Meggondolatlanságot tettem mikor kiálltam a démonnal szemben egymagam. Ki vagyunk képezve az ilyen helyzetekre, azonban a fejem tele volt oda nem illő gondolatokkal Harc közben csakis a harcra szabad figyelni, a mozdulatokra, az ellenség mozzanataira. Én azonban nem volt tiszta fejben és a baj megtörtént. Ha Efraim nem talál meg eddig sem bírtam volna életben maradni. De úgy tűnik így sem húzom már túl sokáig. Egy árnyvadász nem öregszik meg tisztességesen. Nem egy életbiztosítás árnyvadásznak születni. Felköhögök fekete vért. A tüdőm ég, de úgy érzem mintha a látásom sem volna olyan tiszta és éles mint eddig. Egy egyszerű démon okozza a vesztem, ez azért nevetséges. -Nekem is mindig remek ötleteim vannak, a mai is az volt. - vigyorodom el. Felelőtlenség, ez az én nagy bajom, túlságosan is elbíztam magam és nem törődöm módon cselekedtem. Igazán a helyemet sem találtam, sem a Kör tagjai között sem az Intézetben. És ott volt Efraim, akivel végképp nem tudtam mit is kezdhetnék, eléggé szar nem? A húgom miatt életben kellene maradnom, de annyira fáradt vagyok és felakarom adni, szánalmas. - Honnan szereznél éjszaka vért? Lényegében ez egy hülye kérdés, vámpír, egy vámpír percek alatt talál akár egy felkínálkozó személyt is, de vannak források, amik ugyan nem megengedettek, sőt, tiltottak, mégis maga Raphael is tart magánál minden vércsoportból vért. Honnan tudom? Attól a Lewis gyerektől, aki úgy masírozik az Intézet falain belül, mintha odaillő bútordarab volna. - 0+ a vércsoportom. - krákogom. Nos vérátömlesztés. Nem tudom ez mennyire lehetséges árnyvadásznál, hisz a vérem különleges, de egy egyszerű emberi vér...nos nem tudom. - Talán...talán árnyvadász vér kellene....az emberi nem megfelelő. Hozom a tudtára még mielőtt megölne a vérrel. Fogalmam sincs ez a vérátömlesztés milyen hatással lenne rám, úgy tudom ilyesmire sosem került még sor a nephilimek között. Bár minden jobb lehet annál mint amit érzek, szó szerint gyulladok belülről, mintha vasmarokkal szorítanák a tüdőmet a szívem pedig olyan erősen ver, hogy érzem minden dobbanását a mellkasomban. - Kvittek. - mosolyodom el. - menj, addig én itt várlak. - lövök el egy gyenge poént, mert sosem voltam jó a viccekben, kicsit humortalan stílusom van. shadowhunters frpg
eülök mellé az ágyra majd csak ezt követően néhány perc elteltével fekszem az oldalamra, hogy látóhatáron maradjon Josh. Gondolataim pedig be is bizonyosodnak ebben a pillanatban, miszerint mennyire makacs és egyszerűen lehetetlenség pihenésre bírni. Ekkor egy csilingelő hangként szólal meg a tudatos énem, hogy aztán ötlettel zúzzon végig a fejemben. Ezidáig bele sem gondoltam abba a lehetőségbe, hogy a mérget más úton távolítsuk el a szervezetéből. Hiszen minden tény arra utal hiába volt az erőlködésem, nem tudtam kiszívni az összes mérget, ha pedig megpróbálnám talán a vérveszteségbe halna bele. Talán meg sem tudnám magamat fékezni, ami ezúton segítségemre volt az a méreg kesernyés íze, mely időben észhez térített. Hiszen köztudott az, miszerint a vámpíroknak az árnyvadászok vére pont ahhoz mérhető, mint egy újoncnak az emberi vér. Elvesztjük önkontrollunkat saját magunk felett és képtelen vagyunk megfékezni magunkat. Nem egy ember halt már meg ilyen módon, nos árnyvadászra még nem volt példa, érthető okokból kerüljük a vérük vételét. Illetve a legtöbbjük meg is védi magát. Az hogy én összekerültem Joshuaval az több szempontból is tiltott. Nem csak az egyezményt szegjük meg, nem csak a vámpírokat szégyenítem meg, de a saját életünket is kockára tesszük. - Nem hagyom, hogy megerőltesd magadat. Azonban támadt egy remek ötletem. - Hiszem, hogy elég befogadó ahhoz, hogy ne csak egy biccentéssel adja tudtomra, hogy nem óhajt ebben részt venni. Ennél sokkalta értékesebbnek és értelmesebbnek ismertem meg, tudom, hogy ha el is utasítja – hiszen ezt nem tudhatom biztosra –, akkor is ki fogja majd talán fejteni az okát is. - Vérátömlesztéssel megszabadíthatlak a méregtől. Viszont ehhez az kell, hogy az ágyban maradj, míg szerzek vért. - Egyszerű kijelentés és annál is egyszerűbbnek tűnő feladat. Azonban ez közel sem egyszerű, hiszen ehhez egyenesen a DuMortba kell ellátogatnom. No és maradjunk annyiban, hogy nem ápolom a legjobb viszonyt a new yorki vámpírklán fejével, Raphael Santiagoval. De a szükség törvényt bont nem igaz? Az a hír járja, mostanában igen fontossá vált neki egy árnyvadász, talán Joshuan is meglágyulna a szíve. Tekintve