Clary szobája

Éjfekete lepel fedi be a lelkemet, az ébrenlét közt tengődve kényszerítem önön magam satnya sorsomra, és amikor már végre szemközt állhatok az igazság őrjítő tudatával, nos hirtelen valaki hátulról ledöf. Érzelmek suttognak a fülembe játszian könnyed, s pille szavakat, miközben arra késztetnek, hogy a múltbéli jellememre emlékezzek. Én pedig álnok módon, megadva magam az akaratuknak, nos térdre esem. Látom, ahogy elhull körülöttem a foszlány képzet, ahogy a valóság a régi árnyalatokat vetíti elém, s ahogy az egykori szavak tömény kellege; ismét érzelmet kelt bennem. Lángok martalékává válok, sötétség fogad magába, és a fény... a fény, mely egykoron nemes jövőt szánt nekem, porba hullva válik elfeledetté. S ha csak egy percig is hinni mertem abban, hogy a nyugodt napok valaha is felváltják a viszolygást, nos tévedtem.. tévednem kellett. Legbelül mélyen ködös titkok lappanganak, míg kívül a hideg kíméletlenség mértéke mutatkozik meg rajtam. Nem ismerem a kegyelmet, hiszen nem a kenyerem, viszont annál is inkább érzékelem a ridegség végig futását, újra és újra a testemen.
Könnyedén lököm el magamat az ajtófélfától, ahogy ezt követően beljebb kerülök. Szavakat nem pazarlok, de mégis sokatmondóvá válik a cselekedetem. Clary szobája - még, ha újonnan is került az intézetbe -, akkor is kiválóan tükrözi egy tizennyolcadik életévét átlépő tinédzser mondén életét. Nem tudja letagadni azt, hogy nem árnyvadászok közt nevelkedett, ahogy én sem törölhettem el, miszerint ugyanolyan szinten nevelkedtem. Megrázom a fejemet kissé, ahogy végezettül felé fordulok. Az arcomon egy kedves kis mosoly lapul, a színjátékom jeleként, míg a szemeim semmitmondóan csillannak meg. Naiv emberi lények vagyunk mindannyian, akik elhisznek mindent, csak hogy ne okozzanak a lelküknek annál is nagyobb fájdalmat. Viszont van egy mondás... egy mondás, amelyet szentül vallok, miszerint: semmi sem igaz.
- Végre valaki, aki megáll a saját lábain. - Tárom szét a karjaimat mosolyogva. - S lám, nem nekem kell ismét a hőst játszani. - Folytatom szórakozottan, ahogy elindulva megkerülök egy-két berendezési tárgyat, s majdan pedig, sikerül is kikötnöm a hatalmas ablakfelület előtt. A külvárosi táj szemet gyönyörködtetően tárul elém, de számomra nem jelent többet egy hamuvá változtatható városnál. Lehet velem van a gond, de én nem látom a szépséget, csak a pusztítást: a megölhető embereket, a kiiktatható lényeket, az elmorzsolható bábukat, és a romba dönthető épületeket..
- Clary, egyébként hasonlítunk.. - Jegyzem meg elgondolkozóan, ahogy próbálok valamiből kiindulni, ugyanis nem könnyű az emberek bizalmába férkőzni, és főleg nem akkor, ha egy olyan pszichopata vagy, mint én. - Én is mondénként nevelkedtem, mint te. - Pillantok rá ekkor félszegen, míg a hangom némileg megremeg. - Viszont... ugye tudod azt, hogy itt az intézetben, akik igazán melletted állnak, nos azon vannak, hogy segítsenek? S ígérem neked, hogy ez sikerülni is fog! Hiszen Te visszakaphatod Őt. - Nyomatékosítom a szavaimat, ahogy együttérzően, de mégis bizalmasan beszélek hozzá. Valahogyan el kell érnem azt, hogy bízzon bennem, és hogy önszántából mutassa meg az utat, nos a Végzet Kelyhének az irányába.

