Az idegen kedvessége meglepett. Nem ehhez vagyok szokva, a korombeliek átnéznek rajtam, vagy még rosszabb, állandóan élcelődnek rajtam. Rossz körülmények közül érkezem, az apám börtönben, anyám pedig részegen egy fának hajtott, sok mindenre nem lehetek büszke, valóban. Az új sulimban próbáltam rejtegetni, milyen a családom és a múltam, de nem igazán leltem barátokra. Akikkel jöttem, velük sem beszéltem sokat, talán észre sem vették, hogy eltűntem. Nem lepődnék meg rajta, ha így volna. Igaz, nekem is nehezemre esik a nyitás. Félek megbízni bárkiben is, hiszen rettegek attól, hogy elhagynak. Elárulnak. Ha az ember belegondol, nagyon kevés igazi sziklaszilárd indoka lehet egy embernek kitartani valaki mellett. A hűségnek és a szeretetnek feltételei vannak, nagyon ritka az, amikor a szeretetünkért nem várunk el cserébe semmit. Még az anyai szeretet sem tiszta és nemes, azt hiszem nekem van erre egy jó példám. Mindig azt éreztem, teher vagyok. A bátyám bevállalta a nevelésem, csak mert a szüleim, akik vállaltak engem, sorozatos rossz döntéseiknek hála, alkalmatlanok lettek a nevelésemre. Miért is kell másnak bűnhődnie és dolgoznia, csak mert ők elszúrtak mindent? Tudom, hogy Zach szeret engem, és nem tolja a képembe a számlát, nem várja el, hogy jóvátegyem a létezésemet. Azonban kár volna tagadni, hogy sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha eltűnnék. Nem tudom mire vélni hát, hogy ennyire kedvesen viselkedett velem Oliver. Bizonytalan mosolyát viszonoztam, és a kérdése elgondolkodtatott. Megtapogattam a szoknyám zsebét, az irattartóm téglalap alakját éreztem a tenyerem alatt. – Nem volt semmim. – feleltem a srácnak. Így igaz, néhány dollár volt csak a személyim mögé dugdosva, hogy azért csak ne érkezzek üres kézzel, de költeni se terveztem nagyon. Jól jön ez még a hónap végére, hogy legyen mit ennünk. A pánikroham és ájulás szavak éles szikeként vágtak bele az agyamba, és a szemem ködössé vált. Igyekeztem nagyon, hogy ne csorduljon le egyetlen könny se az arcomon, részben kínosan éreztem magam, hogy elájultam, részben pedig elkapott a felismerés, hogy anyám is sokszor csinálta ezt. Mármint, állandóan elgyengült, elájult, és másoknak kellett megmentenie őt. Nem akartam olyan lenni, mint ő, még nyomokban se, és a tehetetlen düh markába kerültem. Nehéz volt visszatartani a sírást, de nem akartam hisztis kislánynak tűnni. Őszintén, csak meg akartam szűnni létezni. A gondolat, hogy idehívja bármelyik osztálytársamat is, pánikba ejtett. – Ne! – vágtam rá nagyon gyorsan, az arcomra kiült a félelem semmivel sem összetéveszthető kifejezése. Már csak az kéne, hogy legyen plusz egy dolog, amin a nyelvüket élezhetik a többiek. Nem is gondoltam bele, vajon mit hihettek, hova tűntem. Valószínűleg észre sem vették, hogy nem voltam mögöttük már. Nem lett volna jó ötlet visszamenni, erre jutottam, úgyhogy csak egy helyben álltam, és beleittam az üdítőbe megint. A srácot fürkésztem, próbáltam kitalálni vajon mikor fog két lábbal kirugdosni az öltözőből. - Lehet maradok még egy kicsit. – tettem hozzá, és visszaültem a kanapéra. Bár már nem szédültem, jobban éreztem magam itt, mint a nagy tömegben egy csoport ismeretlennel.
Oliver Burton
Vérfarkas
28
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2023. Jul. 08.
