Blaire Marino

Egy nemes nap kezdete a mai, ma egyel több leszek az árnyvadászok között és végre nem csupán egy elméletben gyakorló senki leszek. Végre felesküdhetek és megkaphatom az angyali rúnát amelyet minden egyes árnyvadász nemes helyen visel. Nem tudom, hogy eldönthető-e hova rajzolják fel, de ha dönthetek, én a tarkómra szeretném. Persze nekem édes mindegy hova kerül, csak legyen a tulajdonomba és kezdhessem el az igazi kiképzést. Folyton-folyvást anyám hangját hallom a fejemben. Nem sokára 16 leszel és még mindig csak az elméletet gyakorlod, nőj már végre fel! Sosem fogadott el olyannak, amilyen vagyok, nem is várom el tőle, apám vagyok teljes mértékben, apámat pedig elhagyta. Nem több egy mondénnál, azok sem képesek végig élni az életüket egyetlen házasságban. Csak azért itt minden komplikáltabb, nem csak papírok és gyűrű, hanem házasság rúnák is vannak az eskü mellett. Igen a kérdés felmerült bennem: Biztos nekem kéne felnőnöm? Igen, talán le vagyok maradva, de nem érdekel, ez az egész árnyvadászosdi sem érdekel. Annyian vagyunk már és nekem valahogy kedvem sincs ezt a létszámot gyarapítani, ki akarok repülni a nagyvilágba és világot látni. Talán éppen ezért is vágyok már úgy arra a bizonyos rúnára, hogy terepre mehessek és lelépjek innen minél előbb.
- Készülődj, nem sokára indulunk a neked szervezett buliba - Vállat vonok és elvonulok a szobámba, továbbra sincs kedvem a bulihoz, csak a rúnát szeretném, nem érdekel a bájolgás és a sok gratuláció. Különben sincs bulira illő ruhám, éppen ezért csupán egy rövid szoknyát és egy elegáns blúzt kapok magamra. Hajamat begöndörítem és féloldalra csatolom. Beteszek két szép, hosszú fülbevalót, majd felveszek még egy nyakláncot, a nyakláncon egy korcsolya medál pihen, apától kaptam, mikor betöltöttem a 9-et. Akkor kellett elmennie, azt hittem csak elutazik, de idővel magam is rájöttem, hogy többet nem jön vissza. De mikor kiborultam akkor tudtam meg biztosra, hogy anya küldte el, összevesztünk, és neki kicsúszott a száján. Talán ebben hasonlítok rá, könnyen kiszaladnak szavak a számon amiknek nem szabadna - mikor ideges vagyok. De természetesen az most is bebizonyosodik, hogy semmi másban nem hasonlítunk. A fekete tűsarkumban robogok le a lépcsőn, de a lépcső alján már meg is bánom, ahogy anyám pillant rám, azt érzem, hogy egy hatalmas semmi vagyok, egy senki akit nem vesznek észre a gimi utolsó évében sem. Félre is nézek inkább egyből és felkapom a kézitáskámat, egy ezüst bagoly csat pihen azon, melyet már én vettem magamnak az első zsebpénzemből. Igen átlagos dolgok ezek ahhoz képest, hogy nem vagyok mondén, de számomra így is fontosak.
Rengeteg ember elment a bulira és mindenki halálosan kedves volt és unalmas, egyszerűen kész szenvedés volt ott lenni s azt mutatni, hogy minden rendben van, nem ment és úgy 2 óra tűrés után elbújtam a mosdóba. Persze nem jártam jól, mert amit itthon kaptam érte, az felért egy pofonnal is; inkább kettővel. De a szertartás csodálatos volt, ugyan nem lehetett kérni hova rajzolják a rúnát, de nem érdekelt, éreztem ahogy égette az irón a bőrömet és egyszerűen jó érzés töltött el, tudtam, hogy a rúna befejeztével már leszek valaki, és ha anyám szemében senki is maradok, a sajátoméban már nem leszek senki. Az ezt követő napokban pedig már a harctéren is részt vehettem és a kiképzőm segítségével egy küldetésre is elmehettem. Szereztem egy kisebb sérülést, de ahhoz képest, hogy először voltam terepen egészen jól ment a harc. Lekaszaboltunk néhány démont és elbeszélgettünk a vámpírokkal is a szabályok megszegésének következményeiről. Fáradtan tértem aludni, ugyanakkor boldogan. Már nem érdekel ki hova enged, megyek és kész, olyan leszek mint egy pióca ami mindenkire ráragad.