Curtis && Leonert ~ Bárpult

Kezdek belefáradni a beszélgetésbe, hiszen belül tudom, ebből semmi nem lesz, hogy miért? Mert nincs meg köztünk az alap bizalmi kötelék sem, nem ismer és én sem őt; hogyan is dönthetett volna a megtartásom felett, mikor létezésemről sem tudott, ahogy a megfoganásomról sem. Való igaz a démonok átkozottul jó mesterei az emlékek kitörlésének, pláne ha egy mondén emlékeit kell semmissé tenni, valószínűleg nem csak a megfoganásom pillanatát hanem az ismeretségüket is törölte. Kérdés, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy mindezt egy szempillantás alatt visszahozzam ezáltal elérve, hogy bízzon bennem. - Megpróbálom visszaadni az emlékeidet, de nem ígérek semmit. - Voltaképpen ezt a mondatot sem kellett volna megejtenem, ez is egyfajta ígéret, pedig jól tudom ha nem vagyok képes rá, hiába is próbálom; de előre visz, hogy tudom a démon nevét és képes vagyok megidézni ezáltal az általa megfosztott emlékeket, de száz meg száz emlék közül sem igen egyszerű megtalálni azt az egyet ami nekem; nekünk kell. Tudom azt is, hogy minden erőmre szükségem lesz és talán végig sem fogom tudni csinálni, de kell egy erős támpont, ez most Curtis lesz, ha szeretné, ha nem.
Mély levegőt veszek mert aggódok, hogy nem fog történni semmi és nem csak hogy beégek de elvesztem az utolsó esélyemet arra, miszerint családom legyen, szerető családom; már amennyire nevezhetném ezt annak. – Neki készülök hát, agyamban végig pörgetem a varázsigét és elkezdem a munkát. Látom a démon emlékeit és kutatom köztük Curtis-ét, egy jó darabon nem is lelem, már azt hinném, hogy nincs is meg és feladnám, mikor kézre kerítem végre. De hezitálok, magam sem tudom mi van az emlékben pontosan és félek ha visszakapja az csak ront majd a helyzeten; de végül mégis hatalmas lépést téve, visszaadom az emlékeket és várom a vég kifejlettet, most már minden csak rajta múlik, én megtettem amit lehetett. Talán így már neki is összeáll a kép a hasonlóságról és arról amit én idáig össze hablatyoltam neki mit sem törődve a körülöttünk lévőkkel. Nem csak hasonlítunk, de szinte egyidősek is vagyunk, ezért olyan érdekes az, hogy a fia vagyok ő pedig az apám. Minden boszorkánymester máshol áll meg az öregedésben és talán nekem itt kellett, azért, hogy ha egyszer találkozok Curtis-el, akkor szemmel láthatóbb legyen a hasonlóság. Mert ez a helyzet, ha nem hisz e szemeinek, hát hisz majd az emlékeinek és megtudja miért vagyok itt; ha esetleg eddig csak sejtése lett volna, vagy az sem.

Szavai hallatán tequilát kíván a szervezetem, ezt nem is lehet felfogni ép ésszel, legalábbis nem józannal. Maga is tudja, hogy nem ismer, még akkor is, ha azt nem, hogy a fia vagyok, tehát kérdem én, mit vár tőlem? Még nem látott életem során egyszer sem, nem fogott csecsemő koromban és még csak a létezésemről sem tudott. Nem tudtam azonban sokáig én sem, ki az apám vagy az anyám és jelenleg csak az fut végig a fejemben, hogy anyámat állítom elébe, de sajnos ez lehetetlen, nyilvánvalóan közölte velem, hogy én csak egy fatty vagyok akinek nem szabadott volna világra jönnie és nem akar soha többet látni. Megértem valahol, összefekszik egy mondénnel, ki lenne olyan hülye, hogy virulva felneveli az ebből született gyermeket? Csoda, hogy helyben nem ölt meg, hiszen a démonok már csak ilyenek, megölik gyermekeiket és élik tovább nyugodt kis életüket, mintha mi sem történt volna. Igen, jó kis családdal áldott meg a sors, egy köcsög anyával és egy seggfej apával. Bár különös én nem lettem köcsög seggfej. Ezen gondolatomon el is mosolyodok, hiszen lássuk be, ebben nem ütöttem egyikükre sem és mégis rengeteg a hasonlóság köztem és Curtis között. De a fejébe nem látok, nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam min jár az agya, vagy mit gondol rólam, tehát mivel kéne bizonyítanom, vérvétellel? Ez kizárva, hiszen ő vámpír én pedig boszorkánymester, ha valaki megtudja ezt annak semmi jó vége nem lesz, pláne ha az a valaki egy mondén lesz. Tehát a nagy kérdés adott: hogyan bizonyítsak? - Mit gondolsz, mit kéne letennem az asztalra, hogy elhidd, a fiad vagyok? - Gondolataim még egy darabon elidőznek a témán de mikor már negyedszerre ütközök zsákutcába, megunom és feladom a gondolkodást. - Nem tudom bizonyítani - Lehetetlennek találom ezt, vagy elhiszi vagy sem, ez ellen nem tehetek semmit. Minden külsőség adott, de ez számára nem elég, ahogy a személyiség hasonlóság sem. Beszéltem a testvérével is, kisebb nagyobb sikerrel, ennél többet igazán nem tehetek már.