Csatlakozás ideje :
Re: Error Club ↠ Hétf. Aug. 14, 2023 4:25 pm
Kimmy & Olly
Még ha továbbra is tart tőlem - amit teljesen megértenék, hiszen idegen helyen van egy idegennel, és még olyan fiatal -, legalább a nevét elárulja, ami jó. -Örülök a találkozásnak, Kimmy. Még ha ilyen kellemetlenül is alakult. - mosolygok rá barátságosan, de továbbra is tartom tőle a távolságot, hisz nem célom megijeszteni. Nem feltétlenül lenne jó dolog, ha most felpattanna, tekintve, hogy öt perccel ezelőtt még ájultan feküdt a kanapén, szóval jelenleg igyekszem úgy bánni vele, mint egy kölyökmacskával, amelyik bármi hirtelen mozdulattól megijedne. Ahogy a ruhájára néz, beugrik valami. -Volt táskád vagy valami egyéb cuccod? Csak mert akkor visszamegyek megnézni, mert mikor odaértem hozzád, nem volt nálad semmi. - szólalok meg, némi gyakorlatiasságot csempészve a helyzetbe. Nem venném a lelkemre, ha pont a Wolf-Gang koncertjén lopnának meg bárkit, így csak remélni tudom, hogy nem volt nála nagyon nagy érték. -Ugyan, ne szabadkozz. Egy pánikroham és egy ájulás után már az is tök jó, hogy a nevedre egyből emlékeztél, nemhogy még engem felismerj. - legyintek egy vigyorral a képemen, majd ahogy feláll, én is felegyenesedek, felkészülve arra, hogy esetlegesen elveszíti az egyensúlyát, és segítségre szorul, ám elsőre úgy tűnik, stabilan áll a lábain. Azt mondja mennie kéne, de elveszettnek tűnik, bennem pedig ismét felélénkül az oltalmazó-védő ösztön. -Kivel jöttél? Ide hívjak valakit? - kérdezem, egy lépést téve felé, de még mindig van köztünk legalább három, így talán nem feszélyezi. -És nem zavarsz, ha még szusszannál egyet mielőtt visszamennél a tömegbe, akkor nyugodtan. Az üditő is a tiéd, hidd el, használ a cukor, idd csak meg. - hangom továbbra is nyugodt és kedves, érezheti, hogy abszolút segítő szándék van bennem. Az arcát fürkészem, hogy fél-e még tőlem, illetve igyekszem leszűrni, mit is érez most.
Sosem éreztem még magam így. Az jutott eszembe, ilyen lehet a feltámadás is. A szívem úgy vert, mintha évekig nyugalomban kellett volna pihennie, a tüdőm égett, és a szorongásom nem múlt. Alig törte át a pánik szorgos kezei által épített falat a srác hangja, egy kis időbe telt, mire felfogtam mit mondott. Ő hátrébb húzódott, és védekezően felemelte a kezeit, bemutatkozott nekem. Még mindig nem tudtam, vajon megbízhatok-e benne, de nagyon nem volt más választásom, legalábbis az agyam nem ezzel törődött. Még mindig nem voltam egészen jól, nem hittem, hogy fel tudnék állni, és végülis nem utalt semmi arra, hogy bántani akart volna Oliver. Néhány csendes másodperc múltán, ami alatt továbbra is az öltöző minden egyes zugát igyekeztem a tudatomba vésni, magam is bemutatkoztam. - Kimmy. – a hangon rekedtesen csengett, még én is alig hallottam magam. Megköszörültem a torkomat, mert biztos voltam benne, hogy nem értett engem, és megismételtem a nevem. – Kimmy. Kimberly. A vezetéknevemet elhallgattam, nem lett volna semmi haszna megosztani, ellenben valamennyire megvédtem vele magamat. Legalábbis ezzel nyugtattam meg Brianna szellemét a tudatalattim hátsó részében, aki tombolt mérgében. Régen mindig ő ügyelt arra, hogy biztonságban legyek, mégis ő volt az, aki egy férfi miatt képes volt feladni az életét és messzire menekülni tőlünk. Elhessegettem ezt a gondolatot. Nem nagyon jutottam szóhoz, továbbra se múlt a félelmem. Engem nem szoktak megmenteni. Én vagyok az, aki hátramarad. A ruhámra néztem, és ellenőriztem, hogy minden a helyén, ami kicsit lenyugtatta a lelkemet. A szemem még mindig tágra nyílt volt, de már nem kapkodtam a levegőért, és visszanyertem az irányítást a végtagjaim felett is, nagyjából. Felfogtam, amit a zenekarról mondott, ránéztem, és beugrott, hogy valóban a banda tagja. Már feltűnt régebben is, hogy nagyon hasonlít a bátyámra, de a testem árulása miatt nem kapcsoltam össze a kettőt. Kínomban magyarázkodni kezdtem. - Én, én… Nem… Sajnálom. Nem is ismertelek fel. – böktem ki. Megpróbáltam feltápászkodni, és nagy nehezen talpra is álltam. – Nem akarok zavarni. Mindenki ismeri a Wolf-Ganget, de én inkább a tanulmányaimmal törődtem. Úgysem volt kivel hallgatnom őket, hiszen a „barátaim”, akikkel érkeztem, nem igen szóltak hozzám a hétköznapokban. Nagyon hülyén éreztem magam amiatt, hogy a zenekar egy tagjának kellett becipelnie ide, gyűlöltem, mikor gondot okozok valakinek. Igyekeztem visszatartani a könnyeimet, nagyot nyeltem. Biztosan látta rajtam a srác, hogy még kényelmetlenebbé vált a hangulatom. - Mennem kéne. – mondtam, de nem mozdultam. Azt se tudtam, hogy jutok ki innen, és ha egy biztonsági őr itt talál, csúnyán ki fog dobni, röppent át a gondolataim között. Hát vártam, mit fog reagálni Oliver.
