Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Kedd Május 01, 2018 10:29 am
+16
Blaire & Daimon
Nem tudtam, soha nem is tapasztalhattam meg, hogy milyen emberi érzelmekkel érezni, mikor Ők uralják a tested, minden gondolatod. A tudatom legmélyéig mindent Ők irányítanak, a szívem hevesen ver a mellkasomban, emberi testem szinte mágnesként vonzódik hozzá. Földöntúli érzések kavarognak bennem és nem tudom elmondani amit érzek, inkább megmutatom. Ajkaim végig simítanak testén, becézgetik és cirógatják hamvas bőrét, az hogy adhatok sokkal többet ad nekem, mint gondoltam volna valaha is. Érezni ajkaimon puha bőrét, ahogy a szíve oly hangosan ver, olyan erővel ruház fel, amiről eddig sejtelmem sem volt. Ajkai hívogatóan tekintenek rám, kobra módon veszem el a jussom. Ekkor érzem meg a külső erőket, melyek ostromolni kívánják védelemmel körülvett otthonomat. Fájó elszakadni a lánytól, de meg kell tennem, hogy a falak tovább védjenek bennünket némi időt adva, hogy kigondoljak valamit. Érzem gondolati síkon amit üzen, morcosan is tekintek rá, hát ilyen ember férfinak lenni, tombol az emberi érzések között a birtoklás és az óvni akarás. Lehet, hogy képes démonoktól megvédeni magát, a saját fajától, de ha az angyalok a lelkéért jönnek, akkor az elől nem menekülhet. Ott lebeg felettem a sötét felleg, hogy talán én sem vagyok képes jobb belátásra bírni testvéreimet. Életért életet! Ez a szabály, ha Blaire életben van, egy másik ártatlan életét kell elvenni, ebbe pedig az égiek nem fognak beleegyezni. De Blaire sem, tudom, hogy nem tudna együtt élni azzal a tudattal, hogy egy emberi élet azért ért véget, hogy Ő élhessen. De még csak ha ez a módszer van is, annyira instabil a helyzetünk, hogy ez is alig-alig számíthat megoldásnak. Minden erőmet a falak tartására összpontosítom és ezzel kimerítem a tartalékaimat. Émelygek és érzem, hogy milyen valóban emberinek lenni. Hiába emberi alakom van az erőm által óvatosnak kell lennem, erősebb, gyorsabb és veszélyesebb vagyok. Most azonban ahogy a fényem a pajzsomba száll elgyengülök. Érzem sós könnyek illatát és bár nehéz, felkelek és Blaire mellé ülök, karom a derekát átfogva húzza felém és egyszerre ölelem a fizikai testemmel és az összekapcsolódó lelkünkkel. Apró csókot nyomok a hajába. Érzem, hogy szenved, annyira szenved és fogalmam sincs milyen kétségek kerítik hatalmába. -Mondd el...kérlek. - nézek rá. szemeiben akarom látni az igazságot, kezemmel finoman megfogom az állát és felém fordítom, szemeiben könnyek csillognak és szavak nélkül is tudom, a fájdalmat én okoztam. -Annyira sajnálom. - fogalmam sincs miért kérek bocsánatot, csak érzem minden rossz forrása, ami most fájdalmat okoz neki, az Én vagyok. Ha akkor megöltem volna...nem, erre gondolni is képtelen vagyok. Az semmire sem lett volna jó.
Éreztem amint szemeimet könnyek mardossák, s habár öröm könnyek voltak ezek, nem kívántam nekik a szabadságot. Nem szerettem volna ráijeszteni Daimonra, nem akartam abban a hitbe pihenésre bocsájtani, hol azt gondolja fáj, hogy nem volt elég óvatos. Az egész annyira hihetetlen, annyira szürreális, mintha nem a valóság volna. De jól tudom mégis, ez a valóság, csakis az lehet. Minden telis-tele van színekkel és formákkal. Melegség árasztja el a köztünk lévő teret, mely annyira kicsiny, hogy szinte nincs is. Teljesen kipréseljük azt testünk forróságával és egész lényünkkel. Hihetetlenül és elmondhatatlanul boldog vagyok, mert ezidáig azt gondoltam a szerelem csupán lélektani és érzelmi dolog. Sosem gondoltam, hogy valami lehet ennyire mély és bensőséges, mint a szeretkezés pillanatában eltöltött percek. Szerettem volna elhinni, hogy mindenkor ennyire csodálatos, ennyire mámorító, de jól tudtam belül a választ: Ez Miatta van. Ezek nem emberi előnyök vagy erősségek, ilyen csakis egy angyal lehet. Vagy az is lehet ez Daimon egyéni tulajdonsága. Érzem forró ajkait, érzem utóhatásukat minden porcikámban, amint egyesével bizsergető érzés kerít hatalmába mikor csókot nyom a kulcscsontomra, vagy vállamra. Ajkait áhítozva várom miképpen visszatévelyedjék ajkaimhoz és merően másképpen falhassam. Ezúttal sokkal inkább a béke, a megnyugvás és a szerelem azok, mikkel falom, míg korábban vad voltam és szenvedélyes. Úgy érzem magam, mint aki bármire képes lenne ebben a pillanatban, képes volna megdönteni a világot vagy még talán szembe is szállni az arkangyalok seregeivel. Igen, mert tényleg úgy érzem, hogy együtt képesek volnánk legyőzni őket. Míg Daimon itt van én nem félek, rendíthetetlen vagyok, akár egy ostromot is túlélő vár. - Efelől ugyan semmi kétségem. - Még hozzá szeretném tenni, hogy „De tudok magamra vigyázni”, de végül hagyom, hogy mondatom elméjében saját útra leljen, hogy ne a szavak, hanem az érzések itassák mondandómat. Szeretném ha úgy értelmezné amint szeretné, nem úgy, miképpen én szeretném. Vakító fényesség támad, nagyon mélyen megrettenek, reszketeg hangom elárulja, hogy nem érzem magam biztonságban, habár tudom, nem eshet bajom míg Daimon itt van mellettem. - Daimon.. - A fényesség a tetőfokára hágva vakítja el látásomat és úgy érzem, mint a sötétben tapogatózás. Feltápászkodok reményeim szerint Daimon után kutatva. Mikor meglelem kezeimet vállaira helyezem miközben Ő lepihen és a szobában ismét sötétség lesz úrrá. Fájnak a szemeim a hirtelen környezeti fény változásának hatására és érzem, hogy ekkor időközben elbujdosó könnyeim utat találnak szabadságuk felé és könyörtelenül elerednek. Fogalmam sincsen meddig bírom ezt, meddig leszek képes elviselni egy kapcsolatért a kockázatot. Az állandó rettegést mely már a bőrömbe ivódott. De ami igazán megriaszt az az, hogy talán Daimon nem így viszonozza az érzéseimet amint én érzek. Talán meginog és angyali mivoltáért felad az égieknek. Akkor aztán mi lesz velem? Mi lesz azután, hogy elvittek, a kárhozatra szítottak? Megszűnök létezni, vagy van élet a halál után?
Minden angyalra a legveszélyesebb ha az emberek világába lép, hiszen itt sebezhetővé válik, bárki és bármi okozhatja a végső pusztulását. Valakit megölnek a hatalom reményében amely azonban az angyallal pusztul el. De van akit az érzései pusztítanak el, én érzem, hogy ez talán engem is veszélyeztet azonban az érzelmek mintha erősítenének. Blaire egész lénye vonz magához, ez még Atyám iránti szeretetem is felülmúlja. Testünk összesimul, a levegő is kiszorul kettőnk közül és ez az érzés felülmúlhatatlan, elfelejtem az aggodalmam, elfelejtem a kötelességem és azt a veszedelmet is amely Blaire feje fölött lebeg. Csókjait élvezettel viszonozom és elmerülök illatában, selymes bőrének érintésében. Elveszek benne és mégis megtalálom önmagam. Belecsókolok nyakába, végig haladok kulcscsontján és vállain. Testem az Ő testébe vágyakozik, a lehetséges legtöbb módon a magaménak akarom tudni, mind testileg, lelkileg. Már több bennem az ember, mint az angyal, érzem magamon a változás és bár megrémiszt mégis izgalommal tölt el. Tekintetét keresem és szenvedélyese, de annál édesebben csókolom és ezzel együtt a testünk is egybe forr. Nem kívánok fájdalmat okozni neki, ezért megteszek mindent, amint jelzi jól van már nem türtőztetem magam, vágyaimnak átengedem az irányítást. Angyali védelemmel őrzött kis fészkünk egyelőre megóv bennünket és ez az egyetlen ami most számít. Csókokkal hintem be egész testét. -Elképesztő lány vagy, megbabonáztál teljesen. - emelem rá a tekintetem. - Angyal vagyok...amit tettünk, annak következményei lesznek, de ígérem megvédelek. Szavaim nyomán fény gyúl a szobában, hisz ez idő alatt besötétedett már. Tekintetem sárgás fényben csillog, magam sem értem ennek hirtelen mi oka, azonban megérzek valamiféle jelzést és felpattanok Blaire mellől. Behunyom a szemem és erősítek a falakon. -Angyalok. - csak ennyit mondok és minden energiám belefektetem a védő falakba, hogy meg ne érezzenek engem illetve a lányt. Mikor sikerül átvezetnem minden bennem lakó energiát összerogyom és úgy érzem felállni sem vagyok képes. -Elmentek. - suttogom és a hátamat a kanapénak döntöm. - Biztonságban vagy. - nézek rá és egy halovány mosolyt megeresztek felé. Nem akarok ráijeszteni, nem akarom, hogy féljen, de azt sem, hogy felkészületlen legyen.
