Crystal McAdams

A szememet bántotta a nap, mégis lágyan simogatta a bőrömet. Olyan jó érzés volt a tudat, hogy kint hideg van én mégis a meleg takaró alatt élvezhetem, ahogy hozzám ér a napsugár. Nyújtózkodni kezdtem, neki támasztottam kezemet és lábamat az ágy két végének s csak nyúltam ameddig lehetett. Végül egy ásítás adott teljes nyomatékon annak, hogy igen végre felébredtem. A fejem majd szétszakadt, egyre jobban szúrta a szememet a beszűrődő fény és lassan már az sem volt kellemes, hogy a takaró hozzá ért a meztelen hasamhoz.
Nagy nehezen kinyitottam szemeimet és kissé még bágyadtan néztem körbe. Ez nem az én szobám. A falak a megszokott zöld helyet halvány rózsaszínek voltak, a függöny hófehér, amely ki volt húzva nem is csoda, hogy telibe találta a nap az arcomat. Mindenhol kósza ruhadarabok, egy férfi alsó, majd nadrág, egy zakó, az ágy szélén egy nyakkendő s fejem fölött egy ing. A kanapén gyűrötten hevert a tegnap este felvett pezsgő színű koktélruhám, mellette egy méterrel a levetett fekete magas sarkúim, s az ágy másik szélén a melltartóm. A takaróért nyúltam s felhúztam nyakamig. Az éjjeliszekrényre néztem. Két boros üveg az óra mellett, ami 10:48-at mutatott.
Megpróbáltam felülni, de a fejem vissza húzott. Óh, az az átkozott másnaposság. Újra erőt vettem magamon a felkeléssel s most sikerrel jártam. A hűs falnak döntöttem a fejemet és próbáltam visszaemlékezni az estére.

- Ezennel megnyitom a 2015-ös jótékonysági bált. Jó szórakozást kívánok!- hallatszott a polgármester lágy dörmögő hangja. Köszöntem pár nevesebb embernek és tovább álltam a pulthoz. Szinte ösztönösen a puncsért nyúltam. Tisztában voltam vele, hogy ez miket válthat ki belőlem. Három puncs nekem elég volt ahhoz, hogy teljesen jól érezzem magamat és akár a fejemen pörögjek…vagy másén.
- Anya! – kaptam el anyám kezét, aki meglepetten nézett rám, mintha nem is a lánya lennék. Anya imádta az ilyen bálokat. Annyi ruhája volt, hogy öröm volt bemenni nőként a gardróbjába. Egy bálon sem lehetett ugyanabban a ruhában látni, mindegyik alkalomra mást és mást vett fel. Aztán a drága kislánya – azaz én – megörököltem. Az új mostohaapámat már kevésbé érdekelték ezek az esték. Nem magával a bálozással volt a baja, hanem azzal, hogy mindenkivel jópofizzon és elmesélje, hogy még mindig ugyanannál a cégnél társtulajdonos, amelyiknél eddig. Minden évben ez ment. Egy dolgot szeretett az egészben: anyával és velem villogni. Anya csodás ember volt, fiatalos, csinos és nagyon intelligens. Nagyapa elég szigorú és sznob ember volt, amíg élt így mindent megkövetelt anyától.
- Most nem érek rá kicsim. Mr. Grovbergel kel beszélnem. Ha látod Adamot kérlek, ezt add oda neki, de nagyon vigyázz rá! – S a kezembe nyomta Adam irónját. .

- Basszus… - kaptam a szám elé a kezemet és szinte leestem az ágyról nagy igyekezetemben, hogy a táskámhoz érjek. Nem emlékeztem, hogy oda adtam volna Adamnak az irónját… és mi van ha elhagytam?! Magam köré tekertem a takarót és hatalmas káromkodások közepette borítottam ki az asztalra a táskám tartalmát. Sehol semmi.
- Óh a francba… a francba. – leroskadtam a földre és újra gondolkodni kezdtem hátha megvan még valami az estéből.

- Ha ezt megiszom, adsz egy csókot! – Drew emelte fel maga elé a borosüveget én meg csak vihogtam. Egy szál zakóban és koktél ruhában ültem az őszi időjárásban, de nem fáztam. Drew egy világoskék inget és fekete mellényt viselt.
- Oké, oké csak igyad már! – Drew fenékig lehúzta a maradék bort és már hajolt is előre a csókért. Én is oda hajoltam, kisöpörtem szőke tincsit az arcából és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Éreztem, ahogy a bor keveredik a szájában egy kevés pezsgővel, rummal és whiskyvel. Drew beletúrt a hajamba és közelebb húzott magához. Egy üres boros üveg csattant az aszfalton és apró darabjaira tört. Az ölébe rángatott és a combomat kezdte simogatni miközben én is egyre vadabbul kezdtem csókolni őt.

A telefonomért nyúltam, ami az asztalomon hevert. Drew számát kerestem. Ha vele voltam az este akkor tudni fogja, hogy most hol vagyok és az irón hova tűnt. Kicsörgött… az ágyban valahol. Oké tehát nem elég, hogy eltűnt az irón, amit anya a lelkemre kötött, hogy vigyázzak rá, de még le is feküdtem a társammal…a legjobb barátommal. Igen. Drew volt az a fiú, akit már kiskorom óta ismertem. Együtt homokoztunk együtt ettünk gilisztát és együtt loptuk el a szomszéd néni macskáját. Együtt edzettünk miután nagyok lettünk, és együtt jártunk vadászatra. Ő úgy éreztem mindig is többet akart, mint én és talán én is csak sosem mertem bevallani magamnak, mert próbáltam megtartani a csak barát és munka szinten. Mindeddig sikerült. Eddig a napig.
Az ágyhoz sétáltam és felvettem a világoskék inget, ami a párnámon pihent, ami nemrég még Andrewen volt. Össze fogtam a hajamat és felfedező körútra indultam a lakásban. Ismeretlen volt a hely… nem lehetett Drew lakása, mert ott már voltam nem egyszer. A fejemet fogtam és próbáltam nem neki menni a falnak, de egyszerűbb volt annak nekidőlve végig siklani a konyháig. Ugyanis a folyosó végén egyből a konyha jött. Ott ült Ő. Egy alsónadrágban, cigivel a szájában a pulton és nézett ki az ablakon.
- Jó reggelt. – szólt csöndesen és egy hatalmasat szívott a cigijéből. Rám se nézett… biztos voltam benne, hogy ez az este most nem tett jót a kapcsolatunknak. Nagyon nem.
- Drew…- ejtettem ki a számon a nevét, de ő csak még jobban elfordította a fejét ezzel is tudatva, hogy ő most nem akar erről beszélni. A pulthoz sétáltam és elvettem egy szál cigit én is a dobozból és csöndesen rágyújtottam. Egy szót sem szóltunk csak szívtuk magunkba a káros nikotint és néztünk ki az ablakon, némaságunkkal mindent megbeszéltünk egymás között. Talán egyszerűbb volt hallgatni mint megbeszélni azt, hogy hogyan tovább.