ha nem mondom meg neki, hogy kör tag, ugyanis az egyezmény megszegésében részt venni senki sem kíván és ezzel pontosan azt tenné. Viszont nekünk pedig szükségünk van arra a vérre. Csupán figyelem és elmosolyodok a mondatán, de eszem ágában sincsen megadni neki azt az örömet, hogy teljesítem a kívánságát. Ha ennyire vágynék rá, már rég nem érdekelne a méreg, csak rá vetném magamat. De ennyi türtőztetni kész akarat belém is szorult. Ez most nem a romantika vagy a szenvedély pillanata. - Mondhatni kvittek vagyunk. Te is megmentettél ha még emlékszel. - Én nagyon is jól emlékszem. Akkor még semmit nem akartam tőle, mindent amit tettem a szabadulásom érdekében tettem. De ahogy elteltek a napok egyre inkább arra lettem figyelmes, hogy hiányzik, hogy elvétve is rágondolok és képtelen vagyok kiverni a fejemből. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert tudtam jól, hogy ez valódi. Nem vettem a vérét, hogy az okozza, nem bódított el. Ez a szín tiszta érzelem volt, ami megrémisztett. Végig bennem volt a félsz, hogy mi lesz ha itt hagyom. Vagy mi lesz ha mind hiába mert páros lábbal dob ki Raphael. Ha üres kézzel térek vissza az annyi mintha el sem mentem volna. Csakhogy ahelyett akkor vele maradhattam volna. Nem ismerem az árnyvadászok testét, fogalmam sincsen hogyan reagálnak a démonok okozta mérgekre. Valószínűleg az sem mindegy milyen démon okozza. – Feltápászkodok mikor köhögni kezd, majd letörlöm a – minden bizonnyal – mérget. Immáron csak a jelet várom, hogy megindulhassak, mielőtt túl késő lenne.
Hogy mit gondolok éppen? Én sem tudom biztosra, zűrzavar tombol a fejemben, rosszabb, mint egy homokvihar. Elég rövid időn belül elég sok ostobaságot csináltam. Nem is ez a jó szó rá, inkább fatális nagy őrültséget. Elsőnek az volt, hogy Efraimnak engedtem, hogy addig beszéljen míg teletömte a fejem és végül hagytam, hogy távozzon, aztán egyedül akartam megölni egy igen erős démont, most pedig hülye módon nem tudom, hogy mit is tegyek ezzel a jóképű vámpírral, aki a lakásomban van. Persze a kávéfőzésből nem lett semmi, hogy is lett volna mikor a padlón kötöttem ki és forgott velem az egész konyha, mintha minimum egy hypergyors körhintára fizettem volna be.A következő amire felfigyelek már az, hogy haladunk a háló felé, kiesett az, hogy felnyaltak a földről, pedig biztos így történt, mert magamtól egy papírlapot se tudnék arrébb rakni. Valószínűleg már halott lennék, ha Efraim nem jár a közelben. Ez sajnos több, mint biztos, hogy így lett volna. -Egy árnyvadász, aki lustálkodik, mik vannak. - vigyorodom el, de aztán le is hunyom a szemem, mert még ennek a pár szónak a kimondása is gyötrelmesen kimerít. Nem bírok tétlen lenni, ez valahogy gondolom minden árnyvadász vérében benne van, mozogni, állandóan tenni valamit, még éjjel is csak annyira lehunyni a szemünket, hogy a legkisebb zajra is felriadjunk. Épp ezért nem viselem valami jól, hogy a méreg így ledöntött a lábamról. Felpróbálok ülni az ágyon, de egy nyögéssel visszazuhanok, mintha kötöttek lennének az izmaim, iszonyatosan fájt a mozdulat. -Segíts felülni, nem bírok tétlenkedni. - igyekszem erőt sűríteni a szavaimba, hogy ne ütközzek ellenállásba, de sejtésem szerint Efraim simán hagy itt fetrengeni, amíg azt ő jónak látja. -Hmm...és puszikát is kap a kis beteg? - röhögöm el magam kínomban. - Ugye nem gondolod, hogy sokáig ágyban tudsz marasztalni? - teszem fel csupán a költői kérdést, nem baj, ha nem válaszol rá. Engem nem igazán lehet ágyban tartani hosszabb időszakra, amint lehet nekem dolgom van. Vagy Valentine-nak dolga lesz éppen velem. Az ilyesmi gyengeségért likvidálás jár. -Miért mentettél meg? - kérdezem, de nem nyitom ki a szemem és felé sem fordulok. Ezt a kérdést talán már más formában megvitattuk, de azért továbbra is kíváncsi vagyok az indokra. Az életem kezd a fejemre omlani és úgy fest az egyetlen biztos pont benne Efraim, aki vámpír, ezt is szépen összehoztam, hogy a macska rúgja meg az egészet. -Nem kötöttem életbiztosítást, most már bánom. - vigyorodok el és köhögni kezdek, fekete trutyi csorog végig a számtól lefelé az államig. - Keserű. - nyögöm. shadowhunters frpg
