Dimitra Carson

Hűvös fuvallat érintette hófehér bőröm a sötét éjszaka leple alatt, játékosan túrva tincseimbe, még bohókásabban fújva mindet az arcomba. Nem igazán értékeltem az előadását az időjárásnak, így ideges mozdulattal tűrtem látóterem útjából a loknit. Kissé elázott, hála a könnyeimnek, mikkel még percekkel ezelőtt bőszen küszködtem, nehogy legördüljenek bevéve arcom kanyarulatait, egyenesen államra, ahonnan meg sem állnának a földig; ez a gyengeség jele.
Nem vagyok erőtlen. Annyi erőnlét lakozik bennem, mint kevés nőben. Való igaz, nő vagyok. Ezt pedig nem csak az jelzi, hogy mi helyezkedik a lábaim között, biológiailag minek születtem. Lehetnék kislány, lehetnék fruska, bármi lehetnék. Valljuk be, a mai világban még akár férfi is, ha ahhoz szottyanna kedvem. Azt választottam, hogy hölgy legyek. Egy független, erős karakterrel rendelkező hölgyemény, aki nem fél semmitől, csupán attól, amitől megengedi az élet. Hiszen, a régi módok szerint sem az asszony volt mindenség, a férfi volt az, ki megvédi, ki harcol, szereti, tiszteli szíve választottját. Ehelyett, hogy annak a lovagnak a karjaiba rohannék, ki ezt megtenné, vagy éppen nem tenné meg, a nyarat meghazudtoló hideg éjben mászkálok céltalanul. Mit is keresek egyáltalán? Talán önmagamat. Talán egy öregembert, aki válaszol a fel nem tett kérdéseimre. Tán egy látót. Egy látó jól jönne. Valaki? Valaki nem ismer egy látót?
Így, hát magányomban, pontosan hajnal háromkor, valamikor huszonhét körül, útnak indultam. Bevéve olyan kanyarokat, miket nem ismerek, esetleg alig, látásból apró emlékfoszlányokat előcsalogatva memóriámban. Kötődnek-e hozzá mélyen szántó dolgok? Nem igazán. Semmiért nem érzek semmit, kivéve egyetlen egy személyt, aki egyszerűen nincs velem.
Tudják, az emberek azt mondják a szerelem a világon a legszebb dolog. Szerény véleményem szerint a világ legpokolibb dolga, magával ragad, hatalmas gusztustalan színben pompázó függönyt borít a józan eszedre. Megrészegülsz, pedig nem fogyasztottál alkoholt. Minden egyes porcikáddal arra vágysz, hogy ujjbegyei érintsék meztelen, esetleg ruhával borított, lelkedre elszántan csavart testedet, hogy szíved felrobbanhasson a hatalmas dobbanásaitól. Ha az élet kegyes, életed szerelmének lehetsz te is az, mi neked ő. Ha kegyetlen, akkor tán hagy fuldokolni érzéseid tengerébe, mely mind Ő iránta hullámoznak egy helyben, mosva a partot, ami az életed legfontosabb szerve, bár simogató hatás helyett inkább, mintha tőrt szurkálnának a helyre. Édes Isten, miért alkottál szeretett földi lakóidnak gyönyört, ha benne ezernyi kín van?
Így igaz... Egy szeretett személy miatt sírok. Megengedett ez? Az élet egy mocskos játékot űz a tisztán szerető szívekkel. Fair? Nem mondanám. Mindent megtennék, hogy az az egy valaki végre érdeklődést mutasson felém, bár, halvány gőzöm sincs mégis mit érezhet. Nem tudok rajta kiigazodni, egy valóságos útvesztő számomra, túl összetett, túl bonyolult, túl... jó. A nem egyszerűség bámulatos, ha pedig valaki egyszerű, nem lehet bámulatos - legalábbis szerintem.
Egy szívvel tárgyalok, mit nem én törtem össze. Bizony, találtam egy elesett egyedet, ki másnak adta azt, amit én neki szántam. Nem szándékosan, nem is véletlenül. Amolyan, mikor megláttam, nem első látásra szerelem, hanem igen, te vagy az. Te leszel az.
S, lám, ő lett az.
Harcolnom kellene ellene, de nem tehetem.
Ugyanolyan vihar eredt el az utcán, mint mi az én árva, ártatlan lelkemben tombolt, mikor utoljára elment, kiabáltak az égiek bennem. Viszont vele nem mertem kiabálni, nehogy megbántsam. Sosem tenném meg.
- Sírnak a felhők... - pillantottam fel az égre, motyogva magamban, majd lehajtottam a fejem szomorkásan. Most az sem zavar, ha esik, vagy éppen hét ágra sütne a nap - bár az éjszaka miatt kevés esély lenne rá -, nélküle csak időpazarlás. - ... hiányzol nekik is - fejeztem be az apró mondandómat, mit saját magamnak szavaltam el drámaian, akárcsak egy filmjelenet.
Egy rohadtul elcseszett romantikus vígjáték, amiben én vagyok a poén csattanója. Pont úgy csattan az elázott cipőm, akár csak az arcom fog, ahogy újra pofára esek a kavicsokban, amiket a sors gurít elém gúnyosan, miután elhiszem, van esélyem.
Jó családból származom, nem kellene lehajtott fejjel bandukolnom, apám most szidna, hogy egy ellenkező nemű miatt így kibukok.
Éreztem, hogy felforgatja az életem.
De miért hagyott itt a rumli közepén?

Elázott ruhadarabjaimba leülve egy aluljáró legfelső lépcsőjére előhúztam a mobilomat. Felnyitottam az üzeneteimet vele, nagyokat pislogva, monoton kézmozgással az esőcseppeket letessékelve a képernyőről. Alig egy éve ismerem, de ha azokat a perceket adnánk össze, amiket a rá gondolásával töltöttem, egy évtized is kiférne.
Ezt le is írtam neki, bár a "Küldés" gombot megnyomni nagyobb tudományt jelentett most, mint az atomfizika. Ezt foghattam volna a viharra, amely nem engedi telefonomat megnyomni, de okolhatom a szívem, 'mely fél a visszautasítástól. Tovább kell lépnem, ez csak egy apró fellángolás, beleéltem magam olyanba, ami nem fog megtörténni.
Mozdulatlan ujjaim csupán csak elküldeni nem tudták az üzenetet, kitörlésére már jobban funkcionáltak. Sóhajtva pillantottam fel az abszolút sötétségbe, amit csak az utcai lámpák fénye világított meg. Bár ne égnének, borítsa sötétség a közelemet, mint amit érzek. Vajon el fog múlni? Nem tudom.
Újra telefonomra pillantottam, megnyomva az apró telefon ikont, tárcsázva egy ismerős számot. Talán azt, amit az előbb üzenettel köszöntöttem volna.
- Cam - szóltam bele, mikor végre meghallottam álmos hangját. - Tudom, hogy késő van, de... - nyeltem egy nagyot, egyszerűen még a kérdéstől is féltem. Normális ez? Semmitől sem rettegek, csak tőle. - Értem tudnál jönni? Beszélhetnénk - mosolyodtam el, de nem olyasféle volt, mint mikor karácsonykor a régen áhított ajándékodat felbontod, sokkal inkább keserű volt. Keserűbb, mint a frissen lefőtt kávé. Ő pedig édesebb volt, mint bármilyen cukor, esetleg, mint a citromba harapás után a friss víz. Így, hát megvártam, ugyanott ülve, elfojtva minden bánatot és szeretetet, míg el nem érkezett, hogy újra elrejtsem előle a nagy részét érzelmeimnek. Újra.