Oliver Burton
Vérfarkas
28
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2023. Jul. 08.
Csatlakozás ideje :
Re: Error Club ↠ Csüt. Aug. 03, 2023 4:46 pm
Kimmy & Olly
Felkapom a fiatal leányzót, mintha csak valami rongybaba volna, majd meg sem állok vele az öltözőkig. Gondolkodom azon, hogy dobok egy üzenetet a srácoknak, hogy lehet tolni kell a koncert kezdést, de egyelőre még időben vagyunk, jó 20-25 percig még minimum a gimis banda van a színpadon, így egyelőre nem riadóztatom a bandát. A végén még ők is becsődülnek, elszívják az oxigént, arról nem is beszélve, hogy a kelleténél valószínűleg sokkal jobban megijesztenék a lányt. Apropó ijedelem, most hogy felkelt, igyekszem a legkevésbé ijesztő arcomat felvenni, bár nekem alapból nem igazán van olyan szerintem. A fejem valahogy szinte állandóan vidám. Élvezem az életemet, elvégre itt a zene, a barátok, nem utolsó sorban pedig River. Mindenem megvan, amiről csak álmodhat az ember. Na de vissza a leányzóhoz, akinek át is adom az üditőt. Direkt előtte bontom ki, ne gondolhassa, hogy esetleg beletettem valamit. -A backstage-ben, az öltözőnkben. Elájultál odakint, és ezt tartottam a legjobb ötletnek. - válaszolok a kérdésére nyugodt, barátságos hangon, még egy mosolyt is küldök neki. Már kezdeném elkönyvelni magamban, hogy egészen jól reagálta le, hogy ismeretlen helyen tért magához, amikor kitágulnak a szemei, mintha szellemet látott volna, félelmének szaga pedig bekúszik az orromba. Fél métert hátrébb csúszok a székkel, még a két kezemet is feltartom a fejem mellé, jelezve, hogy semmi ártó szándék nincs bennem. -Ne aggódj, nem foglak bántani, csak segíteni akarok. Oliver vagyok, de hívj nyugodtan akár Olly-nak. - mutatkozom be, megőrizve a hidegvéremet és a közvetlen hangnemet, még így is, hogy most azért lett köztünk némi fizikai távolság. Egyelőre jó ez így, lássa csak meg, hogy valóban nincs oka tartania tőlem. -Ha nem láttam volna a valódi pánikot az arcodon, akkor azt hihetném, hogy az egész ájulás csak egy furfangos trükk volt, hogy hátrajuss a backstage-be és így találkozhass a Wolf-Gang-el. - a humort hívom elő jégtörőnek, idő közben pedig leengedem a kezeimet, és a combjaimra teszem őket. Gondolom rajongó a leányzó, azért jött a koncertünkre, és mint olyan, arcról és névről felismerhetett engem is. Sosem szálltam el magamtól ha megismertek az utcán és odajöttek hozzám, megmaradtam ugyanannak a szerény srácnak aki azelőtt voltam. Persze ezt a másik még nem tudhatja, így ha továbbra is tart tőlem, teljesen megértem.