ivel jobban érzem már magam valamivel és csöppet sem szédülök, gondolok egyet és úgy döntök, ideje lesz kézbe vennem az irányítást. Talán rossz fog ebből kisülni, de addig nem tudhatom, míg nem próbálkozom. Másfelől szeretnék valamilyen közös szokást kialakítani a dugáson és annak szeretkezés részén kívül. Éppen ezért megpróbálok kicsit romantikusabb lenni és kevésbé látványosan szenvedni. - Igazából nekem is jól esne, megyek veled. - Utánaszólok és el is indulok a konyha irányába, mikor hangos csörömpölést hallok. Szinte zúg a fejemben, ahogy a tárgy a konyha kövére zuhan, majd ezt követi a valamivel halkabb huppanás, ami miatt én gyorsabbra veszem a tempót. Nos, egy edény, ki nem szarja le, de Josh? Még szép, hogy a szívbaj kerülget, mikor meglátom a földön. Leguggolok hozzá és a karját megemelve átrakom azt a tarkóm felett és felemelkedek. - Talán Te vagy az, kinek pihennie kéne. - Azzal meg sem várom, hogy reagálni legyen ideje, megindulok vele a hálószobába, majd beérve hátat fordítva az ágynak, leteszem. - Nem játék a méreg, szóval inkább pihenj. - Hangom ellentmondást nem tűrő és valamelyest még dühös is. Igen, mérges vagyok, mert azt mondta jól van, közben pedig összeesik itt nekem. Ha hagyta volna, hogy segítsek.. De talán jobb is ez így, talán erőre kap a véremtől, de nem lenne most jobban. Sőt, sokáig nem lenne jobban. Láttam már embert, ki megízlelte egy vámpír vérét. Teljesen bekattannak, mint a mondik a tündér kajától. Annyi különbséggel, hogy nem meztelenül rohangálnak, hanem addig „üldözik” azt a bizonyos vámpírt, míg az meg nem öli és ezáltal pedig választás elé állítja. Meghal, vagy átváltozik. Én ezt nem kívánom Joshua-nak. Persze semmit nem szeretnék jobban, hogy örökké éljen, velem, de az örökké hosszú idő és egy olyan árnyvadász esetében, mint Ő is, veszélyes is, de rendkívül. Valentine nem tűri meg az alvilágiakat és ha megtudná, hogy Josh is egy közülük, vagy ha csak megtudná, hogy dolga van velem, végezne velem. Bármire képes annak érdekében, hogy kiirtson minden alvilágit a földről. Nos, csak ezért nem osztom tanait. – Morcosan figyelem Josh-t és arra várok, hogy feladja a küzdelmet felettem és lefeküdjön végre. Bár tartok tőle, Ő ennél makacsabb, az sem állíthatja meg, hogy gyakorlatilag lábra állni is képtelen. De mégis legbelül remélem, ezúttal végre magára is gondol, de azért jobb biztosra menni. - Ha kell, én is lefekszem, ha ez az ágyban tart. - Talán némileg túlzásba vittem az önimádatot ezzel, de jól tudom mire döglik a légy, vagy esetében Ő maga. Amennyiben megpróbálná tagadni, akkor is nyilvánvalóvá válna számomra, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki belezúgott a másikba.
A közelsége erővel tölt fel és teljesen máshogy érzem magam mint percekkel ezelőtt. Hatalmába kerít a hovatartozás érzése, ez melenget belülről, úgy akár a nap egy kellemes, tavaszi reggelen. Az illata megnyugtat, tudatja velem, hogy itt van, valóban és nem csupán az érzékek csalódása az egész. Az életemet köszönhetem neki. Ha Ő nem cselekszik úgy, ahogyan cselekedett, már az enyészetté váltam volna. A húgom úgy talált volna rám, hogy a szenvedéstől kínba hajló arcom leírja a mérhetetlen fájdalmak megpróbáltatásait. Elvesztett volna az egyetlen közeli rokonát, a családját. Igaz ott van Sara is, az unokahúgom, akivel felvettem a kapcsolatot az elmúlt hetek alatt, de az mégsem ugyanaz, mint testvérnek lenni. Nekem felelősségem, hogy óvjam a húgomat. A halálom felzaklatta volna és veszélybe is sodorta volna. -Ez ugyan nem a tökéletes válasz, de elfogadom. - mosolygok rá. Örülök, hogy komolyabb baj nélkül megúszta az ostoba ötletét, hogy megmenti senkiházi életem. Még az a szerencse, hogy a lakásom pont a parkkal szemben található és a gyengeségünket elrejthetjük eme falak között. Ahol egy démon felüti a fejét ott több is megteheti. Ezek olyanok, mint a pestis, terjednek és helyről-helyre sokasodnak ontva magukból a sötét szenvedést. Jól esik apró csókot adni neki, annyira bensőséges dolog, annyira igazi és őszinte. Meglep mikor a mellkasomba fúrja az arcát és azt mondja neki ez most nem fog menni. -Nem kell semminek sem mennie Ef, csak tettem, amit épp éreztem, nem kell viszonoznod. Pihenj le, ha gondolod a hálóban is pihenhetsz. Én azonban muszáj, hogy igyak egy erős feketét. - állok fel a kanapéról és kivánszorgok a konyhába. A lábaim olyanok, mint egy-egy zselétorony, egyre-egyre összecsuklani készülnek és meg is történik a baj. Elkezdek szédülni és a lábaim feladják a küzdelmet, épp megtudok kapaszkodni a konyhai pultban, de már a földön is vagyok. A picsába! Lesodrok magammal egy serpenyőt is, ami hangos csörömpöléssel ér földet. Eddig erőm csupán a tartalék lehetett, az adrenalin. Most elfogyott minden. Csodás.