Hogyan is lehetne bűn valami, ami ennyire jó? Egész életemben kívülállóként éltem, sokszor lettem arra figyelmes, hogy kívülről szemlélem a világot, mintha csupán bábu lennék a bábuk között és ki szeretnék törni. Nem tartoztam sehová. Minden árnyvadásznak meg volt a saját helye, barátai, családja. A Marino család szinte nem is létezik. Van apa és anya, akik mindig elvártak de sosem tettek le semmit az asztalra. Sosem volt mintám, sosem voltam igazán árnyvadász. Ugyanakkor mondén sem, hiszen ott ugyan ez volt a helyzet. Ott voltak a barátok, család, kollégák vagy osztálytársak. De nekem senkim sem volt, egy senki voltam a világmindenségben. Nem is csoda, hogy áhítoztam egy olyan világ után ami telis-tele van élettel, ahova lelkek megnyugodni járnak. Epekedve vártam a halált és már el is jött volna, ha akkor Daimon nem inog meg és ment ki. Ott és akkor meg kellett volna halnom, de mégis élek. Fogalmam sem volt mit tett rajtam és rettegtem az ismeretlentől. Azt mondták az angyalok mind csodásak, de én mégis rettegtem, mert az angyal akit megismertem az életemet akarta. Nem is tudom, hogy ez a felülmúlhatatlan rettegés mikor és miképpen változott szenvedélyes szerelemmé. Mert ez a helyzet, sajnos visszafordíthatatlanul beleestem egy angyali teremtménybe. Bizonyára ha most Raziel utolérhetne, nekem végem lenne még mielőtt ezt kigondolom. Vétkeztem és vétkezek újra meg újra, de egyszerűen képtelen vagyok eltolni magamtól. Olyan nem lehet, én is akarom, ehhez két ember kell. Ember...mit is jelent ez már számomra, egyenlővé tettem volna már az élőlénnyel? Hiszen se nem én, se nem Daimon nem vagyunk emberek. Nekem talán némi közöm van hozzájuk, de neki? Csak elviszi a lelkeket, amint kell. Daimon napbarnított bőre árasztja magából a már magába szívott fényességet és a meleget. Szinte meggyulladok mellette, habár ezt nem is igazán a bőre, sokkal inkább a közelsége okozza. Ezelőtt sosem éreztem ilyet, még csak nem is gondoltam rá, milyen lehet az első szeretkezés. Fogalmam sem volt hogy fáj-e vagy sem, nem tudtam mire várjak. Miről is beszélek, most sem tudom. Csupán beleborzongok Daimon szavaiba, míg kebleimet érinti, mintha csak a kezeibe találták volna ki azokat. Ő lenne a Nagy Ő? Pont egy angyali teremtmény? Ez talán a büntetésem azért a sok hibáért amit elkövettem? Mikor nem tudtam megmenteni a társaimat, mikor majdnem én is odavesztem egy-egy küldetés során? Ha ilyen a büntetés, milyen a jutalom? Kihagy egy másodpercre szívem dobogása mikor helycserés támadást orvosolunk, szinte kiugrik a szívem a helyéről belegondolva, hogy már alig választ el pár pillanat attól, hogy elveszítsem szüzességemet. Nem merek belegondolni milyen lesz, egyszerre félek kissé és izgatott vagyok. Daimon felkarján markolom az izmot és elmélázok kicsit rajta, olyan formás, amilyenről minden férfi álmodni mer csak. Egyetlen kidagadó ér sincs, mégis annyira hatása alá vonja az embert. Csókunkba belemosolyodok, majd visszacsókolom szenvedélyesen álmaim férfiját mikor közelsége már visszafordíthatatlanná válik és megtörténik életem egyik talán legfontosabb pillanata. Ahogy érzem magamban megnyugvással tölt el, biztonságban érzem magam, megfeledkezek minden létező problémámról, csak Daimonra koncentrálok. Jelzés gyanánt kezeimet hátára helyezem csípőtájéknál és elkezdek azokkal felfelé simítani izmain egészen a lapockájáig, majd elemelem kezeimet és tarkójára helyezem vissza azokat. Közelebb húzom magamhoz és játékosan nyomok csókot közvetlen ajkai szélére, majd közvetlen utána ajkaira is. Ezt követi egy igazi csók is amit ezúton is igyekszem a lehető legerotikusabban intézni felé.
A csók önmagában is valami varázslatos élmény, semmivel sem összehasonlítható, mintha a két lélek abban a pillanatban kapcsolódna össze ahogy az ajkak összeforrnak, lélegzetelállító élmény, varázslat. Földön töltött századaim alatt annyi, de annyi dolgot láttam már, születéstől halálig kísértem végig embereket, láttam szerelmeket és elmúló vágyakat. De egyiket sem élhettem át teljesen, a látvány pedig nem minden. Tudtam és most is tudom, ez bűn, de mégis annyira édes és csábító, hogy ennek nem lehet ellenállni. Az Úr talán sosem bocsátja meg, de vállalom a kockázatot. Blaire teste tökéletes, bőre hamvas és puha, mint a legértékesebb selyem, úgy érek hozzá, mintha az érintésemtől tönkremehetne. Mikor megválik minden ruhadaraból a levegő a tüdőmbe reked és kell egy pillanat, hogy felfoghassam, hogy legalább úgy érezhessem betudtam telni a látvánnyal, pedig soha nem volnék erre képes. Blaire maga a csoda, a szemet gyönyörködtető szépség, több, mint aminek gondolja magát, néha egy egy gondolatfoszlánya eljut hozzám és tudom sok mindennel nincs megelégedve, pedig csodálatosabbat nála még sohasem láttam. Az angyalok otthona sem ily módon ragyogó, mint ő. Testünk egybeforr, megfordítom és most már Ő fekszik alattam, hosszú haja szét terül a kanapén, mintha angyali glória venné körbe csodás arcát. -Óvatos leszek, ígérem. - suttogom. - Szeretlek Blaire. - rámosolygok és megcsókolom, ízlelem az ajkait, elterelem a figyelmét mielőtt teljesen belehatolnék, mikor megtörténik megállok, megvárom, hogy ő adjon utasítást, hogy folytathatom-e. Talán meg sem érdemlem, hogy én lehetek az első a számára, de ha pokolra is jutok, ez az emlék örökké belém égett. A nyaka ívét csókolgatom hogy aztán ismét ajkaira térhessek vissza, oda ahová nagyon vágyom. Amint engedi, hogy folytassam megteszek mindent, hogy a fájdalom apró kis szikráit is kitöröljem a fejéből és egyedül csak a gyönyör maradjon meg. Testünk, lelkünk a lehető legszorosabban összekapcsolódik, hogy volna ez bűn? Egyszerűen nem értem mi lehet ebben a rossz. Atyánk tán nem akarja a boldogságot? Blaire-rel az utolsó pillanatig mindent kiélvezek és épp annyit is adok vissza amennyit ő kap tőlem. Talán nyakunkon a végzet, de ma még biztonságban vagyunk és ezt semmiért nem szalasztanám el. Egy angyal bűnétől függően bűnhődik, valaki lebukik, valaki megsemmisül és valaki soha többé nem térhet le a Földre. Hogy én mit érdemlek? Talán a végzetes halált, de Blaire-t megvédem, addig éljek is, de megvédem.
Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Szomb. Feb. 17, 2018 10:51 am
+16-18
Daimon × Blaire
Átadom magam teljes mértékben az élvezetnek és a vágyódásnak, most hogy Daimon nem ellenkezik, immáron én sem próbálom hitegetni se Őt, se magamat arról, hogy amit teszünk, az nem bűn. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy amit jelenleg művelünk a legnagyobb mértékben mért bűn, amit egy angyal megtehet. Az áldozat amit hoz, kétség sem fér hozzá, hogy hatalmas. A büntetés pedig nem más, mint a lebukás. Ettől összeszorul a szívem, mert én nem ezt akartam. Bele szerettem Daimonba és nem tudnám visszacsinálni. Talán már az sem segítene, ha mindent kitörölne a fejemből ami hozzáláncolhat, egyszerűen elvesztem és érzem, hogy gyomromban pillangók hada repked, várva a kitörést. Nem szeretném, hogy Daimon miattam szenvedjen, de tudom, hogy nem teszünk olyat, amit Ő legbelül nem szeretne megtenni. Éppen ezért olyan fájó ez az áldozat, mert egy jó ügy mégis rossz is. Teljesen beindulok a látványától és csak az teszi fel a pontot arra a bizonyos i-re, mikor megszólal. Fülemben cseng két minimális szava és képtelenség volna onnan kitörölni, míg nem teszek neki eleget. Végig simítom izmos felsőtestét és közelebb hajolva megyek bele a hosszas, érzéki csókunkba. Szenvedélyesen csókolom vissza és átkarolva markolom a lapockáját. Mosolyogva állapítom meg, hogy ott is csupa izom, majd mikor elszakadunk egymástól, lerántom magamról a farmeromat, így immáron egyetlen bugyiban létezve. Nem is létezve, szinte lebegve, érzem ahogy szárnyra kél a lelkem vele. Belemarkolok hajába és ismét csókot lehelek ajkaira, mialatt teljesen hozzásimulok. Érzem férfiasságát térdeimhez közel, ami előnyben részesít. Hiszen ha olyan gonosz lennék és Daimon nekem nem tetsző dolgot tenne, éppen csak meg kéne emelnem lábamat és máris könnyedén okoznék fájdalmat. Bár erre nem nagyon látok esélyt, Daimon sosem tenne olyat, ami nekem nem tetsző. Ő maga a tökély és a gyönyör, egyszerűen elkápráztat, mert angyal létére rendkívül szenvedélyes tud lenni. - Szeretlek Daimon - Suttogom a fülébe, majd felemelkedve lehúzom a bugyimat is, hogy végre megtegyük, melyre mindkettőnk teste oly' rég óta vágyakozik. Ami azt illeti, nekem nem csak a testem, valóban vágyok már rá, hogy egymáséi legyünk. Sosem gondoltam, hogy egyszer ennyire fogom már várni az első alkalmamat, de most mégis a gyönyörbe úszva csakis arra vágyok, hogy bennem legyen és csodálatos pillanatokat töltsünk el így. Nem vagyok benne biztos még ez hogyan működik, bár sok mindent hall az ember, na meg olvas is. Egy biztos, bárhogyan is történjen, én szeretni fogom, míg világ a világ.
Egy angyalnak a testi gyönyör még csak eszébe sem juthat, az egyetlen boldogsága az Úr iránti szeretet és kötelessége iránti vehemencia. Egy angyal nem gondol önmagára, Csak is a közösséget nézi, azt mi jó másoknak nem pedig magának. Ahogy lekerültem a földre minden merőben más irányba fordult. Elkezdtem érezni, féltem, dühös voltam, vágyódtam és szerettem, egyre többször gondoltam a magam jólétére ez pedig súlyos bűn. De ami egyszer megszületik azt nem lehet azonnal eltemetni és ami szép lassan bennem terjeszkedni kezdett már nem volt megállítható. Blaire maga a csábítás, akár a Kígyó a mondában, aki elcsábította Évát és bűnbe taszajtotta. Ő ilyen hatással van rám és képtelen vagyok neki ellen állni. Értem már lebukott testvéreimet, értem miért nem vágyakoztak vissza az otthonunkba, ami csodálatos és békés, de hiányzik belőle az élet, az élet melyet csak a halandók értenek meg. A csókja persze, az érintése pedig lángra gyújt, földöntúli érzés ez, sohasem tapasztaltam ehhez hasonlót, feszít és mégis annyira jó érzés. Megpróbálom leállítani még mielőtt nagyobb bűnt követnénk el, de ellenkezik és belőlem minden erő elfogy arra, hogy tiltakozzak és a helyes utat kövessem, elvesztem. Az Úr szeretete talán többé már nem kísér utamon, de Blaire mellett ez nem akkora fájdalom. Mellei csodásan illenek tenyerembe, nála gyönyörűbbet ezidáig még sohasem láttam. Lenyűgöz ruha nélküli testének látványa bár nem minden kerül még szemem elé, de ettől is teljesen elveszek, de ez jó érzés, hogy lehet a bűn ennyire jó? Az övem egyik pillanatról a másikra tűnik el és a nadrágom is a helyiség homályába vész. Látom szemében, hogy tetszik neki a látvány, hogy földi testem, melyet magam választottam elnyerte tetszését. -Érints meg. - nem tudom honnan jött ez a bátorság, vagy gondolat, de éreztem, hogy ezt akarom, hogy hozzám érjen, hogy még közelebb érezzem. Hangom ugyan egy cseppet megremeg de ennek oka a fokozódó vágy amely bennem bugyog. Egyik kezem lassan lecsúszik a melléről végig simítva azt, egyenes le a hasán a nadrágig, mely annyira útban van már. Türelmetlenség...soha nem éreztem még ezt, annyira új minden, annyira csodás minden. Másik kezem a megkeményedett bimbókat morzsolgatják és bár nem én érzem nekem is hatalmas örömet okoz megtenni. Megcsókolom, hosszan, mélyen, olyan mintha ezzel végleg magamhoz láncolhatnám. Bárcsak nem fenyegetne minket angyalok hada és a törvényeink melyben nagyot vétettem.