Minden erőmmel igyekeztem az eszméletemnél maradni. Küzdöttem érte, próbáltam az előttem álló srácra fókuszálni, de a testem feladta, és azt hittem, össze fogok esni. Még mielőtt azonban a ragacsos padlóra rogyhattam volna, az idegen a térdem alá nyúlt, és éreztem, ahogy lebegek. A zene ritmusára villódzó fények a csukott szemhéjamon keresztül is kivehetőek voltak, a retinámba égtek. Azt hiszem hol eszméletemnél voltam, hol a mélységes semmibe zuhantam. Ez a furcsa szürke fátyol ült rá a tudatomra, és hiába érzékeltem foltokat, foszlányokat a környezetemből, nem igazán voltam jelen. Ijesztő volt az egész, nem tudtam volna megmondani mennyi ideig nem uraltam a testemet. Ezalatt az idő alatt a családom villant fel előttem. A bátyám arca, a nővéremé, a szüleimé. Bizarr volt ebben az űrben létezni, a múltam szereplőivel szembesülni, még ha csak egy-egy pillanatra mosolyogtak is rám. A bőröm alatt mintha ezernyi hangya száguldozott volna végig, és még ebben a purgatóriumban sem tudtam békésen levegőt venni. Egy kanapén tértem magamhoz. Egy üres szobában voltunk, én meg az idegen srác, a koncert hangjai beszűrődtek hozzánk. Már nem az első dal ment, ennyit tudtam megállapítani. Próbáltam összeszedni magam, megsaccolni, mennyi ideje lehettem eszméletlen. Úgy tippeltem pár percet maximum. A srác egy üdítőt nyújtott felém, riadtan figyeltem őt, de szótlanul elfogadtam. Valamit mondott, de még zizegett a világ körülöttem, éppen csak levegőhöz jutottam, így megbocsájtottam magamnak azt, hogy nem fogtam fel őket. Néhány gyors korty után megint a szoba oxigénjét szívtam be hevesen, mélyeket lélegeztem, remegő kezemmel hátrasimítottam a hajamat. Hasonlóan alaposan fújtam ki a tüdőmből mindent, mintha a rosszullétemet csak a tömeg által megfertőzött légtér okozta volna. - Köszönöm. - böktem ki végre, a srácra nézve. Hasonlított a bátyámra, nem tudom, ezt észrevettem-e már. Talán emiatt kezdett a félelmem kicsit szétoszlani, és sikerült végül lenyugodnom. A vállaim leereszkedtek, a mellkasomon a szorítás enyhült. Mintha a markában szorongató pánik egyszercsak hagyott volna alázuhanni. - Hol vagyok? - kérdeztem, és körbeforgattam a fejem a helyiségen. Egy öltözőnek tűnt, picinek, de takarosnak. Kissé feltápászkodtam, a hátamat a kanapé karfájának vetettem. Hirtelen megint elöntött a félelem. Vajon mi történt velem az elmúlt percekben? A szemeim tágra nyíltak, és a pillantásomat az idegenre szegeztem. Szólásra nyitottam a szám, hogy bemutatkozzak, de aztán gyorsan be is csuktam. Nem volna bölcs dolog egy idegennek elmondani a nevemet. Még a tudatom leghátulsó szegletében visszhangzott a "Ne állj szóba idegenekkel!" mantra, amit a nővérem vert belém gyerekként.
Oliver Burton
Vérfarkas
28
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2023. Jul. 08.