lvigyorodva karolom át és húzom magamhoz. Kellemesen érzem magam a közelségétől és ez már-már el is felejteti a pillanatnyi gyengeséget ami nos, nem éppen volt pillanatig tartó. De talán nem is baj, hiszen akkor nem lehetnék itt. Talán nem is akadt volna más alkalmam, hogy a személyes kis terébe utat nyerve jussak be a lakásába. Sőt! Abban sem voltam biztos, hogy van lakása. Hiszen ott van Valentine rejtekhelye, mely minden „szolgájának” helyet ad, ha éppen úgy tartja kedvük. Abban a tudatban éltem, hogy ott lakik Valentine-al, ami talán nem is teljesen alaptalan. Hiszen nézzünk csak körbe. Totálisan tiszta fal, sehol egy doboz, de még sincs egyetlen személyes tárgy sem. Kopott kanapé, aminek ülő része viszont igencsak jól kinéző. Mindez bizonyítja, hogy itt laknak. Ugyanakkor megannyi tény viszont bizonyítja, hogy nem sűrűn. Például a meleg hangulat érzésének hiánya. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire magánytalan ez a nappali. Persze egy szavam sem lehet, nekem sincs túlzottan sok személyes tárgyam, bár ez annak is köszönhető, hogy fényképeket akkoriban mikor a családom még élt, nem igen tudtak elképzelni az emberek. Nem is kreativkodtunk, hiszen a mezőkön dolgoztunk míg le nem ment a nap. Nem volt egyetlen megfogható emlék sem, melyet magammal hozzak szülőhazámból. Csakis az emlékek maradtak nekem, amelyek évről évre egyre csak halványulnak s attól tartok, egyszer elmerülnek a feledés bugyrai között. - Talán elmondhatom, hogy most már képes vagyok a saját lábaimon állni. - Őszintén szólva ironikus vagyok kicsit, hiszen jelen pillanatban is ülünk. De bízok benne, hogy nem kell túlmagyaráznom a dolgokat, Josh nem suta, értenie kell mire célzok vagy éppen nem célzok. Jól esnek szavai, szinte zene füleimnek mindaz amit mond, vagy éppen csak az ahogy megszólal és formálja a szavakat és a betűket. Azonban a szívem belesajdul, hogy „el kell utasítanom”, félek, hogy ha most belemennénk bármi romantikusba azt mind lerombolnám az állapotommal, vagy éppenséggel valami jóindulatúnak indult rosszindulatú szöveggel. Értve? Pedig voltaképpen tényleg élveztem azt az apró kis csókot és mindazt amit valaha kaptam tőle. Végre nem úgy tekintek rá, mint egy kis suta gyerekre akit meghalnom kellett volna hagynom, hanem úgy érzem megérte. Megérte kockáztatni és mindennap boldogan fogok rápillantani a démon okozta hegre, mit akkor szereztem, mikor megvédtem a kis Joshua-t. Nem bántam meg, mert ha akkor valaki azt mondja, hogy pont Ő lesz majd, akihez a szívem húz, biztos körbe röhögöm. Az elmúlt három hét szörnyű volt, pedig a megismerkedésünk nem volt fényes. Egy elkényeztetett kis ficsúr vs. egy idióta vámpír. Nem voltunk jó párosítás de annál is jobbá lettünk. - Figyelj Josh, ez nekem nem fog most menni. - Sóhajtva fúrom fejem a mellkasába, mintha csak bocsánatáért esedeznék, pedig csak a közelsége számít. Nem akarom elveszíteni, fontos, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz és el sem engedjem.
Már egy hónapja vagy több ideje megvan ez a lakás, mikor épp nem vagyok szolgálatban itt töltöm az estéimet, a nappalokat az Intézetben vagy épp a bunkerben. Akartam valami személyessel ellátni a ház belsejét, ám minden egyes fotó a szüleimről fájdalmat kelt bennem és úgy érzem szemrehányóan tekintenek vissza a képről, mert amit teszek az nem helyes. Így hát nem maradt más, mint mindent úgy hagyni ahogyan volt, mikor idejöttem. Semmin sem változtattam, mert nem tudtam hogyan tegyem. Nem élek itt, csupán alszom vagy, ha épp gondolkodnom kell, hát eljövök. Eddig a pillanatig nem is gondoltam bele mennyire rideg, semmitmondó a hely, tükrözi azt, akivé lettem. Kínosan kezdem érezni magam Efraim előtt, de azért mellé ülök. Érezni az illatát és a közelségét megnyugtatja a több napja tartó feszültségem. -Nos, nem volt még időm belakni. - füllentek egy kisebbet, egy annyit, ami szerintem még belefér. Bár tény, nem úgy tűnik mintha most költöztem volna be, mert vannak koszos edényeim és a kanapé is kivan kopva a használattól. A hálóban pedig ugyan meg van ágyazva, de látszik, hogy rendszeresen alszik ott valaki. -Jobban érzed már magad? - hajolok közel hozzá, hogy arcunk szembe legyen egymással. Egy, a szemébe logó tincset félre simítok, hogy láthassam azokat a szemeket, melyek sugározzák azt a sok átélt év bölcsességét, mely teljesen lenyűgöz. Külsőleg mit sem változott, ám a szeme elárul mindent. -Örülök, hogy itt vagy. - súgom a fülébe majd belecsókolok a nyakába és elhúzódom. Valóban örülök, hogy itt van, ha ez nem történik meg talán soha nem lett volna egyikünkben sem annyi, hogy lépjen. Én már kezdtem letenni arról, hogy valaha is újra látom. És szerintem Ő is éppen erre készült, elfelejteni engem. Bár talán ez soha nem sikerült volna egyikünknek sem. Az élet kifürkészhetetlen és rejtélyes. Bár rossz úton járok, de ebben a rosszban az egyetlen fénysugár az Efraim.