Na jó, igazán kezdek bepöcenni, mi olyan hihetetlen abban, hogy az apám, tulajdonképpen miért kell ekkora ügyeletes seggfejnek lennie? Felhúz. - Nem kerestelek volna fel, ha tudom mekkora seggfej vagy. - Morogva mondom, de mégis szemrehányást tudok belevinni a mondatomba. Igen, valójában nem keresem fel ha tudom, hogy ekkora seggfej, nem is csodálom, hogy nem tud a létezésemről. Bizonyára én számára csak egy egy éjszakás kalandot elevenítek fel. Semmi több nem vagyok neki, csupán egy semmire kellő, akinek nem kellett volna megszületnie, nos erre eddig is gondoltam, de így voltaképpen fáj a dolog, hogy az apám sem gondolja ezt másképpen. - Nem viccelek, a fiad vagyok, csak nézz rám, kiköpött másod vagyok. - Utolsó próbálkozás és..nem nem igazán jött be.
Végig fut az agyamon, hogy felállok és elsétálok mintha misem történt volna, de nem megy, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, meg akarom nevelni és elhitetni vele az igazamat. Késztetést érzek a maradásra, de képtelen vagyok tovább magyarázkodni. Így is túlbonyolítottam a dolgot és nem érti, nem hisz nekem. Mindennél fontosabb lenne a hite, de lássuk be, egy vámpírról van szó. Semmi többről, csupán egy alvilági lény akárcsak én. - Bizonyára még előző életedben feküdtél le az anyámmal, biztos nem is érdekeltek a következmények. - Aka következmény, itt ül veled szem be és mindjárt képen töröl. Na, jól is esne lekeverni neki egy pofont, úgy mint a 485 évért, na meg az iménti mondataiért is. De inkább az utóbbiért. Nem hibáztattam amiért nem volt velem, de most..most hibáztatom, hogy nem is akar velem lenni és nem kíván apám lenni. Persze már felnőtt vagyok, felfogom tudni dolgozni, de ez ettől függetlenül lélekbe markolóan fájdalmas helyzet. Adott egy vámpír és annak a fia, de a vámpír nem akarja. Nos eddig sem tudtam hol a helyem, ezek után sem fogom tudni. Nem, nem és nem. Küzdenem kell, de nem megy.
Kifordulok a bárszékkel, a felém csúsztatott piával annyira sem törődöm, hogy vissza gurítsam. Elvigyorodok, mert belegondolok, hogy a semmiért küzdöttem majdhogy nem 500 évet. Az a pár száz év maga volt a gyötrelem mégis egyetlen dolog hajtott előre: a szüleim megtalálása. Anyám elutasítása nem fájt annyira, egy démonról van szó, ha akarna se tudna kedves lenni vagy gondoskodó anya. No de az apám.. egyszer hús vér ember volt, olyan aki nem lát magunkfajta alvilágiakat, pontosabban az igazi lényünket nem látja, nem tudja kik vagyunk, csak él a maga kis elszigetelt környezetében. Most pedig egy halott, de nem csak testileg, lelkileg és érzelmileg is hulla, egy tehetetlen hulla aki még csak küzdeni sem próbál az ellen ami.. vagy aki.