Killian & Clary

Tekintetemmel végig mérem az ajtóban álló férfit, miközben továbbra is kutakodok az emlékeim között, hogy hátha találkoztunk már valahol, hiszen árnyvadász, vannak rajta rúnák, így hát valamikor biztos kellett találkoznunk, én meg nem a rossz memóriámról vagyok híres. Haha, ezen a gondolatomon nevetni támad kedvem, hiszen a fél életemet Magnus Bane kitörölte csak azért, mert anya sosem állt készen arra, hogy elmondja nekem az igazat, a "tetkókat" amiket láttam rajta mindig.=> igen, azt hittem még régebben, hogy azok tetkók, de mostanra világos, hogy amiket láttam azok nem mások, mint a rúnák. A démon, ami egyszer rám támadott a parkban... Nagyon kevés emléket sikerült vissza szerezni, akarom mondani nagyon kevés jött vissza magától, és nagyon rossz, hogy soha nem fogom vissza kapni az emlékeimet, hiszen a démont megöltük, de nem volt más választásunk, Jace meghalt volna, ha más döntést hozok, azt pedig soha nem tudtam volna megbocsájtani nekem, és szerintem ezzel a többiek sincsenek más véleménnyel. Egyenlőre még fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk előrébb jutni, A pontból eljutni a B-be, de nem szabad feladni, hiszem azt, hogy ha megoldódik Jace és Alec között ez az egész nézeteltéréses dolog, akkor jobban fogunk tudni haladni és anyát is mihamarabb sikerül megtalálnunk.
Oh, szóval ő ismer engem, a nevemet legalábbis tudja, bár ehhez sok tehetség nem kell, tekintve, hogy eléggé felkavartam a port itt, az Intézetben, másrészről pedig mindenki tudomást szerzett arról, hogy Valentine lánya vagyok, eléggé sok megvető pillantást is kapok, jó pár ember hiszi azt, hogy Valentine-nek segítek, de ezzel én már nem is foglalkozok, nem fogok magyarázkodni vad idegennek, hogy higgyenek nekem, mindenki azt hisz amit csak szeretne.
Felvont szemöldökkel reagálok először arra amit mond. Miért kérte volna Alec és Izzy anyja tőle azt, hogy figyeljen rám? - Hm, jól gondolod, tényleg tudok vigyázni magamra. - mondom szinte rögtön azután, hogy sikerült felfognom, majd arrébb állok az ajtóból. - Nem jössz be?

A kopogás után könnyedén ejtem magam mellé a kezem, ahogy egy határozott körül tekintéssel végül fel is mérem a terepet. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem árt az óvatosság igénybe vétele, ugyanis nem lenne szerencsés helyzet, nos úgy befolyásolni a lányt, hogy a drága kis szerelme lohol a nyakán, avagy, a Lightwood családtagjainak valamelyike. Kezdem azt gondolni, hogy a főnököm elvetemült feladatot szánt nekem, és bár értékelnem kellene a kihívással járó előnyt, de valahogy úgy érzem, hogy a vesztembe lökött bele. Mindenesetre a tervemet megkezdtem, de a sikeresség véghez vitele, nos nagy részben nem rajtam múlik, hanem a körülöttem lévő kis bábukon. Igen, számomra csak egy sakkfigurák a táblán, vagyis helyesbítve, nos ők a parasztok, akik könnyedén elfognak hullani, és majd fejet hajtanak Valentine akarata előtt, ugyanis a történet kimenettele, nem igazán alakulhat másként. Egy röpke pillanatig mosoly fut át az arcomon, de ahogy jött, nos éppen csak úgy el is illan, mint azon kis illúziók kellege, amelyeket az emberek gyártanak maguknak, természetesen persze arra az esetre, ha netán elakarnának egy kis időre vonulni a valóságtól. Szánalmasak, és ez voltaképpen, nos az érzelmekkel sincs másként..
- Clary... - Hirtelen megrázom a fejemet, mintha csak éppen most térnék magamhoz. - ...vagyis bocsánat, amiért ennyire udvariatlan vagyok veled szemben, hogy még be sem mutatkoztam. - Hajtom le a fejemet, miközben ártatlan tekintettel pásztázom a földet. A megtévesztésben az a szép, hogy mindenki naiv, és elhiszi azt, amit mutatnak neki. Lényegében azért teszi ezt mindenki, mert hinni akarnak abban, hogy az igazság ténye még létezik. - A nevem Killian Walsh, de szólíts csak nyugodtan Killian-nek. Semmi szükségessége nincsen a teljes nevemnek. - Magyarázom félszegen feltekintve rá, ahogy némileg közelebb lépve, nos az ajtó keretnek dőlök. - Azért jöttem, mert Mrs. Lightwood küldött hozzád. Az a feladatom, hogy mától én felügyeljek rád. - Közlöm komolyan, némi iróniát csempészve a hangomba, miközben elmosolyodom. - Ne vedd magadra, de nincs kedvemre ez a pitiáner feladat. Legalábbis azt hiszem eléggé nagy vagy már, hogy megállj a lábadon, nem?