iába próbálja álcázni, tudom, hogy nem esett neki jól a tettem. Ahogy ezt le is lehet következtetni, hiszen voltaképpen visszautasítottam. Ez bármilyen formában is ha megtörténik, fájó tud lenni. Tisztában vagyok vele, de akkor sem tehettem meg. Talán részben az ő érdekeit néztem, részben viszont a sajátomat. Tudom, hogy nem lett volna jobb és azt is, hogy az imént is alig tudtam leállni. Nem szeretnék kockáztatni ha egy mód van rá. Bólintok, ezzel helyeselve, hogy nem látom gyengének. Jól tudom, hogy erős, de a legerősebbek is néha meggyengülnek. Kár is kísérteni a sorsot. Nem szeretném ha miattam halna meg, pláne nem azt, hogy meghaljon. Visszacsókolom, hogy érezze a szikra nem aludt ki, bármi is történjen. Majd lassan de biztosan tápászkodok fel a földről vele és átkarolva a tarkóját, hagyom, hogy vezessen és igyekszem a legemberibben tenni egymás után a lábaimat. Elérve az ajtóhoz elengedem és megtámasztom magam az ajtófélfánál. Mély levegőt véve kihúzom magam és kicsit gyötört fejjel bár, de magamtól lépek be az immáron kinyílt bejárati ajtón. Megállok mikor Josh is megáll és felé fordulok, majd körbe tekintek. Nem látok semmi különlegest ami még a saját lakásomnál is ijesztőbbé teszi a helyet. Ugyan itt vannak ablakok, de nem sokat javítanak a hangulaton. Egyetlen személyes tárgy sincs se a polcokon, se az asztalon vagy a falakon. Egyetlen családi kép sincs és ez megrémiszt. Az egész olyan mintha egyszerre most költöznének be és távoznának új otthon reményében. Kiszúrom magamnak a legközelebbi bútort, ami vélhetőleg egy kanapé, bár magam sem vagyok már biztos benne, hogy amint ráülök nem-e kap be egy hatalmas szörnyeteg. Elsétálok tehát a kanapéig és lerogyva rá dőlök hátra kezemet a karfájára helyezve. Másik kezemmel megpaskolom a mellettem tátongó üres helyet, invitálva Josht hozzám. - Elég, hogy is mondjam..rideg a házad. - Kétségbeesve keresem esetlenül a szavakat és csak nagy megerőltetéssel találok azokra rá. Nem beszélek sokat, bár már érzem vámpírságom adottságait. Tulajdonképpen nem tudom mit gondoljak. Egyszerre rideg a ház és egyszerre befogadó légkörű. Tartok tőle, hogy a tulaja sem sokkal különb.
Kissé megbánt a viselkedésével, világos számomra, hogy egy vámpír, jobban mondva halhatatlan lény, azonban arról nem tehetek, hogy aggódom érte. A vérem segítene neki abban, hogy gyorsabban regenerálódjon, azonban elutasítja a felajánlásom. Ez sértő, de igyekszem nem mutatni, hogy nem esett jól a döntése. Tisztában vagyok azzal, hogy egy árnyvadász vére sokkal erősebb bármely más élőlény eszenciájánál, azonban egy kevés nem árthat, sőt, függőséget sem okozna nála. -Nem vagyok gyenge, ennyitől nem esnék össze holtan, de ahogy akarod. - talán megbántott a hangom, ezt képtelen vagyok leplezni, nem úgy, mint a viselkedésemet. Ő megmentheti az életemet a beleegyezésem nélkül én azonban nem segíthetek rajta, mert nem akarja. Miért? Elszorítja a megvágott területet és szép lassan eláll a vérzés is, megalvad a vér, amely segíthetett volna rajta. Talán nem mutatja, de látom rajta, hogy nincs jól. Makacs, akár egy öszvér, akárcsak én. -A pihenés, mint terv nem rossz, de ne itt, egy démon nem jár egyedül és momentán se nekem, se neked nincs elég erőd ahhoz, hogy szembe szállj vele, Itt van a lakásom egy saroknyira, menjünk oda. - invitálom meg magamhoz. Ott biztonságosabb volna mindkettőnk számára míg testünk visszanyeri az elvesztett energiáit. Nem mellesleg az otthonomban akarom Őt tudni, magam mellett. Hozzám bújik és én szorosan magamhoz ölelem Őt. Jó érzés beszívni a semmihez sem hasonlító illatát. -Te is nekem. - mormogom. Igaz én javasoltam, hogy minél hamarabb menjünk a szállásomra, de pár percig még maradhatunk. Arcát az én arcommal fordítom szembe és ajkaimat az övéhez érintem, bátortalan csók ez, mert már nem tudom hányadán is állunk egymással... -Gyere, menjünk. - segítem fel és átkarolom a derekát, hogy ha kell rám támaszkodhasson míg hazaérünk. Körülnézek alaposan, veszélyt keresve, de az éjszaka csendes, a maga aprócska zajaival együtt is. A lakáshoz érve előveszem a kulcsaimat és beengedem magunkat. Egy lakás minden személyes dologtól mentes, bútorozott, de hiányzik belőle a komfort, a személyiség, ezek nélkül csak egy lakás, melyben élnek. -Üdvözöllek az otthonomban.
