Sariel

Egy ideje már, hogy próbálom kerülni a feladataim, hogy végre elvonulhassak pihenni kicsit. Bele gondolva már 1000 év forduló óta nem voltam szabadságon pedig nem ártana. Ha nem szabadulok a bűnösöktől hamarosan félek én is megörülök. És ki akarná, hogy a hóhér megzakkanjon? Elégé örültnek tartanak így is nem kell nekem még, hogy azzá is váljak. Na jó ezt az egyet még bevállalom vele úgy is van egy kis dolgom.
- Szia! Emlékszel rám? - kérdem mögötte állva. - Nekünk még van egy kis elintézni valónk!
Ijedtségében ugrott fel míg én csak bámultam egy kicsi mosollyal. Oh! A kedves olvasót érdekli mi dolgom lehet ezzel a személlyel? Röviden annyi, hogy ő egy démon és valljuk be nem éppen jó, ha a démon arra szánja magát, hogy eljátszik néhány emberrel.
Drága bűnösöm futásnak eredt az éjszaka sötét utcáin. Nem tartottam vele az iramot csak utána sétáltam megadva neki a reményt, hogy eltud futni előlem. De legbelül mindketten tudtuk, hogy ez aligha lehetséges. Ha még neki is áll könyörögni ő is tudja, hogy ez aligha lehetséges. Hisz mi két külön oldalon állunk. Ítélet végrehajtó vagyok mégis azok akiknek még van esélyük a megbocsájtásra azokat  mondhatni hagyom őket elfutni azzal a feltétellel, hogy jóvá teszik bűneiket. És a legtöbben nem is csalódtam. Az emberek azt gondolják, hogy Isten megbocsájt. Milyen bájos! Igaz ez nem az én feladatom, hogy eldöntsem ki érdemel bocsánatot, de eddig nem vontak fellesőégre érte. És ezek is elégé ritkák, hogy úgy véljem érdemel még egy esélyt. Hisz nem csak nekem testvéreimnek is meg van a maguk feladata. Minden családban van legalább egy aki minimálisan is de lázad az egész világ, vagy legalábbis a családja ellen. Legtöbbször én is így érzem, hogy lázadok azzal, hogy második esélyt adok és ezzel nem teljesítem rendesen a feladatom. Erről a gondolatról mindig eszembe jut bátyám, Lucifer. Nehezen tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy lebukott és már nincs velünk. Ahogyan már ezt is említettem lekellet volna vágnom a szárnyait. De nem tettem. Nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna neki fájdalmat okozni.
Igaz minden testvéremet ugyan úgy szeretem, de lásuk be valakivel jobban kijövök. Ennek ellenére én vagyok az akinek fájdalmat kell okoznia nekik és bármennyire is mardos a bűntudat már a gondolattól meg kellene tennem. De, ha az olvasó ismer néhány bukott testvéremet tudja, hogy nem tettem meg jó néhánynál.
Visszatérve drága futó bajnokunkra míg ő futott és én csak egy lassú sétával követtem még is úgy tűnt, hogy így is beérem. Amint ezt ő is látta figyelmetlenségből megbotlott és elesett. Közben beértem és guggolva figyeltem őt. Sápadt arcát félelemmel teli szemek díszítették. Félt akárcsak a legtöbb akikkel dolgom volt. De amikor a legkevésbé számítottam rá olyanokkal is találkoztam akik nem féltek, ha igen akkor is csak minimálisan. Ők elfogadták, hogy bűnösök és büntetést kapnak. Nem tagadom ők meglepnek. Hisz én már hozzá szoktam, hogy félnek tőlem és megvetnek...
Reszkető ajkai utolsó könyörgő szavaktól mozgott amíg lassan felálltam. Próbált hátrébb kúszni, de az ítéletet előbb teljesítettem be. Kész. Vége van. Most már gondolkodhatok, hogy hova megyek nyaralni. Talán megnézem New York-ot kíváncsi vagyok mit szeretnek rajta az emberek. Nem tudok sokat az emberekről csak az alapvetőket. De ahogy a világ is úgy az emberek is változnak. Az már más kérdés milyen irányba.
Lépteim zajával töröm meg ismét a csendet ahogy elmegyek a helyszínről. Az utolsó nesz mielőtt az utcák véglegesen álomba merülnek míg az újabb nap el nem jön.