektől sem. Elfogadnak a parancsnokuknak és ez földi időszámítás alapján így van már évmilliók óta, mégis a mai napig képtelen vagyok mindezt helyén kezelni. Nem kívánok mást, mint útmutatóként szolgálni, még ha olykor a szigor, a hűvös érzelemmentesség elengedhetetlenné is válik. Hiába vagyok arkangyal, egyes fivéreimmel szemben sosem fogom igényelni a megkövetelt protokollt. - Nem mindüknek jött még el az idő, így a lehető leggyorsabban kell végeznünk. A pokolfajzatnak távoznia kell az emberek közeléből. - válaszolok még mindig ugyanazon a változatlan hangszínen, miközben az alattunk elterülő mulatságra letekintek. Pillantásom átmenetileg elidőzik a halandók forgatagán, aurámmal érzékelem a kisugárzásukat, a felszabadultságot, az örömöt, ami átjárja az egész utcát. - Csak akkor, ha az alvilági lényt hagyjuk érvényesülni. Ha idejében kiiktatjuk, a múlandó lelkek valamennyije még megmenthető. - tárgyilagos marad a hangszínem a továbbiakban is. Ez köszönhető annak, hogy míg Daimon tapasztalata jócskán nagyobb az enyémnél, ami az emberi lelkeket illeti, addig én messze nem járok le olyan sűrűn a Földre, mint ő. Legalábbis, nem olyan időintervallumokra. Ugyanakkor talán éppen ennek köszönhető, hogy kiérzem a távoliságot fivérem hangjából. Az idegenséget, a puszta tény okozta messzeséget. -Készen állsz? - pillantok öcsémre profilból, hogy megbizonyosodjak az elhatározottságáról. Tudom jól, milyen erős, de ugyanakkor tudom azt is, hogy törődik a halandókkal. Akkor is, ha ezt szeretné olyan mélyre temetni magában, amennyire csak lehet. Tudom, hogy kötődik, olyan mértékben, amilyenben én talán sosem leszek rá képes. Ám ezt most félre kell tennie, bármilyen nehéz. -Menjünk, harcos! - teszem biztatóan testvérem vállára a kezem, mintegy jelzéséül annak, hogy érzékelem a bensőjében dúló vihart. Enyhíteni kívánok rajta, ám az Úr parancsa az elsődleges. Mégis, érintésemben érezheti angyali aurámnak a kiterjesztését, hogy valamelyest enyhítsem az övének frusztráltságát és elősegítsem a feladatra való fókuszálást. Lényemben a megvetés legcsekélyebb formája sem található, ahogy az ellenérzésé sem. Tudok róla, hogy a halál angyala sok időt töltött idelent, de azt is, hogy mindezen idő ellenére hűsége töretlen. Épp ezért a következő pillanatban már az emberek között lépkedek, a felvonulók közül talán kitűnök hétköznapi megjelenésemmel, mégis rezzenéstelen arccal haladok előre. - Közeledünk... - közlöm, amennyiben követ, miközben tekintetem az egyik embernőre vetül, aki épp megigézetten bámul egy egyáltalán nem evilági férfit.
Küldetés, elég régóta nem volt részem eme megtiszteltetésben Atyánk által. Néha úgy érzem kiestem a kegyeiből azáltal, hogy emberi érzések lobbantak lángra földi halandó testemben. De tudom, hogy az Ő érzései tiszták minden teremtménye iránt és ezáltal nem vagyok kevésbé fontos a számára, akárcsak bukott társaink. Blaire, hetek teltek el azóta, hogy Gabriel testvérem segített és megvédte Őt, bár nagy árat fizettem érte, elvesztettem, többé nem láthatom és Ő sem láthat engem, az ár magas, de meg kellett tennem. Kötelességeimet elfeledve védelmeztem a lelkét és megszegtem Atyánknak tett ígéretem. Már nem maradt más a számomra, mint a feladat, hogy minden lelket a maga helyére tereljek, ahogy az kell. Blaire iránt a kötelék még mindig erős, érzem Őt, hallom Őt, de csupán ennyi. Ennyi is marad. Több száz éve nem voltam fent a Mennyekben, és ez megtette hatását, érzelmek vihara alakult ki emberi alakomban és ezek olykor rossz döntésekre sarkallnak. Tudom, sokan így vesztették el a szárnyaikat, mert nem tudtak parancsolni felkorbácsolt érzelmeiknek. Nem akarok erre a sorsra jutni. Megérzem, amint megérkezem a helyre azonnal érzem szárnyaim minden rezdülésében, az utolsó idegvégződéseimben Michaelt. Mikor megpillantom hűvös arcát elmosolyodom. Régóta nem találkoztunk, bár angyali mércével mintha csak percekkel ezelőtt vágtam volna neki a földi küldetésemnek, holott századokkal ezelőtt történt. - Testvérem. - aprót fejet hajtok, megadva a tiszteletet feljebbvalómnak, de ez inkább a szívemből szóló tisztelet, mint protokoll. Ma este halandók élete forog veszélyben és bár a démon erős, letudjuk győzni és az Őt megillető helyre küldeni, ám az emberi élet könnyen mulandó, bárkinek szüksége lehet arra, hogy az ideje érkeztével átvezessem a kapun. Bár Michael a védőszentjük a végső utuk során, mikor a lélek valóban feltárul én vagyok az egyetlen aki megértheti Őket és félelmeiket csitíthatom. A feladat nehéz, de csodálatos a maga nevében. - Valóban, felvonulás és ünnepség zajlik utcákon keresztül, a démon ezt a pillanatot akarja kiválasztani a káosz meghozatalára. - mondandóm igazolására lepillantok a kanyargós utcákra, lampionok és éneklő emberek. Ha támadni akarna, ez az éjszaka tökéletes. Néhány léleknek érzem a hívását, bár gyenge, mintha nem tudnák távoznia akarnak-e vagy még maradni. De igen, több tízen jeleznek, a mellkasom összeszorul. - Ma éjjel sokan fognak meghalni. - közlöm a semmibe meredten, mintha nem is én magam szólalnék meg, hanem valaki idegen az én hangomon keresztül.