elkiekben a fejemet már a falba verem, mert felhúz Josh. Jól esik a gondoskodása, de a viselkedése abszolút lefáraszt. Vámpír vagyok az ég szerelmére, nem fogom itt helyben megmurdelni, csak erőt kell gyűjtenem. A vérével csak ront a helyzeten. Ha nem tudok leállni akkor bajban leszünk. Én örök kárhozatra ítéltetek, Ő pedig egy üres rongybabaként omol össze karjaim között. Ezt pedig semmiképpen sem szeretném. Az is bűn volt és vétek, hogy három hete ittam a véréből. Fogalmam sincs mi ütött belém én.. én nem ilyen vagyok. Nem iszok élőlényekből, pláne nem árnyvadászokból. - Nem kell! - Eltolom karját ajkaim felől s feltenyerelek a földről, mert hiába kellemesen hideg, nem kényelmes. - Meggyógyulok, csak időbe telik, ne gyengítsd magadat. - Elengedek egy félmosolyt, ami többek között az erő hiányának is köszönhető, hiszen nem igazán vagyok képes jobban mosolyogni. Szédülök és érzem, hogy rövidesen visszazuhanok, de ezt a legkevésbé sem mutathatom Josh-nak, így is szörnyű megállni, hogy ne akarjak betelni vérének ízével. Legrosszabb rémálmaimban arról álmodok, hogy kiszívom minden csepp vérét. Ez egyáltalán nem jó! – Megfogom karját és elszorítom, hol megvágta magát, hogy elálljon a vérzés, mert épp elég nagy kísértés a vérének illata anélkül is, hogy mély meg is van sérülve. Visszahajtom fejemet és a derekén pihentetem szemeimet. - Csak pihennem kell egy keveset. - Durmolóm, míg szemeim le nem csukódnak. Nem akarom elengedni. Nem akarom elveszíteni, vagy nélkülözni jelenlétét. Érezni akarom. Érezni akarok! A pi*ába! Érezni akarok, bármit, bárkit. El akarom hinni, hogy nem szorult ki belőlem minden emberi az elmúlt két ezer év során. Érezni akarom milyen szeretni és szeretve lenni. Milyen szerelmesnek lenni és csakis a másik érdekeit nézni. Hiányzik az az ember aki régen voltam, az ember aki képes volt 16-17 évesen munkába állni, csakhogy megadhasson mindent és még annál is többet a szerető családjának. Szükségem van valakire, egy támaszra, egy olyan valakire akit szerethetek, aki felé kimutathatom, nem vagyok szörnyeteg. - Hiányoztál - Fejemet felemelve, akár egy kismacska bújok oda és arcomat vállához temetem. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy elváljon kettőnk útja. Soha többé nem akarok egyedül lenni.
Nem tudok gondolkodni, elbúcsúztam egy képzelettől, egy emléktől, ami azt válaszolta, hogy megakar menteni. Nevettem volna, ha képes lettem volna rá, ám semmim nem működött. Elengedtem az életet. Bár a búcsú eléggé fájt, szerettem volna az igazi Efraimtól búcsút venni. Nem ismerem régóta, sőt, nem indult jól az ismeretségünk, de vonzódom hozzá és kedvelem, talán ez még nem lángoló szerelem volt, de közel jártam hozzá, hogy megismerjem az milyen. Ám erre nincs több esélyem. A szemeimet behunytam és vártam a sötétséget, ami elnyel majd és felkerülök az angyalok színe elé. Ám a sötétség nem érkezett, egyre kevésbé égett a testem és nem éreztem a fuldokló érzést sem. Kinyitottam a szemem és köhögve próbáltam levegőhöz jutni. Egy test feküdt mellettem, azé az emberé, aki megmentett. Kezem az arcára csúszik és mellette fekve próbálom az iménti dolgokat feldolgozni. -Efraim..Eff..hallasz? - suttogom, de a hangom még így is megremeg. Oda minden erőm. Mindketten fekszünk, szinte várjuk a csodát. Érzem ahogy újra normálisan tudok lélegezni, ám minden olyan homályos. -Kérlek mond, hogy jól vagy. - ülök fel nehezen és rápillantok. Ha lehet még fehérebb a bőre, akár a hó és megrémít ez a mozdulatlanság. Vámpír, méregtől nem halhat meg, de bennem ott motoszkál egy baljós érzés és képtelen vagyok kiűzni azt. -Vért fogok adni neked, ne is ellenkezz, érted? - egy percet sem várok és a pengével felsértem egy picit a nyakam, mert tudom, ott lüktet a vér a leginkább. Fölé hajolok, úgy, hogy ajkaira cseppenjen a vér és inni kezdjen. Nem érdekel milyen gyenge vagyok, neki erősnek kell lennie, legalább addig, míg biztonságos helyre nem megyünk. - Igyál!