Beleborzongok az érintésébe, ahogy bőrömet ingeri hatalmasnak tűnő tenyerével ruhámon keresztül. Majd mikor megszabadul felsőjétől szabadon hozzábújhatok és ezt ki is használom néhány másodpercre. Megcsókolom a mellkasát és ismét ajkait falom. Míg megszabadít felsőmtől elszakadunk egymástól én pedig testemmel apró kígyó mozdulatokkal segítek rá a ruhadarab eltávolítására. Felsóhajtok mikor szinte tűzforró bőrömhöz ér. A ruhán valahogy teljesen másként hatott, de most így teljes mértékben érzem testének melegét ahogy érintkezik az enyémével. – Kaján vigyor jelenik meg arcomon, mikor a melltartómat birizgálja, majd míg leveszi, rásegítek. De valahogy nem tartom fairnek a helyzetet, hiszen míg Ő láthatja a két tiltott hely egyikét, addig én nem gyönyörködhetek, csupán szexy és kidolgozott felsőtestén és jóképű arcán. Ez pedig késztetéssel tölt el, hogy felülkerekedjek magamon és cselekedjek. Csókolom, ahogy csak tudom. Majd mikor megszólal ahelyett, hogy hagynám, hogy elvegye a kedvemet amit mond, átadom magam a rossz énemnek és visszacsókolom. - De igen, meg kell tennünk - A szavakat halkan a fülébe súgom, miközben megszabadítom övétől. Majd felülök rajta és kigombolom a nadrágját, azzal a lendülettel pedig le is húzóm róla. Immáron a teljes kéjtől csupán az alsónadrágja választ el és egy apró engedély. Olyan izgatott vagyok, hogy mellbimbóim is megkeményednek amit csak rágondolok, mennyire akarom Őt. Hogy most megfog történni és olyan emberrel veszíthetem el a szüzességemet akit teljes szívemből szeretek. Aki valóban egy jóember. De még milyen – angyal – ember. Néhány hete a feje tetejére állt a világom, de immáron visszagondolva már cseppet sem bánom, sőt! Örülök, hogy megismerhettem Daimon-t és most ténylegesen vele lehetek együtt. Számomra nagyon fontos az első alkalom, mert fogalmam sem volt, hogy egyszer eljöhet-e ez a pillanat. Nem hittem a szerelemben és nem hittem abban sem, hogy a szex mindent megold. De így van, valóban igaz. Nem vagyok ideges azért, mert tudom, hogy angyalok üldöznek, egyszerűen nem érdekel, az egyetlen angyal aki érdekel, az ÉN angyalom, itt van. Többé nem akarok a múltamra gondolni, nem érdekel mit vesztettem és ki hagyott magamra. Nem érdekel, hogy száműzött vagyok a saját világomban, az árnyvadászok világában és a mondénokéban is. Engem mindez többé nem érdekel. Hiszek abban, hogy ha nem vagyok egyedül, akkor át tudom vészelni bármi is jöjjön szembe velem.
Minden következmény megszűnik létezni ahogyan ajkai az enyémre illeszkednek, mintha csak ide volna teremtve, mintha mind a ketten egymásnak lettünk volna teremtve. Ahogy rám esik testünk összeillik és a szívem heves dobogása félő azt eredményezi, hogy kiugrik a mellkasomból. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, kicsit rettegve kérdem, talán bizonytalanul is, hogy csókoljon meg, de vágyom erre, akarom és ha már elkárhozom akkor legalább megérje. A mosoly amivel megajándékoz melegséget okoz bőröm alatt, csodás mosolya van. Ha ez az érzés bűn, akkor nem tudom mi lehet a rossz...mert ez csodálatos. Ez a csók másmilyen, mélyebb, intenzívebb és csodálatosabb, kezem két oldalt a derekát fogja, ujjaim simogatják a ruhán keresztül. De szinte viszketnek, hogy puha bőrét érinthessék. kezei kutakodóan érintik a bőröm, izmaim megfeszülnek kezei nyomán, ébredezik bennem a vágy, amivel dacolok, pedig engedni akarok neki. Ott van bennem az angyal és a férfi egyszerre, harcolnak egymással, mindkettőnek vannak okai arra, amit tenni készül vagy éppen nem. Végül nem bírom tovább és magam szabadulok meg a pólómtól, hogy érezhessem érintését bárhol ahol akarja. Szemeim falják a látványát, csodálatos testét, gyönyörű arcát és csodaszép, kíváncsi tekintetét. Kezem elindul az oldalán felfelé majd ismét le, beleakadnak ujjaim felsője aljába és húzom egyre feljebb. Csókunk megszakad addig a pillanatig míg róla is lekerül a felsője. Csodálatosan puha a bőre és ahogy végig simítok rajta tudom, hogy ezt örökké képes volnék megtenni. -Nem szabadna megtennünk...el kellene kerüljelek...- sóhajtok szenvedőn, de pár pillanattal később már ismét ajkait csókolom, mert bár tudom mi volna a helyes nem tudok vele foglalkozni. Kezeim a vállain simítanak végig, hátán, édes, kecses nyakán, hogy aztán melleihez érjenek. Rápillantok engedi-e, mert semmiképp nem akarok olyat tenni, amit ő nem akar. Ha megkaptam az engedélyt akkor a melltartó végül lekerül róla, hogy aztán csodálhassam, kezeimbe vehessem és végig simítsak rajta...
Tudni szeretném a részleteket és meginog bennem mit is szeretnék jobban. A teljes igazságot még ha fáj is vagy Daimon-t. Nem tudom mit lenne érdemesebb kockáztatni. De mivel egész életem során a fejemre hagyatkozva éltem és gyakorlatilag tengtem, várva az élet végét, ideje, hogy erőt vegyek magamon és az érzelmeimnek adjak utat. De ehhez nem is kell nagy löket, hiszen jön magától, olyan ez, mint a gravitáció. Vagy az őrület. Csak egy lökés kell mindkettőhöz – vagy inkább háromhoz – és már kész is a baj. De ez miféle baj, ha nem jófajta? A szerelem, az érzések mind-mind jók. Az egyetlen bökkenő, hogy az angyalok esetében ez másképpen van és annyira szégyenlem magamat, hogy evvel mit sem törődve csábítottam el Daimon-t. Viszont most már nincs visszaút én pedig szeretném kiélvezni munkám gyümölcsét, ha már így is veszik minden. – Csak a hangjára figyelek és kettőnkre, semmiféle külső tényező nem zökkenthet jelenleg ki. Nem érdekel, hogy néz ki a szoba, vagy milyenek a falak, a berendezés és az ágy. Mindez nem érdekel, mert itt van az egyetlen személy, aki még a legrondább szobát is varázslatossá és csillogóan pompázóvá varázsolja számomra. Ezt pedig szeretném megbecsülni, hiszen nem mindenkinek adatik meg egy jóvágású fazon, aki nem véletlen még tündéri is és remekül csókol. Megmutatom szép fehér fogaimat egy széles mosoly keretében, mikor kimondja a szavakat. „Csókolj meg kérlek...” Megbabonáz a hangja és a mondandója és ha nem tette volna hozzá, hogy kérlek, akkor is kénytelennek érezném, hogy megtegyem. Mégis ki tudna neki ellenállni?! Meg is csókolom hát, olyan lágyan, mégis szenvedélyesen, mint még soha sem. Most egy teljesen új oldalamat ismerheti meg, ahogy nyelvemmel az övébe csimpaszkodom. Jobb kezemmel felkarján simítok végig, egyszerűen csodálatos kiélvezni izmainak tapintását, ahogy megfeszülnek az érintésre. Éppen ezért azt sem tudom megállni, hogy a következő célpont ne a mellkasa legyen. De nem rohanok sehová, így csupán felsője alá csúsztatom be kezemet és látatlanban gyönyörködöm. Majdkezem kevésbé csintalan helyre téved és a hajával kezdek el szórakozni csókunk közben. Talán egyfajta stresszoldónak használom, de bárhogy is legyen, használ, jobban is mint kéne. Hiszen mellette teljesen lenyugszom, szinte nyugalmi állapotomban nem vagyok olyan higgadt és józan gondolkodású, mint mikor vele vagyok. Legbelül pedig csak ábrándozok róla, hogy egyszer majd törvényesen is együtt lehetünk. Úgy, hogy senki nem szegné fejünket tetteinkért. Úgy, hogy szerethetjük egymást és efelett senkinek semmiféle kivetnivalója nincsen. Persze ez csak ábránd és a valósághoz semmi köze. Valószínűleg soha nem is lesz köze.
Mindenre gondoltam, az ég világon mindenre csak a következményekre nem. Az lehet, hogy angyali erővel van védve az épület ezen szárnya, azonban korán sem elég ez a védelem, ha angyalok akarnak megtalálni bennünket. Egyszerre érzek bűntudatot, félelmet, vakmerőséget és mérhetetlen vágyat, mi ez ha nem kész elmebaj? Hogy mondhatnám el neki, hogy az egész mennyek hatalma a halálát akarja és akitől félnie kell az nem más mint maga az Út és annak őrei? Egyszerűen erre nincsenek megfelelő szavak és bár megígértem, hogy vigyázok rá fogalmam sincs meddig tartható ez az állapot. Napok talán hetek, de hónapok biztosan nem. Lehet blokkoló rúnával van védve az épület, de könnyen feltörik az Arkok...Gabrielben ugyan bízhatnék, de a többiek? A többiekben nincs efféle kegy. -Ezt most hosszú lenne elmondani, nem akarlak ezzel ma terhelni, elfogom mondani, egyelőre biztonságban vagy, de itt kell maradnod, érted? - mondom komolyan és mélyen azokba a szép szemekbe nézek. Meg kell védenem, ha kell az életem árán is, muszáj. Nem tudom honnan jön ez a késztetés, de túl mélyről ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. Csak megérintem az arcát, de ettől is bizseregni kezdenek az ujjaim, ekkor megcsókol és lehuppanunk a kanapéra, jobban mondva zuhanunk, de még ilyen csodálatos teher nem ért engem, mint könnyed súlya a testemen. A levegő szinte száguldozik ki és be a tüdőmben. A szívem kalapál és kiszárad a szám.. -A te védelmed a legfontosabb a számomra. - mondom elfúló hangon, kezeim gépiesen simogatják a haját és a semmibe meredek. Fogalmam sincs mitévő legyek, esendő emberi lényként viselkedem és ezt nem tehetem, nekem emberi vágyaimon felül kell kerekednem.. -Csókolj meg kérlek...- szinte könyörgő a hangom, annyi kétely van bennem, annyi mindent nem tudok még a földi életről, csak egyszerűen élvezni akarom, tudom már bűnben élek, de akkor már mindegy..így is és úgy is bűnhődni fogok tetteimért,legalább az utolsó napjaim, míg védelmezem ezt a lányt, legyenek csodásak...