Meglep a közvetlensége, ebben igazán nem rá ütöttem, nem ismer, nem tudja ki vagyok, csak annyit, hogy mi, mégis ezt olyan egyszerűen közli velem, s adja tudtomra, mintha négy szem közt ülnénk s vitatnánk meg. Körülöttünk azonban emberek vannak, húsvér emberek. Ezek igazán nem szagolhatják ki, hogy én mi vagyok, fogalmuk sincs mi vagyok. A pultos, na Ő talán kiszagolhatja, ahogy az én drága jó apám is. Mondjuk kölyöknek sem éppen aktuális nevezni, már réges-régen nem vagyok kölyök. A tojáshéjamat is elhagytam több mint 400 éve a fenekemről. Nem cicózok sokáig, véget akarok vetni a mérhetetlen arroganciának, ezért jobb az egyenes út. - Egyébként helló, a fiad vagyok - Egy pillanatra őszinte mosoly telepedik az arcomra, de ez gyorsan gúnyossá válik, hogy büszke vagyok-e arra aki vagyok, vagy arra akik a szüleim? Nem igazán mondhatnám. A családom vámpírként járja az éjszakákat, nem csak a felnevelőm a vámpír, de a valódi apám is az. Én pedig? Egy elcseszett boszorkánymester vagyok aki nem találja a helyét. Most meg még is azért teszek, hogy ez ne változzon, vagy rosszabbodjon, ahelyett hogy azért tennék, hogy jobb legyen a sorom. Az ön sanyargatásom voltaképpen azt sem tudom honnan ered.
Megbántam volna mind azt ami idáig vezetett? Megtudtam ki az apám de mégis mit érek én ezzel az információval? Csak rá kell nézni, kívülről megfigyelhető a hasonlóság, de belül mintha az ellentétem volna. Pedig egy démonnak nem igen fejlett a személyisége, így anyámtól sem örökölhettem mindezt. Talán tanult az egész, nem is ösztönös. Vágyom mégis Curtis figyelmére, szeretetére, arra, hogy odafigyeljen rám úgy, ahogy több száz évvel ezelőtt kellett volna. Hogy éreztesse, hogy van miért léteznem és van akihez odafordulhatok, mikor úgy érzem nincs helyem a világban. De az elmúlt pár percben ennek gyökeres ellentétét sikerült éreztetnie velem. Erős vagyok.. erősnek kell lennem annak érdekében, hogy ezt végig csináljam, hogy helyt álljak itt és nagy néném előtt is. Végre úgy érzem a sarkamra álltam és a mának élek, nem ragadtam a múltba roskadva arra várva, hogy szeressenek, teszek is érte.

Ha valaki egy jó két és fél hónapja azt mondta volna, hogy igen, én megismerem a felmenőimet és találkozhatok az apámmal, biztos az arcába nevettem volna, hiszen lássuk be, több mint négyszáz évembe került, hogy annyit kiderítsek mi lett volna a vezetéknevem, ha tudnak a létezésemról vagy akár csak a megfoganásom pillanatáról. De kár is ezen rágódnom, megtudtam a számomra mindennél fontosabb választ és annyi év után végre megpihenhetek. Azt érzem, hogy az életem nem üres s a világban van értelme léteznem. Sokat kell még tanulnom az tény, de mindenhez e pont vezethet: az apám létezése. Nem lesz vele nehéz, úgy érzem, talán nem fog örülni nekem, de én tárt karokkal várom a pillanatot, hogy lenyűgözhessem és megmutassam milyen fia vagyok és lettem. A vámpírokkal jól szót értek, sok az ismeretség ami ezt bizonyítja és az sem feltétlen kihagyható, miszerint egy vámpír nevelt fel; vámpírként nevelkedtem s úgy is sajátítottam el minden eddigi tudásomat. Az önvédelemtől kezdve a bujkáláson át, mindent. Aztán persze beleadtam apait-amyait, hogy erősebb legyek és elkezdhessek a boszorkánymesterek göröngyös, Valentine üldözős útján járni és fellelni mivoltomat. Sikerült, a feladatot szinte hibátlanul végeztem s értem be a célba.
A kikapcsolódás rendkívül fontos, az életemben pedig nagyobb szerepet is tölt be, mint a munka, de a dolgaimat sem hanyagolom el. Ezúttal nem Magnus egyik partyján veszek részt, különben is, mostanság eltűnőfélben vannak azok a bizonyos bulik, ahogy maga, Magnus Bane is, bizonyára van jobb dolga is. A Blue Wings bar New York egyik legdíszesebb bárja, igaz, itt túlnyomó többségben csupán mondének fordulnak meg, de miért tántorítana el ez attól, hogy bedobjak pár kupicával, táncoljak, megismerjek másokat és miegyebek.
Sötét éjszaka szállott a bár tetejére, a Hold pedig élénken fénylett, szinte csillogott a tiszta égbolton. Utcák hadait világították meg a fényesebbnél fényesebb utcai lámpák, itt ott pedig kisebb-nagyobb pocsoják tátongtak; esett, gondoltam s felsóhajtottam. Nem tartozott kedvenceim közé az eső, ugyan vámpírként nevelkedtem, de imádtam Napfényt s úgy véltem, ha esik, az eltűnteti szépségét.
Ahogy beléptem a bár ajtaján illatok kavalkáda csapta meg orromat, a pult szélein illatgyertyák, a kihelyezett asztalokon mécsesek hada fogadott, az összhatás csodálatos volt. Egyenest a pulthoz vettem az irányt és leültem, helyet foglalva kértem ki egy martynit s míg vártam az embereken szaladtak végig szemeim. Este van, még is annyi ember van itt, mintha csak egy délutáni nap lenne.
Úgy elvoltam foglalva, milyen hangulatos a hely, hogy észre sem vettem, csak később. Nem sokkal mellettem egy vámpír foglalt helyet és szemeim világát elkerülni sem tudta volna a hasonlóság. A vonások az arcában szinte teljesen megegyeztek az enyémekkel. Egy hosszas szuggerálást követően közelebb vonultam a martynimmel s mintha csak egy idegen lennék elegyedtem vele szóba. - Szép ez a hely nem gondolja? - Micsoda unalmas ember vagyok én...