öpni nyelni nem tudok, mikor megpillantom a vélhetőleg egy démon okozta sebét. Teljesen feltárul előttem miért is van a földön, vagy ordított fel az imént vagy hogy miért beszél össze vissza. Mi az hogy nem vagyok igazi, nagyon is az vagyok. Mély levegőt veszek, mert mindent beborít vérének szaga és úgy érzem helyben elájulok. Na nem azért mert egy vériszonyos vámpír vagyok, hanem mert az az isteni illat, mely betölti a levegőt, nem hagy nyugodni. Nem akarok rá gondolni, de automatikusan egyszer azon kattogok, hogy milyen lenne vérét ontani, egyszer pedig azon, milyen volt néhány héttel ezelőtt megharapni. Ez utat tör a gondolataimban és belesajdul a fejem. Nincs időm ezen agyalni, ha nem cselekszem hamar... akkor talán Josh.. meghalhat. Ebbe még belegondolni is fáj és szörnyű. - Valóságos vagyok! Maradj nyugton míg kiszívom a mérget. - Utólag belegondolva hatalmas hülyeség az, amit mondok, hiszen valószínűleg a méregtől nem is nagyon tud mozogni. – Egyből a sebet kezdem pásztázni szemeimmel és alaposan végig gondolva mi hogyan van egy emberi testben, mélyesztem bele fogaimat és óvatosan kezdem el kiszívni a mérget, mely sajnos vagy nem sajnos, de hozza magával azt az édes mámorító ízt is. Bele is szédülök, de talán a méreg hatása miatt, nem is a vér miatt. Lassan viszont kezdek leállni, ahogy érzem, hogy a méreg sanyarú íze már nem tör utat számban, csupán az édeskés íz. Érzem, amint elhagy az erő és még metsző fogaim visszahúzásához sem ad erőt. Lerogyok Josh mellé és vállára fektetem homlokomat. Halkan szuszogok, míg igyekszem minél előbb gyógyítani magamat, hogy visszanyerhessem erőmet. Azonban az első két perc után nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy gyenge démonról volt szó, ugyanis a gyógyulásom iszonyatosan lassú. Az első percig talán be sem indult szervezetem regenerálódása. De aztán ahogy teltek a percek már viszonylag jobban voltam, bár fogaimat még mindig nem voltam képes normál állapotukba visszarendezni és levegőt is nehezen kaptam. Néhol pedig Josh karját szorongattam, mint valami szerencsehozó kabalát. Talán ebben vártam megváltásomat. Segítséget a gyógyulásomhoz. Jól tudtam, hogy nincs nála az irónja, mert használta volna. Ahogy az is igaz, hogy ha ezt nem teszem meg, bizonyára mostanra már halott lenne. Mondhatni a sors szerencséje, hogy jókor voltam jó helyen. Nem úgy mint máskor, mikor rosszkor rossz helyen tűnök fel. Többnyire ez is jellemző rám.
Sérültem meg már többször is harc közben, voltak komolyabb sérülések is. De sosem volt olyan, hogy úgy sérültem meg, hogy a figyelmem elkalandozott. az utóbbi hetekben rengeteg alkalommal járt a fejem máson, mint azon, amin éppen kellene. Ezúttal is csupán ez okozta a bajt, hogy nem voltam elég körültekintő. A méreg savként marja végig az ereimet, a testem szép lassan lángolni kezd. Hallom, hogy ordítok, de azt is mintha ezer méter távolságból hallanám. A fájdalom elvakít mindent, elmosódik előttem a világ és zihálok. A karjaim is égni kezdenek, a testem görcsbe rándul és összesem. Fejem a földre koppan az esés következtében. Nem tudok mozdulni, mintha minden végtagom megadta volna magát a lángolásnak és réges-rég elégtek volna. A levegővétel is nehezemre esik és tudom, hogy a méreg hamarosan a mellkasom is eléri és akkor megállítja a szívemet. Félhetnék, de valamiért nem tudok, érzem a fájdalmat, tisztában vagyok a véggel, de mégsem tudok félni. Efraimra gondolok, nem a családomra, sem a küldetésemre, egyedül Efraimra. Mintha a hangját is vélném hallani, de csupán képzelgek, tudom. Engem szólongat, rázogat, de biztos vagyok benne, ez nem a valóság. Azért jól esik látni az arcát, még ha csupán homályosan is. Az érintését nem érzem, lángok nyaldossák a testem. -Szeretlek. - suttogom, de abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam, mintha a nyelvem is elnehezült volna. Fémes íz van a számban. Bár nem érzem és látom, tudom, hogy a méreg egyik hatása a vérzés, valószínűleg már az orromon, fülemen, szememen és a számon vérzem. Még szerencse, hogy nem az igazi Efraim van itt, nem akarnám, hogy így lásson. Soha. Lehunyom a szemem, fáj mindenem, de a testem ernyedt, nem félek és nem ellenkezem. Ha a halál megérint, hát tegye, mindenkinek eljön az ideje. -Tudom, hogy nem vagy valóságos, de azért el kell mondanom...sajnálom, meg kellett volna keresnelek. - sóhajtom. És ezzel elmondok mindent. Nem érzem úgy, hogy bármit is befejezetlenül hagyok.