Mikor a szállodába érünk és magyarázni kezd van némi időm átgondolni mégis mit szeretnék én valójában ettől a férfitől. Vagy úgy egyáltalán mit szeretnék kezdeni az életemmel. Aztán beugrik, hogy még soha nem éreztem magam biztonságban és mióta az eszemet tudom, egyedül vagyok. Ez ad némi löketet, hiszen most habár valóban veszélyben vagyok, nem érzem magam abban. Biztonságban érzem magam olyan mellett, aki képes melegével átitatni minden porcikámat. Ez nekem pedig pont elég, nem vagyok többé egyedül és nem is akarok egyedül lenni. Unom, hogy mindig csak gondolkodok, ideje, hogy cselekedjek és kiélvezzem a pillanatot. Végre a mának éljek, ne pedig a holnapnak és az azutáninak. - Mégis mi elől kell nekem menekülnöm és bujkálnom? - Nem helyesbítek, bár élénken bennem van, hogy ami elől bujkálnom kell az egy személy, nem pedig egy tárgy, gondolat vagy bármi más. Nem valamitől, sokkal inkább valakitől kell tartanom. De képtelen vagyok felfogni ki az a valaki, hiszen jóformán Daimon az egyetlen, aki a halálért felelős. Legalábbis legjobb tudásom szerint, bár félek, hogy ez a tudás közel sem teljes. Sok minden új nekem és nem kizárt, hogy olyan dolgokról nem tudok, mint például az égiek sora. Fogalmam sincsen ki lehet az aki Daimon feladatát végrehajtja, amennyiben elbukik. Mert most azt tette, nem igaz? Elbukott, mert ahelyett, hogy végzett volna velem, megcsókolt és az ujjai köré csavart, mint egy szalagot. Mikor pedig megérint egyenesen forróság szalad végig rajtam és nem óhajtom megállítani ezúttal az érzéseimet. Látom rajta, hogy nem csak feszült, de bizonytalan is. Ez viszont engem nem tántorít el, sőt, még vonzz is. Jól tudom, hogy amit teszünk az tiltott, nem csak neki, nekem is. De engem nem érdekelne többé a buta törvények, melyeket a Klávé puszta félelemből hozott. Csak a szabadságunkat gátolja, egy olyan burokkal vesz körbe, ami a mondénoknak kiváltság, hogy nem kell belefolyniuk. Én viszont nem az emberek közé óhajtok befolyni, sokkalta inkább egy nemesebb cél vezérel. Mert ez az én részemről nem lázadás, csupán kiváncsi vagyok. Félek, de ugyanakkor szeretnék megismerkedni az új dolgokkal. Daimon pedig számomra éppen egy új dolog.. személy. Megcsókolom és átkarolom a tarkójánál, míg lehuppanok mellé a kanapéra. Jobban meglátva pedig, szinte ráesek, ami miatt mosolyogni támad kedvem és bele is vigyorgok a csókunkba. De gyorsabban fogom vissza magam, mint azt gondoltam volna, hogy sikerülhet és folytatom ezt a gyönyörű pillanatot. Szeretném ha ez a férfi, ez az angyal csakis az enyém lehetne, ha átölelhetném és soha többé nem kéne elengednem. Vele szeretném leélni az életemet anélkül, hogy bárki megvető pillantásait figyelném a tetteimért. Végre a saját életemet szeretném élni és nem pedig másoknak megfelelni. - Nem félek amíg itt vagy. - Jelentem ki kissé megkésett reakcióval a mellkasához bújva. Hihetetlenül jó érzés végre függeni valakitől és élni valakiért. Idáig erről fogalmam sem volt, de most bebizonyosodott, hogy a testének melege teljesen lenyugtat és biztonságot nyújt számomra.
Őrült vagyok, megeshet, de valamiért már nem foglalkoztat annyira, ha most elengedem a lányt akkor sem oldódik meg semmi, ha távol tartom magam tőle, akkor is a nyakamban lesz a kötelességem, ha azonban amíg lehet addig vele vagyok és úgy dolgozom a megoldáson akkor legalább vigyázhatok rá... Elég csak rá néznem és tudom, hogy ez több annál, mint amilyen kötődésre gondoltam elsőnek. Minden egyes pillanatban ujjaim megakarják érinteni az arcát, haját. Felsóhajtok és fogalmam sincs mit tegyek,d e érzem, hogy valami rossz közeleg és ha hagyom, hogy utolérjen minket, akkor olyan fog történni amit mindketten megszenvedünk. -Nem, nem foglak megölni, erre megesküszöm. - mondom őszintén, láthatja rajtam, hogy ebben nem viccelek. Eleinte megakartam tenni, mert úgy éreztem muszáj, kötelesség, az Atám iránti szeretetből...de már képtelen volnék rá, nem tudnám megtenni, mert ha csak ránézek a szívem valamiért eszeveszettül dobogni kezd. Egy kis angyali erővel a szállodában kötünk ki. Megnyugszom, mert ez a hely védelem alatt áll, egy nagy sóhaj tör fel belőlem. -Érezd magad otthon...egy darabig jobb ha itt maradsz...nem tudom mi lesz ezután...de nem maradhat annyiban, hogy nem tettem a kötelességem. Beletúrok a hajamba és idegesen leülök a kanapéra. Ezt a dolgot egy magam nem tudom megoldani, szükségem lesz segítségre. -Sajnálom ezt az egészet, nem tehetsz róla...- nézek a szemébe és kicsit kétségbe vagyok esve. Ez nem marad nyomtalan és már magamat eleve bajba kevertem, nem tudom mi lesz Blaire-rel. -Nem tudom azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert nem tudom, de mindent megfogok tenni, hogy megvédjelek. - ígérem, és valamiképpen be is akarom ezt tartani, életben akarom tartani, bármi áron. Megsimítom az arcát, egyik ujjam végig siklik az ajkán és egy nagyot nyelek.
408 szösszenet zene Hatalmas köszönet a türelmedért <3@
Tanácstalan vagyok, fogalmam sincs jelenleg mi lenne helyes és mi helytelen. Nem tudom mit érezzek, mert hetek óta úgy érzem valami hiányzik az életemből, de idáig fogalmam sem volt mi lehet az. De most, hogy Daimon itt van, nem érzem ezt a hiányt és félek, hogy az okozó értelemszerűen tehát Daimon maga. Egy angyal, ráadásul egy olyan angyal aki felsőbb rendű feladataként érzi, hogy végezzen velem az Úr nevében. Jól ismeri Razielt és mindenki mást is akiről magunkfajták csak olvashatunk vagy filmet/sorozatot nézhetünk. Nem vagyunk egy súlycsoportban és ez megrémiszt. Nem azért, mert félek tőle, hanem, mert félek, hogy beleszeretek és olyan hibát vétünk, melyet eltörölni többé nem lehet. Nem szeretném ha miattam sérülne, vagy lebukna. Azonban nem szeretnék meghalni sem. Talán pár hete úgy gondoltam, sokkal könnyebb lenne ha nem élnék, ha életemet veszteném és senkinek nem lennék terhére. De már nem így érzem, mert úgy gondolom, megtaláltam azt ami miatt van értelme élnem. Pontosabban azt a valakit, aki miatt életet nyert az idáig sivár életem. Szeretnék szeretni, szerelembe esni, csalódni, majd felállni és továbblépni. Szeretném magam elkötelezni és gyermekeket szülni, hogy egész életem során bánjam mindazt, mit nem tettem meg míg megtehettem volna. Szeretnék egy kicsit ÉLNI. Azonban félek az ismeretlentől és emiatt félem megtenni első lépéseimet, az első szárnypróbákat a boldogsághoz vezető úton. Szeretném ismét megcsókolni, szeretnék vele menni, akár a világ végére is, de rettentően félek. Nem tehetem meg, jól tudom. Nem teszem meg. Mert nem helyes.. De megteszem. Meg akarom tenni! Vele akarok menni és érezni a testét az enyémhez simulva, érezni a szeretetét, a melegét. Érezni Ő magát! Mikor „először” találkoztunk el akartam kergetni. Azt akartam, hogy elmenjen, hogy magamban őrlődhessek. Aztán pedig el akartam tolni magamtól, rettegtem Tőle, mert megfélemlített, megakart ölni..meg akar ölni! De most már teljesen mást érzek, teljesen átalakult minden bennem és nem szeretnék undok lenni, szeretnék lágyan szólni hozzá. Mert szavai egyszerűen megbabonáznak, megnyugtatnak. Zene füleimnek hangja és nyugtatás lelkemnek. Azt akarja, hogy bízzak benne és én pedig szeretnék bízni benne. Szeretnék esélyt adni ennek az egésznek, még ha szörnyű csalódás is lesz a vége, vagy még talán rosszabb is! - Veled megyek, de csak ha ígéretet teszel, hogy ez nem csapda és nem fogsz megölni, tekintve ha veled megyek. - Tekintetem és szavaim szúrósak, de hangom lágy, szinte mézédes. Komolyan is gondolom amit mondok, mert nem szeretnék meghalni. Viszont vonzz ez az angyal és vele szeretnék menni, vele tartani, bárhova is menjen és vezessen engem is.
