Rachel Ravendark

Egészen kicsi voltam, mikortól az események beindultak az életemben. Egészen öt éves lehettem, mikor a talaj elindult a lábam alatt. Ekkor a bátyám, mindössze kilenc éves lehetett, maximum tíz. Hihetetlenül bátor volt és erős, én pedig reménytelenül gyenge és sebezhető. Fogalmam sem volt mi történhetett akkor. A mai napig nem tisztázódott bennem, miért kellett meghalnia a szüleimnek. Azt pedig pláne nem értettem, miért dugtak be bennünket New York forgalmas utcái közé az intézetbe. Rettegtem, hogy összetörök ott. Az ottaniak pedig úgy tekintettek ránk le, mint a szörnyetegekre. Elkezdtek kiképezni minket, de az a kiképzés inkább volt büntetés, mintsem okítás. Rettentően fájt az angyali rúna belém égetése és nem foghatta még Josh sem a kezemet. Vacogtam a félelemtől és legszívesebben a világ legvégére futottam volna. Aztán Joshua következett, egy hang nélkül csinálta végig a szertartást. Egyszerűen hihetetlen volt, milyen gyorsan elrepült az idő és megváltozott az életünk. Ő teljesen más irányba indult el ,mint én. Minden áron meg akarta bosszulni a szüleink halálát. Tudni akarta, ki érte a felelős. Persze én is dühvel fűtött voltam és az okozók halálát kívántam, de közben pedig inkább a békére vágytam. Titkon azt akartam, más végezze a piszkos munkát, mert nem szerette  volna, ha vér tapad a kezeimhez. Ezért nem is cselekedtem. Nem léptem fel a ranglétrán, így hát küldetésre sem küldtek soha. Így a további rúnák fájdalmától is megfosztottam magamat, s habár láttam az árnyvilágot, voltam olyan sebezhető, akár egy mondi. Ahogy azt az egyik ottani tag mondogatta. Valami Wayland, azt hiszem.
Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Míg én egyre kevesebbet töltöttem az intézetben, addig Joshua megszállottá vált. Elkezdett titkolózni és féltem, hogy rossz útra tér. De tenni jóformán nem tudtam semmit, mert eltolt magától. Teljesen eltávolodtunk és csalódottsággal töltött el, hogy őt is elveszítem. Nem maradt hát senkim. Senki,aki az intézethez kötött volna. Végleg elmentem. Megszöktem és nem érdekelt, hogy a Klávé mit szól hozzá. Az éjszakában csatangoltam. Mindig máshol voltam. Jártam New York belvárosát, utcáit. Láttam késelést, erőszakot, de egyszer sem voltam képes közbe lépni. Inkább elszaladtam. Újra és újra a halál fojtogatott álmomban. Láttam, amint a szüleim meghalnak, a Klávé keze által. Mindig felriadtam, rossz álomnak tudtam be, pedig látomás volt. Egy angyal mutatta nekem az utat, de én nem akartam ebbe beletörődni, ellene szegültem. Így az álmok, akarom mondani, a rémálmok sokszorozódtak. Minden egyes alkalommal, mikor lehunytam a  szemeimet, láttam a rémképeket. Teljesen kikészültem. Nem aludtam napok, hetek, talán hónapok óta, mikor találkoztam valakivel. Szó szerint belém jött a deszkájával. Igazi rossz fiús kinézete volt és a modora is kifogásolható volt. Még neki állt feljebb, persze amíg meg nem szólaltam. - Nem tudtam, hogy béna is vagy, nem csak bunkó! - Erre természetesen faképnél hagyott sajgó és vérző térddel és lehorzsolt kezekkel. Másnap ugyanannál a városrésznél ismét összefutottunk. De akkor már nem volt nála a deszkája. Rejtegette a kezeit, így én fel voltam készülve a lehető legrosszabbra, hogy nekem most itt végem. Végem is lett, de nem azért, mert bántott, hanem, mert elém lépve egy hatalmas csokor rózsát rántott elő. Majd amikor fülig pirulva csak bámultam, és megszólalni sem voltam képes, lehajolt, és lekezelte a térdemen tátongó sebet. Egészen meglepődtem. Az nap sokáig beszéltünk. Elmondta azt is, hogy az nap, mikor először futottunk össze, kirúgták a munkahelyéről és rettentően dühös volt. Már a modora is más volt és rendkívül kedvesen beszélt. Én pedig hát, kapva a mondén világ lehetőségein, fülig belezúgtam. Ez után csak teltek a napok. Elmondtam neki, hogy senkim nincs, akire számíthatnék és fogalmam sincsen, hogyan éljek meg. Befogadott és segített állást találni, miközben ő maga is új életet kezdett. Együtt éltünk, csak mint szobatársak. De én egyre jobban megszerettem és többet szerettem volna. Habár ez idő alatt ő kétszer is becsajozott, sosem volt az igazi és kidobta mindkettő lányt egy hát után. Végül bátorság uralkodott el felettem és leültem vele beszélgetni. – Tudod, én már régóta el szeretnék mondani valamit neked. – Kezdtem rá, de amilyen magabiztosan indultam, annyira bizonytalanodtam is el, mikor értetlen arckifejezéssel tekintett vissza rám. – Kezdetektől fogva... szóval.. – Majd rázendített. – Tetszel nekem, szeretnék veled lenni. – Közölte nyersen, de mégis láttam a szemeiben, hogy ez neki is jelent legalább annyit, mint nekem. Szusszantam egyet, mert örültem, hogy nem nekem kellett eldadognom. Csak mosolyogtam és mosolyogtam. Csend kerekedett körülöttünk. Majd egy gyöngét mozdulattal megcsókolt. Nem haboztam, viszonoztam a csókját, ami inkább volt félénk, mintsem szenvedélyes. De csodálatos volt. Előtte sosem csókoltam meg senkit és engem se senki. Életem legelső csókja mámoros volt. Szörnyen imádtam mondénnek lenni.