Killian & Clary

Pár percig még vizslatom a plafont, majd felkelek, de úgy, mintha fizikai fájdalommal járna egyáltalán megmozdulni is, majd a szekrényemhez lépek és úgy döntök, hogy átöltözök, hiszen lazább nadrágban és pulcsiban még is csak kényelmesebb lesz pihenni, meg majd aludni is, ami szerintem nemsokára el is fog jönni, mert úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban leragadhat a szemem, mert olyan fáradt vagyok.
Mikor átöltözöm, oda lépek az ágyam mellett található kis szekrényhez, fogom a rajzfüzetemet meg egy ceruzát, majd leülök az ágyra és a hátamat a hűvös falnak támasztom, lábamat felhúzom és azon tartom a füzetet, miközben elkezdek rajzolni. Hogy micsodát? Nos, azt még magam sem tudom. Van néha olyan pillanatom, főként akkor amikor nagyon ki vagyok purcanva, hogy fogalmam sincs mit akarok rajzolni, csak engedem, hogy a fantáziám irányítsa a kezemet, a végén pedig kialakul egy komplett rajz. Most sincsen ez másképp, tekintve, hogy nem is tudom elmondani, hogy mennyire fáradt vagyok, így hát nem túl jó kedvvel lépek az ajtóhoz amikor kopogást hallok. Nagyon nincs erőm most csevegni emberekkel, csak beakartam zárkózni, rajzolni, kipihenni a sok hetes fáradságot, esetleg agyalni azon, hogy anyát hogyan tudnánk megmenteni, bármi, csak egyedül lehessek kicsit. Muszáj magamra maradnom picit a gondolataimmal, de úgy látszik ez ma sehogy sem fog össze jönni.
- Megbocsáss, de te ki vagy? - teszem fel a kérdést, miután kinyitottam az ajtót és megpillantottam őt. Soha az életemben nem láttam őt. Bár ez mostanában bebizonyosodott, hogy nem jelent igazán túl sokat, hiszen anya évente vitt el Magnushoz, hogy szelektálja az emlékeimet, hogy ne emlékezzek a rúnákra, a szeráfpengére, sőt úgy eleve az egész árnyvilágra, így hát az is megeshet, hogy régebben, valamikor találkoztam az ajtóban álló férfival csak én nem emlékszem rá. Megtanultam, hogy bármi megtörténhet, és, hogy a legelvetemültebb elmélet is igaz lehet.