Daimon & Blaire
Vendég
Vendég
Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Szomb. Okt. 14, 2017 9:11 am
Blaire & Daimon
Az emberi faj csodálatra méltó bonyolult szerkezet. Valami megmagyarázhatatlan csoda melyet Atyánk hozott létre az idők kezdetén. Soha nem fogom megérteni erre, hogy volt képes, annyira hasonlóak mégis mind különböznek. Csak nézem Raziel testvérem csodáját, az árnyvadász lányt, annyira különleges, igazi harcos, küzd, nem féli a halált, kész a gyengébbekért az életét adni, mintha az volna a normális, hogy hamar távozik az élők közül. Szeretném mindaddig csodálni szépségét míg évtizedekkel később a lelke önmaga távozik el a földi porhüvelyéből. Szeretni akarom, védelembe burkolni, megőrizni számára a hosszú élet titkait. De ehelyett én vagyok az, aki veszélybe sodorja, aki kivégzi Őt, aki elveszi a lehetőséget attól, hogy szépségét egy leánygyermek képében adhassa tovább, hogy harciassága egy fiúgyermek éltető ereje legyen. -Valóban, Te nem vagy játékszer, te vagy az, aki játszik velem, mert megbabonáztál és képes voltál elérni, hogy megkérdőjelezzem Atyánk törvényeit, átírtál bennem mindent. - nézek mélyen a szemeibe. Megigézett ez a földi halandó, úgy, hogy a fényem, szárnyaim elvesztését is elviselném csak, hogy a karjaimban tarthassam. Tudom, hogy ez a csók nem volt helyes, de életem első csókja volt és azt akartam, hogy ettől a lánytól kapjam meg. Édes ajkai lágy súlyként nehezedtek az enyémekre és az a földöntúli édes íz teljesen elfeledtette velem kötelességem és angyali mivoltom. Hirtelen nem voltam más, mint egy egyszerű férfi a vágyaival. Most már emlékszik, mindenre, a gát felszakadt az elméjében és bár nem akartam, de így jobb. Tudja, hogy angyal vagyok, hogy Istent szolgálom, hogy az Úré vagyok és kötnek a törvényei. De érzem, hogy én sem vagyok számára közömbös. Lelkeink össze vannak kötve, érzem, amit Ő érez, bár gondolatait is hallhatnám, de nem teszem, az elrontana mindent. -Mert így akartam, megakartalak csókolni, találkozásunk első pillanatától ezt kívánom. Életem első csókja a tiéd. - mosolygok. Legszívesebben ismét megcsókolnám, de már így felhívtuk magunkra a figyelmet. Túl sokan pillantgatnak az asztalunk felé. Atyánk angyalokat küldött a Földre, hogy dolgukat végezzék, ha nem akarom, hogy a lány nagyobb bajba kerüljön, akkor biztonságos helyre kell vinnem, ahol nem láthatnak meg minket. Mert bármelyik ember lehet itt angyal, az álcánk tökéletes.Olykor még egymást sem érzékeljük úgy beleolvadunk a halandók világába. -Gyere velem, kérlek. - felállok az asztaltól és felé nyújtom a kezemet. A levegő hirtelen hidegebbé válik és a napot felhők takarják el. Baljós előérzetem támad és nem várhatok sokáig. El kell innen mennünk. Bár örökre nem bujdokolhatunk, de mindent megfogok mozgatni, hogy Blaire életben maradhasson. Ha elfogadta a felé nyújtott kezemet egy pillanat alatt eltűnünk az asztaltól és picivel később már egy elég tágas hotelben kötünk ki. Itt szálltam meg, levédtem angyali energiával, ez távol tartja az ártó lényeket és összezavarja némileg az angyalokat, de sokáig nem lesz elegendő. Előbb vagy utóbb megtalálnak az arkok.
Jóformán észre sem vettem, de idő közben lehűlt az idő és az égbolt narancssárgába borulva tört ki rabságából. Felsóhajtottam mikor feleszméltem és pár pillanatig, percig csupán az eget kémleltem. A lényeket amik odafent, a felhők fölött laknak. Mindegyikük lát minket. Jó és rossz helyzetekben, de nem. Nem segítenek nekünk, nem jönnek és védenek meg minket, csak végzik dolgukat. Nincs szívük, képtelenek szeretni, csak parancsot követnek. A férfi.. Daimon is pont ezt teszi. Nem más a dolga, mintsem, hogy végezzen velem, de akkor mégis mi a fészkes fenére vár? Nem vagyok már elég nagy rakás szerencsétlenség, még érezteti is velem, hogy az életem semmit sem ér. Kihasznál és én égek. Égek és érzem, hogy ez a csók hiba volt. Egy dolog aminek meg sem szabadott volna történnie. Mégis minek hagytam a kísértésnek, el kellett volna húzódnom és pofán csapni. Ahogy azt az úrhölgyek teszik. Mikor jutottam ennyire a legaljára a dolgoknak? Lepillantok, arcomon kiüt a kétségbeesés. - Nem tudom miért játszadozol velem. Nem vagyok a játékod. - Szinte suttogom, nem akarok jelenetet rendezni. Visszaülök a székemre és kezeimet az asztalra ejtem. Daimon vonásait figyelem, melyek jelenleg túlságosan is igazinak tűnnek, de mégis, az egész egy hatalmas hazugság, nem igaz? Ha akarná még csak nem is látnám, ha akarná már halott lennék. Az életem és immáron a szívem is a kezében van és Ő dönt mindkettő felett ezáltal pedig a sorsom felől is. Senkim sincs már, nem is dönthetne más. Én képtelen vagyok dönteni. Nem azért mert jelenleg török darabjaimra, hanem mert sosem tudtam magam elkötelezni. Nekem nem adatott meg az, hogy édes 18 éven keresztül figyelek és tanulok. Hamar fel kellett nőnöm így időm sem volt éretté és felelősségtudatossá válnom. Talán ez az első számú oka annak, hogy ráuntam felesleges nephilim életemre. Nem vagyok én árnyvadász sem igazán, csak egy torzszülött. Nem tudom elhinni mindazt ami történik velem. Pár hete az erdőben és most is. Mintha egy szörnyű rémálom lenne ez az egész, amiből nem tudok felébredni. Sóvárogva vágytam, hogy szeressenek és beleestem a csapdájába, a szerelem csapdájába. Ráadásul nem csak a szerelem itt a probléma, hanem hogy akibe beleestem, az egy Isten szolgái közül. Ő nem lehetne itt és én nem szerethetem ahogy Ő sem engem. Ez egyszerűen rendellenes. – Fáj a felfedés, szinte elsüllyedek szégyenemben és jól tudom ha még bármit számítanák, akkor mihelyt hazaérek, egy pofon várna és egy fejmosás. De senkit sem érdeklek, senki nem tartja számon milyen romlott vagyok és milyen megbocsáthatatlan dolgot tettem. Sosem voltam egy hívő fajta, de nephilim létemre, mindig is hittem Istenben és az Ő Angyalaiban. Mindig tudtam, hogy Raziel nem kamu, Ő létezik és miatta vagyunk a földön, hogy megvédjük a mondénokat. - Válaszolj nekem valamire. Mi a jó életnek smároltál le? - Bepipulva, haragtól és bánattól fűszerezve szegezem neki a kérdést, de végig mégis melegség tölt el, már csak a tudattól is, hogy hozzá beszélhetek és nem hajtott el. Megkért, hogy ne menjek, de nem tudom, hogy a dolgainkat jó ötlet lenne-e itt megbeszélni, ahol bármelyik mondén hallhatja. Ez nem tartozik rájuk.. meg úgy semmi sem ami velem vagy Vele kapcsolatos.
Daimon & Blaire
Vendég
Vendég
Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Csüt. Aug. 17, 2017 7:15 pm
Blaire & Daimon
Nem értem a halandókat, próbáltam, de sosem sikerült. Fura szokásaik, gondolkodásaik és érzéseik vannak. Ha bókot hallanak azt mondják nem igaz rájuk, de legbelül érezni náluk a boldogságot. Ha szomorúak könnyeket hullajtanak, de szinte percek alatt képesek újra nevetni. Annyira érdekesek, izgalmasak, hogy örökké tudnám figyelni őket. Ám az én dolgom nem más, mint eme értékeket elvenni és a testet mely életet adott a léleknek az enyészeté hagyni. Csak nézem ezt az emberi lányt és furcsa dolgok kavarognak bennem. Olyanok, melyek életem során sohasem. Mindig óvva intenek bennünk még mielőtt alászállunk hiszen a földi lét roppant veszélyes eme tiszta lényekre, mint amilyenek mi vagyunk. Sokan a romlás útjára léptek amint földet értek, az itteni szépségek, csodák, nők az angyalokat is romlásba taszította. Sosem értettem ezt, ám mióta ez a lány a küldetésemmé vált kezdem érteni mi vitte le az útról testvéreimet. Olyan csodálatos, éteri szépség, hogy szinte le sem tudom venni róla a szemem. Nem szabadna ilyetén módon gondolkodnom, de képtelen vagyok irányítani a gondolataimat. Érzem, amit Ő érez, hallom, amit gondol és ez annyira ijesztő, mégis annyira izgalmas. A csók annyira hirtelen ötlet, hogy magam sem értem miért tettem meg, angyali életem első romlottsága, egy ártatlan csók, ebben mi a rossz? Miért tartják a kárhozat egyik lépésének, ami ennyire földöntúlian jó? Érzem, ahogy rá is hatással van, szívem hevesebben kalapál és el se tudom mondani mit érzek közben. A csók megszakad és összezavarodom attól, ahogy szinte ledönt a lábamról hirtelen jött zavarodottsága és dühe. Nem tudom hová tenni ezeket, a bennem lakó jó érzés az Ő dühével párosul és teljesen összezavar. -Ne menj, kérlek... - állok fel és hozzá lépek, nem tudom mit tegyek, legszívesebben szárnyaim védelmébe helyezném, ölelném, de nem tehetem, maga a csók is hiba volt, a kötődést egyszer már csúnyán megbántam. -Tudod mi vagyok, igazam van? Az emlék korlát feloldódott, számítottam rá. - sóhajtok. Tudtam, hogy képtelen vagyok elég erős falat építeni az emlékei köré, de igyekeztem. Reméltem tovább tart majd, addig míg ki nem találom, hogy mit tegyek. Tudom mi a kötelességem, de azt is tudom, hogy mit akarok, és az nem az Ő halála.
Sosem éreztem magam erősnek, vagy éppen tökéletesnek. Nem értem szavait, egyszerűen elhalványulnak gondolataim mellett. Én tökéletes? Lehetetlen, hogy mások tökéletlenek és irigykednek rám. Annyival tökéletesebb árnyvadászok léteznek a Földön és én nem tartozok közéjük. Sosem voltam jó árnyvadász, jó ember sem. Kirekesztve éreztem magamat egész életem során mert sehova sem tartozom. Nem vagyok árnyvadásznak való, de nem élhetem a mondénok életét sem. Az alvilágiak is megvetnek és az egyetlen hely ahova menekülhetek az a sötét erdő legmélyebb zuga. Ott kisírhatom bánatomat. Azonban nem tudom ez még mennyire van így. Félek az erdőtől de magam sem tudom miért. Akkor kezdődött, amikor a rémálmaim is. Már éppen kinyitnám szemeimet higgadtan, mikor megérzem ajkait az enyémen, hezitálok. Fülig pirulok, de nem merem egyből visszacsókolni. Arcom ég a forróságtól, de eszembe jut minden. Az elmúlt hetek szörnyű gyötrődései, az a nap az erdőben – ami miatt félek az erdőbe rohanni. Minden szemvillanás alatt érthetővé válik és megijedek, leblokkolok. Mégis mit keresek itt és mégis mit keres Ő itt. Azért jött, hogy elcsábítson és végezzen velem? Félek, életemben nem féltem még így. Úgy érzem egy világ omlik össze körülöttem és nem kapok levegőt. De aztán mind ez tova száll és csupán a csókunk marad féktelenül. Visszacsókolom, olyan szenvedélyesen ahogy még soha életemben álmodni sem mertem, hogy lehetséges. Kezemet az övére helyezem, de szemeimet lehunyva tartom. Kiélvezem minden percét mert ez életem első csókja – és talán az utolsó is. Nem tudom pontosan meddig tartott, de mikor elszakadnak ajkaink kinyitom szemeimet és az eszem arra késztet, hogy felpofozzam. Harcol a szívem ellen és tudom, nem leszek képes megállítani a kezemet. Felállok, mert úgy érzem, nem tudok ránézni. Felkapom a dzsekimet de mindvégig abban reménykedek, hogy nem enged el. Hogy megfogja a kezemet, vagy előttem termed, mint az erdőben. De mégis félek, hogy nem állít meg és ebből a továbbiakban nem lesz semmi. Rettegek, mert még szinte meg sem csókoltam, de belezúgtam. Egy angyalba! De közben tudom, hogy hiába ez volt életem legrosszabb cselekedete, ugyan annyira a legjobb is volt. Vegyes érzéseim pedig teljesen összezavarnak, egyszerűen képtelené tesznek az ésszerű gondolkodásra. Összezavarodva állok a székem mögött, majd betolom azt. Nem nézek Daimonra, végig a földet pásztázom szemeimmel. Érzem ahogy legbelül összeomlok, magamba zuhanok és a gödör legmélyére sodródok a pereméről. Kiáltok, de mind hiába, nem húz ki semmi vagy éppen senki. Érzem magam körül a hideg falakat, mintha egy cellában rostokolnék segítségért kiáltozva. Akaratlanul is, de legördül egy kövér könnycsepp az arcomon, mely pont a szék peremén pihenő kezemre zuhan. Pislogok párat és megtörlöm a szemeimet, de azok szárazak. De akkor honnan az a könnycsepp?