Csatlakozás ideje :
Re: Error Club ↠ Kedd Aug. 01, 2023 9:18 am
Kimmy & Olly
Vérfarkassá válásom előtt is szerettem segíteni másoknak, ám mióta lett egy új természetem, ez halmozottan jelen van az életemben. Hogy a farkasokra jellemző falkaösztön miatt, vagy amiatt, mert a Praetor Lupus által nyújtott kezdeti segítséget próbálom így meghálálni nem tudom, mégis így van. Akár ha arról van szó, hogy egy idős néninek kell a bevásárlását cipelni, akár egy kisgyermek cipőjét kell bekötni, én ugrok egyből kérés nélkül. Nincs ez másképp most sem, ahogyan az elveszettnek tűnő fiatal leányzót kiszúrom a tömegben. Védelmező ösztönöm beindul kétségbeesett arcát látva, így szinte azelőtt ott termek, hogy hármat pisloghatna. Gyengéden terelem ki, egyelőre nem reagált a szavaimra, de már az is jó, hogy legalább nem ijedt meg attól, hogy egy nála idősebb férfi környékezte meg, még akkor is, ha semmi félreérthető vagy kétes szándék nincs mögötte. Stabilan megtartom, amikor elveszíti az egyensúlyát, és szinte szemmel látható, ahogy kifut az arcából a vér és sápadt lesz. El fog ájulni, ez az első gondolatom, éppen ezért fel vagyok készülve arra, ami jön. Az, hogy erősebben markolja a karomat, szinte körmeit is belém vájva egy cseppet sem érdekel, ha nyomot is hagy, a vérfarkasságnak köszönhetően hamar elmúlik. Érzem, hogy kezd elszállni belőle az erő, így gyorsan cselekszem. Bal karommal a térde alá nyúlok, és a karjaimba veszem, olyan apró és könnyű, hogy szinte meg se érzem a súlyát, majd félrelököm az egyik elválasztó korlátot, átslisszanok és visszatolom a helyére. A színpadot megint megkerülve a backstage-ben az öltözőbe viszem, ami jelenleg üres, hiszen a srácok valahol gondolom hangolnak vagy ilyesmi, mindenesetre gyengéden lefektetem a lányt a kanapéra. Feje alá párnát csúsztatok, majd a bútor melletti asztalról leveszek egy cukros üdítőt. Egy széket húzok a kanapé mellé amire leülök, majd ha idő közben valóban elveszítette az emlékezetét, akkor megvárom míg magához tér, ha ébren van, akkor pedig egyből hozzászólok. -Jobban vagy? Igyál egy kicsit ebből, hidd el segíteni fog. Csokim sajnos nincs, az jobb lenne. - gyakran van nálam valami édesség, de most pont kifogyott a készlet. Segítek lecsavarni a kupakot, és a lány felé nyújtom, arcomon továbbra is aggodalommal fürkészem őt, mérlegelve, szükség van-e orvosra, vagy némi házi praktika megoldja a felmerült problémát.
Nem értettem, mi történik velem. Egyedül akkor éreztem magam hasonlóan, mikor a szüleim... nos nem a legszebb emlékeim közé tartozik az utolsó ilyen élményem. Minden erőmmel igyekszem kitörölni az elmémből azt az estét. Hiányzott a bátyám. Sosem voltam nélküle szinte sehol, és hiába vagyok lassan én is felnőtt, nem hiszem, hogy képes vagyok nélküle elnavigálni ebben a világban. Halmozottan hátrányos helyzetből indultunk, és tudom, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy minél több lehetőség álljon előttem. Iskolába járhatok, nyugodtan tanulhatok, ő gürizik helyettem is. Ő oldja meg az ilyen helyzeteket, nem én. Azt hittem soha többé nem kapok már levegőt. A látóterem elkezdett elfehéredni, és éppen csak kiszúrtam a srácot, aki a vállamat megfogta, majd kivezetett a tömegből. Beszélt hozzám, de zúgó fülemmel nem értettem, amit mond. Kicsit hasonlított a bátyámra, ez a gondolat suhant át az elmémben, és örömmel adtam át neki a helyzet irányítását. Egy robbanásszerű boldogság töltötte el a szívem, amit hamar kiszorított a nyomás, ami a bordakosaramat igyekezett összezúzni. Mikor kiértünk, hirtelen egy kicsit jobban lettem. Még mindig kapkodtam a levegőt, és azt éreztem bármikor elájulok, már hallottam, mit mond az idegen nekem. Próbáltam követni az utasításait, de nehezemre esett bent tartanom a levegőt, az egyensúlyom kezdte feladni. Egyik karommal kapaszkodót kerestem, és a srác karját sikerült megragadnom, nehogy eldőljek. Nem érzékeltem, mi történik körülöttünk, de nem volt semmilyen arra mutató jel, hogy nagy jelentet rendeztünk volna. Úgy sejtem, hogy a koncertek alatt sokszor történik hasonló, és akik gyakran járnak élőzenére bulizni, azoknak ez a látvány meg sem kottyan. - Kö-kösz... - igyekeztem megköszönni az idegen segítségét, de nem bírtam már ezt sem kinyögni. Újra elkezdett szűkülni a látóterem, és szorosabban mélyesztem bele a srác karjába az ujjaimat. Vettem egy mély levegőt megint, próbáltam ébren maradni, nem elájulni. Sajnos vesztésre álltam, éreztem, ahogy a térdeim kezdik feladni a harcot.
