Természetrajzi Múzeum ↠ Szer. Aug. 23, 2023 5:06 pm
Zoey & Kimmy Walking all alone, you know it's okay Words:411 Music:Everybody's passing
A kirándulások sosem voltak a kedvenceim, pedig nagyon sokat kihagytam anyagi megfontolásból. Mindig a busz egyik középső ülésén foglaltam helyet, ritkán került diák mellém, általában nem saját akaratából. Nem zavart a dolog, olvastam, leckét írtam, ügyesen lefoglaltam magam a magányomban. Nem figyeltem az engem körülvevő hangos csúfolódásokra. Így lehetett kibírni egyedül a dolgot. Másképpen megőrültem volna. Annyiszor kívántam már, hogy bár süket volnék! Nem olyan rég kiderült, hogy egy évvel idősebb vagyok az évfolyamomnál. Mikor édesanyám itt hagyott bennünket, egyszerűen képtelen voltam az iskolára koncentrálni, így egy évet ismételnem kellett. Próbáltam eltitkolni a dolgot, hiszen iskolát váltottam, de a gyerekek kegyetlenkedései mindig utolérik az embert, így ez sem maradhatott rejtve. Az utóbbi hetekben ez az új módi, ezen élcelődnek, én meg úgy teszek, mintha nem hallanám meg. Az iskolai évet egy kirándulással kezdtük meg. Utáltam a gondolatát is, de hát kötelező volt, és nem kellett érte fizetni. Sajnos ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. A busz, amiben rettentő erős izzadtságszag terjengett, leparkolt a Természetrajzi Múzeum előtt, és mint a vadállatok, az évfolyamom letrappolt a járműről. Az utolsók között kullogtam le, a tanárok majdnem nem számoltak bele a létszámba, kétlem, hogy észrevették volna a hiányomat. A csapat elindult a kiállítási tér felé, először az ausztrál kontinens emlőseit ismerhettük meg. A kitömött állatok morbidok voltak, és távolról is kirázott tőlük a hideg. A gondolat, hogy haláluk után is díszként kell állniuk, el kell viselniük, hogy bárki idejöhet és őket nézegetheti, elképesztően elborzasztott. Az élettelen szemek kereszttüze és a hátam mögött csilingelő nevetés egyvelege sírásra késztetett, minden erőmet beleadtam, hogy ne szaladjak el. Azt viszont tudtam, hogy nem maradhatok a ragadozók között, utalva egyszerre a kihalás szélén álló ausztrál emlősökre és a kínzó tinédzserekre. A tanárnőnk hangos, rekedtes hangja betöltötte a magas belmagasságú termet, zengett tőle minden, és ahogy szépen sétáltak át az ázsiai terembe, az egyik kitömött preparátum mögé csúsztam. Nem látszottam sehol, körbenézve csak idős házaspárokat és fiatal családokat láttam. Vettem egy mély levegőt, amikor a jellegzetes hangot már nem hallottam, és előbukkantam az óriási kenguru mögül. Nem tudtam hova menjek, mit csináljak, de legalább csend vett körül. Ahogy újra körbenéztem egy szőke fejet szúrtam ki. Zoey Briggs. Gondolom nem kell külön kiemelnem, hogy nem vagyunk jóban, bár ezt bárkiről elmondhatnám. Amint kiszúrt könyörgő tekintettel szóltam hozzá. - Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy itt maradtam! – a hangom vékonyabbnak hangzott, mint amúgy, és saját magam szemében is igen szerencsétlennek hatottam. A hosszúujjú pólóm végét huzigáltam, kínosan éreztem magam, és nem akartam bajba kerülni.