em felejtek, az évezredek alatt semmit sem felejtettem. Volt ami elhalványult, mert meg akartam feledkezni róla? Nos, igen, volt, de azt sem felejtettem. Most pedig magam előtt a kérdéssel állok bambán. Vajon mit kéne tennem, mi lenne a helyes? Iszonyatosan hiányzik Josh, de belesajdul a mellkasom, mikor belegondolok. Nem is akarok. El akarom felejteni, mert tudom a mi kapcsolatunk nem csak tiltott, de lehetetlen is. Rettegek, hogy elvesztem, de közben tudom, hogy el kéne engednem. Vegyes érzelmek.. igen, azt hiszem ezeket nevezik a mondénok vegyes érzelmeknek. Nem tudom hát mit tegyek. Pár napig vágyakoztam utána és a városban járkáltam annak reményében, hogy belebotlok. De nem történt meg. Talán Csernobilben maradt, vagy csak túl elfoglalt, de bármi is legyen, nem akarom kergetni azokat az álmokat, melyek nem válhatnak valóra. Tudom, hogy nem válhatnak. Az éjszaka leszálltával én magam is felébredek, de nem megyek egyből ki. Fáradt vagyok, mintha nem is aludtam volna és ezt gyorsan el kell tüntetnem. Letusolok és megiszom a szokásos kávémat is. Megfelelő energialöket és most jöhet némi táplálék is. – A hűtőmhöz nyúlva veszem elő a tasakot és megszívom. Majd vissza is teszem. Ennyi bőven elég, kell a nehezebb időszakokra. Felkapok egy sötét kabátot, amely a lábszáramig érhet azt hiszem. Gallérja emlékeztet egy öltönyre is. Elindulok kellemes légkörű házamból annak reményében, hogy kiszellőztetem a fejem és esetleg benézek egy vámpírbárba. Csak a szokásos..nem mintha ennyire bűnösen élnék, de néha ki kell ruccanni nekem is. A parkon tervezek átvágni, mert talán az is a legrövidebb út, meg a friss levegőt szívni vágyók is oda mennek a sok fa és növényzet miatt. Mint az köztudott a növények magukba szívják a szén-dioxidot és az elhasznált levegőt, majd azokat friss oxigénné alakítják. Pont olyanná amelyet sokan úgy szeretnek, mégis dohányoznak. Én is hasonlóan teszek, de nem most, nem ma. – Ordításra leszek figyelmes. Egyből felélednek ösztöneim és éberebbé válok, mint előtte bármikor. Ismerem ezt a hangot. Végig borzong a hideg levegő hátamon a felismerésre. Joshua! A hang irányába iramodok, egyre gyorsabb léptekkel, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy rohanok. A szerelem feledésébe rohanok, el ebből a szörnyű világból. – Meglátom a földön heverni és végig fut rajtam a rémület. Halott? Haldoklik??? - JOSH! - lehajolok hozzá és a vállánál fogva rázom meg finoman. - Josh! - Ismétlem szavaimat, míg próbálom elérni, hogy adjon bármiféle életjelet számomra.
Mióta elengedtem Efraimot eltelt legalább három hét, de lehet az már több is. Nem buktam le Valentine előtt, ez légyen a szerencse vagy éppen a véletlen műve. Az őrség nem sejtett semmit, amint megtörtént a váltás megnyugodtam, Efraim kijutott épségben és időben. Eltelt pár nap és nem hallottam felőle, semmit sem, ami jót is jelenthetett akár, hiszen biztosan nem került Valentinehoz. Ám azért aggódtam, le sem tagadhattam, hogy aggódtam érte. A napok csak teltek Ő pedig nem adott magáról hírt, hát beletörődtem, hogy ez változatlan marad. Elkezdtem felvenni az életem megszokott ritmusát. Az évek alatt felgyülemlett pénzemből egy kisebb lakóépületet vettem magamnak, hogy ne kelljen az Intézet falai közt laknom. Ami persze senkinek nem tetszett, mert nem tarthatnak irányításuk alatt. De nem érdekelt senki véleménye sem. A démonok megsokasodtak ez időtájt. Küldetésről küldetésre vezényeltek és a harc lett minden emlékem és gondolatom egyetlen felejtő medre. Nem akartam a vámpírra gondolni, sem a kimondott szavaira. Minden késként szúródott a szívembe. A mai nap sem több a többinél, egyszerű, viszonylag nyugodt. A ház előtti kis parkban ülök. Nem tudom mire várok, kire, és miért, de várok. Érzem ahogy az éjszaka közeledtével felélednek a baljós árnyak is. Feléled a város sötét oldala, vámpírok bárja nyílik, boszorkánymesterke gyülekezete éled, feléled az alvilág. A park nyílt terep, és tudom, hogy pár napja itt volt egy démon, egy kisebb követő, fogalmam sincs, hogy utánam szaglászott-e vagy csupán erre volt dolga, de azt akarom, hogy megjelenjen és kivégezhessem. Megcsap egy forró fuvallat, szinte érezni belőle a pokol sötét auráját. Megfordulok és a skorpió alakú szörny velem szemben csattogtatja a rágóit. -Gyere, te mocsok. - ragadom meg a szeráfpengém és rohanni kezdek felé, skorpió farka azonban hirtelen mozdul és a combomba fúródik. Érzem ahogy a méreg a fájdalommal keveredik, felüvöltök, egy gyors mozdulattal felnyársalom a démont, de aztán össze is esem. A lábam nem engedelmeskedik, az irónom azóta sincs meg. Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg!!
Kezdőlap
Re: Ravendark lakóház és környéke ↠ Vas. Júl. 08, 2018 8:38 am
by 