Oliver Burton
Vérfarkas
28
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2023. Jul. 08.
Csatlakozás ideje :
Re: Error Club ↠ Csüt. Júl. 20, 2023 9:58 am
Kimmy & Olly
Szeretem járni az országot egy-egy koncertturné során, ám legjobb a "hazai", New York-i közönség előtt fellépni. A színpadon állva itt néz velem szembe a legtöbb ismerős arc, és már csak azért is imádok itt fellépni, mert itt van a legnagyobb esélye, hogy River is megjelenik. A mai estére sajnos nem tudta fixre ígérni, hogy kezdésre ideér, de talán kicsit később sikerül befutnia, ha végez az egyik sulis feladatával. A kislábujjam is keresztben van azért drukkolva, hogy ideérjen, óriási motivációt tud adni, mikor látom őt odafentről. Egyelőre azonban a backstage-ben készülünk a srácokkal, kábé fél óra múlva jövünk mi, amikor az előzenekar végzett. Egészen tehetséges kis helyi gimis bandáról van szó, kábé két hete kerestek fel minket, nem léphetnének-e fel előttünk, és miután pont akkor mondta le az eredetileg tervezett előzenekar, mi meghallgattuk őket, és rábólintottunk. A dobosunk kicsit szkeptikus volt, de nekem jó megérzésem volt velük kapcsolatban. Gitárom behangolva, így a színpad oldalához ballagok, letámasztom nagy becsben tartott hangszeremet, majd mellkasom előtt keresztbe font karokkal hallgatom, ahogyan az ifjú titánok belecsapnak a lecsóba. Az énekesünk hangjánál az első szólamoknál hallani egy kicsit, hogy izgul, de egy percen belül már nyoma sincs az apró remegésnek, amit talán én is csak amiatt hallottam, mert vérfarkas fülem érzékenyebbé tesz az ilyenekre is. Kíváncsian lesek ki a közönségre a függöny takarásából, és egy elégedett mosollyal nyugtázom, hogy egész szép kis tömeg jelent meg. Vannak idősebbek, fiatalok, mindenféle korosztály. Örülök, hogy széles körben kedvelt zenéket sikerül alkotnunk. Már éppen mennék vissza hátra a többiekhez, amikor azonban valami furcsát szúrok ki a perifériámból. Lehet valami hatodik érzékem a bajba jutottakat illetően, ez olyasmi lehet, amit a Praetor Lupus-os "karrierem" során szedtem magamra. Szemeimmel követem a fiatal lányt, ahogy próbál szabadulni a tömegből, ám minduntalan emberi falakba ütközik, arcán pedig a pánik jeleni kezdenek megjelenni. Azonnal reagálok, a színpad mellett a kerítésen belül megkerülöm a táncolókat (szerencsére jelenleg mindenki a zenekarral van elfoglalva, így nem ismernek fel, ezzel nehezítve a dolgomat), majd amikor a leányzóval egy vonalba kerülök, magasságomat és erőmet kihasználva vágok át mindenkin, hogy pillanatokon belül a vállára tegyem a kezemet. -Jól vagy? Gyere, kiviszlek a tömegből! - szólítom meg kedvesen, és remélhetőleg érzi rajtam a kezdődő pánikroham ellenére is, hogy segíteni akarok neki, és nem ártó szándékkal közelítem meg. Látom rajta a fiatalkorúságát jelző karszalagot, és nem szeretném, ha félreértene. Néhányakat finoman arrébb tolva csinálok magunknak utat, hamarosan pedig kint vagyunk a szélén, a korlát mellett, ahol épp csak pár ember lézeng. -Lélegezz lassan, mély levegő, kicsit bent tart, majd kifúj. Jobb lesz, higgy nekem. - ha hallgat rám, én magam is együtt veszem fele ilyen tempóban a levegőt, hátha ezzel egyszerűbben sikerül megnyugtatni. Ha a pánik folytatódik, akkor jöhet a B terv.