Daimon & Blaire
Vendég
Vendég
Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Pént. Jún. 23, 2017 9:02 am
Blaire & Daimon
Annyi tapasztalatom van az élőkkel kapcsolatban, amit áttudtam élni a földön, pár száz év, soknak tűnik, de ennyi idő alatt sem lehetett teljesen kiismerni Őket. Az érzéseik bonyolultak, a gondolataik kuszák, a cselekedeteik őrültek. Nem tudtam rajtuk kiigazodni. Az előttem ülő lány pedig nagyobb rejtély a számomra, mint bármelyik másik ember. Hiába kapok néhány gondolatfoszlányt tőle csak még inkább összezavarodom. Gyönyörű lány, erős, igazi harcos mégis annyira összetört, mintha a lelke várná a feloldozást, valamit, amibe kapaszkodhat..Talán épp ezért vágyakozik annyira vissza Atyánk mellé, mert nem találja itt lent a helyét. Megtenném amire áhítozik, ha képes volnék rá, talán ez az emberi önzőség, mert nem akarom, hogy többé ne létezzen emberi formájában, órákig akarom nézni, érinteni akarom. Már nem is tudom pontosan mit kellene tennem, egy angyal önzetlen, cselekvő, elsősorban az Úrnak szenteli létezését, másodsorban a kötelességének, ezért létezünk, hogy az Úr szavait terjesszük...mi van velem? Mi történik? Oh, Blaire... -Oh, igen, a nevem, nos a szüleim mindig is rajongtak a különösen furcsa nevekért, mikor megszülettem nem is volt kérdés, hogy valami egyedi nevet kapjak, de legalább nem Marcipán lett a nevem, pedig az is esélyes volt. - nevetek. Dől belőlem a sok hülyeség, de egyszerű, nem is nehéz társalogni. Talán képes volnék arra, hogy beolvadjak a környezetembe, ha akarnék. Raziel valószínűleg, ha tudná most mit művelek haragra gerjedne, bár az angyalok között Ő a legfegyelmezettebb. Nem vagyunk bosszúálló lények, nincs bennük gonoszság, nem cselekszünk meggondolatlanul, tiszta lények vagyunk, fény a sötétségben, ám ha a földön járunk olykor elfelejtjük miként viselkedjünk. Raziel csupán egyszer szállt alá és mikor visszatért megszülettek az árnyvadászok nemzedéke, minden egyetlen egy árnyvadásszal kezdődött... -Megkattanni? Ezt nem hiszem, értelmes, okos lánynak tűnsz, és hidd el, jó emberismerő vagyok. - villantok rá egy ezer wattos mosolyt, páran fel is sóhajtanak a mellettünk lévő asztalnál, emberek...külsőségek.. Amiket mondtam mind komolyan gondoltam, bár Ő semmit sem érez, nem hallja a gondolataimat, de én sokszor figyelem mik járnak a fejében és le vagyok nyűgözve, sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Néha összeráncolom a homlokomat mikor olyat hallok, ami nem tetszik, kiváltképp a szüleivel való kapcsolata, vagy az, hogy nem értékelik őt eléggé, az emberekben több a gonoszság, mint bármi másban. Atyánk mégis úgy szereti teremtettjeit,mintha a saját gyermekei volnának. Raziel épp így gondol az árnyvadászokra, de mi van a többi fajjal? Ezen is oly sokat gondolkodtam már. -Okos, gyönyörű és erős lány vagy Blaire, ezt ne felejtsd el, és, hidd el nekem ezeket mind látják is rajtad és fáj nekik a maguk tökéletlensége. - simítom még egyszer végig az arcát. Mikor behunyja a szemét elmosolyodom és úgy érzem mintha súlytalanul lebegnék. Előre hajolok és ajkaimat az övéihez érintem, tudom ez illetlenség, de nem bírtam magammal, olyan puha és édes, felsóhajtok.
Meglep, hogy megért, mert ez valljuk be nem átlagosnak mondható. Engem ugyanis se a szüleim se a barátaim nem értettek meg soha. Most meg jóformán barátaim sincsenek. Kinek is kell barát, mint átver és kihasznál. Igen, talán nem így kéne gondolkoznom, de mit tehet az ember ha ilyen tapasztalatokkal rendelkezik csupán? Volt egyszer egy barátnőm, iszonyatosan szerettem. Sokat röhögcséltünk, mikor kicsi voltam. Aztán jött egy srác, egy ideig megvoltunk, de aztán ketten elmentek végig csinálni egy parabatai szertartást engem meg jól magamra hagytak. Aztán ha ez nem lett volna elég nem sokkal ezután hallottam vissza, hogy flúgos vagyok és nincs helyem az árnyvadászok között. Így nem is csoda, hogy se barátaim, se beszélgetőtársaim. A rossz pletykák is tehetnek róla, de leginkább én vagyok a gát. Nem akarok senkit közel engedni magamhoz. Ami azt illeti Daimont sem. Érzek iránta valamit ebben biztos vagyok. De ez talán csak fellángolás, tini szerelem. Nincs értelme foglalkoznom vele. A fontosabb, hogy hogyan győzöm le a rémálmaimat, a lidércnyomásokat és hogy leszek jobb árnyvadász ha csak hibákat halmozok hibák hátára. - Mielőtt nem jöttél ide, azt gondoltam átlagos lesz a napom, de még a neved sem átlagosnak mondható. - Őszintén felnevetek, de nem gúnyosan. Jól érzem magam, mert végre nem kell odafigyelnem a nevetésemre, az étkezésemre. Egyszerűen csak csevegek valakivel. Olyannal aki nem ufó és tud kommunikálni. Nem ítél el meg miegymás. Ez számomra maga a Mennyország. Bár tény és való, hogy ki kéne derítenem mi is Ő. Vigyáznom kell, mert könnyen felfedhetem magam és akkor nekem végem. Név változtatás, költözés meg minden anyám kínja. Mindezt egyedül, mert a szüleim szemében én nem is létezek. Hajamat a fülem mögé tűröm, míg kipirulok. Ennél szebbet életem során senki sem mondott nekem és azt hittem idáig, nem is fog. De Daimon valahol elkezdte s nem félt befejezni. Jó hallgatni ahogy egyik dicséret jön a másik után és követik egymást akár egy láncreakció. - A sorsban nem hiszek, de abban egyre inkább, hogy kezdek megkattanni. - Na jó ezt nem kellett volna. Ezzel tuti elijesztettem, de mit lehet tenni. Ha a fő titkomat nem árulhatom el senkinek, legalább egy kis apróságot osszak meg magamból. Legalább adjak esélyt ennek a srácnak, hátha lesz belőle valami. Talán végre eljött számomra is az a személy akire kislány korom óta várok. Aki minden bajommal és rossz tulajdonságommal elfogad és szeret. - Nem senki nem mondott ilyet vagy hasonlót. Igazából semmit sem szoktak mondani, csak szidnak. - Egyre mélyebb a pír az arcomon s lassan úgy nézek ki, mint egy beérett paradicsom ami arra vár, hogy leszakítsák és megfalatozzák. Én is erre várok, hogy megfalatozzon. Ahogy érzem arcomon az érintését behunyom szemeimet és elképzelem ahogy megcsókol. A gondolatra beharapom az alsó ajkamat.
Hasonlót sem éreztem még soha, mintha valami elemi erő irányítana, egyszerre a lelkem és a testem is vágyik erre a halandóra. Olyan erővel húz hozzá az érzés, hogy erőlködnöm kell azon ne érintsem meg puha bőrét, hogy ne simítsak végig bájos arcán, hogy ne érintsem meg gyönyörű arcát. Ha most behunynám a szemem olyan pontosan tudnám visszaidézni az arcát mintha csak őt nézném, belém égett teljesen. Hallottam már angyalokról melyek feladták az öröklétet azért, hogy egy halandó szívének szenteljék magukat, de hogy ez mennyire igaz, nem tudom. Még azzal sem vagyok tisztában mit érzek, hogy miért érzem úgy, hogy lelkem egy része, hogy a szívem egy darabja ebben a lányban dobban. -Hogyne érteném, én sem vagyok egy kimondottan társasági lény, szeretem, ha körülvesz a csend, de a mai alkalmat semmiképp nem hagyhattam ki, tudtam, hogy ha elhalasztom ezt a lehetőséget roppantul megfogom bánni. - mosolyodtam el. Ezzel a mondanivalóval tulajdonképpen nem álltam messze az igazságtól, valóban szeretem a csendet, de nem azért, mert egyedül jobb, hanem, mert mindig körül vesznek, odafent a testvéreim, idelent pedig a lelkek, ha egyedül lehetek az afféle megváltásként ér. Azonban ezúttal nem vágyom a magányt, a lányt akartam látni pedig tudom nem szabadna, nem folyhatok bele az életébe, főleg nincs jogom azután, hogy tudom mit kell tennem, hogy én leszek az, aki megfosztja majd őt az életétől. Szinte nyillalást érzek a mellkasomban ettől a gondolattól. Nem tudom mi közünk lehet egymáshoz, de annyi szent, hogy nem egyszerű és nem hétköznapi, ami köztünk történik. Még az angyali testvéreim előtt rá kell jönnöm erre a különlegességre. -Blaire...igazán különleges név, illik hozzád. És ezt komolyan is gondolom. Blaire, csak ízlelgetem a nyelvemen a nevét és csodás érzés kiejteni. Hogy lennék képes megölni őt? Végig nézni a halálát és átvezetni a fénybe mikor már legelső alkalommal sem tudtam megtenni? Most, hogy láttam, éreztem testét az enyémhez érintve, hallottam a hangját, tudom a nevét...mintha ezer éve ismerném, mintha a lelkeink valaha ismerték volna egymást. Igen, ez lehet rá a magyarázat, valaha lehetett valami közünk egymáshoz, ilyen elemi erővel összefonódó kötődés másképp nem alakulhatott ki. Lelkeink ismerik egymást és igyekeznek nem elveszíteni egymást, hát hogy nem jöttem rá előbb? -Álmaimban már láttalak...ez tetszik és természetesen nem lehetetlen, ha hiszel a sorsban. - mosolygok és egy pillanat múlva kezem óvatosan, lágyan, de annál nagyobb elhatározással simít végig az arcán. Szinte éget az érintése, de sóvárgok is utána. Ismerlek. ismernelek kell valahonnan, talán angyallá válásom előttről, talán földi küldetéseim idejéből...valahonnan ismernelek kell téged... -Mondták már neked milyen gyönyörű vagy? Mint a hajnal első sugarai melyek beterítik a föld felszínt.. - sóhajtok. Nem tudom mi miért történik de véglegesen belekeveredtem ebbe. Talán már most végleges hibát követtem el, de nem tudom ezt a pillanatot csak olyan egyszerűen elengedni, erre képtelen vagyok.