Atyánk szava, az ő döntése mindig is szent. Noha való igaz, hogy útjai kifürkészhetetlenek, az akarata megkérdőjelezhetetlen. Számomra mindig is az volt, mindig is az lesz. S bár még így eónokkal később is fáj bátyám árulása, tudom jól, hogy megrendíthetetlen hitemmel messze nem vagyok egyedül. Ezért sincs ellenemre, hogy az új parancs végrehajtásáért ezúttal nem egyedül fogok tenni. Más esetben jobb szeretem magam végezni a feladatot, mindenféle plusz tényező és lassító elem nélkül, de tisztában vagyok a halálhozó angyal képességeivel, ahogy tudom azt is, hogy meg fogja állni a helyét, ha harcra kerül majd a sor. Jóllehet elsősorban nem is annyira, mint katona van szükségem a segítségére. Mint a vég egyik képviselője, Daimon nagy tapasztalattal rendelkezik a lelkekkel való bánásmódban. Én csupán a védelmükért felelek, a biztonságukért, semmi másért. S mivel jelen esetben a démon, aki után eredünk, halandók életét veszélyezteti, a védelem mellett szükségessé válhat olyasvalaki jelenléte is, aki nálam sokkal jobban tudja képviselni az emberi oldalt. Érzem arcomon a kellemesen hűvös éjszakai fuvallatot, amikor talpam a háztetőt éri. Pillanatok alatt szálltam alá a Mennyből, melyből halandó elme, ha szemtanújává válhatna az eseménynek, annyit érzékelhetne csupán, hogy hirtelen a semmiből egy férfi bukkant fel. Ám a helyszínválasztás nem véletlen. Kívül esek esetleges kíváncsi tekintetek látókörének, távol lehetek az emberektől, révén, jelenlegi alakomban egynek tűnhetek közülük, számomra... számunkra hátráltató tényezők volnának csupán. A harmadik ok, hogy érzem a pokolfajzatot, nincs messze. Ám nem lépek, míg fivérem szintén fel nem bukkan. Ha egyedül volnék, azonnali lenne a támadás, de ez nem csak az én küldetésem. Én pedig bízok Atyánk döntésében. Töretlenül. Az égre emelem tekintetemet, mintha csak őt keresném. A Teremtőnket, a leghatalmasabbat. Pedig nem kell látnom ahhoz, hogy minden rezdülésemben, még eme porhüvely minden sejtjében is érezzem az örök jelenlétét. Pillantásom így csak a felhőtlen égbolt őreiként pislákoló csillagokra vetül. Egy pillanatra felmerül bennem a kérdés, vajon az emberiség mire gondol, mielőtt álomra hajtva a fejét rájuk néz? Illetve, sokkal inkább azt a kérdést: ők is érzik Isten szeretetét? Vagy ránk, angyalokra gondolnak, netán? Hiszem, hogy vannak, akik igen. Míg mások kételkednek vagy épp csak távoli világokra gondolnak a látottak hatására. Egyvalami mégis közös: vágyódnak. Arra, ami mindezen túlmutat. Tudtukon kívül... Istenre vágynak. Noha eme összetett érzelmi világ számomra nem több kaotikus ködnél, csak megerősít abban, hogy az Úr tökéleteset alkotott a képükben. S én védelmezni fogom ezt a tökéletességet, minden erőmmel. - Testvér. - szinte érzelemmentesnek tűnő hangon üdvözlöm az angyalt, kinek jelenlétét már felbukkanása pillanatban megérzem anélkül, hogy felé fordulnék. Ám az egy szó csak azoknak tűnhet ridegnek, akik nem ismernek. Zord vagyok valóban, de angyaltársaimmal is mindig törődni fogok, még ha a Mennyben is vannak, akik az emberségtől legtávolabb álló angyalnak tartanak. - A halandók még útban lehetnek. - folytatom, immáron szembefordulva fivéremmel, de továbbra is ugyanazon a hangszínen formálva szavaimat, amellyel kurtán üdvözöltem. Amolyan tájékoztatásul közlöm, ami kegyetlennek tűnhet a részemről, de szavaim mögött megbújik a sugallatom Daimon felé, miszerint szeretném, ha az emberekkel való tapasztalataival segítené a küldetésünket. Egy pillanatig sem áll szándékomban tagadni, hogy sokkal jobb benne nálam.
Kezdőlap
Re: Lesújtó fegyverek /Daimon & Michael/ ↠ Vas. Aug. 19, 2018 8:07 pm