Sosem voltam még koncerten a barátaimmal. Na, jó, erős kifejezés az, hogy barátok, de én tökre meghatódtam, mikor új lány létemre mégis kaptam meghívást. Az egyik csajszi nyert egy csoportos belépőt, és volt még egy szabad helyük. Magamtól nem engedhettem volna meg a jegy árát, úgyhogy még akkor is eljöttem volna, ha valami hörgős metálbanda játszott volna. Kisgyerekként voltam utoljára ilyen helyen, azóta csak a bátyámmal közösen énekelgettünk otthon. Nem mintha nem volna élvezetes az is, de a suli és a munka mellett nekem sincs már sok időm, a bátyám pedig az utóbbi időben kevesebbet van velem, ami valahol érthető is persze. Viszont nekem szükségem van barátokra, kikapcsolódásra, hogy másra is számíthassak, ne csak rá. Meg azért jó volt kimozdulni. Előkotortam a nővérem régi ruháit, és egy csinos kék topban meg egy fekete szoknyában futottam össze a többiekkel a szórakozóhely előtt. Kiskorú révén megkülönböztető jelzésű karszalagot kaptunk, és pillanatok alatt beszabadultunk a tömegbe. A Wolf-Gang játszik ma, a többiek kedvenc zenekara. Én is hallottam már róluk, szeretem is egy-két számukat, de akkora rajongást nem érzek feléjük. A kis csapatom wolf-ganges pólóban érkezett, és még az első szám felcsendülése előtt már a legnagyobb slágereket énekelgették. Újfent kívülállónak éreztem magam. Mondjuk hozzászokhattam volna már, hiszen a mindennapokban is ilyen a kapcsolatom az iskolatársaimmal, hülyeség volt azt remélnem, ez ma este megváltozik. Nem fognak hirtelen megszeretni. Valószínűleg a meghívásom csak jótékonyság volt számukra, hiszen mindegy nekik, hogy itt vagyok-e vagy nem. Semmiről sem kellett lemondaniuk. Hirtelen nem születtek közös témák, közös emlékek, és itt sem érdeklődtek utánam – nem mintha sok érdekeset tudnék mesélni nekik. Szótlanul álldogáltam mellettük, majd egyszer csak egyikük megragadta a csuklómat, és a szorosan gyülekező emberekből felépülő tömegen keresztül előreráncigáltak. Egy tucat ember testéhez simultam hozzá, ahogyan átpréselődtem a sorok között, és valahol a színpad közelében torpantunk meg. Meg se tudtam mozdulni enélkül, hogy valakinek ne ütközzem neki, és éreztem, ahogy a forróság miatt izzadtság folyik a homlokomon. Akárhova fordultam csak testeket láttam, és szinte észre se vettem, mikor az előzenekar tagjai kiléptek a függöny mögül. Egyedül az azonnal felkiáltó, ugráló tömeg riasztott meg, erre kaptam a fejem a színpad felé. Nagy levegőt akartam venni, de éreztem, hogy a tüdőmbe egyszerűen nem tudok elég levegőt szívni. Elkezdődött az első szám, a gitár kellemes dallal ringatta el a közönséget, én pedig menekülni kezdtem. Levegőre volt szükségem. Elindultam az egyik oldalirányba, türelmetlenül utat törve az egyik könyökömmel, a másik tenyeremet a mellkasomon nyugtattam. Magamban mantráztam, hogy semmi baj, mindjárt kiérsz, nemsokára lesz levegő, de a tömeg már kellemes ütemben táncolt, én pedig elakadtam. A térdemre támaszkodtam, és igyekeztem túlélni. Úgy tűnt a körülöttem álló fiatalok nem vették észre, hogy nem vagyok fényesen. Mikor a dal egy lassabb részhez ért, megint megindultam, most már remegett minden porcikám. Nagyjából kiértem az embertenger közepéből, itt kicsit jobban éreztem magam, de így is a tenyerembe temettem az arcom, remélve, felszívódhatok valami csoda folytán. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, és már hallottam is a saját zihálásomat. Nem akartam összeesni, de azt éreztem, nem fogok sokáig megmaradni. Olyan érzésem támadt, mintha beszűkült volna a látóterem, és a mellkasomra egy gorilla ült volna. Nem tudtam, hova támaszkodjak, fejemmel a kiutat kerestem.
Kezdőlap
Re: Error Club ↠ Szer. Aug. 23, 2023 5:09 pm