Valamiféle Isten-i erő lehet az, amely jelenleg bennem kavarog, ugyanis vágyom erre a férfira. Hogy azért, mert hosszú idő után Ő az egyetlen aki nem csak hogy leül hozzám de szóba is elegyedik velem? Vagy talán azért mert álmodtam vele és iszonyatosan ismerős számomra? Fogalmam sincsen. De nem ismerhetem, nem igaz? A nevét sem tudom, ha tudnám gyanúsabb lenne, de így. Mégis vágyom az érintésére, akár a gyermek anyja simogatásaira. Igen, talán ez hiányzik. Hogy megérintsenek és ne lenézzenek. Amióta csak élek nem megy más, mint a lenézés. A szüleim nincsenek megelégedve velem, úgy gondolják a világnak is jobb lenne ha meg sem születtem volna..talán igazuk van. Talán meg sem kellett volna szülessek. Mert én nem egy bimbódzó románcból születtem, mint szinte minden társam, az én szüleim válás szélén voltak, mikor megtudták jöttömet. Én tartottam egyben a családot akkor és most is. Mégsem kapok semmi -féle elismerést. Csak egy köszönömre vágyom, vagy bármire ami érezteti velem, hogy szeretnek; de nem jön válasz. - Tudja eléggé magamnak való vagyok, de ezt bizonyára nem értheti, nem is kell. - Kicsit bánt, hogy nem mesélhetek magamról. Kitárnám a szívemet, hogy árnyvadász vagyok. Meg hogy a szüleim elítélnek és nem felelek meg a kicsinyes elvárásaiknak. Elmondanék mindent; de nem lehet. Örülök, hogy bemutatkozik ez a kedves idegen, mert az oldalamat már furdalta a kíváncsiság, vajon ilyen helyes pofihoz milyen név társul. Valami különlegesre gondoltam annyi szent, bár meglepett. Inkább Frederigo ugrott be, mint sem Daimon. Ilyen név egyáltalán létezik? Na meg az a vezetéknév is, mintha tök kamu lenne az egész ember..vagyis a neve. Lehet a képzeletem szüleménye ez a jelenlegi is? Álmodtam vele és a neve mesébe illő. Mintha nem is létezne, csak a fejemben. Kezdek tán' bekattanni? Azért még mielőtt udvariatlannak tűnnék nyújtom a kezemet. Szinte belém akad a szó, mikor megérintem. Mintha nem is e-világi lenne. - Blaire Marino vagyok - Elengedek egy kecses mosolyt, majd megrázva a kezét leengedem kezeimet az ölembe. Közben megérkezik a kávém mellé a reggeli süteményem is. De képtelen vagyok enni. A szívem rendesen zakatol és nem tudom hova tenni se ezt a helyzetet, se ezt a fickót. Daimon Ferrer. A nyelvemre áll és már ez sem normális. Kisebb koromban beszéd hibával küszködtem és ez mai napig is meglátszik kicsit. A neveket azért jegyzem meg nehezen mert kiejteni is nehezen megy. De ez a név, mintha a számba lett volna adva. Nem tudom mire gondolhat. Persze én már láttam, igen..de csak az álmomban. Ő nem ismerhet és én is csak látásról Őt. - Nem tudom. Voltaképpen én álmodtam magával. Tudom ez furán hangzik, hiszen csak most ismertük meg egymást, de igaz. - Nem tudom miért erősködök annyira. Biztos idiótának néz és ennél nagyobb idiótát keresve sem találhat. Mert hát az vagyok..egy infantilis idióta. Egy vadidegennek tárnám fel a szívemet és az egészben a szörnyű, hogy képes lennék letámadni. Több szempontból is. Először is megkérdezném árnyvadász-e. Másodszorra leteperném. Eléggé kétségbeejtő tudok lenni, még én is meglepődök olykor-olykor.
Egy angyal bonyolult lény, minden fölött áll mégis mindentől függ Ő is. Mi vagyunk a levegő amelyet beszívnak, mi vagyunk a napfény mely végig simít az arcukon. A vihar a mi haragunk, a halál a mi kegyünk, az élet a mi ajándékunk. Odafent nem vagyunk mások, mint egy fényforrás, mint egy rejtélyekkel megfűszerezett csoda. idelent azonban rengeteg minden mássá változik. Olyan dolgoknak lettem tanúja melyet elképzelni sem voltam képes azelőtt soha. Őrangyalként jártam és keltem a világban, figyeltem az élők miken mennek át, hogy vannak érzéseik, fájdalmaik, boldogok és olykor csalódottak, annyi arcukat tárták fel előttem, hogy szinte fel sem foghattam a sok új dolgot. Szép lassan bennem is alakultak dolgok, túlságosan ragaszkodni kezdtem a védencemhez, azt hittem az élők által szerelemnek nevezett érzésben szenvedek, de később rájöttem, nem volt ez más, mint a hovatartozás iránti vágy, hogy tartozzak valakihez, a sok lent töltött idő idővel átformál és emberibbé tesz. Az, hogy utána Raziel magához hivatott egyszerre volt büntetés és ajándék. Elvesztettem a földi csodát, az emberséget, de közben visszanyertem ítélőképességem, amire szükségem volt. Halálként visszakaptam az emberi élet egy szeletét, de büntetésként el kell vennem azt, amit annyira megszerettem az élőknél, az életet. De ezért okom sincs bosszankodni, ez egy feladat, így kell rá tekintenem, semmi másképp. És mindeddig meg tettem ahogyan kellett, és ekkor jött ez a lány, felkavart és olyan mélyen megérintett, hogy az fájdalmat okozott. Csak nézem és hiába próbálok rájönni magam sem tudom mit érzek, mi késztet őrültségre. -Pedig egy ilyen gyönyörű fiatal lány nem való a magánynak. Biztosan csak beakarsz csapni és valójában minden nap más férfival költöd el az ebéded. - mosolygok és összekulcsolt kezeimre ejtem az állam és onnan nézek ismét rá. Igéző tekintete van. Könnyeden lehet szóba elegyedni vele, volt időm elsajátítani az efféle társalgás fortélyait és örülök, hogy ezt kamatoztatni is van lehetőségem. Az az enyhe pír az arcán elragadóan fest. -Elnézést, borzasztó alak vagyok, had mutatkozzak be, a nevem Daimon Ferrer. - nyújtok kezet és magam sem tudom miért, de várom, hogy összeérjenek kezeink. Viharos találkozásunk beleégett az emlékezetembe, éreztem testének érintését és euforikus volt. Még mindig tudom a kötelességem és hamarosan a testvérem is tudni fogják, valami nincs rendben, akkor azonban számíthatok a megrovásra, és lány, nos Ő halott lesz, ahogyan a lelke is kívánja ezt a megnyugvást. Akkor meg miért ragaszkodom olyan görcsösen ahhoz, hogy az Ő lelke tovább maradjon a földön. nem lehet csupán ez a parázsló kötelék ami összeköti a lelkeinket. -Még mindig úgy érzem, mi már találkoztunk, nem segítenél kitalálni honnan? Mit művelek? Lassan túllépem a törvényeink határait, de annyira csábító a lehetőség, hogy már érzem is a szégyen elsöprő hullámait.
Folyamatosan az álmomon kattogok, képtelen vagyok kiverni a fejemből a tényt, hogy egy olyan férfi jelent meg benne akivel odáig nem találkoztam. Hiszen most látom először nem? Vagy másodszorra, az első pedig csupán látomás szerű volt. De nem fér a fejemben, hogy is történhetett ez meg. Nem vagyok különleges és a családom sem híres árnyvadász család, hogy ez valami -féle adottság legyen. A jövőt sem jósoltam sosem álmokból és még de ja vu-m sincs túl sűrűn. Egy unalmas kis életem van. Minden egyes nappal, mikor felkelek csak arra vágyom, hogy a szüleim elfogadjanak, vagy olyat cselekedjek ami miatt felnézhetnek rám. Arra vágyok, hogy szerelembe essek és a házasság rúna segítségével keljek egybe valakivel. Csupa olyan álmok, amivel ha nem is mindegyik, de majdnem mindegyik árnyvadász küzd. Lelomboz a férfi viselkedése, mert talpra esettnek vélem felfedezni mondandójából, eddig az álmomban egy magabiztos és bátor férfi volt. Egy olyan, aki megvéd és a karjai közé bújva elfelejtem minden búmat. Miket is beszélek? A karjai közé bújva? Hát én teljesen megőrültem, ebben biztos vagyok. Az agyam gúnyt űz belőlem és játszadozik. Mikor pedig már végkép összezavaródtam sziesztázni indul és hajnalig nyomatja a bulit. Aztán megpihen, hogy míg tiszta tudattal járom a várost, addig feltöltődjön egy újabb hancurra. - Igazán nem kell bánnia, nem zavar, sőt! Örülök a társaságnak, nem sűrűn mondhatom el, hogy egy férfi társaságában fogyasztottam ételt. - Huncut kis mosolyt ejtek, de szinte azonnal megbánom. Mi ütött megint belém? A flörtnek nem most van itt az ideje, különben is túl sokat árultam el magamról mindössze egyetlen mondatom során. Még ha egy komoly beszélgetés kapcsán közöltem volna neki bújtatva a pasik utáni vágyálmomat, ez akkor is durva lett volna. Na de így; könyörgöm, valaki ásson el valami mély helyre ahol nem tudok többet megszólalni. Ismerősnek hah? Ha maga azt tudná nekem mennyire ismerősnek tűnt. Na és a végkifejlett a legizgalmasabb, hiszen nem csak annak tűnt, láttam az álmomban! Pontosan mintha már találkoztunk volna valahol. De talán csak azért él bennem ennyire élénken mert ezt szeretném. Idáig csupa rémálom gyötört, dolgok amik nem történtek meg. Egy démon, aki megpróbált megölni, majd a szüleim kacaját hallom ahogy érzem a testemből kiszáll a lélek, az irónomnak nyoma sincs. Próbálják más irónnal a gyógyító rúnámat aktiválni, de mind hiába, elvesztenek. A következő pillanatban már egy lepel van rám terítve, körülöttem mindenki hófehérben – a temetésemen vagyunk és én külső szemlélőként látom a testemet. Látom ahogy a lelkem felszáll és elhalványulok. Ekkor felriadok mindig, homlokom verejtékezik és lihegek, akár aki most futotta le a maratont. Ezt követően pedig egész nap fáradt vagyok és húz vissza az ágyam. De tudom, ha elalszom megint jönnek a rémálmok. Szörnyű volt ez a pár hét és ez az álom számomra a megváltást jelentette.
