Sebastian Moonroe

Kezembe veszem a poharat az asztalról, s így tekintek az ágyon heverő lányra, aki csak arra vár, hogy magamévá tegyem. Megemelem a poharam, egyenesen felé, akárcsak a köszöntőkön szokás, majd ajkamhoz emelem a poharat, s egy pillanat alatt eltűntetem belőle a szeszes italt, egy cseppet sem hagyva a pohárban. Egy pillanatig lehunyva tartom szemem, kiélvezve, az italt, s nem törődök azzal, hogy torkomat marja.
- Kár, hogy nem tudok lerészegedni. – Hagyja el számat a mondat, egy fanyar mosoly kíséretében. Csak úgy, egy nemtörődöm mozdulattal elhajítom a poharat, ami alig egy másodpercnyi repülés után nekivágódik a falnak és apró darabokra törik. Az éles hang, mely a töréskor keletkezik bántja fülemet, s alig észrevehetően megrázkódom. De akkor is, kell a látszat, hogy egy gazdag csávó vagyok, aki bármit megtehet, s a lehető legtöbb eszközt próbálom felhasználni ahhoz, hogy ezt a benyomást keltsem.
Lassan indulok meg felé, bizonytalanul lépkedve, mintha csak az alkohol szállt volna fejembe. A valóság azonban az, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, akarom én ezt egyáltalán? Vagy csupán a régi énem hajszolom? Mennyivel is jobb volt akkor... Semmi gondom nem volt, de ami a legfontosabb, nem kellett foglalkoznom másokkal. Amióta viszont megismertem Katherinet, azóta mintha kicseréltek volna. Gyakran gondolok rá. Túl gyakran. Előtte senkivel sem foglalkoztam, de hát minek is tettem volna? Mindenem megvolt, az életem gondtalan volt, többnyire legalábbis... Nem élveztem persze az ölést, pedig volt időm hozzászokni bőven, de... Valahogy sosem tudtam élvezni, mikor elvettem valaki életét. Megtettem persze, hisz valakinek mégiscsak meg kellett, s én feljebb kívántam mászni a ranglétrán. De természetesen, nem maradhattam örökké. Soha, semmi sem lehet tökéletes, vagy legalábbis nem örökké.
Már csaknem ott vagyok az ágynál, így kénytelen vagyok száműzni a gondolatokat elmémből, már ha élvezni kívánom az estét.
Lassan elkezdem kigombolni a fekete inget, mely rajtam van. Csak a felénél járok, mikor fellépek az ágyra, s onnantól lassabban folytatom. Minden az időzítésen múlik, azon, hogy mennyire csigázom fel a csajt, mielőtt hozzákezdenék. Fölé hajolok, immár kigombolt inggel, s csípőmet az övéhez nyomom, igaz – többé kevésbé – fel vagyunk öltözve mindketten. A nyakába csókolok, hogy még jobban felizgassam.
Szemfogaim egy szempillantás alatt bújnak elő ínyemből, s mélyen a lány nyakába mélyesztem őket. Mitagadás, éhes vagyok, egész nap nem ettem még, s ez most pont kapóra jön. Ő úgy sem fog emlékezni erre, gondoskodom róla, ráadásul még élvezi is, csakúgy, mint én.
A folyosóról lépteket hallok, melyek egyre közelednek. Bár még van néhány percem, visszahúzom szemfogaim, s megtörlöm számat, mielőtt még bárki beléphetne. Ott, ahol megharaptam a lányt, lecsordul egy csepp vér, de nem feltűnő annyira, hogy ez nagyon felizgasson. Ahogy a vámpír belép, rögtön belekezd mondandójába.
- Velem kell jönnöd... – Nyilván mondaná még tovább, de ahogy meglátja az alattam fekvő lányt, s annak arcát, rögtön elhallgat.
- Visszajöhetek később is. – Hallatszik hangján, hogy zavarban van, s hogy legszívesebben csak úgy felszívódna.
- Oh, nem kell, máris megyek. Ez ráér később is... – Tekintek le magam alá. Valósággal lerepülök az ágyról, az emberi szem nem is képes követni mozdulataimat. Néhány lépéssel átszelem a szobát, miközben visszagombolom a gombokat ingemen.