Az Intézet falai szinte teljesen kihalttá váltak, mintha csak éppen egy temető sírjai között sétálnék el. Ironikus arra gondolni, hogy egy gyönyörű, és már-már szemet kápráztató épületből, nos én magam egy halottakkal teli temetőre gondolok, bár valahol e képzeletem határa, mégiscsak logikus. Számomra nem jelentenek többet az ittlévők, mintsem maga a hamu, és persze, ha tehetném, akkor már régóta azzá is váltak volna, üdvözlésként. Az a szép a hatalomban, hogy irányíthatsz, és nem szabnak a számodra korlátokat. E pozícióban helyezkedik el Valentine, mint a Kör tagok vezetője, és természetesen az Inkvizítor, mint a Klávé feje. Mindkettő egyetlen tudás birtokában van, csak más nézeteket vall, és eme apró kis eltérés okozza ezt a kettejük közti feszültséget, pedig ésszerű lenne azt gondolni, hogy ugyanolyanok. Katonákat áldoznak fel, nem törődve mással csak a saját eszméjükkel, és azzal, hogy, amit oly' annyira óhajtanak azt elérjék sikerként. Célt is érnek folytonosan, de csak egyetlen hatalmi ember maradhat fent, és ezzel természetesen mindketten számolnak.
Lassú léptekkel, de mégis megfontoltan térek át a lakóhelyiségekhez vezető folyosóra. A terv kiéleződése még csak e pillanatban kezdődik el, és ha valami apró momentum elszúrásra kerül, akkor annyi. Nincs rajtam jel, mely hozzá köthetne, de mégis minden mozdulatom árulkodó lehet. Nem mindegy, hogy mit miért teszek, avagy, hogy mit miért ejtek ki az ajkaimon, így vigyáznom kell. Annyi éves gyakorlás van a hátam mögött, és éppen ezért is nehezedik rám ekkora teher. Bár igazából a logikus emberek félnének, de ezzel szemben én, nos mit sem érzek, mintha csak kiiktattak volna belőlem minden érzelmet.
Mélyen szívom magamba a levegőt, miközben könnyedén megállok Clary Fray szobája előtt. Ha őszinte akarok lenni, akkor tudom jól, hogy Valentine gyermeke, de mindez valahogy kicsit sem rémít meg. Nem ijeszt el a közeléből, és nem hozza rám a frászt, sőt magától az apjától sem félek, ami azt illeti. Egy tökéletes katona első alapszabálya: 'nem létezhet benned meghátrálás és félelem'. Kopogásra emelem a kezemet, ahogy az ujjaim ökölbe szorulnak. Végül az ajtó hideg felületéhez érintve, pedig hármat kopogok. Tehát megjöttem, s innentől kezdve indulhat is a játszma!

Killian & Clary

Jól esik bedőlni az ágyba, nézni a plafont és rendbe tenni a gondolataimat, de leginkább kicsit egyedül lenni. Manapság csomó ember vesz engem körül, az életem fenekestül felfordult, szinte csak kapkodom ide-oda a fejemet próbálva felfogni a sok új változást, próbálva rendet tenni a fejemben, a gondolataim közt.
Hirtelen ötlet volt az is, hogy csak úgy mindenki előtt, az Intézmény nagytermének a kellős közepén megcsókoltam Jacet. Alectől azóta még inkább csak a rosszalló pillantásokat kapom, de nem igazán érdekel, mert így sem változtatnék meg semmit sem, nem vonom vissza azt amit megtettem, mert igen is élveztem, jól esett megcsókolni Jacet és még inkább jól esett az is, hogy vissza csókolt.
Ugyan csak a gondolataim közé beférkőzik Simon is és az eddigi összes beszélgetésünk, a múltunk. Kiskorunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel és sosem gondoltam úgy rá, mint például Jacere és talán pont ezért sem vettem észre azt, hogy Simon az utóbbi időben többet kezdett el érezni irántam szimpla barátságnál, hogy már másképp szeret, mint ahogyan én őt. Túl régóta ismerem őt ahhoz, hogy eltudjam képzelni magunkat egy párként, és nagyon fájt számomra is az a beszélgetés amikor azt mondtam neki, hogy én nem érzek úgy iránta ahogyan ő irántam, de azt még is tudnia, éreznie kell, hogy mindennél jobban szeretem őt, mint barátot vagy testvért, ezért is volt nehéz meghoznom azt a döntést, hogy hagyjam meghalni, vagy temessük el és változzon át vámpírrá... Ezen a mai napig sokat agyalok, hogy vajon jó döntést hoztam-e meg, de mindig ugyan oda jutok; hogy nem lettem volna képes elengedni őt, nem lettem volna képes megmondani a családjának, az anyjának akinek Simon mindennél többet ér, hogy a fia nincs többé, meghalt. Egyszerűen nem tudtam megválni tőle és nevezhető önző döntésnek, de ha vissza pörgethetném az időt akkor is így döntenék.