Magamban még mindig tudom mit kell majd tennem, de ez a pillanat erre nem alkalmas, tudom, hogy ezzel csak húzom és halasztom az elkerülhetetlent, de megakarom érteni mi ez a fura érzés, ami azóta bennem van amióta megláttam ezt a lányt. Tudom, hogy a tüzzel játszom hiszen az emlékek törlése nem teljes és végleges dolog, valami mindig visszamarad és ez összezavarhatja az elmét, kontrollálatlan félelem törhet az alanyra vagy ok nélkül érezheti magát boldognak, szomorúnak, álmatlanság is felléphet lidérces álmokkal kísért éjszaka sem kizárt, azonban ezúttal is átlépem a határaimat, hogy odaüljek az asztalához és közelebbről is megfigyelhessem. Bár fogalmam sincs mit remélek csupán ennyitől. Ha azt hiszem a kérdéseimre az ölembe hullik majd a válasz, akkor hatalmasat tévedek. -Köszönöm. - mosolygok a lányra és helyet foglalok az asztalnál. Többen is felénk pillantanak, mindegyik szempárban érdeklődés csillan, ahogy végig pillantanak rajtam. Emberi alakom megtévesztő, direkt arra készült, hogy bizalmat ébresszen, érdeklődést, és ez az élők körében valóban sikerült is. Néhány fiatal mondén összesúg egy asztalnál is vihognak, egy mosolyt küldök feléjük, ahogy egy mondén férfi tenné, ettől csak még inkább nevetnek. -Remélem nem zavartam meg. - szabadkozom és egy pillanatra se veszem le a tekintetem az arcáról. Gyönyörű lány, ez kétségtelen, tudom értékelni a szépséget, évszázadok alatt rengeteg gyönyörű nőt láttam már, a szépség az egyszerűségben is ott van. Ez az árnyvadász lány azonban elképesztő szépség, de ennyi édes kevés, hogy úgy érezzek ahogy érzek. Jelenleg nem sajog a lelkem, mintha haza talált volna, a kötődést még mindig érzem,d e ennyire közel hozzá nem okoz fájdalmat, csupán egy egyszerű kis melegséget, ezzel jelezve, hogy továbbra is fenn áll. -Bocsásson meg, hogy csak úgy ide ültem, de annyira ismerősnek tűnt a számomra. - adok elő egy hirtelen kis szösszenetet, badarság még magam is tudom. Hogyne ismerném, megakartam ölni és továbbra is ez a feladatom. Első találkozásunk hogy úgy mondjam nem volt minden zökkenő nélküli. Ott meg kellett volna ölnöm, de képtelen voltam megtenni. Ezúttal ismét ez a helyzet, egyszerű volna, leszúrni, vagy elintézni, hogy elüsse egy kocsi, bármi, mégis ha erre gondolok egy fájdalom nyíllal a mellkasomba és megállásra késztet. Hamarosan az öregek számára is egyértelmű lesz, hogy nincs minden rendben addigra vagy meg kell ölnöm vagy valamit kitalálnom, hogy hogyan ne történjen meg. Bár ez az utolsó nem lehetséges, mindenképp meg kell halnia a lánynak. És ha nem én teszem meg, akkor megteszi más, a sors nem kivételez. Az előző angyal, aki betöltötte a halál szerepét hibát vétett, egy hatalmas hibát, szerelmes lett egy halandóba és megpróbált megszökni vele, Michael testvér azonban megtalálta őket és az angyal szeme láttára végezte ki a halandó lányt. Az angyal felüvöltött fájdalmában, mintha éppen az Ő életét akarnák elvenni. Ez a történet tanulságként van feljegyezve a krónikákban. Az angyallal senki sem tudja mi történt, az öregek nem beszélnek róla, gondolom elpusztult, mert véget vethetünk saját életünknek, ha akarunk.
Kezdőlap
Re: Második forduló - Daimon & Blaire ↠ Kedd Május 01, 2018 10:29 am
Éreztem amint szemeimet könnyek mardossák, s habár öröm könnyek voltak ezek, nem kívántam nekik a szabadságot. Nem szerettem volna ráijeszteni Daimonra, nem akartam abban a hitbe pihenésre bocsájtani, hol azt gondolja fáj, hogy nem volt elég óvatos. Az egész annyira hihetetlen, annyira szürreális, mintha nem a valóság volna. De jól tudom mégis, ez a valóság, csakis az lehet. Minden telis-tele van színekkel és formákkal. Melegség árasztja el a köztünk lévő teret, mely annyira kicsiny, hogy szinte nincs is. Teljesen kipréseljük azt testünk forróságával és egész lényünkkel. Hihetetlenül és elmondhatatlanul boldog vagyok, mert ezidáig azt gondoltam a szerelem csupán lélektani és érzelmi dolog. Sosem gondoltam, hogy valami lehet ennyire mély és bensőséges, mint a szeretkezés pillanatában eltöltött percek. Szerettem volna elhinni, hogy mindenkor ennyire csodálatos, ennyire mámorító, de jól tudtam belül a választ: Ez Miatta van. Ezek nem emberi előnyök vagy erősségek, ilyen csakis egy angyal lehet. Vagy az is lehet ez Daimon egyéni tulajdonsága.
Tudni szeretném a részleteket és meginog bennem mit is szeretnék jobban. A teljes igazságot még ha fáj is vagy Daimon-t. Nem tudom mit lenne érdemesebb kockáztatni. De mivel egész életem során a fejemre hagyatkozva éltem és gyakorlatilag tengtem, várva az élet végét, ideje, hogy erőt vegyek magamon és az érzelmeimnek adjak utat. De ehhez nem is kell nagy löket, hiszen jön magától, olyan ez, mint a gravitáció. Vagy az őrület. Csak egy lökés kell mindkettőhöz – vagy inkább háromhoz – és már kész is a baj. De ez miféle baj, ha nem jófajta? A szerelem, az érzések mind-mind jók. Az egyetlen bökkenő, hogy az angyalok esetében ez másképpen van és annyira szégyenlem magamat, hogy evvel mit sem törődve csábítottam el Daimon-t. Viszont most már nincs visszaút én pedig szeretném kiélvezni munkám gyümölcsét, ha már így is veszik minden. – Csak a hangjára figyelek és kettőnkre, semmiféle külső tényező nem zökkenthet jelenleg ki. Nem érdekel, hogy néz ki a szoba, vagy milyenek a falak, a berendezés és az ágy. Mindez nem érdekel, mert itt van az egyetlen személy, aki még a legrondább szobát is varázslatossá és csillogóan pompázóvá varázsolja számomra. Ezt pedig szeretném megbecsülni, hiszen nem mindenkinek adatik meg egy jóvágású fazon, aki nem véletlen még tündéri is és remekül csókol.
Tanácstalan vagyok, fogalmam sincs jelenleg mi lenne helyes és mi helytelen. Nem tudom mit érezzek, mert hetek óta úgy érzem valami hiányzik az életemből, de idáig fogalmam sem volt mi lehet az. De most, hogy Daimon itt van, nem érzem ezt a hiányt és félek, hogy az okozó értelemszerűen tehát Daimon maga. Egy angyal, ráadásul egy olyan angyal aki felsőbb rendű feladataként érzi, hogy végezzen velem az Úr nevében. Jól ismeri Razielt és mindenki mást is akiről magunkfajták csak olvashatunk vagy filmet/sorozatot nézhetünk. Nem vagyunk egy súlycsoportban és ez megrémiszt. Nem azért, mert félek tőle, hanem, mert félek, hogy beleszeretek és olyan hibát vétünk, melyet eltörölni többé nem lehet. Nem szeretném ha miattam sérülne, vagy lebukna. Azonban nem szeretnék meghalni sem. Talán pár hete úgy gondoltam, sokkal könnyebb lenne ha nem élnék, ha életemet veszteném és senkinek nem lennék terhére. De már nem így érzem, mert úgy gondolom, megtaláltam azt ami miatt van értelme élnem. Pontosabban azt a valakit, aki miatt életet nyert az idáig sivár életem. Szeretnék szeretni, szerelembe esni, csalódni, majd felállni és továbblépni. Szeretném magam elkötelezni és gyermekeket szülni, hogy egész életem során bánjam mindazt, mit nem tettem meg míg megtehettem volna. Szeretnék egy kicsit ÉLNI. Azonban félek az ismeretlentől és emiatt félem megtenni első lépéseimet, az első szárnypróbákat a boldogsághoz vezető úton. Szeretném ismét megcsókolni, szeretnék vele menni, akár a világ végére is, de rettentően félek. Nem tehetem meg, jól tudom. Nem teszem meg. Mert nem helyes..
Sosem éreztem magam erősnek, vagy éppen tökéletesnek. Nem értem szavait, egyszerűen elhalványulnak gondolataim mellett. Én tökéletes? Lehetetlen, hogy mások tökéletlenek és irigykednek rám. Annyival tökéletesebb árnyvadászok léteznek a Földön és én nem tartozok közéjük. Sosem voltam jó árnyvadász, jó ember sem. Kirekesztve éreztem magamat egész életem során mert sehova sem tartozom. Nem vagyok árnyvadásznak való, de nem élhetem a mondénok életét sem. Az alvilágiak is megvetnek és az egyetlen hely ahova menekülhetek az a sötét erdő legmélyebb zuga. Ott kisírhatom bánatomat. Azonban nem tudom ez még mennyire van így. Félek az erdőtől de magam sem tudom miért. Akkor kezdődött, amikor a rémálmaim is.
Folyamatosan az álmomon kattogok, képtelen vagyok kiverni a fejemből a tényt, hogy egy olyan férfi jelent meg benne akivel odáig nem találkoztam. Hiszen most látom először nem? Vagy másodszorra, az első pedig csupán látomás szerű volt. De nem fér a fejemben, hogy is történhetett ez meg. Nem vagyok különleges és a családom sem híres árnyvadász család, hogy ez valami -féle adottság legyen. A jövőt sem jósoltam sosem álmokból és még de ja vu-m sincs túl sűrűn. Egy unalmas kis életem van. Minden egyes nappal, mikor felkelek csak arra vágyom, hogy a szüleim elfogadjanak, vagy olyat cselekedjek ami miatt felnézhetnek rám. Arra vágyok, hogy szerelembe essek és a házasság rúna segítségével keljek egybe valakivel. Csupa olyan álmok, amivel ha nem is mindegyik, de majdnem mindegyik árnyvadász küzd.
